Tolna Megyei Népújság, 1959. június (4. évfolyam, 127-151. szám)
1959-06-07 / 132. szám
# 1939. június 7. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG A párttagok felelőssége A párttaggyűlés alapvetően más volt, mint az utóbbi időkben megtartott taggyűlések bármelyike. Más volt, ,mert nem úgynevezett »-szempontokat« tárgyaltak meg mechanikusan, hanem a tsz belső és leg fontosabb tennivalóiról, a növényápolás fontosságáról beszéltek. — Baj van a munkafegyelem mel — mondotta beszámolójában Havasi Lajos, a sárszentlő- rinci Petőfi Tsz párttitkára. — Tagságunk jórésze a háztáji terület megművelését tartja szem előtt, nem törődik a kö zössel, nem tekinti magáénak. Mi, párttagok felelősek vagyunk a tsz munkájáért, erősödéséért — mondotta, s határozatot hoztak többek között arra, hogy családlátogatást végeznek azoknál a tsz-tagoknál, akik sorozatosan nem vesznek részt a munkában. A nevezetes párttaggyűlés az elmúlt hónap utolsó napjaiban bán volt. Ezt követte a tsz- közgyűlés. amelyen éppúgy, mint a párttaggyűlésen részt- vettek a budapesti patronáló üzem képviselői, a pamutszövő Iparigazgatóság igazgatónője, Radványi Józsefné, az üzem párttitkára, Nagy József és Walter János, a Tolna megyei tanács elnökhelyettese is. — Kormányzatunk beváltotta ígéretét — mondotta Csékó György, a tsz elnöke. — Időben megkaptuk a jobb termést biztosító talaj munkát, a Nagydorogi Gépállomástól. A tavasz folyamán 850 mázsa mű trágyát használtunk fel. Kaptunk istállóépítési és állatfelvásárlási hitelt. A jobb élet megvalósulásának alapját és lehetőségét megkaptuk, de mindez hiábavaló lesz akkor, ha a 180 holdas kükoricaveté- sünket, a répát, a napraforgót elnyeli a gaz. Ki fogjuk alakítani a munkaszervezetet és tagonként kimérjük a földterületet. Mi történt a párttaggyűlés és a tsz-közgyűlés óta? A kommunisták családlátoga tása után a kimért földeken — ha nem is teljes létszámmal — dolgozni kezdtek a családtagok is, a fogatosok pedig elkezdték a kukoricatáblákon az ekézést. Eddig ugyanis a tagok közül senki sem Skarta vállalni a lóvezetést, mivel a szétszórt területeken sok volt a holtfuvar és keveset lehetett keresni. A patronálok javaslatára a munkacsapat tagjait felváltva osztják be lóvezetőnek. így mindenki igazságosan kiveszi részét a gyengébb keresetet nyúj tó munkákból is. A másfél holdas borsótáblán asszonyok, lányok dolgoznak, hogy a Paksi Konzervgyárnak idejében leszállíthassák a 20 mázsa szerződött zöldborsót. — Van már javulás — mond ja Gyalog László brigádvezető. A mezőn most már szépen folynak a munkák, de még mindig baj van a tehenészetben, nincs állatgondozónk. Ami kor pedig ennek okai iránt ér deklődünk mélységesen hallgat. A községben alaposan tájékozódva tudtuk meg azt, hogy miért is nincs a szépen fejlődő jószágállománynak gondozója. A Petőfi Tsz tagságának jórésze nyolc-tizenkét holdas gaz dákból tevődik össze. És sérelem ne essék, ha kimondjuk hol szorít a cipő. A legtöbbjüket visszatartja a tehenészetben vállalt munkától az úgynevezett paraszti rátartiság, hogy »pont én legyek a falu gulyása?« — s egyik-másik nyíl tán is kimondja az eddig mély ségesen titkolt okot. Sárszentlőrinc községben két termelőszövetkezet van: a Kossuth és a Petőfi Termelőszövet kezet. A Kossuth Tsz két évvel ezelőtt alakult. Tagsága a két év alatt jól összeszokott, s jövedelmezően dolgozik. Bár nyíl tan nem beszélnek róla, de a két tsz éber figyelemmel kíséri egymás munkáját. Ezen a téren is érvényesül a beléjük rög ződött paraszti mentalitás: utol sónak lenni szégyenteljes dolog. Nos, ha a Petőfi Tsz tagjai nem akarnak lemaradni, számolják fel a meglévő hibákat, mert a tagság létszámához mér ten — ha mindenki dolgozik — kevés a föld. A jó és szakszerűen gondozott állattenyésztés pedig emeli az egy holdra jutó jövedelem nagyságát. Ezt tartsák szem előtt a Petőfi Tsz tagjai. POZSONYINÉ Értékesítik a kínai-gida szemét y-: ' «S&I •at? át!», % < "41 £ ... ü L apunkban már beszámoltunk arról, hogy Simontornyán értékesítik a nagy szőrmeárugyárak hulladékát. Képünkön Bács Györgynél, mutatjuk be, aki társaival hasznosítja a hulladékot: értékes perzsabundát készítenek Nemzetközi színházi kongresszus Helsinkiben A helsinki egyetem díszterme ben június elsején nyitották meg a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) Vili. kongresszusát. A kongresszusra 33 országból 120 résztvevő érkezett a finn fővárosba. Az NDK képviseletében többek között résztvesz Wolfgang La.nghoff, a berlini Deutsches Theater intendánsa és Herberg lhering színikritikus is. Az 1951 óta két évenként megrendezésre kerülő nemzetközi kongresszus szervezeti és technikai kérdéseken kívül az idén első ízben tárgyal kimondottan művészi jelentőségű témáról. Vitát indítanak ‘■‘■Avantgardista irányzatok korunk színházában« címmel. A vitára meghívták Eugens Jonesco színdarabírót is. EGY UTAS... E{ gyszer azt mondta nekem valaki, hogy a paraszt- ember nem szokott sírni, s ha elő is fordul, nagyon ritkán, esetleg halálesetkor. Igaz lenne ez? Hűvös, téli reggel volt. A szél fütyölve söpörte maga előtt a havat, úgy tapasztotta a házak odalához, mintha el akarná őket temetni... összehúzódva, feltúrt kabátgallérral vártam a vonatra. Budapestre akartam utazni. Már- már azt gondoltam, hogy a rossz idő miatt nem jön a gyors, öt perc múlva azonban berobogott. Sietve helyezkedtem el az egyik fülkében, ahol még két munkás tartózkodott. Már a váltókon csattogtak a vonat kerekei, amikor egy ősz hajú bácsi lépett be. Velünk szemben ült le: kis bőröndjét maga mellé helyezte, s úgy fogta, mintha kinccsel lett volna tele... A két munkás bóbiskolt, biztos éjjeli műszakon volt. Simontornyán le is szálltak és így ketten maradtunk az idős bácsival, aki elgondolkodva nézett ki az ablakon. Elővettem táskámból Berkes András Októberi vihar című könyvét és olvasni kezdtem. Amint felém pillantott és meglátta a könyv címét, megszólalt: — Mutassa csak, fiam! Mi a címe? Nem látom ám jól. — Odanyújtottam és ő hangosan olvasta: — Októberi vihar. Néhány perc szünet után ismét megszólalt: — Aztán miről szól? — Az ellenforradalomról — feleltem és csodálkozva vettem észre, hogy az ellenforradalom szóra megváltozott az arca. — Ellenforradalom... ellenforradalom... — ismételte kétszer is, majd visszaadta a könyvet. ÍJ emutatkoztam, ő is meg- mondta a nevét, aztán vártam, de nem szólt. Nagyot nyelt, aztán két kövér könnycsepp gurult végig sovány arcán. Erőt vett magán, majd lassan, tagoltan beszélni kezdett: — Egyedül maradtam. Az egyik fiam disszidált, a másik megnősült, a feleségem néhány hónapra rá meghalt. Talán még most is élne, de annyira megviselte a gyermeke hálátlansága, hogy nem bírta tovább, pedig alig volt beteg — elővette zsebkendőjét és megtörök,e a szemét, melyek pilláin a maradék könnycseppek fakultan csillogtak. — Dolgozik valahol?... — Mit? — tettem fel a kérdést. — Mindent, amit télen lehet. Fát vágok, fuvarozok. Mit csinálhatnák mást? Hisz mondtam az előbb, hogy egyedül vagyok, nincs aki támogasson. lé. El is feledtem mondani, hogy valaki a vita közben egy fejszét nyomott a kezembe... ... Na szerencsésen meg is érkeztem a kastélykerthez. Bemegyek a nagy kapun — mert nyitva volt — és nagy hetykén, fejszét lóbálva elindulok a fák felé. Az lesz az! — mutattam szemmel magamnak. amikor messziről megpillantottam a jegenyék közt egy kis suttyó fácskát. Szép is, magas is, észre sem veszi senki, hogy ott van, vagy nincs ott! Am>nt közeledek a fákhoz... egyszer csak eszembejutott, hogy tulajdonképpen nem is egy májusfát kell kivágnom, hanem kettőt. Nemcsak a község, hanem még más valaki is vár tőlem májusfát. Ez pedig a Julis néni volt. Hajh! de eljár az. idő felettünk! Bizony akkor még nem 56, hanem 16 éves volt! Elhatároztam, hogy olyan fát állítok a kapujába, hogy csodájára járhat hét falu népe. Nem is tanakodtam, hanem ami kor a fák alá értem, megforgattam a fejszét a kezemben: Hej — milyen jó érzés volt akkor dolgozni! Csak úgy röpködtek a forgácsok szerteszét... a kis fa pedig minden ütésnél egyre jobban sírt... düledezeít. Amikor a lábam alatt feküdt már, körülnéztem egy másik fa után. Hamarosan találtam is még egy hasonlót. Azt is kivágtam... Eljött a várva várt nap. Korán reggel felkeltem. ünneplőbe öltöztem és jól kihúzva, magamat, katonás léptekkel vonultam a főutcán. Mikor a Julisék háza elé értem, félszemmel rásandítottam a májusfára. Ott állt biz az olyan egyenesen, mintha mérnök állította volna fel. Messzire kimagaslott a házak közül. Na, de a község fája sem hagyta magát! Úgy nyújtogatta felfelé a kis koronáját, mintha versenyezni akart volna a Julisé- val. Meg is dicsért érte a kovács, aki előző nap leütötte a sapkámat... ... Telt. múlt az idő. Elmúlt a nyár... elmúlt a Tanácsköztársaság is. Újra visszasüppedtünk a régibe! A kastélyt újra megtöltötték csendőrökkel, hogy vigyázzanak a bentlakó figurákra. Sok embert elfogtak, kínoztak, vallattak. Egyik este hozzánk is beállít ám két csendőr. Szó nélkül berontottak a konyhába, a felrántottak az asztal mellől, ahol éppen a vacsorámat fogyasztottam. — Mit akarnak tőlem?! — tiltakoztam ijedten — ... én nem csináltam semmit! — Nem-e! — meresztette rám nagy bulldog szemeit az egyik csendőr — hát a- májusfa, amit a kastélykertből kivágtál!?... az semmi?! Na lódulj! — káltotta a másik, akinek akkorák voltak a fogai, mint a lónak. Mit volt mit tenni, megindultam a csendőrök előtt, akik egyenesen az intéző elé vittek. — Na, kölyök! — rivallt rám borszékéből az intéző — fel van vágva a nyelved, hogy még köszönni sem tudsz! — Köszöntem én kérem! — szóltam csendesen — nem tetszett hallani. Lett erre aztán nagy riadalom. Úgy ordított rám az intéző, hogy azt hittem, menten beszakad a dobhártyám. Hogy így bugris paraszt, meg úgy... meg még ki tudja mit nem. Aztán megkezdődött a vallatás: A csendőrök nyilván azt gondolták, hogy hamar végeznek, mert igen szépen kezdtek velem beszélgetni. De hamarosan rájöttek, hogy konok ember vagyok. Mert én magam elhatároztam, hogy senkit sem keverek bele, semmit sem árulok el. Úgy is lett. Hiába faggatóztak. nem lett eredmény. Mikor már kijöttek a hámból, akkor durvák lettek. Amikor arra a kérdésükre, hogy miért nem máshonnan vettem a fát, azt feleltem: meg sem látszik a többi között, akkor kaptam az első pofont. — Nesze! — sziszegte a bulldogszemű a fogai között — ez csak egy! Meg sem látszik a többi között! — kontrázott bele a lófogú. Sokáig faggattak. Nem számoltam, de vagy a tizedik jókora pofont kaphattam, amikor az intéző, aki úgy látszik, megunta a nézelődést, kurtán csak ennyit mondott: — Botot neki! Azzal máris lekaptak a tíz körmömről, s jól odaszámolták a huszonötöt. Láttam én a csillagokat akkor, de még a holdat is. Aztj hittem, sosem lesz vége... Aztán ^ egyszerre csend lett... a bulldogszemű felrántott a földről, és odafordult az intézőhöz: — Mehet? — Mehet! — mondta az intéző,] majd hozzámfordult: — Azt hiszem, fiatalember, hogy még 40] év múlva sem fogja elfelejteni, amit most kapott! — Nem! — fordultam vissza az] ajtóból és az intéző szeme közé] néztem — ezt még 40 év múlva] sem fogom elfelejteni. De akkor] is május elsején, az én házam] kapujánál májusfa fog díszleni! Nem is felejtettem el, mert holnap Jesz negyven esztendeje ennek. Hát ez az én tartozásom! —] fejezte be Márton bácsi az elbe-] szélést és kiveregette a hamut a] pipájából. Közben az eső is elállt. A szél1 szétkergette a fellegeket. Kiáll-] tunk a pince elé és teli tüdővel' szívtuk be a friss levegőt, közben-] közben megtornáztattuk elzsib-] badt tagjainkat. Egy percre hirtelen előbukkant] a hanyatló nap. Vörös sugarai rá- vetődtek a pince falára, ahol meg-' jelent Márton bácsi imbolygó] árnyéka, amint a lakatot kattin- tóttá be. Elgondolkoztam, ahogy a] hatalmas árnyékot néztem... Ott bent maradt a múlt... amiti lelakatolt... s itt kint van a jelenj és a jövő. Csendesen indultunk hazafelé. Palánky László — A fia?... — akartam kérdezni, de közbeszólt. — Hagyja a fiamat, nem érdemes róla beszélni... Mondja, fiam, ezt érdemeltem én? Felneveltem és itthagyott. Mindig valami rosszaságot forralt magában, mert dolgozni nem nagyon szeretett. Sokszor beszélt Amerikáról, meg Nyugatról, hogy ott micsoda jó világ van..* Aztán jött az ellenforradalom) Egyik nap hiába vártuk haza, nem jött. A munkatársai mondták, hogy disszidált. Most kint van Belgiumban, bányában dolgozik. Nem valami jó dolga lehet, ment panaszos leveleket ír; Olyasmiről ír, hogy akinek nincs szakmája, az csak bányában helyezkedhet el. Meg aztán Nyugaton lenézik az embert: Tudom magamról. Az első világháború előtt voltam Németországban; Ausztriában és Olaszországban) Sehol sem fogadtak szívesen; Hányszor a szemünkre vetették; hogy „Ungarische Hund”, kutyamagyar. Minket akkor kényszerítettek, menni kellett a frontra: De az én fiamat ki küldte? — tört ki Márton bácsi újra és megeredtek a könnyei. Bennem pedig valami különös lázongás éledt. Gyűlöltem, akik elrabolták ennek az ősz, magárahagyott embernek a fiát. Aztán arra gondoltam, hogy hány idős bácsi és néni maradt magára azért, mert megtévesztett gyermekei elindultak az ismeretlenbe. IY osszú szünet után ismét megkérdeztem: — Most mihez kezd? — Mihez? Most meglátogatom a fiamat, aki Pestre nősült. Megpróbálom visszahívni a földre, hogy velem együtt dolgozzon... S ha nem sikerül, az elveszett család helyébe újat keresek. — Régóta gondolkodom rajta, hogy belének a termelőszövetkezetbe. öreg vagyok már. De azt hiszem, hogy ott új életet kezdhetek. Tamás Menyhért Homeros humoráról »Fordításom messzemenően eltér az iskolákban és egyetemeken használt eddigi változatoktól, amelyek meghamisították Ho mérost«, — mondotta az angol író. Homeros szórakoztatni akarta kora társadalmát: királyokról és istenekről szóló leírásai karikatúrák, műve kimondottan komédia. Az Iliászt a görögök később politikai célokból alakították át olyan eposszá, amely az athéni iskola alapjául szolgált és elfeledhette Homéros komikus és szórakoztató jellegét. »Nem törődöm egyetemi körök felháboro dúsával. Ök a felelősek, amiért Homérost századokon át félreismerték« — mondotta Robert Gr a vés.
