Tolna Megyei Népújság, 1959. július (4. évfolyam, 152-178. szám)

1959-07-01 / 152. szám

1959. július 1. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 w Építkezések, műszaki fejlesztés a téglagyárakban Gépesítették a nyerstégla kihordást a Dombóvár I. és II. Téglagyárban * A Dombóvár I. Téglagyárban egy hét óta, a Dombóvár II. Tég­lagyárban pedig már egy hónap óta nem dolgoznak »kocsitolók«. Ez a munkakör ugyanis — ami igen fárasztó, hiszen többnyire futva' kell a présből leszedett nyerstéglával megrakott kocsit a szárítószínbe tolni és ott a téglát lerakni — megszűnt a két gyár­ban. Gépesítették a nyerstégla kihordást. Az egymáshoz kapcsolt kocsikat motoros vontatóval von­tatják a szárítóhelyre. A gépi szállításnak megfelelően átépítet­ték a kisvasúti pályákat is. A nyerskihordás gépesítése nemcsak a dolgozóknak jelent könnyebbséget, hanem kihat a gyárak önköltségének alakulásá­ra is. Eddig ugyanis 10—12 ko­csitolóra volt szükség a zavarta­lan termeléshez, most a két von­tatókuli vezetéséhez és a kocsik rendezéséhez összesen négy dol­gozó kell csak. A nyerskihordás termelékenysége ezzel két és fél­háromszorosára növekedett. Az ország második téglagyári műszárííóját építik fel Pakson A Paksi Téglagyár elhelyezése mindenképpen kedvező. A 6-os műút és a vasútállomás mellett van a gyár, ez megkönnyíti és olcsóvá teszi a szállítást, »nyers anyagkészlete« pedig hosszú év­századokra van biztosítva. A gyár munkáját csupán a szárítókapa­Gyógyítani akarok Egyszer csak úgy yérezte, hogy már biztosan tudja a jövőt. Vá­ratlanul jött a felismerés — meg fogta, és nem engedte el. Tanár lesz! Nevelni fog, nagy-nagy gonddal! Oktatni a szépre, a jó­ra, arra, hogy: »úgy élj fiam min dig, hogy édes legyen szádban az igaz!« A koraőszi eső csapkodta az osztály ablakát, az égen p'i- szokszínű fellegek görgették egy­mást. A tanár — olyan távol, hogy csak néha jutott el hozzá egy-egy szava — Adyról, az »öreg Kunnéról« beszélt és arról, hogy a megnyomorított, érzés­vesztette paraszt szeretne valami jót is mondani az asszonynak, de a vicsorgó szörny, a Halál, már viszi, viszi az asszonyt, és ő otít- marad egyedül, mint a szedett fa. »Az ember önkéntelenül fejet hajt ilyen mélységes humanitás láttán, és belül hitet tészj hogy míg él, Ember lesz a szó legneme­sebb értelmében« — szűrődött fe­lé a hang és akkor már tudta, hogy neki is katedrára kell állni és hirdetni hangosan a költők igaz szavát. Hirdetni erőteljesen, de szent alázattal a költő és a költészettel szemben! Aztán boldogan iramodtak ha­za! Úgy lépett be a kapun, hogy már az udvaron harsogja, kacag­ja, zokogja: tanár leszek, ma­gyar tanár! Úgy esett be az aj­tón csapzottan — hiszen az őszi eső kinn szomorúan, de kitartóan paskolta a vén földet. Csapzoitt volt, de boldog! Anyja futott elé be és visszafogta a kabátjánál fogva. Dermedt csodálkozás es embertelenül mély fájdalom vá­gott rá a szemekből. »Apád ment hetetlen! Rák!