Tolna Megyei Népújság, 1959. június (4. évfolyam, 127-151. szám)

1959-06-14 / 138. szám

r t r NÉPMŰVELÉS Ä halott keltő emléke Vasárnapi jegyzet Fenyő Lászlónak hívták, de kortársainak nem sokat jelen­tett ez a név. A szegény költő volt, a sikerben és pénzben dúskálok szegény rokona, »a gazdagok asztalánál morzsa­szedegető«, mint maga vallotta. Akik ismerték, mesélik hogyan rótta elnyűtt aktatáskájával a pesti utcákat, kínálva verses­könyveit, melyeket saját maga adott ki, vagy egyszerűen soha vissza nem fizethető kölcsö­nökért esdekelve. Élhetetlen­nek tartották, mert ha pénz­hez jutott »fejedelmi« reggeli­ket evett a Bucsinszky kávé­házban. Pedig az igazság csak annyi, hogy minden ismerősé­nek szemet szúrt, ha egyszer megreggelizhetett. Halála után másfél évtized­nek kellett elmúlnia, míg vég­re kezünkbe vehetjük váloga­tott verseinek kötetét s csodál­kozva látjuk, hogy milyen nagy költő volt. Ámuló gyerek ként járt a világban, aki csak a költészetben hitt és csak a költészetet érezte valóságnak. Menekülés is volt ez, a zord és kietlen valóság így szublimáló- dott benne s a nagyváros zajá­ban is a lélek hangjaira fi­gyelt, arra a titokzatos belső csendre, amelyről annyi szép verset írt. Úgy mondják, igazi pesti költő volt. Ez az értékelés meg tévesztő. Inkább csak modern volt, nem a szó formabontó és modoros értelmében, mert a , múló irodalmi irányzatoknál mindig többre becsülte magát az irodalmat. Modern volt, mert a XX. század világváro­sának költőjévé vált, Budapest a szülőföldet jelentette szá­mára. A fasizmus súlyos évei alatt költészete is új irányt vett. A valóság most már nemcsak a szegénységet jelentette, hanem a teljes pusztulást is s Fenyő László versei úgy hatnak, mint valami rettenetes sikoly, kö­nyörgés az életért: Csak ezt hagyjátok meg nekünk: — in­günk alatt a meztelen bőrt, — a bordák puszta rácsait, — a légszomjas mellkosarat, — ir­galmas irgalmatlanok. »Az ajkam merő sebes sira­lom« — vallja egy másik ver­sében, aki ezekben az években így imádkozott: mindhiába. Megrázóvá vált költészete, de egyben épp ekkor ütköztek ki korlátái is: a fasizmus borzal­mai ellen csak kiáltani tudott, de tenni nem. Költészete csak tükre volt a valóságnak, melyet elfogadott, de megváltoztatni nem akart. »Napjaimat mint büntetést kitöltőm — és nem) tudom, mi dolgom itt a földön« — olvassuk egyik utolsó versé-j ben s ezek a sorok egy kicsit j egész életművét is jellemzik. Szelíden, beletörődve járt-kelt < a világban, ő, aki egyik ver-! seskönyve címéül ezt írta: El-< ítélt. Egyik versében a szép öreg­ségről ábrándozott, amikor asz 4 talán mindig lesz egy cserép < virág. A szép öregség azonban ( nem adatott meg néki. A Ges- ! tapo 1944 végén elfogta, SS- katcnák hajtották előbb Kő­szegre, majd Rohoncra. Itt gvil ] kolták meg 1945 március 26-án. : A ruhát is letépték róla, s ab­ba a sírgödörbe lökték, amit előzőleg baj társaival ásattak, meg. írói igazolványát és utol­só verseinek kéziratát szórón-1 gáttá halottan is. Sógora ma­gához akarta venni verseit, de < az SS-katonák kitépték kézé- ( bői és megsemmisítették. Életműve töredékes, hiányos. De így is nemcsak egy rokon­szenves, hanem egy nagy köl­tő alakja áll előttünk abban a kötetben, amivel most, tragikus halála után másfél évtizeddel (* hódolt emlékének irodalmunk. CSÁNYI LÁSZLÓ A nyár levette kalapját a napról. Beköszöntött. A ke­mény beton felett zizeg a for­ró levegő. Párás agyam padlá­sán ellenállhatatlan vágy mász­kál szikkadtan és konokul. Mint három sivatagi vándor, vonszoljuk magunkat előre. A percek lusta órákká nyúlnak, amikor végre a szaharai hő­ségben a főtér oázisa feltűnik előttünk Oázis ... Oázis, üde pihenő, csakhogy itt vagy — nyögjük aléltan — s a szélén megpillantjuk lázálmaink cél­ját, az oázis gyöngyét, mely büfé névre hallgat. Cserepes ajkainkat vattaszáraz nyel­vünkkel nyaldosva, boldogan bandukolunk befelé. »Megakad a szeme valakinek valamin« — sajátos, szép ma­gyar kifejezés. Megfigyeléseim szerint az enyém eddig mindig érdekes és érdemes dolgokon akadt meg. Ezúttal az oázis gyöngyében belépés után azon nyomban a padlóra tévedt és ott időzött szegény hosszasan ... Elborongva néztem a csikk­rengeteget, a derékbatört Mát­rákat, félbeszakadt Szimfóniá­kat és füstbement, majd elta­posott Darukat... Ámulatomból felocsúdván bá­gyadt tekintetemmel odacsör- lőztem magam lassan, szívósan egy kis dübörgő gép elé, mely kassza névre hallgat, s mely a kipihegett számjegyek mellé letett csengő pénzdarabkák el­lenében zakatolva ontotta a kis blankettákat, mint belépője­gyeket a vágyoltó pult elé. Majd néhány gomb és ideg­tépő perc után, mint boldog blankettatulajdonos, halk cup­panóssal kibújtam a kassza előtti emberszorítóból és gyön­gyöző homlokom törölgetve, a kiszolgáló pult előtt imbolygó és párolgó embermasszába fúr­tam magam. S itt — mintha el­vágták volna. Álltam, Álltam. Álltam. Azt mondják, a macska a legszívósabb állat. Lehet. Én mégis azt mondom, hogy az ember szívósabb — főleg, ha sörről van szó. Én is konokul kitartottam*. Álltam. Vártam. Szememmel átfúrtam az előt­tem lötyögő ember fejét, mely mint egy jókora vekni, takarta el előlem a kilátást. Milyen szörnyű csapás lehet ekkora fejet cipelni szakadatlanul, folyton-folyvást — játszadoz­tam gondolataimmal és a sze­mem előtt ugráló szivárvány­színű kis karikákkal, miközben B U f r e cserepes ajkaimtól alig egy méterre kíméletlen következe­tességgel csörgött az aranysár­ga, habzó nedű a bűvös fogan­tyú alól... Végre megkaptuk a magun­két. Helyesebben a három kor­só habos ... — még helyeseb­ben és finomabban — a sört. Nincs az a szerelmes, illatos női ajak, melyre nagyobb hév­vel tapadtak e földön, mint mi a korsókra. Szóval választéko­sán kifejezve: ajkunkon át ma­gunkévá tettük, rábízván a többit a mindent elrendező természetre. És 'végre az oázis gyöngyéből leizzadva, lefüröd- ve, felszabadultan kiléphettünk az izzó utca lágy ölére... Némán döcögtünk egymás mellett. Nagysokára szóba ele­gyedtünk, elárulván egymás­nak véleményünket, gondolata­inkat. Ali barátom egy új söprű szerkesztésén törte fejét, mely- lyel még a »csikkhegyeket« is megmozgathatná. A jelek sze­rint ugyanis a normál söprű csak a sima padlókhoz való, az ilyen »csikkes« padlók számá­ra valami újat kellene bevet­ni.. . Lajos barátom elhatározta, hogy ír egy kis elbeszélést (nyilván a Fenn az ernyő, nin­csen kas-ra gondolván) »alul a hab, fönn a sör” címmel... Én pedig elmerengve nézege­tem zsebkendőmön azt a kis ruzsfoltot, melyet ajkamról az! imént töröltem le, miközben! szeretettel gondoltam a sörös-! korsó szélére és a villámgyors! pohármosásra. Erre vonatkozó újításomat én ] is ezennel benyújtom. Jeligém:] „Lassú víz partot mos!” Kérem iktatni, letárgyalni, el-! fogadni és szigorúan végrehaj- ( tani! Sz. K. Tgazán nem nagy horderc- jű a kérdés, amiről szól ni akarok, talán felesleges is szóbahozni. Nem is tettem vol­na, ha egy nemrégiben történt esetet el nem mond ismerő­söm. A megszólításról va.n szó. Ar­ról, hogyan szólítsuk meg em­bertársainkat, kivel szemben milyen megszólítás a megfele­lő. Az eset, amely megtörtént, s amelyet most hallottam, a következő: Egy ismerősöm be­ment az egyik boltba vásárol­ni. Tekintettel arra, hogy csak egy kiló kenyeret akart venni, nem íratta fel előbb a blokkra az eladóval, hanem közvetlenül a pénztárosnőt kérte: »Kedves kisasszony, szíveskedjék három forintos blokkot adni-», A pénz­tárosnő sértődötten válaszolt: »Nem vagyok kisasszony/« Szó szót követett, ismerősöm mint egy megbélyegezve lépett el a pénztártól s már az árusító pultnál volt, amikor a pénz­tárosnő utána szólt: »Szólítson kartársnőnek, vagy elvtársnő­nek«. Ismerősöm úgy érzi nem kö­vetett el hibái azzal, hogy egy, számára csak látásból ismert, hölgyet »kisasszony«-nak szólí­tott, hiszen, mint mondotta, az illető hölgyet nem szólíthatja elvtársnőnek, mert tudomása szerint nem párttag, ő pedig igen, a hölgy feltehetően val­lásos, hiszen nyakláncán kis keresztet viselt, ő pedig mate­rialista — tehát nem elvtársak. Kartársnőnek szólítsa? Milyen alapon, mikor a hölgy pénztá­ros egy üzletben, ő pedig gép­lakatos? Kartársaknak az azo­nos foglalkozású, vagy leg­alábbis nagyon közeli rokonfog lalkozású emberek szólítják egymást. A szaktárssal és mun­katárssal ugyanez a helyzet. A legkézenfekvőbb, hogy a kis­asszony megszólítást használja, amely egyáltalán nem sértő és indokolt is, hiszen fiatal lány­ról van szó. Mégegyszer hangsúlyozom, nem nagy horderejű dolog, de már mindannyiunkkal megtör­tént, hogy zavarba jöttünk, ami kor megszólításra került a sor. A nőkkel még könnyebb a helyzet, mert ma már nagyon kevés azoknak a száma, akik­ben a »kisasszony« mellékgon­dolatokat kelt. Ugyanez a hely zet az »asszonyom«-mai is. Úgy vélem mindkettő helyes, indo­kolt s egyetlen normális em­bernek se jut eszébe, hogy hol­mi politikai mellékgondolatok kai használja bármelyiket. A férfiak esetében már bo­nyolultabb a helyzet. Az elv­társainkat természetesen elv­társnak szólítjuk, kartársain- kat pedig kartársnak. Ugyan­így a szaktársakat, munkatár­sakat, kollégákat. De mit mond junk annak, aki se nem elv­társunk, se nem szaktársunk,* de kartársunk, vagy munkatár­sunk sem? Vagyis, ne kerülges­sük, hogyan állunk az »uram« megszólítással? A z »űr«, »uram« megszólí„ fással kapcsolatos rossz mellékíz nálunk valóban nem alaptalan, hiszen, amíg a fran­ciáknál a monsieur nem jelen­tett vagyon és rangbéli kü­lönbséget, addig nálunk az úr azt jelentett, megtoldva még különféle jelzőkkel, mint a te­kintetes, nagyságos és így to­vább. Az angol nyelvben is természetes a mister, nálunk vi szont a felszabadulástól eltelt tizenöt esztendő még kevés volt ahhoz, hogy a múlt emlékét vi. selő »uram«-ről teljesen le­koptatta volna a múltban hoz­zákapcsolódott és reáragadt je­lentést. Jó lenne, ha lenne va­lami közbeeső megszólítás az elvtárs és az uram között, mondjuk a »polgártárs«, de ez nem ment át a közhasználatba, valahogy nem vette be nyel­vünk. Ma már megszűntek az olyanértelmű urak, mint ami­lyenek a. felszabadulás előtt megnyomorították a nép éle­tét, viszont az új értelembe vé­ve úr lett minden dolgozó em­ber ebben a hazában, ura és gazdája az országnak, tulajdo­nosa és dolgozója egyszemély- ben. Ezek után, ami a megszó­lítást illeti, s mintegy ismerő­söm problémájára is válaszol­va, úgy vélem, nem kell idegen kedni az uram megszólítástól abban az esetben, ha nem elv­társsal, vagy kartárssal állunk szemben, hiszen ma már — re­mélhetőleg — senkinek nem jut eszébe, hogy az uram meg­szólítással vagyon, vagy rang­béli különbségeket is kifejez­zen. LETENYEI GYÖRGY Fél kilenckor a bejárónő ágy ba hozta a reggelit. Forró kakaót ivott, és vajas zsemlét evett. Még szeretett volna ki­csit pihenni, élvezni a lassú ébredés kellemes bódulatát, melyben az érzékek még halk ritmusú zenéjére összefogódzva pajkos táncot járnak a meg­történt élmények, s a reggellel szerte foszló vágyak, — de csen gettek. A kórház kertésze jött, akit a férje küldött a ház kö­rüli virágok gondozására. Ki kellett tehát kelnie az ágyból, hogy elmondhassa elképzelé­seit. Ezután gyorsan megfürdött, felöltözött, és Ibikéhez indult. Ibiké a fodrásznő volt, akit hosszú és nagyon keserves ku­tatás után fedezett fel. Ibiké­nek könnyű volt a keze, finom az ízlése, és főképpen gyors a felfogása. Ha kijött a bura alól, fején a haj remek pon­tos mása volt annak, amit kí­vánt. Sokan voltak az üzletben, de alig kellett várnia tíz per­cet, s máris rá került a sor. — Hajnalban már itt volt a hölgy —, szólt oda Ibiké a többi ven dégnek, akik közül néhányan félhangosan tiltakoztak a soron kívüliség ellen. Ibiké nem csupán jó munkával hálálta meg a szokásos borravalót. A fodrásztól a telenkönyv- be igyekezett. Kisebb gyümol­A I)OFFavaló esőst vettek a beltelekben. Nem mintha nagy szükség lett volna rá, csak a pénzbefektetés ked- séért. Nyaralójuk, autójuk volt már úgyis, nem akarták elkó­tyavetyélni a pénzt. A szer­ződést a telekkönyvvezető ké­szítette. Olcsóbbnak találták, mintha ügyvédhez fordultak volna. Igaz, hogy szorosan vé­ve kicsit szabálytalan a dolog, a telekkönyvvezető ilyen ma­szek munkákat nem vállalhat el, de hát elvállalta, és meg­csinálja, mindenki jól jár, ki­nek mi köze hozzá. Mikor nem volt senki a szobában, borí­tékban csúsztatta oda a pénzt, és mosolygott. A telekkönyvve­zető boldogan elpirult, és gyors mozdulattal a zsebébe gyűrte. Hazafelé menet Zsokéhoz ug rótt be. Tulajdonképpen ki nem állta Zsókát, tudálékosnak és prűdnek tartotta, de mégis jó­ba kellett vele lenni, mert Zsó ka férje tanította számtanra Gabit. Gabi pedig Számtanból közismerten gyenge volt. Most is kedvesen elcsevegett Zsókával, ami nagy megerőltetésébe ke­rült. Sőt még vacsorára is meg hívta őket, mert közeledett a bizonyítványosztás ideje. A húst maga vásárolta meg a sarki hentesnél hazafelé me- # net. A blokk mellé most is oda csúsztatta a »nyomatékot«, s nem volt oka a csalódásra. Mi­nőségben, mennyiségben kitű­nő adagot kapott. Tulajdonkép pen én járok jól, gondolta vé­gül ez alkalommal is, mint már százszor s ezerszer, ha látszólag pár forint felesleges kiadásra ragadtatta magát. Mire hazaért, a bejárónő már meghozta az ebédet. A kórház­ból hozatták, ahol olcsó és íz­letes ebédet főztek. Most már sietnie kellett. Elegáns ruháját kicsit egyszerűbbre cserélte, a rúzst halványabbra törölte a száján, és elindult a könyvtár­ba. Több okból dolgozott. Elő­ször azért, hogy dolgozó nő le­gyen. Másodszor, mert otthon unatkozott. Harmadszor azért, hogy több legyen a zsebpénze. Az olvasószolgálatot látta el. Könyveket kölcsönzött, és az e^zel kapcsolatos adminisztrá­ciót intézte. Többen vártak rá mrst is. Kicserélt néhány köny vet, majd az új jelentkezőket vette fel. Név, foglalkozás, la­kás, három forint kölcsönzési díj, így ment egymás után. Egy sovány, kis férfi, fekete, cingár, letett az asztalra négy forintot, majd olvasójegyét ma gához véve gyorsan távozott. — Egy forint vissza jár! Az emberke mintha nem hal laná, viharzott kifelé. Felemel­te hangját, hogy az most már betöltötte a termet, és úgy kiál tott ismét: — Egy forint visz- sza jár! Az erős hangra az olvasók is felfigyeltek. Jóindulatúan meg ragadták a kis ember kabátját, akinek a keze a kilincset fogta már. — Egy forint vissza jár! — Tudom, kérem, tudom, — fór dúlt az végre vissza barátságo­san, szerényen. — Hát akkor vigye el! — Hangzott a vá­lasz. — Marad a forint, — erős ködött tovább az olvasó. — Hogy-hogy marad? — Ütődött meg az asszony, és csodálkozó szemével végigsöpört a ter­men. Mindenki érdeklődve fi­gyelt. — Hát úgy kérem, — pirult el az ember, — hogy én is pincér vagyok, magam is örülök a borravalónak, tudom. ' hogy jól jön az mindenkinek. — Tessék, — sziszegte az asz szony szikrázó szemekkel, el­lentmondást nem tűrő módon, és nyújtotta a pénzdarabot. A teremben kitört a nevetés. BAKÁCS TIBOR

Next

/
Thumbnails
Contents