Tolna Megyei Népújság, 1959. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1959-04-12 / 85. szám

M»59. április 12. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 7 Ä tudás forrása... : Kiváncsiskodás — 21 oldalon Hét öregember ül a rozoga desz fakerítés elé kirakott apró »gya­logszékeken-« ahogy errefelé a desz kából házilag ö&szeeszkábált szé­keket nevezni szokták. A falu leg­öregebb emberei. Kevés szó hang­zik el, de amit mondanak, az nagy bölcsességről tanúskodik. Most ép pen a nyolcvankét éves Rosta Sza­bó Sándoré a szó, pipát szorongató jobbkezével gesztikulálva magya­rázza a mellette ülő Kovács Gá­bornak. — Nem jól csinyájátok ám tik Gábor. Ez az elnök, a Dacosa Be­nő gyerek úgy kapkod, mint a bemát a ménkühő. Hát micsoda munka ez? Én má réguta figye­lek mindent, úgy veszem észre, hogy együtt a sok csibe, de hiány­zik a jó kotlós. — De hát mire gondol tulaj­donképpen Sándor bátyám? — csodálkozik a párttitkár, aki hu­szonkét esztendővel fiatalabb az aggastyánnál. — Arra gondolok Gábor öcsém, hogy ez a Benő gyerek a tavaszi munkákra beosztott ugyan jó pár embert a brigádokba vetni, foga- #olni, hengerelni, de a zöme még brigádon kívül van Azt se tudja, hova tartozik, kihez menjen mun kát kérni! Hát jól van ez így? Mi re vártok tulajdonképpen? Hisz itt a kapálás, maholnap, s itt minden kézre szükség lesz, még az asz- szonyokéra is. Az emberek zöme még úgy van, mint a rossz kato­na, aki nem tudja mellik rajhoz tartozik. Az öreg Rosta Szabó Sándor be széde után Kovács Gábor alig tud hápogni a nyakába özönlő szó- zuhatagtól. A »vének tanácsa« ahogy a faluban az öregek együt­tesét emlegetik, minden hiányos­ságot egyszerre akar felemlíteni. A ráncos, petyhüdt arcok most hirtelen elevenek lesznek, s a sze­mek szikrákat szórnak a vita he­vétől. Másnap Kovács Gábor alapo­san kiokosodva megy a szövetke­zeti irodába. Dacosa Benő alig lát szik a papíroktól, amikor rákö­szönt. — össze kellene hívni estére a vezetőséget — hangzik az első mondat javaslat formájában a tit­kár szájából. Dacosa Benő idegesen a papírok ra csapja a tenyerét. — Maga is mindig csak ilye­nekkel jön! Jobb lenne, ha ehe­lyett papírt, ceruzát venne elő és nekem segítene a számításban. — Az a könyvelőre tartozik — legyint Kovács Gábor. — Tudod mihez hasonlítottak téged tegnap? — Mihez? — Rossz kotlóshoz, amelyik nem törődik a csirkéivel. — Engem? —- Téged. — Hát most nem ő értük dol­gozok talán? — fakad ki az el­nök, s a szája megremeg, mintha sírás erőltetné. — Dehogynem, — válaszol ren­dületlen nyugalommal a titkár. — Csakhogy te azt hiszed, hogy mi­vel most már ilyen hatalmas a szövetkezet, az elnök hivatalno kosdit játszhat. Tudod te egyálta­lán, hogy most mi foglalkoztatja az embereket? — Mi? — A rend. Az emberek rendet akarnak, s helyet akarnak keresni maguknak a renden belül. Min­denki el akarja most már foglalni a helyét. Mindenkit be kell oszta­nunk a brigádokba, hogy minden­ki tudja, hova tartozik. A henge- rezés, fogasolás, vetés a falunak csak egy negyedét foglalkoztatta. Ezek már megtalálták a helyüket. De hát a többi? A többiekre ed­dig senkisem gondolt. A többi csak vár. Várja, hogy valaki be­ossza valahová. Te meg mintha a székhez szögeztek volna, egyre csak az iroda levegőjét használod. Az elnök, akinek gyermekkora óta példaképe a kommunista tit­kár, most elveszti önuralmát és felugrik az asztaltól. — Hát mi vagyok én Gábor bá­tyám, mit gondol? Máriás huncut? Vagy mi a fészkesfene? Ha meg­szakadok, akkor sem vagyok