« Csak eddig bírta, aztán lekuporodott a gangon egy sámlira és rázta a hangtalan, kí­nos zokogás! Fel sem tudta fog­ni! Menthetetlen?! Rák?! Miért? • •• Miért az ő apja? Mit tettek ők, hogy így sújtja őket az élet? Ak­kor már bent állt a kis kony­hában, fejét leszegve a konyha padlatártak kockáit nézte, de nem látta, mert úgy szaladtak szemébe zavarosan, össze-vissza! Fájt! Behunyta a szemét és érez­te, hogy lezárt szemhéja alól meleg patakban csordul a könny! Kórház! Álmatlan éjszakák! Rettegés! Felvillanó remények, majd remegő várakozás, és az utolsó vizsgálat eredménye: »vi­gyék haza, és tegyék boldoggá utolsó heteit, napjait.« Hát kész? Bevégeztetett? Nincs erő legyőz­ni a gyilkos kórt? A ma még ku­tat, de a holnap talán elűzi az ember felől ezt a bénító vészt. Hiszi, nagyon hiszi! Es ezért sze­retne élni. »Egészségére Édes­apám!« — magasra emeli a po­harat, és a vékony pohárban aranyló, tiszta bor visszaküldi a könnyes szemek tükörképét- Le­teszi a poharat, és kiszalad, nem bírja bent! Úgy érzi rászakad a ház! rettegés űzi? »Embertelenül szenvedek kis­lányom, de úgy halok meg, hogy magammal viszem az ígéreted: megtalálod a gyilkos kórt, legyő­zöd, Te az én lányom, és vissza­adod a beteg emberek reményét, és erejét. Életét!« — »így lesz Édesapám!« — Az ősz csontig hat. Jó lenne már a fűtött szo­ba. De ha az ember belül fázik?! »Tanár úr, én orvos leszek, és kiirtom a Földről az emberért, a diadalmas Életért, az emlé­kekért a rákot!« »Menjen, és kísérje útján a megmentett, meggyógyított em­berek bátor, boldog pillantása!« Sikerülni fog minden, mert már tudja: úgy k^ll élni, hogy édes legyen szánkban az igaz. Szalai Tibor citás elégtelensége akadályozza. A Sánchegy és a betonút közé be­ékelődött gyárnak ugyanis kicsi a területe, terjeszkedési lehetősé­ge csak annyi van, amekkora te­rületet a hegyből évről évre le lehet faragni. így gyakran előfor­dul, hogy hetenként egy egész na­pot is kell állnia a nyersgyártás­nak, mert megteltek a szárítószí­nek, kellerszárítók. Az év végéig megoldódik ez a probléma a Paksi Téglagyárban. Mintegy kétmillió forintos beru­házással új műszárítóó építenek a gyárban, amelyben az égető­kemence hulladékmelegét hasz­nosítják a nyerstéglák szárításá­ra. A műszárító üzembe helyezé­se nemcsak azt eredményezi, hogy szükségtelenné válik a nyersgyártás gyakori leállása, ha­nem meg is »nyúlik« majd a nyersgyártási idény. Műszárítás­sal korábban lehet majd kezdeni tavasszal a nyersgyártást és ősz­szel később kell befejezni. A gyár évi termelése az előzetes számí­tások szerint másfél millió tég­lával lesz nagyobb az eddiginél. Száztizennyolc orvost, illetve gyógyszerészt tüntetnek ki Az idén is — mint a korábbi években — július elsején, Sem­melweis Ignác születésének év­fordulóján, kiemelkedő munká­juk elismeréséül kiváló, illetve ér demes orvos és kiváló, illetve ér­demes gyógyszerész kitüntetésie­ket adományoznak. Az egészség- ügyi miniszter tudósoknak, pro­fesszoroknak, a gyógyító-megelő­ző munka és a közegészségügy* járványügy különböző területein dolgozó orvosoknak, s gyógysze­részeknek — összesen száztizent- nyolcnak — közülük száz orvios és tizennyolc gyógyszeresnek ad­ják át a kitüntetést. • A kitüntetéseket dr. Doleschol Frigyes egészségügyi miniszliqr ma ünnepélyesen adja