Tolna Megyei Népújság, 1959. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1959-04-12 / 85. szám
8 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1959. április 12. Á vásárlók sem angyalok ... Mi, vásárlók, szálljunk csak magunkba, és ismerjük be, hányszor szidjuk okkal, ok nélkül a bolti dolgozókat, kiszolgálókat, kereskedőket, eladókat, vagy... ahogyan ki-ki tetszése szerint szórakoztatja őket. Szidjuk őket, hogy nem eléggé udvariasak, hogy a szalámi, a kenyér vagy a gyümölcsíz — ments isten — egy dekával többre sikerült. (Akármilyen udvariasan kérdezik: „lehet egy dekával több?”, némelyikünket bizony az üzlet mennyezetéről kell visszacsalogatni, röviden szólva, „már a plafonon vagyunk”.) És ha netalán tán várakoznunk kell, mert többen vannak előttünk? Szegény eladó halálos bűnre van kárhoztatva, mert nem vett észre bennünket. így van ez rendjén? Nem, egyáltalán nem. Mert bizony, mi vásárlók sem vagyunk éppen angyalok, és ha ilyen célra is rendszeresítettek volna panaszkönyvet, ugyancsak lenne mit beleírni a boltosoknak is. Igen, igen. Mi, vásárlók is kiállhatatlanok vagyunk sokszor. Visszaélünk azzal, hogy a boltosok szemében a vevő az „A Vevő”, akinek minden kívánsága parancs, és ha tízszer kell is körbefutni az üzletet, mire a kért áru mind ott van a vevő előtt, és tizedszer is ugyanolyan udvariasan kell kérdezni: „Mit parancsol még, kérem?”, mint amikor az ajtón belépett. De kérdezzük csak meg talán magukat a boltosokat, mit mondanak ők a vásárlókról. Előrebocsátjuk, sokkal több jót, mint amennyit a vásárlók őróluk mondanak. A dombóvári földművesszövetkezet áruházában vagyunk, néhány perccel a délutáni nyitás után. Ilyenkor már kevesebb a vásárló, a forgalom nagy része délelőtt bonyolódik le. Mindjárt a bejárattól jobbra, a cipőosztályon barátságos fiatalember, Halasi József szolgálja ki a vevőket. Egy sokszoknyás néni kislánynak való tornacipőt akar vásárolni. — Sajnos, nincs abból a nagyságból. De tessék pénteken jönni, akkorra kapunk új árut. Az ünnepek előtt kifogyott a készletünk, és csak a héten kapunk... — teszi hoz-, zá magyarázóan. A néni átvonul az áruház másik részébe. Közben két fiatalasszony jön, magassarkú szandált akarnak vásárolni. Az eladó a létrán felmászik a polc legtetejére, kikeres egy párat, lehozza. A két nő nézegeti, forgatja. — Valami másféle fazonban kellene... —Ajánlhatók törpe tűsarkút, fekete borjúbox szandált. Harminc- hétésfeles. — Tessék csak mutatni. A fiatalember ismét felmászik a létrán, lehozza az ajánlott szandált. A próba, persze sikertelen, a szandál kicsi. — Megnézem, hátha találok megfelelőt. Harmadszori létramászás. — Ez a fazon nem tetszik, másmilyen kellene. — Tessék bejönni akkor pénteken, lesz új árunk. A két fiatalasszony elköszön, az eladó — ezúttal negyedszer — felmászik ismét a létrán, visszarakja a szandálokat. Egy vevőnél négyszer sétált fel-le a létrán — eredmény nélkül. A meglepetés — az eladó ezt természetesnek, magától értetődőnek tartja. — A vevő nyilvánvalóan igényes, és azt vásárolja meg, ami neki legjobban tetszik. Kérem, mi megmutogatjuk neki, ha kell, az egész készletünket. — Akkor nem is létezik „raplis” vevő? — Dehogynem. Csak ugyanúgy kezeljük őket, mint a többit. Előfordul, hogy tízféle fazont eléberakunk, de egyik sem tetszik neki. Akkor elmagyarázza, úgy szeretné, ha a szandálon ez a pánt így lenne keresztbe, a másik meg amúgy. Ilyenkor szépen megmondjuk: „Tes sék talán csináltatni, nagyon