ké­pes mindent megcsinálni! — Hát hisz’ azért javasoltam, hogy hívd össze estére a vezető­séget. Te nagy okos — nevet meg enyhült hangon Kovács Gábor — majd a vezetőségi tagok, meg a brigádvezetők elvégzik helyetted ne félj ezt a munkát Csakhát tu­dod jól, hogy mozgatni kell őket. Itt mindenki tőled várja Benő öcsém, hogy kezdeményezz. — De van ám itt más is, ami­ről beszélni kell! — folytatja to­vább a titkár titokzatos hangon. — Az este az öreg, Szamaras Hor­váth Lajos azt kérdezte tőlem, hogy aszongya: »Miien gazdaság ez, ha még házirendje sincs?« Iga­Tavasz és tervek Az utóbbi években mindig hoz valami újat a tavasz a Tolnanémedi Kendergyárba. Az elmúlt években szinte »terv szerinte történtek a vál­tozások tavasszal, az új üzemépület átadása, az új gépek megérkezése, a televíziós készülék ajándékozásának híre, és a nyereségrészesedés fize­tése. Az idén is jól kezdődött a ta­vasz. Az idén, csakúgy mint a múlt évben, ismét tömött borítékokat kap tak, alig néhány napja — tele pénz­zel. A munkásoknak összesen 201 500 forintot osztottak ki, sze­mélyenként 1600 forint körüli ösz- szegben. És ezzel vége is lenne a legfris­sebb tavaszi hímek, és pletykának, ha azóta nem történtek volna ko­molyabb dolgok is a gyárban. Az emlékezetes ünneplés után megkez­dődtek a dolgos hétköznapok... Ter- vezgetések arról, hogyan lesi to­vább, hogy egy év múltán ismét tö mött borítékot vihessenek haza... A múlt évben a legjobb segítő volt a termelésben a munkások ve­télkedése. A napokban meg azt ha­tározták el, hogy csatlakoznak a kongresszusi versenyhez. Persze ez nem ment olyan könnyen és simán, mert ezt meg kellett vitatni. És a vita mindig eredményes, mert abból csak jó jön ki: ez esetben például a termékek minőségének javítása, ex­port célokra is megfelelő kender tér melése. Czeller János, a telepvezető beszélt éppen a legutóbbi termelési tanácskozáson a munkásoknak arról, hogy milyen fontos a rost exportá­lása és Némedin ehhez megvannak a lehetőségek. A lehetőségeket meg úgy használják ki, hogy a kender be szállításánál, az áztatásnál átszer­vezték a munkát. Az előző évek gyakorlatától eltérően már osztályoz va rakják kazalba és medencébe a kórót. így tudják a termék nagy szá zalékát export minőségben termelni. A tervek szerint a végtermék mint­egy 40—60 százaléka lesz az idén is export minőségű. A tavaszi tervekhez tartozik per­sze az is, hogy mit kell tenni egész évben, hogy egy év múltán ismét le­gyen nyereség. A most megkezdődött kongresszusi verseny, amely már tö megmozgalommá vált azt bizonyítja, hogy a munkások tudják honnan jön legtöbb pénz... A vállalat vezetősége húszezer forint jutalmat tűzött ki a legjobb telepnek, s a tolnanémedi elvtársak, most ezt a húszezer fo­rintot is meg akarják nyerni. Lé­nyegében ez az anyagi alapja a kongresszusi versenynek. A verseny erkölcsi oldala mélyen gyökerezik: a megváltozott életen, a magasabb életszínvonal biztosításán, azon, hogy most már kultúrált körülmé­nyek között laknak a munkások, hogy a telepen van iskola, a gyár­ban mosdó és öltöző, és hogy estén­ként televízió mellett szórakoznak, világtól, községtől nem elzárva. Tavasz és terv. E két dolog együtt jár a kendergyárban. És a tervék, ha megvalósulnak, az újabb tavaszt va rázsol az emberekbe, ez pedig job­bá, vidámabbá teszi a munkát. ÁCS JENŐ Mindig legnagyobb megértéssel !viseltettem a kíváncsitermészetű em Iberek iránt. Ha a Horváth Juli néni fitvenszer megkérdezi egy nap, hogy ■kivel udvaroltat magának újabban fáz Asztalosék Erzsije, türelmesen vá Haszolgatok neki. Legfeljebb magam­éban mondom, hogy ejnye, ejnye, üe 'belenyugszom, hogy a Juli néninek !nincs más dolga, mint kíváncsis­kodni. A Terményforgalmi Válla­lat igen tisztelt megyei vezetőinek a ’kíváncsiskodása azonban mégis ala- !posan bámulatba ejtett. Akár ki­úszik, akár nem, az említett vállalat lközségi telepvezetőihez 50, azaz öt- |ven kérdéscsoportot intézett a helyi .termelőszövetkezetekre vonatkozón n. lA kérdések között tetszés szerint Kmegtalálható minden. Az is, hogy j(idézem): — »a termelőszövetkezet amilyen iparágakat kíván nyitni, erre fáz anyagi fedezetet honnan kívánja Ibiztosítani?-« »Egy család átlagban 'mennyi háztáji területet kap?« ■»Vett-e át a tsz állami gazdaságtól fföldet, ha igen, akkor mennyit?« ^»Vett-e át a tsz állami gazdaságtól «üzemegységet, ha igen, akkor hol, !‘melyiket?« »Tervezett-e napraforgó Iszegélyvetést, ha igen, akkor meny­nyit« »Mennyi a község lakói­dnak a száma?« »Hol helyezi el a ‘ tsz a közös jószágokat?« — és így ltovább és így tovább. Csak az nem j szerepel a kérdések között, hogy hány tsz-beli nagymama hal meg át agban naponta. Pedig ezt a Ter­ményforgalmi Vállalat vezetőinek igazán fontos lenne tudni. Meg az­tán különben is az a tsz vezető, aki 50 kérdésre ad feleletet egy szuszra és az ötvenegyedikre már nem tud­na válaszolni, az nem hivatott funk dóját betölteni. Hát nem igaz? A sikeres termény felvásárlást ugyanis biztosítani kell, ez állami érdek. De hát ez csak úgy lehetséges, ha a terményfelvásárlók egyebek között azt is tudják, hogy mit termelnek a tsz tagok a háztáji gazdaságban, meg aztán azt is, hogy termelnek-e köz­tesként babot a közösben. De ne legyünk igazságtalanok. Ne rójuk meg a terményforgalmi ve­zetőségét azért, hogy tüzetesen tud­ni akarja, mi hír a termelőszövetke­zetekben, milyen gonddal küszköd­nek itt a tagok, hogyan akarnak to­vább lépni. Azt viszont rosszalljuk, hogy elpocsékoltak annyi papírt, amiből több tucatra való könyvet le hetett volna gyártani. S a tetejébe még ennek kapcsán tilosba merész­kedtek menni. Tudniillik népszámlá­lási adatokat csak a statisztikai hi­vatal gyűjthet... De hát mit számít az egy olyan nagy vállalatnál, mint a terményforgalmi? S a jobb későn, mint soha elv alapján ezúton hívjuk fel a Ter­ményforgalmi Vállalat megyei ve­zetőjét: ha mindenképpen tudni akarja azt, amit a 21 oldalas kör­levélben kért, legközelebb fárad­jon át a megyei tanács mezőgazdasá­gi osztályára, az ottani elvtársak — ha nem is viseltetnek olyan nagy rokonszenvvel a kíváncsi természe­tű emberek iránt, mint én — meg­mondják mindazt, amire kíváncsi. DOROGI ERZSÉBET za van neki. Házirend nélkül nincs közös gazdálkodás. Meg kell pon­tosan szabnunk a munka kezdetét, meg a befejezését. Külön a tehe­nészetben, a sertéstenyésztésben és a növénytermesztésben. Ha az em­berek hozzászoknak a pontos kez­déshez, befejezéshez, akkor saját maguk fogják követelni, hogy bűn tessük meg azokat, akik nem tart­ják be a házirendet. Mert a bün­tetéstől sem lehet ám visszariad­ni! Aki hanyagságánál fogva meg­rövidíti a közösséget, azt minden alkalommal felelősségre kell von­ni. Az elnök arcán valami meg­nyugvásféle látszik. Gondolatban igazat ad az öregeknek, de ezt még szavakban nem fejezi ki. Csend­ben visszaül a helyére, s fásult- nak tűnő hangon megjegyzi. — Könnyen beszél maga Gábor bátyám. A nagy politikai munká­nak, az átszervezésnek vége. Most már aztán ráér mindenre. Maga ráér elmélyültebben