át. Nyofcszázötvenne! íiSi fiatalt vesznek fel az Agrár- egyetemre, a Mezőgazdasági Akadémiákra és főiskolákra A Budapesti Állatorvosi Főis­kolán megkezdődtek a felvételi vizsgák és még e héten megkez­dik működésüket a felvételi bi­zottságok a többi agrár felsőok­tatási intézményekben is. Az Agrártudományi Egyetem­re, a főiskolákra és az akadémiák­ra általában kétszer-háromszor annyian jelentkeztek, mint ahány fiatalt felvehetnek. Az idén a jelentkezett fiata­lok több mint fele kitűnő, jeles és jórendű. A jelentkezők 15—20 százaléka előzetesen egy-két évig fizikai munkát végzett valame­lyik nagyüzemi gazdaságban, s ezek nemcsak felvételi vizsgákra készültek fel alaposan, hanem bebizonyították állhatatosságu­kat, hogy mezőgazdasági szakem­berek kívánnak lenni. Tekintettel a magyar mezőgaz­daság alakulására és növekvő szakerjJper-szükségletére, az idén nyolcsfazötvennel több fiatalt vesznek fel az agrár felsőoktatá­si intézményekbe, mint az el­múlt évben. ÉJSZAKAI KALAND... A jótékony csend végre be­következett. A szoba elsötétült és ötvenöt férfi megkezdte pi­henőjét. A megye különböző helyeiről verődtünk össze, tan­folyamra. Az ismerkedés kéz­fogásaitól sajgóit már a tenye­rem. Noé korabeli viccekkel és nevek tömkelegével terhelt agyam hőn óhajtotta már a pi­henőt. Agyszomszédommal Ti­borral még csendesen sutyorog­tunk. Utolsó esti fohászában félreérthetetlenül leszögezte, hogy ő csak csendben tud alud ni és hogy milyen szerencsések is vagyunk mi, mert az udvar végében fekvő épületig nem hallik be az utca zaja. Majd, mint férfiakhoz illik, megfelelő minőségű álmokat kívánva egy másnak mi is »magunkba száll­tunk«. Én éppen előrehajoltam a cső nakban az evezők végét mar- ' kolva nemes szándékommal, hogy »zsákmányommal« tova­suhanjak a Balaton vízén •— amikor szorító kéz tapadt a vállamra és megrázott. Mint tettenért tolvaj rebbentem fel nagy szusszal »mi van, mi baj?« — »Mi az te már alud­tál? « — szólt csodálkozva Ti­bor. -Á... á... nem..: nem... tu­dom... lehet...« dadogtam. »Hal­lod?« kérdezte és kérdésében a puszták vihar előtti fojtó forró csöndje remegett. Én bizony csak ezt hallottam. Be néhány józanító másodperc után már azt is, amitől Tibor hangja drá maian rekedt volt. Mintha öt kilós dongók százas csapata végzett volna műrepülést. Le­nyűgöző volt. ötvennégy férfi egyenletes, ritmikus szuszogása már maga tekintélytparancsoló, de amit ez az ötvenötödik elkö­vetett, az már a nagybőgős or­giája volt. Félelmetes. Lavinák gördülése mélységekbe... Der- medten ültünk ágyunk szélén, mint fészkét vesztett kivert ve­rebek. Hálóingben. Álmatlanul. Éberen. Tanácstalanul. S köz­ben a koncert szakadatlanul folyt. Imitt-amott egy-egy pisz tón is belesikoltott. Ez azon­ban szinte üdítőleg hatott a lavinagörgés okozta légkörben. »Csők meg ne fulladjon« reb­bent át agyamon az emberba­rátság szelíd szellője. S már szánom is ezt a szerencsétlent. Mit gürcöl, dolgozik az egész éjjel, hogy egy kis pihenőhöz jusson. Másnak ez simán, egy­szerűen megy. Lehajtja fejét, lehunyja szemét és hipp-hopp már foghatja is az evezők nye­lét, hogy valami takaros kis