szépeket készít a ktsz.” — Előfordul az is, hogy húszán állnak egyszerre a pult előtt, mindegyik válogat a lábbelikből, melyik lesz számára a legmegfelelőbb, a huszonegyedik — aki ebben a pillanatban jött — tolakodik, hogy őt szolgáljuk ki, mert sietős a dolga, lökdösi a többieket. Ezeket rendszerint rendre is utasítja a többi vásárló. Igen, vannak szeszélyes vevők, dehát megszoktuk már őket. Fel sem vesszük szeszélyeiket. Néhány lépéssel arrébb, a fűszer-cseme- geosztályon Markó Györgyné szolgálja ki a vásárlókat. Fűszer-csemege — mi vásárlók talán itt méltatlankodunk legtöbbet, amikor kérdezik tőlünk (barátságos mosollyal fűszerezve): — Nem baj, ha valamivel több? Markóné ugyanaz a kedves, barátságos kiszolgáló, mint a többiek az áruházban, öt is megkérdezzük, milyen tpasztalatai vannak a vevőkről? — Itt, a vásárlók egy része, hogy úgy mondjam, törzs-vásárló. Velük aztán nincs semmi baj. És ha a kért áru történetesen egy kicsivel többre sikerült akkor sem méltatlankodnak. Belátják, ha történetesen levágja az ember a szalonnát, a felvágottat, a sajtot vagy a kenyeret, nem sikerülhet mindig pontosan, grammra kiszámítva levágni. — Igaz az is, hogy a vásárlók sokszor azt keresik, ami nincs. Dehát kérem.... Amikor nem volt narancs, minden harmadik vevő azt kért. Kaptunk narancsot, de nem volt füge. Akkor a fügét keresték. Amikor megjött, egy hétig senki sem vásárolt belőle. Itt van, most is itt áll a datolya. Egy évvel ezelőtt mennyire odavoltak az emberek a déligyümölcsért. Most van és mégsem ölik érte egymást. Hát bosszankodjunk rajta? Dehogy. A vevő, az vevő. A méteráruosztályon találjuk az áruház legrégibb kiszolgálóját, Kovács Ernőt. 1924 óta áll nap mint nap a pult mögött. Hogyan vélekedik ő a vásárlókról? Ezzel kezdi: — Bár úgy volna, mint az ünnepek előtt. Annak örülök, ha minél többen állnak a pult előtt. Több embernek több árut lehet eladni. Igaz, most van is mit eladni. — A vásárlók? Amikor 1924-ben inas lettem, a gazdámtól mindig azt hallottam: A boltosnak mindig kedvesnek kell lenni a vevőkhöz. A vevő az lehet ideges, a boltos az nem. Én azt tartom, két vevő van: nyugodt és ideges. Az egyik nyugodtan válogat, a másik türelmetlen, siet, mert megy az autóbusza, vagy a vonata. De csak itt siet, mert akárhányszor látjuk, hogy kint a piacon félórákig eltrécsel a szomszédasszonnyal. — És ha lerámoltatja is a fél polcot? Kérem, akár az egészet is odahordjuk eléje, ha neki úgy tetszik, Válogasson kedvére. Elvégre van miből és pénze is van hozzá. Tehát, kedves „Vevők”, jól hallottuk; a néhány boltos — és bizonyára a többiek is — nem mondanak rosszat a vásárlókról. Pedig mondhatnának sokszor. Nahát. Úgy menjünk ezután mi is vásárolni, hogy ne akarja senki próbára tenni a boltosok idegzetét. Kár a fáradságért, hozzá vannak szokva, pedig nem is olyan könnyű tantárgy az állandó udvariasság. Bognár István Szabóság és borászat Egy kis pavilon áll a simantor- nyai fő utcán, rajta cégtábla: »Kis István férfi szabó«. A tavalyi megyei borversenyen egy ismeretlen névre lettek figyelmesek a bíráló bizottság tagjai, miután megnézték a díjnyertes borok tulajdonosainak a neveit: »Kis István, Si- montornya«. Nos, a két név teljesen azonos: Kis István szabó mester és díjnyertes bortermelő. Mi sem természetesebb, mint hogy felkerestük Kis Istvánt, kíváncsiak voltunk arra, hogyan fél meg egymás mellett ez a két foglalkozás. A kis pavilonban, vagyis a műhelyben találtuk meg, s éppen vasalt. Az üzletben