Tolna Megyei Népújság, 1959. május (4. évfolyam, 101-126. szám)
1959-05-01 / 101. szám
Mórica Zsigmondi Társadalmi egyenlőség A mi falvainkban óriási távolság van az egymás mellett élő egyének közt vagyoni viszonyaik tekintetében. A kastélyban lakik egy főúri család, amelynek van, mondjuk, tízezer hold földje. A templom mellett nagy udvarház, kidülledt tornáccal, abban lakik egy másik úri család, amelynek háromszáz holdja van. Odébb egy cserepes tetejű jó ház, abban egy hatvanholdas gazda lakik, a szomszédja egy tízholdas kisgazda, s a falu végén, rossz, agyagos szakadékokon laknak ócska kis házakban a semmitlen emberek, akik még ezt a viskót is csak bérben használják. Ez még idáig csak azt jelenti, hogy vannak a világon gazdag emberek s vannak szegények. De ha a házakból kijönnek az emberek s összetalálkoznak, akkor az történik, hogy a zsellér odasom- íordál a gazda elé, s ha az megszólal, ő alázatosan hallgat, annyit mond csak hogy: igen, nem; a száját sem meri kinyitni; úgy van gazduram, az igaz gazduram! Ha a gazda kilép az utcára s szembe jön a nagy gazda, akkor már ő hallgat. Eltörli a bajszát kétfelé, s a nagygazda azt mondja, hogy már nagyon rossz, ez a mostani időjárás, arra ő azt jnondja: ammán igaz. Ha a nagygazda azt mondja: mán a képviselőházba megint eladják az országot, akkor ő azt feleli: el biz azt... Akármit mond a nagygazda, azt a kisgazda mind tisztelettel hallgatja meg, helyesli, jónak látja, örül annak, ha a nagygazda őt arra méltatja, hogy szóba áll vele. Ha meg a nagygazda találkozik a birtokossal, akkor meg ő hallgat. Akármit mond a háromszázholdas úr, azt a nagygazda, kisgazda, zsellér mind áhítattal s tisztelettel hallgatja, mintha maga a szentlélek szólalna meg. Ha pedig megjelenik a faluban a földesúr, aki sok ezer holdjának a terhétől el tud lenni félévekig is a birtokától, kastélyától száz mérföld távolságban, akkor aztán a birtokos úr is beáll a szájtátva hallgatók, a farkcsóválva szólesők közé. Hogy tudják hallgatni az emberek a magasabb társadalmi osztályban levőknek a szavát! Azzal, hogy annak nagyobb földje, több pénze, fényesebb élete van, mindjárt okosabb lett, különb, jobb a szemükben. Hát ez is egy társadalmi rend. így is meg lehet lenni. Aki felül van, az azt mondja: csak így lehet élni. Nincs egy földesúr sem, akinek kifogása volna az ellen, hogy a kisbirtokos úr ott heverészik, ott lebzsel az ő környezetében s mint a mesében a szót szóra mondó, mindent nagyít, túloz, amit ő kimond. A birtokos úrnak nagyon jól megfelel, hogy a falusi gazdák úgy néznek rá, mint egy kisistenre. A nagygazdának is jólesik, ha a kisgazda vele szavaz, a kisgazdának is, ha a zsellér befogja a száját, mikor ő beszél. Még a legszegényebb zsellérnek is jólesik, ha egy kacska-béna koldust lát, aki őtőle kér alamizsnát. De fordítsuk csak meg a sort. Van olyan zsellérember, akinek ne fájna az, hogy neki világéletében csak hallgatni kell, legfeljebb, ha a feleségén, gyerekein tölti ki a dühét, mert otthon kedvére kikárom- kodhatja magából a felgyűlt indulatot? Van olyan kisgazda, aki ne morogjon maguk közt a felfúval- kodott s pöffészkedő nagygazdák miatt? Van olyan nagygazda, aki halálos haragokat ne érzett volna már, hogy ezeknek a nadrágos uraknak mindent szabad? Hogy ezek vadásznak, lovagolnak, kucsi- roznak, maguk közt élnek, táncolnak, hálóznak... S van olyan birtokos úr, aki baráti körben mély elkeseredéssel ne beszélne a grófokról, akik kisajátítottak ebben az országban mindent? Ök viszik