ál­mot szőjjön magának. Csak úgy simán, szórakozásként, pi­henőként... De vajon mit tud álmodni ez a szerencsétlen? Mi szépet lehet összehozni ek­kora zajjal, pláne ha nős em­inkább a tények csoportosításával lehet operálni... — Nem buta ember ön, Gyulai úr! — fejezte ki elégedettségét Müller. Gyulai rögtön bátrabb lett. — Aztán az is baj, hogy a Sza­bad Európa sokat beszél, de ke­veset tesz. Mi azt vártuk már ré­gen, otthon is, hogy történik va­lami, s a segítséget ehhez önöktó'l várjuk... Itt vannak például a lég­gömbökkel terjesztett röpcédulák. Ezek nagyon jók, nagyon örültünk nekik odahaza, a baj csak az, hogy «technikailag elég tökéletle­nek, s nem jutnak el, csak az or­szág széléig. Müller felállt, ezzel jelezte, hogy véget ért a beszélgetés. Sorban kezet fogott mindnyá­jukkal, de elismerésre csak Gyu­lait méltatta: — Értékes ember ön, azt hiszem, dolgozhatunk majd együtt. A kö­zös célért! Gyulai bólintott s megjegyezte: —Rajtam igazán nem múlik! Délután már keresték Gyulait a szállodában. Éppen nem volt ott­hon, ezért üzenetet hagytak ne­ki: csomagoljon össze, hét órára érte jönnek. Gyulai 1 búcsúzott társaitól, hét órakor pontosan megjelent a szál­loda halijában, ahol két férfi várta. Autóba ültették. A gépkocsi megindult, sokáig kanyargott kü­lönböző utcákon és mellékutcá­kon, míg végül is megállt egy ház előtt. Kérték, hogy szálljon ki, s felkísérték az első emeletre. Be­csengettek, a szobalány nyitott ajtót. — Jelentse be az ezredes úrnak az urat — mondta az egyik kí­sérő. — Már várja! S ezzel a két kísérő elbúcsúzott Gyulaitól. — Viszontlátásra, Gyulai úr! Sok sikert és sok szerencsét a munkához! A szobalány bevezette Gyulait az ezredes dolgozószobájába. Az ezredes a bemutatkozásnál úgy mormolta nevét, hogy Gyulai nem értette meg. Azonban nem jött za­varba, hiszen tudta, hogyan kell a házigazdát szólítani. Ezredes uramozta és kíváncsian várta, hogy mi lesz. De elöljáróban az ezredes az időjárásról kezdett vele beszél­getni: — .Rémes ez a nyirkos január- ilyenkor mindig hasogat a csú- zom. A Don melletf szereztem... megborzongott, majd így folytat­ta: — Nem szerettem az ukrajnai — Aki magyar, annak meg sem frontszolgálatot, ott ilyenkor rét- kottyan két deci pálinka! Persze, tenetes hideg van... Nem olyan barátságos meleg, mint itt — mu­tatott a kandallóra, amelyben lán­golva éfetek a fahasábok. Gyulai nevetet«!: — Hát igen, itt sokkal barátsá­gosabb, mint Keleten! Az ezredes mosolygott: — Hát ezért törekszünk arra, hogy számunkra Keleten is épp­oly barátságos legyen, mint mos«t Nyugaton! S mivel Gyulai nem szólt sem­mit, hozzátette: — Ért engem, fiam? — Hogyne, ezredes úr, hogyne! — No, erre iszunk egyet! — mondta az ezredes, s a szekrény­hez lépett. Egy üveg italt és két vizespoharat vett ki belőle, s az asztalra állította. — Barack! — csettintett a nyel­vével. — Tudja, itt szerencsére hozzá lehet jutni eredeti, hamisí­tatlan magyar barackhoz... Nehéz napokban ez «tartja bennem a léi­ket... Közben töltött, s Gyulainak erő­vel kellett megakadályozni, hogy az ezredes ne töltse színültig a vizespoharát. Az ezredes viszont a