pedig ott lógtak a félig, vagy teljesen kész és a javításra váró ruhák. Nem tudtuk, hogy a szőlő-, vagy a szabó-téma áll-e közelebb hozzá, ezért aztán fgyaránt igyekeztünk mindkettőről beszélgetni, s végül is oda lyukodtunk ki, hogy n'em tudtuk megállapítani melyiket szereti jobban, vagyis úgy látszik mindkettőt egyformán szereti. A választott szakmájáról például ezt mondta: — Huszonöt éve vagyok szabóiparos és 21 éve dolgozom ebben a műhelyben. Ezután pedig, mintha 'énnek egyenes következménye lenne, így folytatta: — És mint minden embernek, a szabóknak is van szenvedélyük Az egyiknek a kártya, a másiknak a sakk és így tovább. Nekem a szőlő a szenvedélyem. Ez olyan családi vonás féle nálunk, mert hiszen a szőlőművelés alapjait még a szüleimtől örököltem. Valósággal jól esik, amikor kimegyek a szőlőbe és ott dolgozgatok. És meg kell hagyni azt is, hogy nemcsak a szabómesteri jó hírnevére ügyel, hanem, mint szőlősgazda is igyekszik a legjobbak között lenni. Nem restel tanácsokul kérni a szakemberektől, szakkönyveket vásárol, és ha valahol lát vagy hall valamit a szőlőművelésről, azt megjegyzi és hasznosítja. Ma már ott tart, hogy szakszerűen használja a szőlőben a műtrágyát, és az ő szőlője az egyik legszebb, leggondozottabb a simontomyai határban. A szőlőterülete egy hold, többségében olaszrizling és kadarka. Ebből 400 öl új telepítés, csak az idén terem majd először. Nem nagy szőlőgazdaság, de mivel szak szerűen gondozza, megéri vele foglalkozni. Tavaly különben is jó termés volt és a tőkék bőven ontották a hordóba valót. Volt egy 600 öles területe — alig akartuk elhinni — amelyen 25 hektoliter bor termett. — Ha boromról akarnak írni, azt meg is kell kóstolni, mert különben nem lehet jó az írás. Hallgattunk a »figyelmeztetésre« s felhajtottunk néhány pohár rizlinget. A neves szekszárdi, paksi borok után alig akartuk elhinni, hogy Tolna megyében másutt is termelnek kiváló bort. Közben ismét szóba került a szabómesterség. Van-e sok megrendelés, milyen a megélhetés? Végül is arra a megállapodásra ju tottunk, hogy Kis Istvánban nem is valami különleges embert ismertünk meg, hanem inkább egy megelégedett embert, aki dolgozik, szorgoskodik és így a szabóság, a szőlő egyaránt hasznot jelent. Az adót az ipara után és a szőlő után megfizeti, elkerüli a sza bálytalanságokat és, mint mondja: — így aztán nyugodtan élhet az ember. Persze ez a nyugalom azért viszonylagos, mert szeretné, ha még több lenne a. jövedelem. Természetesen ezt nem a véletlentől várja, hanem saját munkájával törekszik erre. Ugyanakkor van egy másik dolog is, ami nyugtalanítja. Éveken keresztül volt a fronton és fogságban s mi sem természetesebb, mint, hogy fél a háborútól. Ezt mondta: — Nagyon jó lenne, ha az emberek megértenék egymást. Rossz dolog a háború... Az »emberek« alatt ríem a sarki fűszerest, vagy a levélkihordót értette, hanem azokat, akiken nagymértékben múlik, hogy béke lesz, vagy háború és akik nem sokat hajlandók tenni a békéért. Tehát, ha összefoglalnánk ennek az egy-két órai beszélgetésnek a tapasztalatait, körülbelül ezt kellene mondani: Kis Istvánnak van egy szeretett mestersége, a szabóság, van egy szenvedélye, a bortermelés, ezenkívül pedig van egy forrón óhajtott vágya, a béke. És ez a három dolog nála nagyon is összefüggő. BODA FERENC Gondolnak a jövőre Lápafőn majd csak az ősszel kezdi meg a munkát a már megalakult termelőszövetkezetben a község lakossága. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a gazdák előrelátóan ne gondoljanak arra, hogy az őszi kezdést megfelelően előkészítők. Elhatározták, hogy már most, közös erővel, együttes munkával megteremtik a szövetkezet állatállománya számára a takarmányalapot. A ma még egyéni gazdák 100 hold lucernát és 25 hold kukoricát vetettek, amit a nyár folyamán közösen munkálnak meg és az ősszel közösen takarítanak be. A termelőszövetkezetben sertéstenyésztéssel és hizlalással is akarnak majd foglalkozni. Néhány egyéni gazda a Nagykondái Állami Gazdaságban járt, ahol megtekintették a sertésfiaztatót és a süldőszállást. Hazajőve elmondták, hogy ott mit láttak, és a gazdák elhatározták, már most hozzákezdenek az ólak építéséhez, hogy később ne legyen rá gondjuk. A község kőművesei, ácsai a közeljövőben ellátogatnak az állami gazdaságba, hogy a helyszínen ők is megnézzék az ólakat, amelyek mintájára a termelőszövetkezet sertés- fiaztatóját és süldőszállását megépítik majd. Szabadságot Manolisz Glezosznsk Megyénk dolgozói élénk figyelemmel kísérik a világ eseményeit, s gyűléseken, egyéni beszélgetéseken egyrészt örömmel fogadják a béke biztosítására történő intézkedéseket, amelyekben a Szovjetunió jár az élen, másrészt mélységes felháborodással veszik tudomásul, ha az imperialisták valahol, a világ bármely táján, üldözik a békeharcosokat. Mert üldözik, így van ez Görögországban is. Amikor felháborodásukat szavakba öntik megyénk dolgozói, egyúttal papírra is vetik, s számos táviratban is tiltakoznak, jelen esetben a görög kormány tevékenysége miatt és szabadságot követelnek Manolisz Glezosznak és a többi békeharcosnak. Például a Teveli Földművesszövetkezet dolgozói így írnak: »Mélységesen elítéljük a görög kormány tevékenységét, Manolisz Glezosz a nép fia, minden munkáját a népért, a békéért végezte, követeljük azonnali szabadonbocsátását!« Hasonló tartalmú táviratban követelik a görög békeharcosok szabadonbocsátását a Bonyhád és Vidéke Körzeti Földművesszövetkezet igazgatósági tagjai és dolgozói. VASÁRNAPI HUMOR FORGÓSZÉL Somlay és a szociológia Somlay Artur már egészen fiatal korában szívesen foglalkozott szociológiai tanulmányokkal. Egy ízben szakszerű előadást tartott Mály Gerőnek a tőke és a munka egymáshoz való viszonyáról. — Ezt magyarázd meg nekem bővebben — mondja Mály. — Nem tudod, mi a tőke és a munka? Hát mondjuk, te kölcsön adsz nekem húsz pengőt, ez a tőke. No már most, vissza akarod tőlem szerezni. Ez a munka. A foglalt asztal Csortos a Duna-parti Hangliban, a régi Pest divatos kávéházában várja a pincért, hogy megrendelje uzsonnáját. A pincér, bár látható zavarral küszködve, közli, hogy az asztal foglalt. — Igen? — vette tudomásul a köz lést meglepő nyugalommal Csortos. Felemelte az tisztáit és átadta z pincérnek. — Hát akkor hozzon egy másik asztalt... „Így irtok én” Dietrichstein, a hirdetéseiről ismert ciánozó ötven koronát ígért Karinthy Frigyesnek, ha kieszel számára valami reklámot. Akkor született meg az első sláger: „Shakespeare drámát — Diet- [richstein poloskát irt”. Aztán jött a második — mondhatni — klasszikus reklám. Dietrichstein: „így irtok én!” Az Atyaúristen „Jézus élete és halála” című passiójátékot próbálták a ligeti arénában. A fiatal Somlay nagyon kérte Feldet, ossza reá Jézus szerepét, amelyet a direktor már Lugosi Bélának ígért. Az öreg Feld végül is megúnta Somlay kitartó ostromát. — Hallja, Somlay, amíg itt én ▼agyok az atyaúristen, az lesz a Jézus, akit én akarok! GYAVA MÜUGRÖ