a nagypolitikát, ők élik a nagy életet, ők sütkéreznek a királyi udvar fényében, ők járnak Európában, amerre jólesik nekik, nyitva előttük minden út . S van olyan főúr ebben az országban, aki mélységesen meg ne volna sértve, hogy a királyi háznak a legkisebb tagja felettük van, s nekik csak egyetlen kötelességük, hogy hallgassanak, ha azok szerepelnek... így volt ez tegnapig. A forradalom kitöréséig, akár béke volt, akár háború, az embereknek kétfelé kellett figyelni: fölfelé s lefelé. Állandóan felfelé kellett lesni félszemmel, hogy el ne mulasszák a megalázó s kínos hízelgést, mert ha elmulasztják, akkor aztán jön a baj. Akkor a főúr nem kap udvari meghívást, a birtokos nem kap szeszmonopóliumot, a nagygazda nem kap kisüstöt, a kisgazda nem kap korpát, a zsellért meg felrúgják... A felfelé való keserves pislogást aztán mindenki a lefelé való gő- gösködéssel ütötte el, akit pezsgőzés közben felfricskázott egy taknyos főherceg, az avval vett magának elégtételt, hogy másnap elfelejtette fogadni a birtokos köszönését, ez hátat fordított a nagygazdának, aki elnézett a kisgazda feje fölött, ez meg aztán nekilátott az egyetlen napszámosának, s úgy lehordta a sárga földig a répaszedés miatt, hogy annak már nem volt egyéb szabadulása a nagy bánattól, csak ha végigpüfölte az összes gyerekét, hogy akasztófáravalók, eltörték a pipáját, ami pedig ott volt a zsebében. Mennyi baj, veszedelem, nyomorúság, szégyen, harag, megaláztatás, anyagi csapás, erkölcsi süllyedés volt emiatt az emberek között. Ma egyszerre megszűnt ez a régi szabály. Azzal, hogy a nép elkergette a királyát, s szabad népköztársaság lett, megszűnt minden fölöttes hatalom, megszűnt minden tekintély, minden prés. Fölbomlott ez a borzasztó rend. Szétszakadt egyénekre az egész társadalom. Ma senki sem parancsol senkinek. Ma egyszerre egymás mellett élnek az emberek. Ma nincs többé: parancsolom! Nincs többé: majd a szolgabíró elé vitetlek! Nincs többé csendőr és tömlöc... Ma nincs semmi egyéb, csak emberek vannak egymás mellett. Emberek: megértétek a társadalmi egyenlőséget. Ma mindenki egyforma: vissza ne menjetek a régi nyomorúságokba. Emberek, ébredjetek fel s lássátok meg, hogy amennyit veszítettek lefelé, annyit nyertetek felfelé: ezt becsüljétek meg s ezt használjátok fel. Néplap, 1919. március 2. • • ^Unnepi zt mondják a kommunisták: Csak az tudja igazán és becsülettel szolgálni, népe, nemzete ügyét, aki a saját népe felemelkedéséért, mindig boldogabb jövőjéért kifejtett munkálkodást egyszersmind összekapcsolja az egyetemes emberiség, a világ összes dolgozóinak felemelkedéséért kifejtett munkálkodással. Azt mondják a reakciósok (minden rend és rangbéliek): Azzal tudsz nemzetednek jobblétet teremteni, ha más népektől erővel elveszed javaikat, ha elnyomod a más népeket, ha letaposod, aki nem fajtádbéli, ha kell éhezésre kárhoztatod a más nemzethez tartozókat, hogy a szájuktól elvett falatot magadéinak juttasd. Példa mindkettőre akad. Az utóbbit éltük a felszabadulás előtt, az előbbinek gyümölcseit élvezhetjük immáron másfél évtizede. A történelem kérlelhetetlen igazságossága eldöntötte a vitát, melyik elv a tisztességesebb, melyik az igaz, melyik hoz valóban felemelkedést. Hamis jelszavakkal, nyílt hazugsággal és álokoskodásokkal évszázadokon keresztül sikerült egymásra uszítani a különböző nemzetiségű embereket. Horthyék huszonöt esztendeje egy negyedszázadba sűrítve produkálta a nemzetek egymásra uszításának minden szennyét. A magyar uralkodóosztály a szlovákokra, románokra, szerbekre szórta szitkait, a cseh burzsoázia a magyarokat tartotta alávalóbbnak és így tovább és közben folyt a vér nem egyszer, de mindig a munkás, a paraszt vére és egyszer sem a gyá rosé, földbirtokosé. Mert olcsó a proletárvér, ha a gazdag érdekében hullik, s hogy hulljon, ehhez kellett az uszítás, ehhez kellett a hazug eszmék fertője. S amíg az uralkodó osztály és kiszol gálái a »,fajiság magasztos eszméje« nevében egymás torkának küldték a katonákat, addig növekedett a gazdagok haszna, a harctereken kiömlött vér arannyá válva csurgóit a bankok, a gyárak, uradalmak páncélkasszáiba. Kelleit a vér, amit arannyá lehet változtatni, kellett az uszítás, hogy az egyszerű ember rá ne jöjjön: nem előre, hanem hátrafelé kell fordítani a puskát; hogy rá ne jöjjön: nem a határokon kívül, a határokon belül van az igazi ellenség. Megértük azt a napot, amikor új gazdája lett a mi hazánkban a banknak, a gyárnak, a földnek, amikor minden, de minden azoké lett, akik verejtékükkel létrehozzák a világnak minden kincseit. 'J'örvény tiltja a mi hazánkban — szintúgy, mint a többi szocialista országban — a faji uszítást, a nemzeti gyűlölködést. A vérét annyiszor hullajtott proletár törvénybe iktatta minden ember egyenlőségét. A gyűlölködés helyébe a testvériség, az egymás szeretete, az egymás megbecsülése és az egymás segítése lépett, mert megtanultuk, nem az az ellenség, aki más nyelven beszél, aki más ruhát hord, aki más területen lakik, hanem az az ellenség, akinek más a lelkivilága, mint a miénk, aki becsületes és őszinte munka helyett munkátlan- ságot, aki az egész nemzet boldogulása helyett saját boldogulását akarja a többség kárára, aki el akarja venni a nép jogos tulajdonát, aki gyárossá, bankárrá, föld birtokossá kíván lenni. Eredményeinket, sikereinket kezdjük túlságosan megszokni. Pedig ezek az eredmények csodálatosak és méhükben hordják a további felemelkedést. De látnunk kell — és látnia kell annak is, aki nem szívesen hiszi el —, hogy ezekben az eredményekben nemcsak a magyar dolgozók szorgalma, ügyessége, munkaszeretete, ta lálékonysága nyert kiteljesedést, hanem benne van a szovjet, a román, a cseh, a szlovák, a bolgár, a lengyel, a kínai és az albán dolgozó szorgalma, ügyessége, munkaszeretete, találékonysága is. Benne van szocialista táborunk testvérisége, az együttműködés, az a segítség, amit a fejlettebb, a gazdagabb országok nekünk nyújtanak. A Szovjetunió Kommunista Pártjának XXI. kongresszusán Hruscsov ezt úgy fogalmazta meg: Együtt a kommunizmusba. Legyen a mi népünk bármilyen ügyes, mennyi, a szükségesnél mennyivel több, munka kellene ahhoz, hogy ilyen gyorsan eljuthassunk a kom munizmus kapujába. A kommuniz mus kapujába, amely többek között a fogyasztási javak olyan bőségét tételezi fel, amilyenre az, emberiség történelmében még nem volt példa. Hogy ezt az utat viszonylag gyorsan megjárhassuk, ahhoz mindenekelőtt a Szovjetunió segítsége szükséges. M ájus elsejére az idén is megjelennek az utcán a pia kátok. Hogy mit fognak ábrázolni, még nem tudom, de a legfelejthetetlenebbnek azt a néhány év előtt látott plakátot tartom, amelyen különböző arcszínű emberek egymás kezét fogják és arcukról sugárzik a szeretet; a testvériség. Ezt ünnepeljük ezen a csodálatos napon, amelyet a proletariátus szentesített a világ valamennyi dől gozójának ünnepévé, az év egyik legszebb napján, május elsején. LETENYEI GYÖRGY SZÜDI GYÖltííY: Új május felé Tavasz van, rezgő nesszel táncol a