sajátját teletöitötte: keserű dolog távol az otthontól id- dogálni a barackot... Hej, annak idején Kecskeméten ittam, a Be- retvásban... Kecskeméttől nem mesze voltak a birtokaim... A bá­tyám gazdálkodott rajtuk. Engem a Ludovikára adott az apám. Azt mondta, hogy nekem katonának kell lennem, annak teremtett az Isten. Igaza volt az öregnek, nyu­godjék békében... Ezredesig vit­tem, mire jöttek az oroszok... Még jó, hogy az ezredesi rangnak itt is hasznát veheti az ember.. Felemelte a poharát: — Most ' pedig igyunk! Az egészségére, fiatal barátom, s arra', hogy majd Kecskeméten, a Beretvásban is együtt ihassunk egyszer' barackot! Az órájára nézett: — Késő van, egy fél óra múlva indul a vonata... Majd taxit hí­vunk gz kiviszi a pályaudvarra. Itt van 1?0 Schilling, a taxit én« kifizetem. Ismerem a taxisofőrt, gyakran igénybe veszem a szolgá­latait. Maga Salzburgba utazik. A 120 schillingből megveszi a vonat- jegyet, s marad annyi zsebpénze, amennyi az útra kell... .t (Folytatjuk.) bér? Ez legfeljebb »hofferezik« az ugaron, vagy fűrészgéppel pöförészik szénporos udvaron. Hát ismerhet ez holdfényt, szó- morúfűzt, nyíló rózsabimbót? Hallhatja-e a tenger vízének diszkrét suttogását? Súghat-é egy pihés fülecskébe borzoló bókokat? — Nem. Ez lehetet­len. Most már nagyon sajná­lom szegényt. Nem így Tibor. Benne vad pusztai ösztönöket korbácsol e dübörgő masina. Csapzott hajá­ba túrva dühödten hörgi, hogy véget vet ennek a kavalkád- nak. Szemében az elszántság szikráival megindul felderítő útjára. Alig tesz meg azonban öt lépést, kezdeti lendületét egy ártatlan állófogasra paza­rolja. mely békésen áll őrt az ágyak végénél. Kis levezető hil- velykujjmaszírozás után fog­csikorgató kitartással szűri to­vább a terepet, lopja a távol­ságot hálóinges alakja. Pár lé­péssel mögötte részese vagyok az útnak. Megáll. »-Meg van« hörgi fojtott diadallal. Vajon mit tesz most? Odaérek. Hű! Egy hatalmas ember. Lehet vagy egy mázsás. Talpai mint útjelzők, messziről világítanak- A félelem hangyái rajzanak hál tamon. De nem így Tibor. Ben­ne már elszabadultak az indu­latok. Leveszi papucsát és a boldogtalanok felfokozott keser vével hatalmasat csap az egyik útjelzőre, — majd egy ugrással az ágyak mögé rejtőzik. A »Hoffen« nagy reccsenéssel megáll. S mint egv óriásbébi. nyilván a rovarokat szidva_. be fordul. Talán még örül is, hogy végre egy cigarettát sodorhat a nagy ugarforgatás közben, mert néhány pillanat múltán szinte mirtlen képzeletet felül* múló nyugalommal, dp most már jól nevelt szuszéjjal végzi tovább fárasztó munkáját. Megelégedett vigyorral kupa rodunk helyünkre. Tibor kifúj­va dühe utolsó lobbanását is büszkén helyezkedik el és fél* óra múlva egyenletes pikegésa bizonyítja, hogy álomba szerit derült. Én még figyelem a tanfolyam éjszakai életét. S már majdnem alszom, amikor lassú, de egyen, letes hörgést hallok. Közelről. Fülelek. Méregetem a centimé­tereket. Nem lehet igaz?! Oda­lépek... Tibor horkol..., arcán valami kaján, földöntúli gyö­nyörteli vigyorral... Ezt még nyilván nem hallot­ta... SZ. K.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents