Tolna Megyei Népújság, 1959. június (4. évfolyam, 127-151. szám)

1959-06-07 / 132. szám

f

A

%

IRODALOM * MŰVÉSZET * NÉPMŰVELÉS

Építsük, szépítsük

művelődési otthonainkat

Megyénk területén 1938-ban mindössze 25 »kultúrház« működött. A fasiszta államhatalom megdöntése után. a munkásosztály hatalmának kivívásával teremtődött lehetőség arra, hogy a felszabadult dolgozó tömegek kulturális igényeinek növekedésével párhuzamosan szinte «-gomba-mód ra« növekedhessék megyénkben is a kultúrházak száma. Napjainkban már 150 működő községi és üzemi művelődési házról beszélhetünk. Annak ellenére, hogy ezek a számok óriási fejlődésről tanúskodnak, mégsem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy olyan nagy községeinkben, mint Magyar- keszi, Váralja, Máza, Iregszem cse, Bogyiszló, Gerjen, Nagy- szokoly egyáltalán nincsen mű velődési ház. A meglévők közül is több van olyan, amelyik az épület nem megfelelő volta, vagy felszerelés hiányossága miatt nem tudja kellően kielégíteni dolgozóink megnövekedett igényét. Az egyre növekvő anyagi jóléttel (tömeges építkezések, modern lakásberendezések, motor és gépkocsi-vásárlások) párhuzamosan nő a dolgozó tömegek kulturális igé nye is, ami egészen természetes és helyes

Aki otthonában már kényelmes körülmények között csillapíthatja kulturális éhségét (könyv, rádió, lemezjátszó, televízió) az nehezen, vagy egyáltalán nem mozdul ki onnét azért, hogy a művelődési ház fűtetlen, rideg és barátságtalan termében, kényelmes ülőhely hiányában «szórakozhasson«, vagy a drótozott székek miatt esetleg feláldozza drága harisnyáját is.

E meglévő hiányosságok mel lett örvendetes, hogy dolgozó tömegeink kulturális igényeinek kielégítését egyre jobban szívügyüknek kezdik tekinteni tanácsaink. 1958-ban az állami beruházosokon kívül 1 906 000 Ft-t, 1959-ben 3 790 000 Ft-t biz tosítottak a községfejlesztési alapból művelődési házak épí- sére és felszerelésére. A községié jlesztési alapok ilyen irányú felhasználásain kívül egyre több községben vállalt a lakosság társadalmi munkát is annak érdekében, hogy mielőbb korszerű művelődési otthont vallhasson magáénak. Ebben az évben épít modern művelődési házat Szakcs, Fadd, Bölcske, Gerjen dolgozó népe, mindenütt több mint egymillió forinttal és társadalmi munkával. De nemcsak ngyobb községi tanácsaink mozdultak meg e téren, hanem kis településeink is. Fácánkert-Júliamajor. bán pl. már csak az avatóünnepség műsorának összeállítása ad gondot, mert a közös erővel épített művelődési házon már

A görögök visszakövetelik a miloi Vénuszt

Nemcsak a miloi Vénuszt,, amely a párizsi Louvre egyik büszkesége, hanem az összes antik műkincseket követeli egy nem rég megindult görög sajtókampány. A görög kormány támogató sával indított mozgalmat azzal a céllal szervezik, hogy a világ minden táján szétszórt hellén mű kincseit adják vissza Görög- országríak,

az utolsó simításokat végzik. Szakadáton a tsz építőbrigádja sietett a tanács segítségére a művelődési ház belső ta tarozásával, a nagytakarítást ugyancsak a tsz dolgozói végezték társadalmi munkában.

Miszlán is, Hőgyészen is állami támogatás nélkül építik az öltözőket, Pálfán közös erőből televíziót vásárol a művelődési ház. Szekszárdon napjainkban készült el az 1000 főt befogadó szabadtéri színpad és szélesvásznú szabadtéri mozi. amely ugyancsak állami támo. gatás nélkül, közel egymillió Ft költséggel épült.

Nem célom tovább sorolni a

megye területén közös erőből épülő művelődési házakat, csu pán azt szeretném, ha az évekkel ezelőtt elindul «Építsük, szépítsük iskolánkat« mozgalom párjaként az „Építsük, szépítsük művelődési házainkat« mozgalom is — említeti községek példáján elindulva — barátságosan és kényelmesen berendezett, télen is jól fűthető, valóban «-második otthont- adna, — a KISZ fiataltól kezdve a tsz nyugdíjasig — minden művelődni és szórakozni vágyó dolgozónak.

PÁRTÁI GYULA

népm. csop. vez.

CSÁNYI LÁSZLÓ:

Sztregovai fák

Madách emlékének

Hideg szél fúj a sötét parkon át, zúgnak a fák, a sztregovai fák,

árnyékuk a földdel egybeolvad, konok felhők fedik el a holdat,

— bolygóközi éj! ó, nem leled nyomát, annak ki itt járt, csak a fák, a fák

a sztregovai fák zúgnak a szélben s a hegyek mögött él a régi Éden,

az elvesztett, a sugaras és boldog, itt szél ráz bokrot, sárga őszi lombot,

csak így üzen, a szél mondja tovább, vele zúgnak a sztregovai fák.

Aki elment, nem őrzi semmi jel, minden őt rejti, ég s föld rejti el,

bezárul itt és kint is a vi lág, zúgnak a fák, a sztregovai fák,

s csak ez a fájó, rideg, monoton bánat visszhangzik a tört lombokon,

e daróc-magány, amelyet belep a feledés s a tél, a ztíy cl telek,

s a csörgő lomb sem érti a. szavát, zúgnak a fák, a sztregovai fák.

N

egysoros

Kezemben könyv. Lásd, így köszönt a reggel, két pohár bor és két verssor között.

Hiába kérném azt, hogy ne feledj el.

Időtlen vagy. A múlandó örök.

Vasárnapi jegyxet

S

árpilisen jártamban többek között beszélgettem a községi népkönyvtár vezetőjével is. Elmondotta, hogy örvendetesen sokan olvas nak a községben, a könyvtár forgalma példamutatóan nagy. (Amint erről egy előbbi cikkemben már be is számoltam.) Ugyanakkor azonban panaszkodott is, mégpedig arról, hogy azok viszont, akikre a legjobban kellene számítani, akiknek a leginkább szükségük lenne az olvasásra, a művelődésre, azok nem olvasnak. A húsz-huszon- két évesekről van szó. Többen azt mondják: hagyják, őket békén, a motor, a gép érdekli őket, nem pedig az irodalom, meg a művészet.

Az egyik Tolna megyei középiskolában körkérdést intéz, tek a diákokhoz. Az is a kérdések között szerepelt: ki volt Homeros? S bármilyen szomorúan hangzik, olyan is akadt a válaszok között, hogy »görög mitológiai alak-», sőt, »görög po litikus-».

Ne értsük félre, nem azt mondom, hogy ifjúságunk műveltsége hiányos, hogy a fiatalok túlnyomó többsége kültúrá latlan, buta. Nem erről van szó, hanem arról, hogy szórványosan az előbb említettekhez hasonló esetek is előfordulnak. És, ami még gondolat- keltőbb, nagyon sokan vannak, akik lebecsülik a művelődést, az irodalmat, a művészeteket. És azt mondják, amit a sárpilisiek közül sokan: bennünket

a gép érdekel. Sőt megtoldják azzal a hamis érveléssel, hogy a technika korszakát éljük, ma semmi más nem fontos, csak az, hogy az új, a modem kor nagyszerű gépcsodáihoz mennél jobban értsünk, a többi lényegtelen, szükségtelen, mert, ha valaki nem tudja mi az a karburátor abból a legnagyobb bajok származnak, de ha nem tudja, hogy ki volt Janus Pannonius, abból semmi baja nem lesz.

Amint mondom, vannak, akik már elméletet is fabrikálnak arra, hogy a kultúra, a mű veltség, a művészet, irodalom a múltban lehet, hogy jó volt, le. hét, hogy szükséges volt, ma azonban felesleges, a modern embernek semmi szüksége nincs reá.

Persze az élet rohan, a technika szédítő ütemben fejlődik, amit tegnap tudtunk az ma már kevés, amit ma tudunk, holnapra hiányossá válik. Az élet ilyen s nekünk nem szabad lemaradnunk. Növelni, megsokszorozni kell ismereteinket, amelyek a mai kor gyermeke számára már életszükségletet jelentenek. De a kultúra, — nem a technikai, hanem a másik, — az irodalom, a művészet sem felesleges, sőt Nem mondom azt, ha valaki betéve tudja Arany János verseit, az az esztergapad mellett nagyobb teljesítményt fog elérni, vagy az a termelőszövetkezeti tag, akinek tetszenek Moliére színművei, több munkaegységet sze réz a cukorrépa-sarabolásban, mint a másik, aki tájára se megy a színháznak. De viszont az is igaz, hogy aki az olvasás sál és egyéb eszközökkel is mű véli elméjét, okosabb lesz. Aki okosabb, annak mindennemű ismereteket könnyebben befogad a feje. Aztán igaz, hogy mi a munkát tartjuk az ember leg nemesebb életmegnyilvánulásá) nak, a munka számunkra szent, de a napnak csak egy hányadát és a jövőben majd még kisebb hányadát töltjük munkában. S nem mindegy mi vei töltjük a fennmaradó időt. Hasznosan-e, vagy haszontalanul'! A kultúra, az igaz művészet gyönyörűséget jelent, de nem csupán gyönyörködtet, hanem nevel. Nevel az emberiességre, a becsületre, az élet, a mi életünk szeretetére. Formál ja jellemünket, formálja életünket. Segít megmutatni a célt és a célhoz vezető utat. Pluszt jelent az életünkben, többletet, amely nélkül élni lehet, de igazán és igazul élni nem. A munka tette emberré az embert, de a kultúra segít, hogy még különb emberré váljunk. Segít ebben Shakespeare és Rembrandt, Arany János és Puskin, Gorkij és József Attila, Thomas Mann és Solohov és mindazok, akik lángelméjükkel hozzájárultak ahhoz, hogy életünk (, téren is szebb legyen és mindazok, akik most és a jövőben szórakoztatnak, gyönyör, ködtetnek, művelnek, tanítanak bennünket.

LETENYEI GYÖRGY

Jóestét kívánok! Szabad a meg hívóját? Köszönöm. A jegyet... ott parancsoljon, és a ruhatár lent van a Télikert mellett. Köszönöm. Kellemes szórakozást ki vánok... — (és máris a következőknek) Jóestét kívánok! Szabad a ... (És ez már így megy órák óta! Gépiesen nyúlok a jegyekért, szakítom, belepillantok a meghívókba, udvarias mosoly, határozott, de kicsit konvencionális mozdulatok, s aztán újból elölről.) — Szabad a meghívót? A ruhatár... Köszönöm! (Milyen kü lönös szeme volt! Mint két élű fekete gyöngy! Nyilván meghívta valaki a bálra. Nézzük csak? Egyszerű sötétkék ruha volt rajta, magassarkú fekete cipő, és... és, igen, hát a szeme?! A szeme is fekete volt. Érdekes, hogy csak a szemét tudom igazán magam elé idézni. Hogy is volt?) Pardon! A ruhatár lent van a Télikert mellett. Erre tessék. (Tulajdonképpen nem is tudom, hogy hogyan volt. Vagy talán nem is volt semmi? Csak én akarok valamit kitalálni? Érdekes. Már ötszáz vendég meghívóját »ellenőriztem« — és — érdekes?! azí hiszem, senkire sem emlékszem... Az arcok, mint az alacsonyan futó felhők elúsztak előttem. Csak meghívót láttam, jegyet és két

ím m

meleg, kábítóan meleg, fekete szembogarat. Furcsa! Olyan jó volt beléjük pillantani. Azt hiszem a szokásos »fogadásnál« tovább tartott. Lehet, hogy a pillanat tört részéig — csak, és — mégis?! Csodálatos! Nem megy ki a fejemből. — Na, elég ebből! A végén még...) A jegyeket ott tetszenek megvenni. Köszönöm. (... a szeme, igen! A szeme olyan megnyugtató, olyan, mint az ijesztő ólmot tovasodró édes, békés ébredés. Ez persze túlzás, mert én egyre nyugtalanabb vagyok. Csak már tíz óra lenne! Akkor váltanak. Meg kell találnom! Mégegyszer látni akarom azokat az eleven gyöngyö két. És aztán? Aztán persze nem történik semmi. Megnézem és... »Tanár úr kérem, diákoknak szabad inni sört? — Csak óvatosan, fiam! nehogy megártson. —• Köszönöm!« — Boldog elrohanás. (Mi is történhetne aztán? Semmi! Csak nem fogom megszólítani?! Elvégre én...! Csacsiság!)

— Hát akkor szórakozz jól Ferikém! Átveszem az ügy eletet. — Köszönöm. Jó »munkát«, — Jó

szórakozást. (Na, végre. És most megkeresem. Nem megy ki a 'fejemből. Ugyan, hogy én...? Én is ismerem azt az évezredes »örök igazságot«: »meglátni és... stb.<Nem! Nem erről van szó. Csupán a művészi szép érdekel. Tudniillik a szeme ecsetre való!)

Fenn az erkélyen láttam újra. Egy fejkendős néni mellett ült, kezét ölébe ejtye, kicsit pnegnyí- lottak nedves ajkai, amint csillogó gyémántjait rófelejtette a kavargó forgatagra. Mint az Ezer egyéjszaka Seherezádéja, amint gyűjti csodálatos meséihez az ihletet. Abban a pillanatban meg mertem volna esküdni, hogy alt hangja van és azzal a hanggal muzsikálni lehet. És aztán — nem tudom, hogy hogyan — de a népballadák Bíró szép A-nnája ju tott az eszembe. Seherezádé és Biró szép Anna?! Az egyik mesél az életéért, — a másik is az életéért könyörög — és mégis micsoda távolság? Az egyik a mesés Kelet — s a másik? A magyar nép leikéből kiszakadt harmatos rózsa, hamar elvirágzott, szerelmében vérző rózsa. Seherezádé és Biró szép Anna így olvadt eggyé bennem és lett rózsává a felzaklatott képzelet teremtő vajúdásában. Szerettem volna hallgatni Seherezádét és visszaadni őt az életnek. Szerettem volna Biró szép Anna elomló testét felfogni és utolsó szavait feljegyezni a szép után áhítozó utókor számára. Szerettem volna letépni a rózsát és megőrizni, hogy örökké emlékeztessen: nem élhetünk virágok nélkül. Szerettem volna... szerettem!

És nem mondtam neki sem mit. Csak néztem, néztem távolról és tudom, hogy nagyon közel vcltam hozzá. És azt is tudom, hogy ő nem tudja mit éreztem akkor. Nem tudja, hogy azóta ismét elolvastam az Ezeregyéjszaka meséit és Biró szép Anna könnyes tragédiáját már soha nem fogom elfelejteni. Nem tudja azt sem, hogy a májusi rózsa- fakadás soha nem volt rr.ág ilyen kedves és ilyen fájó sem —mint a mai.

Pedig csak a szemére emlékszem — azokra a csodálatos gyé • mántokra, amelyek úgy röpítették magasba a lelkemet, mint ahogy napba tör a hajnali rigó szava, mikor a tavasz megzendül a harmatos lombok között.

« bor. T-m ,,