Tolna Megyei Népújság, 1959. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1959-04-04 / 79. szám
IVÁN CSÄNYI LÁSZLÓ: ß BU ID S 4 n. Mire emlékszem? Sűrű hó esett s három hónapja bajdo stam, midőn átragyogott a fagyon, té lidőn egy vörös zászló s a szovjet sereg. Levett kalappal, földig meghajoltan így szóltam: Tündér pillanat, 6 tudtam én, meglellek így, vagy holtan, kínban és gyászban hív talak, kiéhezetten, egyedül, ro ssz rongyban, hittem benned megváltó kenyerem, arany szabadság, örök szerelem. Vén ángyomat, az egyko ri cselédet körültáncolják a tavasz i fények, friss rigók, fecskék, apró örömök, nevet, ezerkilencszázötv enöt, tizennégy éve már, hogy nem cseléd, azóta eszi saját kenyere t és így beszél, megfogva kezemet: »Csak azt akarom mond ani neked, negyvenöt óta, talán me g sem érted, fiatalodtam. Épp tizenn négy évet.« Tiéd e föld, hát jól tek ints szét, dalold az élet annyi kin csét, rázd le a múltak rossz bilincsét, felejtsd, hogy rab voltál e földön és itt lesett rád börtön, ínség. Építs, munkálj a két kezeddel, amit építesz az emel fel és a jövendő sem felejt el, mert tudják jól a jövő évek, hogy itt éltél, mint annyi ember munkában s harcban. S míg az évek múltak, csak szebb lett itt az élet, hol az ugar is termővé lett s a dús kalász, a föld, az út is megőriz téged és emlék ed. Menj és a jövőt is előzd meg, te mutass utat a jövőnek, adj végső formát szóna k, kőnek, mert akik indulnafc nyo módban veled indulnak s veled győznek. Fehér Pál első napja Fehér Pál vállára vetette a vas- villát és elindult. A kapuból még visszaszólt asszonyának: — Hát, majd estére jövök. — Csak igyekezz — így az asz- szony. — Nehogy munka után órákhosszat beszélgessetek. — Majd igyekszem. De afelől nyugodt lehetsz, hogy én leszek az utolsó, aki abbahagyja a munkát. Ne mondják rám, hogy nem szeretek dolgozni. Úgy dolgozom, mint eddig. No, isten áldjon! A szövetkezeti istálló előtt mór ácsorogtak néhányan. Hat órára beszélték meg a gyülekezőt, hiányzott még vagy tíz perc. Az emberek egyenként szállingóztak, s mire az elsők végére értek az éhom- ra szívott cigarettának, együtt is volt a munkacsapat. Úgy, ahogy a közgyűlés után kijelölték. — Menjünk, emberek, fogjunk be — szólt valaki, s mindnyájan indultak az istálló felé. Csak a csapatvezető, meg még ketten voltak régi szövetkezeti tagok, a többi csupa új. Mindenki kereste a helyét. Nem úgy, hogy ifi-ki kocsiját meg a lovát, amit hajtani fog, hanem kereste mindenki helyét az emberek között. S ez a hely már nem az, amit eddig betöltött a faluban; különálló egység, önálló egész volt mindenki. Most pedig be kell illeszkedni egy kis csapatba, egy zárt egységbe, amely a nagy egészen belül alkotja a maga kötelékeit szorosan, talán éppen kicsinységénél fogva még szorosabban, mint a szélesebb nagy egészet alkotó szövetkezet. Aztán végül is elrázódtak az emberek. Ki-ki fogta a gondjaira bízott pár lovat, s vezette a kocsikhoz. Fehér Pál egy darabig álldogált lovai mellett, amiket ezután ő gondoz, ő dolgozik velük. Egyik almásderes, a másik pej. Nem azok, amiket ő hozott a közösbe, azokat más hajtja ezután. Átpillant az ő volt lovaira. Valami összeszorítja a szívét. Aztán sóhajt egy rövidet, el is neveti magát, rácsap az almásderes farára, s félig a lónak, félig magának mondja: — No, gyerünk! Ezután ti lesztek az én lovaim. Én se leszek rosszabb gazdátok, mint a régi volt. — Mi van, Pali? Mit morogsz? — a csapatvezető lépett hozzá. — Semmi, semmi. Csak magamban beszélgettem. Na, gyerünk, Csillag — s megindul a lovakkal. A kilenc,. trágyával megrakott kocsi trappban vágtatott ki a faluból. Erre ugyan nem volt szükség, mert a pár perces időnyereség nem érte meg azt, amit a lovaknak ártott a sietség. De hadd lássák azok, akik még kívül vannak és most lesik minden lépését a szövetkezeti tagoknak. Fehér Pált először zavarta, hogy sokan figyelik őket, aztán amikor a harmadik bámészkodó előtt is elhaladtak, felkapta a fejét: »A Krisztusát neki, mit bámulnak? Jönnek ezek még könyörögni, hogy vegyük fel őket.« Az öreg Nagynak, aki a kapu előtt ácsorgott, már olyan Iván mindig nevetett. Tört magyarsággal beszélt, és mindvégig velünk, gyerekekkel foglalkozott. Esténként, amikor hazajött a lőszert szállító gépkocsikaravánnal, leült a kályha mellé a kis székre. Mi ölébe ültünk, s mesélt... Mesélt oroszul, mi figyeltük; szavát nem értettük, azután mutogatni kezdett és kísérte a már megtanult magyar szavakkal... A jó meg a rossz emberről mesélt legtöbbet... Egyszer hajnalban erős ágyúzásra ébredtünk ... Iván percek alatt felöltözött, nyakába akasztotta a géppisztolyt és elrohant. Csak másnap került ismét elő, akkor jött haza, amikor már a nap lebukott a hegyek mögött... feje fehér pólyával volt átkötve . . Délelőtt a gépkocsikaravánjukat német repülőgépek támadták meg, egy bombaszilánk megsértette homlokát. Ezen az estén nem volt olyan víg, mint máskor, a forralt tej — azt szerette a legjobban — nem ízlett neki, gondterhelten ült a kis széken. Apámmal politizált... A politizálás abból állt, hogy mindketten szidták a háborút, a németeket, meg mindenkit, aki a háborút kirobbantotta. Végül az eszmecserét mindig a béke fejezte be... Béke és az otthon utáni vágy ... Ilyenkor elővette vastag bőrtárcáját — emlékezett. Elővette a megsárgult, gyűrött fényképeket s mutogatta ... A feleségét, csinos barna asszony volt, a gyerekeket: a leányt és a fiút... Hat- és hétévesek voltak akkor, mindegyik szőke és az apjára hasonlított... Azután elővette a háromszögletűre összehajtott levelet — néhány napja kapta tábori postán — abból magyarázta, hogy felesége már visszaköltözött az evakuálásból, és az összebombázott házat lassan már helyreállítják. Vacsora után apám mindig hozott fel egy üveg bort. A bor, amolyan foghegyről vetette oda a »jónap« ot, hogy később maga is megbánta. A kilenc kocsi egy táblába állt be. Az emberek egymást lesték, ki hogyan dolgozik? Fehér kimért, módszeres mozdulatokkal terítette a trágyát, ügyelve arra, hogy ne csak gyorsan, hanem jól is dolgozzon. Közben át meg átnézett a többiekhez. Rögtön észrevette, hogy Derecskéi nem jó munkát végez, aki csak siet, de nem törődik vele, hogy milyen a munkája. Csodálkozott magán, hogy nem tudja megállni, át ne kiabáljon neki: — Te, János, ne olyan összevissza szórjad! — Mit fáj az neked? Jól van így is, tudom én, mit csinálok. — Hát, ha te tudod, nekem igazán mindegy. De magában érezte, hogy nem mindegy. Először csak rosszallotta Derecskéi munkáját, aztán mérgelődött miatta, mire harmadszor fordultak, már fájt is neki a silány munka. Hamar esteledett. A nap már készült lebukni a domb mögé, amikor az utolsó fordulóból visszaértek. Kár lett volna még egyszer elindulni, így hát korábban végeztek, mint számították. A lovakat bekötötték az istállóba. Fehér, mikor eléjük szórta az abrakot, nem állhatta meg, hogy a rendes adaghoz hozzá ne csapjon még egy kevés zabot. Tréfásan oldalba taszította az almásderest: három emberes volt, torok-kaparó, kesernyés. Egy-két pohárral megittak, azután nyugovóra tértek ... Az egyik nap ismét útrakelt Iván. Reggel azt mondta, hogy este majd korábban jön haza, és kérte anyámat, hogy tyúkot főzzön vacsorára, aranyos csillogó levest és pörköltet, azt nagyon szerette ... A vacsora már kész volt, körülültük a nagy asztalt, egy teríték üres volt... Vártuk Ivánt, azután nem győztük várni és ettünk ... Apám még azt mondta: „ezzel a gyerekkel valami baj van”... és tíz óra után kopogtattak az ajtón, halkan, ízlelgetem a szót: felszabadulás, szabadság. Hogyan hat, mit mond, milyen érzéseket kelt, mennyire friss és eleven immáron tizennégy esztendő után, amikor már egy generáció nőtt fel, amely nem ismerte — csak hallomásból — a Horthy- rendszert, amely generáció beleszületett a szabadságba s abba a roppant ívelésbe, amely mind följebbre emeli népünket. ízlelgetem a szót s próbálom visszaidézni a tizennégy év előtti április negyedikét s kinek kinek április negyedikéjét, amely számára meghozta a szabadságot. Ezek a napok teljesedtek ki április negyedikében, amikor az utolsó német és az utolsó fasiszta is kiűzetett erről a földről, hogy nyomukban kiűzessék az embertelenség, a szolgaság, a fasizmus és szülőanyja a tőkés rend s bekövetkezzék a tiszta élet, a szárnyaló szabadság, az em bereket csodákra sarkalló emberséges élet mindörökre. A mi népünk számára többet, sokkal többet jelentett április negyediké, mint a fasiszták kiűzését, a há ború befejezését, nekünk a szabadságot jelentette egyszersmind. Azt a szabadságot, amely nemcsak a huszadik század legfertelmesebb eszmeáramlatától szabadít meg, hanem ✓— No, Csillag, milyen ember az új gazdád? — Aztán volt lovai felé pillantott. Megállt és úgy mondta az öreg Kunnak: — Aztán, István bátyám, ne sajnálja ám tőlük az abrakot. Fáradtan ült az asztalhoz s szótlanul kanalazta a levest. Az asz- szony se szólt. Nem akarta megtörni a csendet és megszokta, hogy az első szó az emberé. De mégiscsak ő szólalt meg, akkor a férfi letette a kanalat a tányér mellé. — Egyél csak. Biztosan elfáradtál. — Én? Én ugyan nem. Nem vagyok bolond, hogy annyira törjem magam. — Nem azért mondom, de ismerlek, Pali. — Nyugodt lehetsz afelől is, hogy nem loptam a napot. Jöhetnének egyesek tanulni hozzám, hogyan kell dolgozni. A Derecskéi is... Nem tudom, olyik ember hogyan képzeli a csoportot? — Most ne mérgelődj. — Nem mérgelődök, de ami igaz, az igaz. Felállt az asztaltól. Bekattintot- ta bicskáját. Cigarettát sodort magának, s miközben kitöltött egy pohár bort, folytatva a beszélgetést, így szólt: — Aztán tudod, mennyit kerestem máma? Többet, mint egy munkaegységet. Két tizeddel többet. Újra leült az asztal mellé és elkezdte magyarázni, hogyan is van a munkaegység. Parásztai György csendben jött be egy tizedes, Iván, a parancsnoka tiszta és szennyes ruhájáért. Iván meghalt, kocsiját akna találta, a nagybajomi harctéren. Az asztal körül elcsendesedtünk, mi csak azt tudtuk, hogy többet nem jön vissza, amikor apám a fényképet akarta odaadni, amelyik az éjjeliszekrényen volt, a katona elutasította: legyen a miénk, emlékbe ... A kép azóta a családi erek lyék között van ... régi megsárgult fényképek, születési, halálozási okmányok között... Ács Jenő megszabadít a fasiszta rém szülőjétől, a tőkés-földbirtokos rendszertől is. A felszabadult ország immáron szabaddá vált népe élni akart és a kommunisták mutatta úton élni is tu dott a szovjet katonáktól kapott sza badsággal. Nem állt meg félúton, sőt az út háromnegyedén sem, nem elégedett meg azzal, hogy lefaragja a kizsákmányolás legszembetűnőbb ki növéseit, magát a kizsákmányolást zúzta össze és ezzel kiteljesítette a szabadságot, emberré tette az embert, az ország gazdájává a dolgozót. A teljes, az igazi szabadságért sokszor meg kellett még küzdeni, hiszen mindenekelőtt a romokból újra országot kellett emelni, eltüntetni a pusztítás nyomait hogy megindulhat són az élet. S ekkor megszületett a sokat emlegetett »magyar csoda«, amely ugyan korántsem volt csoda, csak annak a roppant erőnek megnyilvánulása, amely minden népben megvan, ha szabaddá teszik ezt oz alkotóerőt s ha nemcsak a munka mai értelmét, hanem a holnap elérhető távlatait is megmutatják neki. Április negyediké mellett még egy felszabadulási évfordulót is kell ünnepelnünk, november negyedikét. Azt a napot, amikor 1956-ban megint ugyanazok a katonák, vagy fiaik újra elhozták a szabadságot; amit az ellenség megkísérelt elragadni tőlünk. S ezért a második felszabadításért ugyanolyan hálásak vagyunk, mint az elsőért s hálásak vagyunk azért, hogy ugyanazok a katonák segítenek megőrizni másod szór elnyert szabadságunkat minden piszkos szándék ellen. ízlelgetem a szót: szabadság. A kellemes íz mellett feltolul a kérdés is: hogyan sáfárkodtunk ezzel a szabadsággal? Érdemesek voltunk-e rá? Hogy ez a nép, a kommunisták eszméjének birtokában nem volt rossz gazda, könnyen lemérhető az emberek kiegyensúlyozottságában, a gyerekek vidám kacagásában, az öregek megelégedett derűjében, a ma biztonságában és a jövő bizonyosságában. Gazda lett a volt cselédből s egyáltalán, hol vannak már a cselédek? Gazda lett a polt cseléd, a maga és az ország gazdája. És van mivel gazdálkodni, egy egész ország népének, gazdaságának roppant ereje feszülten igyekszik, hogy a biztos jelenből megteremtse a bizonyos, min len eddiginél tisztább, emberibb, ra gyogóbb jövőt. Hogy ezt megteszi, arra biztosíték, hogy ebben az országban nincs többé úr és szolga, egyformán gazda mindenki, különbséget legfeljebb az ád, ki munkálkodik többet a jelen és a jövő érdekében. Ennek teremtődtek meg az alapjai, a lehetőségei pontosan ezen a napon tizennégy esztendővel ezelőtt. LETENYEI GYÖRGY 'UamlnafU (e^isel