gondolkodni egyes dolgokról. Sok emberrel el­beszélget, sok mindent megtud sok mindenre rájön, bezzeg én... — Bezzeg te? Hátha tudni aka­rod — komolyodik el az arca a titkárnak. — A politikai munka nem ért véget az átszervezéssel. Az agitációs csoport tagjaival, akik az átszervezést végezték hol­nap fogok hosszasan tanácskozni arról, hogy mi a teendője a mi szövetkezeti községünkben egy ági tátomak. Mert agitálni kell most is. Csakhogy most nem a belépés­re, hanem a jó munkára. Ki kell űzni az emberekből a tanácstalan­ságot, a kishitűséget. Mert agitá­torok nélkül, párt nélkül sokan el- tévelyednének. Gondolj csak arra, hogy a kisgyermek mellett, ami­kor járni tanul, ha nincs ott a szülő, akkor mi történik? Orra bu­kik szegényke. Na, látod? Az a száz, meg száz új tag, aki most csatlakozott hozzánk, most tanul járni a szövetkezeti élet talaján. Rájuk is vigyázni kell, hogy el ne bukjanak. Nem így van? — De igen! — bólint az elnök, s eszébe jut, hogy gyermekkorá­ban is sokat látta Kovács Gábort vitatkozni és mindig nagyon tet­szett neki, ahogy ez az ember vi­tázott. — Befejezésül pedig csak any- nyit, — szólal meg rövid hallgatás után a titkár. — Hogy arra min­dig időt kell szakítanunk nekünk, hogy az emberekkel ne kutyafut­tából, hanem úgy ráérősen elbe­szélgessünk, mert sose feledd el, hogy a nép bölcsessége tulajdon­képpen emlő, amiből sok tudást szívhatunk. HAYPÁL TIBOR Előbb elmondom vásárlásom előz­ményeit. Egész hónapban, de különösen el­seje táján gyakran megállók az utambaeső könyvesbolt kirakatai előtt. Ilyenkor a szokásosnál is több időt töltök el a legújabban megje­lent újdonságok szemléletével. Mi­közben a csábítóan hívogató köny­vek címlapjait nézegetem, apró és villámgyors matematikai számításo­kat végzek magamban. A matematika gyakorlása használ mindenkinek, aki — mint én is — már rég elhagyta az iskola padjait, melyekben tanárai nehéz, fáradsá­gos munkával töltötték fejébe a számtant és egyéb földi tudományo­kat. Látogatásaim a kirakat előtt fize­tés napján érnek véget. Ilyenkor nem állok meg a kirakat előtt, — hanem tétovázás nélkül, határozott férfias léptekkel nyitok be a »Köny vek Birodalmába«. Ünnepélyes pillanatok ezek szá­momra. Megilletődve állok meg a boltban, ahol a polcokról a magyar és világirodalom remekei tekinte­nek le rám. Vásárolok, persze, hogy vásáro­lok, de ez a vásárlás merőben eltér minden másféle ügylet lebonyolítá­sától. Szinte megmámorosodom a könyvek érintésétől. Lapozgatok bennük és itt-ott beleolvasok a so­rok közé. Ismerkedem jövendő köny veimmel és gondolatban már át­adom magam az esténkénti, vagy vasárnap délutáni olvasás gyönyörei nek. Száz szónak is egy a vége: más­féle, izgalmasabb vásárlás ez, mint a többi. A boltossal néha félóráig is beszélgetünk írókról, könyvekről és nem mindig egyezik a véleményünk. Mikor aztán új szerzeményeimet nagy gonddal elhelyezem könyves­polcomon, nagyon hasonlítok Har- pagon úrra, amint annak idején újabb és újabb aranyakat csúszta­tott a ládafiába. Persze a hasonlat sok szempontból sántít, mert ékel­nie gyűlölt aranyai, még neki ma­gának is sok gyötrelmes órát, álmat­lan éjszakát okoztak, míg az én újabb kincseim örömet, világossá- gpt hoznak a családba. És másnap kezdődik minden élői­ről. Az új úti tár s... Belép a fülkébe. A zakatolástól megrázott fejek egy pillanatra feléje fordulnak. Az ütemes szuszogás a sarokban mély zörejbe torkollik s a felébresztett szempár óvatosan fel­nyílik, mintha meg szeretné menteni iménti álmát, melybe