Tolna Megyei Népújság, 1959. június (4. évfolyam, 127-151. szám)
1959-06-14 / 138. szám
r t r NÉPMŰVELÉS Ä halott keltő emléke Vasárnapi jegyzet Fenyő Lászlónak hívták, de kortársainak nem sokat jelentett ez a név. A szegény költő volt, a sikerben és pénzben dúskálok szegény rokona, »a gazdagok asztalánál morzsaszedegető«, mint maga vallotta. Akik ismerték, mesélik hogyan rótta elnyűtt aktatáskájával a pesti utcákat, kínálva verseskönyveit, melyeket saját maga adott ki, vagy egyszerűen soha vissza nem fizethető kölcsönökért esdekelve. Élhetetlennek tartották, mert ha pénzhez jutott »fejedelmi« reggeliket evett a Bucsinszky kávéházban. Pedig az igazság csak annyi, hogy minden ismerősének szemet szúrt, ha egyszer megreggelizhetett. Halála után másfél évtizednek kellett elmúlnia, míg végre kezünkbe vehetjük válogatott verseinek kötetét s csodálkozva látjuk, hogy milyen nagy költő volt. Ámuló gyerek ként járt a világban, aki csak a költészetben hitt és csak a költészetet érezte valóságnak. Menekülés is volt ez, a zord és kietlen valóság így szublimáló- dott benne s a nagyváros zajában is a lélek hangjaira figyelt, arra a titokzatos belső csendre, amelyről annyi szép verset írt. Úgy mondják, igazi pesti költő volt. Ez az értékelés meg tévesztő. Inkább csak modern volt, nem a szó formabontó és modoros értelmében, mert a , múló irodalmi irányzatoknál mindig többre becsülte magát az irodalmat. Modern volt, mert a XX. század világvárosának költőjévé vált, Budapest a szülőföldet jelentette számára. A fasizmus súlyos évei alatt költészete is új irányt vett. A valóság most már nemcsak a szegénységet jelentette, hanem a teljes pusztulást is s Fenyő László versei úgy hatnak, mint valami rettenetes sikoly, könyörgés az életért: Csak ezt hagyjátok meg nekünk: — ingünk alatt a meztelen bőrt, — a bordák puszta rácsait, — a légszomjas mellkosarat, — irgalmas irgalmatlanok. »Az ajkam merő sebes siralom« — vallja egy másik versében, aki ezekben az években így imádkozott: mindhiába. Megrázóvá vált költészete, de egyben épp ekkor ütköztek ki korlátái is: a fasizmus borzalmai ellen csak kiáltani tudott, de tenni nem. Költészete csak tükre volt a valóságnak, melyet elfogadott, de megváltoztatni nem akart. »Napjaimat mint büntetést kitöltőm — és nem) tudom, mi dolgom itt a földön« — olvassuk egyik utolsó versé-j ben s ezek a sorok egy kicsit j egész életművét is jellemzik. Szelíden, beletörődve járt-kelt < a világban, ő, aki egyik ver-! seskönyve címéül ezt írta: El-< ítélt. Egyik versében a szép öregségről ábrándozott, amikor asz 4 talán mindig lesz egy cserép < virág. A szép öregség azonban ( nem adatott meg néki. A Ges- ! tapo 1944 végén elfogta, SS- katcnák hajtották előbb Kőszegre, majd Rohoncra. Itt gvil ] kolták meg 1945 március 26-án. : A ruhát is letépték róla, s abba a sírgödörbe lökték, amit előzőleg baj társaival ásattak, meg. írói igazolványát és utolsó verseinek kéziratát szórón-1 gáttá halottan is. Sógora magához akarta venni verseit, de < az SS-katonák kitépték kézé- ( bői és megsemmisítették. Életműve töredékes, hiányos. De így is nemcsak egy rokonszenves, hanem egy nagy költő alakja áll előttünk abban a kötetben, amivel most, tragikus halála után másfél évtizeddel (* hódolt emlékének irodalmunk. CSÁNYI LÁSZLÓ A nyár levette kalapját a napról. Beköszöntött. A kemény beton felett zizeg a forró levegő. Párás agyam padlásán ellenállhatatlan vágy mászkál szikkadtan és konokul. Mint három sivatagi vándor, vonszoljuk magunkat előre. A percek lusta órákká nyúlnak, amikor végre a szaharai hőségben a főtér oázisa feltűnik előttünk Oázis ... Oázis, üde pihenő, csakhogy itt vagy — nyögjük aléltan — s a szélén megpillantjuk lázálmaink célját, az oázis gyöngyét, mely büfé névre hallgat. Cserepes ajkainkat vattaszáraz nyelvünkkel nyaldosva, boldogan bandukolunk befelé. »Megakad a szeme valakinek valamin« — sajátos, szép magyar kifejezés. Megfigyeléseim szerint az enyém eddig mindig érdekes és érdemes dolgokon akadt meg. Ezúttal az oázis gyöngyében belépés után azon nyomban a padlóra tévedt és ott időzött szegény hosszasan ... Elborongva néztem a csikkrengeteget, a derékbatört Mátrákat, félbeszakadt Szimfóniákat és füstbement, majd eltaposott Darukat... Ámulatomból felocsúdván bágyadt tekintetemmel odacsör- lőztem magam lassan, szívósan egy kis dübörgő gép elé, mely kassza névre hallgat, s mely a kipihegett számjegyek mellé letett csengő pénzdarabkák ellenében zakatolva ontotta a kis blankettákat, mint belépőjegyeket a vágyoltó pult elé. Majd néhány gomb és idegtépő perc után, mint boldog blankettatulajdonos, halk cuppanóssal kibújtam a kassza előtti emberszorítóból és gyöngyöző homlokom törölgetve, a kiszolgáló pult előtt imbolygó és párolgó embermasszába fúrtam magam. S itt — mintha elvágták volna. Álltam, Álltam. Álltam. Azt mondják, a macska a legszívósabb állat. Lehet. Én mégis azt mondom, hogy az ember szívósabb — főleg, ha sörről van szó. Én is konokul kitartottam*. Álltam. Vártam. Szememmel átfúrtam az előttem lötyögő ember fejét, mely mint egy jókora vekni, takarta el előlem a kilátást. Milyen szörnyű csapás lehet ekkora fejet cipelni szakadatlanul, folyton-folyvást — játszadoztam gondolataimmal és a szemem előtt ugráló szivárványszínű kis karikákkal, miközben B U f r e cserepes ajkaimtól alig egy méterre kíméletlen következetességgel csörgött az aranysárga, habzó nedű a bűvös fogantyú alól... Végre megkaptuk a magunkét. Helyesebben a három korsó habos ... — még helyesebben és finomabban — a sört. Nincs az a szerelmes, illatos női ajak, melyre nagyobb hévvel tapadtak e földön, mint mi a korsókra. Szóval választékosán kifejezve: ajkunkon át magunkévá tettük, rábízván a többit a mindent elrendező természetre. És 'végre az oázis gyöngyéből leizzadva, lefüröd- ve, felszabadultan kiléphettünk az izzó utca lágy ölére... Némán döcögtünk egymás mellett. Nagysokára szóba elegyedtünk, elárulván egymásnak véleményünket, gondolatainkat. Ali barátom egy új söprű szerkesztésén törte fejét, mely- lyel még a »csikkhegyeket« is megmozgathatná. A jelek szerint ugyanis a normál söprű csak a sima padlókhoz való, az ilyen »csikkes« padlók számára valami újat kellene bevetni.. . Lajos barátom elhatározta, hogy ír egy kis elbeszélést (nyilván a Fenn az ernyő, nincsen kas-ra gondolván) »alul a hab, fönn a sör” címmel... Én pedig elmerengve nézegetem zsebkendőmön azt a kis ruzsfoltot, melyet ajkamról az! imént töröltem le, miközben! szeretettel gondoltam a sörös-! korsó szélére és a villámgyors! pohármosásra. Erre vonatkozó újításomat én ] is ezennel benyújtom. Jeligém:] „Lassú víz partot mos!” Kérem iktatni, letárgyalni, el-! fogadni és szigorúan végrehaj- ( tani! Sz. K. Tgazán nem nagy horderc- jű a kérdés, amiről szól ni akarok, talán felesleges is szóbahozni. Nem is tettem volna, ha egy nemrégiben történt esetet el nem mond ismerősöm. A megszólításról va.n szó. Arról, hogyan szólítsuk meg embertársainkat, kivel szemben milyen megszólítás a megfelelő. Az eset, amely megtörtént, s amelyet most hallottam, a következő: Egy ismerősöm bement az egyik boltba vásárolni. Tekintettel arra, hogy csak egy kiló kenyeret akart venni, nem íratta fel előbb a blokkra az eladóval, hanem közvetlenül a pénztárosnőt kérte: »Kedves kisasszony, szíveskedjék három forintos blokkot adni-», A pénztárosnő sértődötten válaszolt: »Nem vagyok kisasszony/« Szó szót követett, ismerősöm mint egy megbélyegezve lépett el a pénztártól s már az árusító pultnál volt, amikor a pénztárosnő utána szólt: »Szólítson kartársnőnek, vagy elvtársnőnek«. Ismerősöm úgy érzi nem követett el hibái azzal, hogy egy, számára csak látásból ismert, hölgyet »kisasszony«-nak szólított, hiszen, mint mondotta, az illető hölgyet nem szólíthatja elvtársnőnek, mert tudomása szerint nem párttag, ő pedig igen, a hölgy feltehetően vallásos, hiszen nyakláncán kis keresztet viselt, ő pedig materialista — tehát nem elvtársak. Kartársnőnek szólítsa? Milyen alapon, mikor a hölgy pénztáros egy üzletben, ő pedig géplakatos? Kartársaknak az azonos foglalkozású, vagy legalábbis nagyon közeli rokonfog lalkozású emberek szólítják egymást. A szaktárssal és munkatárssal ugyanez a helyzet. A legkézenfekvőbb, hogy a kisasszony megszólítást használja, amely egyáltalán nem sértő és indokolt is, hiszen fiatal lányról van szó. Mégegyszer hangsúlyozom, nem nagy horderejű dolog, de már mindannyiunkkal megtörtént, hogy zavarba jöttünk, ami kor megszólításra került a sor. A nőkkel még könnyebb a helyzet, mert ma már nagyon kevés azoknak a száma, akikben a »kisasszony« mellékgondolatokat kelt. Ugyanez a hely zet az »asszonyom«-mai is. Úgy vélem mindkettő helyes, indokolt s egyetlen normális embernek se jut eszébe, hogy holmi politikai mellékgondolatok kai használja bármelyiket. A férfiak esetében már bonyolultabb a helyzet. Az elvtársainkat természetesen elvtársnak szólítjuk, kartársain- kat pedig kartársnak. Ugyanígy a szaktársakat, munkatársakat, kollégákat. De mit mond junk annak, aki se nem elvtársunk, se nem szaktársunk,* de kartársunk, vagy munkatársunk sem? Vagyis, ne kerülgessük, hogyan állunk az »uram« megszólítással? A z »űr«, »uram« megszólí„ fással kapcsolatos rossz mellékíz nálunk valóban nem alaptalan, hiszen, amíg a franciáknál a monsieur nem jelentett vagyon és rangbéli különbséget, addig nálunk az úr azt jelentett, megtoldva még különféle jelzőkkel, mint a tekintetes, nagyságos és így tovább. Az angol nyelvben is természetes a mister, nálunk vi szont a felszabadulástól eltelt tizenöt esztendő még kevés volt ahhoz, hogy a múlt emlékét vi. selő »uram«-ről teljesen lekoptatta volna a múltban hozzákapcsolódott és reáragadt jelentést. Jó lenne, ha lenne valami közbeeső megszólítás az elvtárs és az uram között, mondjuk a »polgártárs«, de ez nem ment át a közhasználatba, valahogy nem vette be nyelvünk. Ma már megszűntek az olyanértelmű urak, mint amilyenek a. felszabadulás előtt megnyomorították a nép életét, viszont az új értelembe véve úr lett minden dolgozó ember ebben a hazában, ura és gazdája az országnak, tulajdonosa és dolgozója egyszemély- ben. Ezek után, ami a megszólítást illeti, s mintegy ismerősöm problémájára is válaszolva, úgy vélem, nem kell idegen kedni az uram megszólítástól abban az esetben, ha nem elvtárssal, vagy kartárssal állunk szemben, hiszen ma már — remélhetőleg — senkinek nem jut eszébe, hogy az uram megszólítással vagyon, vagy rangbéli különbségeket is kifejezzen. LETENYEI GYÖRGY Fél kilenckor a bejárónő ágy ba hozta a reggelit. Forró kakaót ivott, és vajas zsemlét evett. Még szeretett volna kicsit pihenni, élvezni a lassú ébredés kellemes bódulatát, melyben az érzékek még halk ritmusú zenéjére összefogódzva pajkos táncot járnak a megtörtént élmények, s a reggellel szerte foszló vágyak, — de csen gettek. A kórház kertésze jött, akit a férje küldött a ház körüli virágok gondozására. Ki kellett tehát kelnie az ágyból, hogy elmondhassa elképzeléseit. Ezután gyorsan megfürdött, felöltözött, és Ibikéhez indult. Ibiké a fodrásznő volt, akit hosszú és nagyon keserves kutatás után fedezett fel. Ibikének könnyű volt a keze, finom az ízlése, és főképpen gyors a felfogása. Ha kijött a bura alól, fején a haj remek pontos mása volt annak, amit kívánt. Sokan voltak az üzletben, de alig kellett várnia tíz percet, s máris rá került a sor. — Hajnalban már itt volt a hölgy —, szólt oda Ibiké a többi ven dégnek, akik közül néhányan félhangosan tiltakoztak a soron kívüliség ellen. Ibiké nem csupán jó munkával hálálta meg a szokásos borravalót. A fodrásztól a telenkönyv- be igyekezett. Kisebb gyümolA I)OFFavaló esőst vettek a beltelekben. Nem mintha nagy szükség lett volna rá, csak a pénzbefektetés ked- séért. Nyaralójuk, autójuk volt már úgyis, nem akarták elkótyavetyélni a pénzt. A szerződést a telekkönyvvezető készítette. Olcsóbbnak találták, mintha ügyvédhez fordultak volna. Igaz, hogy szorosan véve kicsit szabálytalan a dolog, a telekkönyvvezető ilyen maszek munkákat nem vállalhat el, de hát elvállalta, és megcsinálja, mindenki jól jár, kinek mi köze hozzá. Mikor nem volt senki a szobában, borítékban csúsztatta oda a pénzt, és mosolygott. A telekkönyvvezető boldogan elpirult, és gyors mozdulattal a zsebébe gyűrte. Hazafelé menet Zsokéhoz ug rótt be. Tulajdonképpen ki nem állta Zsókát, tudálékosnak és prűdnek tartotta, de mégis jóba kellett vele lenni, mert Zsó ka férje tanította számtanra Gabit. Gabi pedig Számtanból közismerten gyenge volt. Most is kedvesen elcsevegett Zsókával, ami nagy megerőltetésébe került. Sőt még vacsorára is meg hívta őket, mert közeledett a bizonyítványosztás ideje. A húst maga vásárolta meg a sarki hentesnél hazafelé me- # net. A blokk mellé most is oda csúsztatta a »nyomatékot«, s nem volt oka a csalódásra. Minőségben, mennyiségben kitűnő adagot kapott. Tulajdonkép pen én járok jól, gondolta végül ez alkalommal is, mint már százszor s ezerszer, ha látszólag pár forint felesleges kiadásra ragadtatta magát. Mire hazaért, a bejárónő már meghozta az ebédet. A kórházból hozatták, ahol olcsó és ízletes ebédet főztek. Most már sietnie kellett. Elegáns ruháját kicsit egyszerűbbre cserélte, a rúzst halványabbra törölte a száján, és elindult a könyvtárba. Több okból dolgozott. Először azért, hogy dolgozó nő legyen. Másodszor, mert otthon unatkozott. Harmadszor azért, hogy több legyen a zsebpénze. Az olvasószolgálatot látta el. Könyveket kölcsönzött, és az e^zel kapcsolatos adminisztrációt intézte. Többen vártak rá mrst is. Kicserélt néhány köny vet, majd az új jelentkezőket vette fel. Név, foglalkozás, lakás, három forint kölcsönzési díj, így ment egymás után. Egy sovány, kis férfi, fekete, cingár, letett az asztalra négy forintot, majd olvasójegyét ma gához véve gyorsan távozott. — Egy forint vissza jár! Az emberke mintha nem hal laná, viharzott kifelé. Felemelte hangját, hogy az most már betöltötte a termet, és úgy kiál tott ismét: — Egy forint visz- sza jár! Az erős hangra az olvasók is felfigyeltek. Jóindulatúan meg ragadták a kis ember kabátját, akinek a keze a kilincset fogta már. — Egy forint vissza jár! — Tudom, kérem, tudom, — fór dúlt az végre vissza barátságosan, szerényen. — Hát akkor vigye el! — Hangzott a válasz. — Marad a forint, — erős ködött tovább az olvasó. — Hogy-hogy marad? — Ütődött meg az asszony, és csodálkozó szemével végigsöpört a termen. Mindenki érdeklődve figyelt. — Hát úgy kérem, — pirult el az ember, — hogy én is pincér vagyok, magam is örülök a borravalónak, tudom. ' hogy jól jön az mindenkinek. — Tessék, — sziszegte az asz szony szikrázó szemekkel, ellentmondást nem tűrő módon, és nyújtotta a pénzdarabot. A teremben kitört a nevetés. BAKÁCS TIBOR