tűnő, játszó végtelen, zenél a tájnak ringó ágon dús illatot a friss jelen. Viszi a gondot súlyos zsákban, a lepkekönnyű pillanat, elcseni tőlünk könnyeinket erdők mélyén a fürge vad. Ilyenkor mégis néha-néha csendes estéknek tenyerén: múltam, jövendőm titkos fénye bús sejtelmeket szór felém. Gyötrelmeket sok éjszakáról, amikor bánat, gond gyötört, hiába rezzent boldog percet házam körül a drága föld. Tavasz van, május, béke, élet, gömbölyűi, serdül a vetés, csókokat hintő sugárkévén a csorda lomhán heverész. Tördelt az eke mély barázdát... a fáknak lombja úgy ölel, mint édesanyánk ringó teste, mikor még szánkra hullt .a tej. A völgy peremén nem rothad már oszló emberek teteme. Lám, nem lángol a növő fáknak hajlongó, sudár termete. Ágyacskáján a gyermekember végigálmodja álmait. Dús, forró pernye nem kavarja szétdúlt városok roncsait. Ki földet ásott éjjel, nappal, magának vermet aratott; s miként a fegyház vénült rabja, szúronynak vélte a napot. A bosszú őrlő méreg bennünk, — ej, állat volt az ember itt, míg labanc horda tépte, dúlta, hazánkban drága földjeit. Tavasz van, május, újra béke, Nyílik a sárga kankalin; érzem,' remélem, hiszem, látom: lepereg lassan, fogy a kín. Durva ujjaink verejtéke, alkoss számunkra új hazát: hadd nézzünk úgy a gyárkéményre, mint aki vak volt, s újra lát. Jelentős eredmények a kulturális seregszemle járási bemutatóin Megyénkben befejeződtek a „Szabó Erzsébet” kulturális seregszemle járási bemutatói, amelyeket a KISZ a Tanácsköztársaság 40. évfordulójának tiszteletére hirdetett meg és rendezett. A megyei találkozókra és bemutatókra májusban kerül sor, ahol a járási bemutatókon legjobb eredményt elért együttesek találkoznak. A seregszemle kulturális vonatkozásban is jelentős fejlődést hozott az elmúlt évekhez viszonyítva. Megnövekedett igényesség, magas művészi színvonal jellemezte az egyéni szereplők és az együttesek műsorait. A legnagyobbszabású bemutatókra a szekszárdi járásban került sor, ahol három helyen bonyolították le a járási bemutatókat: az egyéni szereplők, szavalok, ének- és hangszerszólisták Tolnán, a tánccsoportok és népi együttesek Decsen, az ének- és zenekarok pedig Bátaszéken találkoztak. A bemutatókat a szervező bizottság különös gonddal készítette elő, úgyhogy tartalmában, kivitelezésében és mozgalmasságban méltó volt a Tanácsköztársaság 40. évfordulójához. Az előadott műsorszámok mind művészi, mind eszmei-politikai szempontból kielégítőek voltak. A résztvevők nagy száma is mutatta, hogy a fiatalok tömegesen bekapcsolódnak a kulturális munkába. A számadatok szerint 14 községből és a sárközi állami gazdaságból 30 egyéni versenyző, 33 művészeti csoport vett részt 773 szereplővel. A legjobb eredményeket az egyéni számokban a következő szereplők érték el: Fülöp Sára, Aszmann Anna, Bajza Anna, Elter Gábor, Vörös Júlia és Ignácz György. A táncfesztivál legjobb szereplői: Decsi ált. iskola II. oszt., sárpilisi ált. iskola, decsi háziipari szövetkezet tánccsoportja és a sárközi állami gazdaság KISZ tánccsoportja. A népi együttesek közül legjobban a bátai népi együttes szerepelt. A bemutató bizonyította, hogy a kórusmozgalom eredményesen fejlődik. A bátaszéki MÁV énekkart kiváló teljesítményéért dicsérő elismerésben részesítették. A nagy iskolák közül a bátaszéki ált. leányiskola, a kis iskolák közül a sárpilisi ált. iskola énekkara volt a legjobb. Dicsérő elismerésben részesítették a sár közi állami gazdaság KISZ énekkarát és a decsi földművesszövetkezet zenekarát,