jó lenne ismét belekapaszkodni. Közben az új utas helyet keres és lel. Újságom mögül látom minden mozdulatát. Sőt — már érzem is, mert sarokvasát vagy 80 kilóval felkerekítve egy óvatlan sürgési mozdulat közben ráhelyezi árva kisujjamra... Oh! visszafojtott indulatok felbuggyanó zuhatagaü! Könnybelábadt szemekkel bár, de nincs mit tennem, mert a hallom a beidegzett „pardon”-t. A szabályok értelmében kipihegem a szokványos „kérem, semmi”-t. Közben ő már könyékig túrkál a bőröndjében. Új­ságomhoz nyúlok, de képtelen va­gyok a nyaszaföldi problémára össz­pontosítani, mert cipőimből más ér­zések, más gondolatokat termelnek bennem. Erre a matató emberre gon­dolok. Nevet is adtam már neki — „80 kiló sarokvas”... de szívesen meg is keresztelném. Csomagolás kész. Megfésülködik. Kifújja az orrát. Dü­börög a lég. A sarki szuszogás ezút­tal görcsös hörgésbe tottyan. Ennek nyomán a fülke lakói részéről apró kis igazítások következnek hajon, zakón, nyakkendőn, — szóval ez úgy szép csendesen végiggyűrűzik a fülke sima tükrén. Majd a tatata-tatata ki­kit az odújába ráz. Most zsebkést vesz elő. Ajjaj, eszik. Tévedek. A kultúrember egy másik elmaradha­tatlan művelete következik — a ma­nikűr. Újságommal kétségbeesetten kivédem az időnként kilőtt „lövedé­keket”, — de a horkoló szomszéd jobb sorsra érdemes ajkaira részvét­tel tekintek. Vés, vág, reszel, kapar... sőt! E művelet közben, nyilván a szürke gondolatoktól felszabadultan, halkan bár, de fütyül! Fütyül az is­tenadta! Hah! De mit? Emberisme­retem nem csal. Silány érzelemvilága csinibabához fohászkodik. Zeneértő ember... Lehúnyom szemem. Ringat- tatom magam én is Pihentető csend. Majd csak ő is szépen közénk rázó- dik, gondolom. Szerény, meghitt, rin­gó kis közösségünk lassan őt is meg­emészti Jóleső félálom nyomja szem­pilláim. S ekkor távolról halk, finom zizegés vegyül a légbe. Óvatosan fel­pillantok, úgy félszemmel. Cukrot eszik. Lics-locs, capp-capp. Forgatja, darálja, rágja. Ráemelem elkínzott szelíd tekintetem. Lélekben kinyúj­tom a kezem. Odahelyezem ujjaimat szépen, gondosan a nyakára és egy röpke összpontosítás után felzaklatott indulataim kétszerező erejével szorí­tom, szorítom, szorítom. Nézem. Me­rőn. Érezned kell te fenegyerek! Ész­revette. Visszahúzódik. Nyilván át­csoportosítja terveit. És valóban! Ki­fogyhatatlan ötletgazdag ez az em­ber. Kétségbeesett borzadással látom, hogy lassan, beidegzett, jól képzett mozdulatokkal megválik cipőitől. Oh irgalom atyja! Arcán átsuhan valami nagy érzés. Többször hallottam más az anyai megkönnyebbülésről, hát ké­rem, valami ilyesmi villant át ezen a h'zlalt arcon. Lesimult kerek képe körül glóriát is vélek látni. Tudtam, a beteljesülés következik. Igen. Las­san, az erdei vad óvatosságával, fel­húzza lábait és kinyújtja a horkoló szomszéd combjáig (Mennyi tapin­tat...) Légvonalban tőlem alig egy méterre gálád nyugalommal elhelyezi alávaló lábait. Ujjhegyén, mint „i”-n a pont, a nylon szálak csődjeként kerek lyuk pontyszemként mered rám. Még egy kis mocorgás. Elhelyez­kedett. Beáll a csend. Megsemmisül- ten bámulok! Nem igaz! Nem lehet igaz! De sajnos igen. Nyitott szemű szendergésemből a végállomás oázisa rebbentett fel. Kedves Olvasóm! Nyújtsa a kezét, nézzen a szemembe és könyörgöm: biztasson, vigasztaljon, hogy ez csak kivétel volt, hogy ez csak egy ritka példány volt! — Hogyan? — Nem? — Az nagy baj kérem! Akkor ritkít­suk! * Sz. K. „I1ARPAGON“ ARANYAI...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents