Tolna Megyei Népújság, 1959. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1959-04-04 / 79. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1959. április 4. Visszaemlékezések a hősökre... „Parancsnokunk: Fekete elvtárs“ — Szovjet veterán visszaemlékezései — A Szovjetszkaja Aviacija című lap március 20-i számában közölte A. Kucej nyugállományú alezredesnek, a polgárháború veteránjának a szer kesztőséghez intézett levelét »Parancsnokunk: Fekete elvtárs« címmel. »Amikor a napokban a Magyar Népköztársaság dolgozóinak a szocializmus építésében elért sikereiről a magyar és a szovjet nép testvéri barátságának sokoldalú megnyilvánulásáról olvasok, eszembe jut nak a polgárháború tüzes napjai — írja az idős harcos. — Abban az idő ben a Vörös Hadsereg 46. dandára 16. zászlóaljának soraiban szolgáltam. A dandár parancsnoka magyar volt: Fekete elvtárs. Magas, daliás ember volt, sűrű szemöldökű, bátor, nyiltMeggyes-pusztán megalakult a tsz, vagyis 76 családdal szövetkezeti község lett, aminek mi, fiatalok nagyon örültünk. Tudniillik nálunk az ellen- forradalom előtt is volt tsz, de akkor felbomlott. Amikor a régi tsz működött, már akkor is öröm volt a fiataloknak. Törődött a vezetőség a fiatalokkal. 1956-ban, amikor a tsz felbomlott, megszűnt minden. A fiatalok elszéledtek. Ki hova tudott, elment dolgozni, mindenki azt tartotta, nem érdemes itt lenni a falutól oty távoli pusztán. így hát alig vagyunk itthon fiatalok. Nagyon unalmas itt az élet. De most megalakult újra a tsz, így egy kicsit visszajött a kedvünk is, biztatnak bennünket, hogy majd más lesz minden. Mi ezt el is hisszük, hiszen olyan barátságos elnökünk van. Azóta társadalmi munkával csináltunk egy kuglizót, de ott sem szórakozhat mindenki. Tánc sem lehet minden vasárnap. Ezért mi, fiatalok és nemcsak mi, hanem az egész puszta nagyon, de nagyon szeretnénk egy mozit. Megérdemelnénk, hiszen van vagy 400 lakosa a pusztának. Igaz, hogy villany nincs, de anélkül is lehetne mozi. Nekünk, fiataloknak is egészen megjönne a kedvünk és akik elmentek, azok is hazajönnének. Azért írjuk ezt a levelet, hogy többen megtudják, mennyire örülnek a meggyesi fiatalok a tsz-nek és A kis falucska lakói nem sokat tudtak a külvilágról, különösképpen pedig nem Szovjetoroszországról. Az írástudó emberek az atlaszokból em lékeztek arra, hogy Oroszország nagykiterjedésű ország. Most pedig, hogy dúlt a háború, hát hallották a hadijelentéseket, amelyek szerint a szövetségesek elfoglalták Kievet, ke mény csatákat vívtak a Don-kanyar bán és mérhetetlenül sok hadizsákmányra tettek szert. Arról bizony, hogy milyen is a szovjet államrendszer, milyenek a szovjet emberek, nem sokat tudtak. Különös, de ezek ről a dolgokról éppen Szatmáry Tihamér világosította fel őket. Ez azért különös, mert Szatmáry, mint hivatásos katonatiszt, végigharcolta az első világháborút, komoly érdemeket szerzett a Horthy-hadsereg- ben, szívből gyűlölte a bolsevikok it és ez a gyűlölete azóta sem szűnt meg, hogy előrehaladott kora miatt mint őrnagy nyugalomba vonult. Ez pedig történt a következőképpen. Szamáry a bombázások elől jött Pestről a faluba — ide telepítették az egyik legelőkelőbb lakásba. Sza~- máry úr csakhamar ismert és »tekin télyes« ember lett: tekintettel arra, hogy mindenkinek a háború volt a fő problémája, gyakran kértek tőle magyarázatot a különféle hadijelen- tésekről, mint tapasztalt, magasrangú katonatiszttől. — A német hadigépezet még minket, katonatiszteket is ámulatba ejtett. Most áttörik a Don vonalát, bekerítik Moszkvát és utána már nincs Orosaország — szokta magyarázni. tekintetű. A katonák nagyon szerették igazságosságáért. Parancsnok és katonái között igen jó viszony alakult ki. »Parancsnokunk« — így neveztük. Fekete elvtárs gyakran ellátogatott a laktanyába, szívélyesen elbeszélgetett velünk, érdeklődött, milyen az ellátásunk«. A. Kucej be számolt azokról a beszélgetésekről, amelyeket a magyar internacionalista parancsnokkal folytatott. Visszaemlékezéseit így fejezte be: »Sok év telt el azóta, valóra váltak dandárparancsnokunk szavai arról, hogy Magyarországon is létrejön a munkások és parasztok uralma, s a magyar dolgozók kezükbe veszik sorsuk irányítását. A szocializmust épí tő magyar népet szilárd barátság köti össze a mi népünkkel-«. mennyire szeretnének a munka mellett szórakozni is. A meggyesi fiatalok A tetterő, az akarat szinte azonnal mutatja a maga hasznát a munka minden területén. Ez vonatkozik a bikácsi tanácstagokra is. A választás után az újak és a régiek ösz- szefogva, az azelőttinél sokkal nagyobb aktivitással láttak munkához. Fáradhatatlanul járták körzetük lakóit, beszélgettek Velük, s köz ben meghánytorgatták a világ, az ország sorsát, a helyi problémákat. Nehéz volna visszaadni pontról pontra az érvek garmadát, amelyeket a mezőgazdaság szocialista átszervezése érdekében is elmondtak. Az eredmény nem is maradt el: ter- lm'e\löszövetkezeti község lett Bi- kács. Természetesen ehhez főként az is hozzájárult, hogy a tanácstagok nemcsak beszéltek a termelőszövetkezet alakításáról, hanem maguk jártak elől jó példával. Most a megszilárdítás nagy munkájában segédkeznek. Mert vannak ezzel kapcsolatban komoly problémák is. Éppen az egyik ilyen tanácstaggal, Horváth Jánossal beszélgettünk, aki igen paprikás hangulatban mondta el, hogy két hónapja húzódik egy épület részükre való átadása. — Nem tudjuk kérem — mondja — a jószágokat egy helyre összehozni. Volna pedig már Később a hadijelentések szervezett védekezésről és ideiglenes visszavonulásról kezdtek beszélni. Megje'en- tek a lapokban az ország határaihoz közel eső városok, területek nevei, nem sokkal később pedig már a Kár pótokban dúltak a harcok. Szatmáry úr pedig az egyik szomszédban majdnem elsírta magát —, mert azt meg kell hagyni, hogy tekintélyes öregúr létére is bekopogtatott még a falu legszegényebb viskóiba is: — Ezek az átkozottak az ember nyugalmára törtek. Milyen boldogan küzdöttünk, amikor arra gondoltunk, hogy majd eljön a boldog, nyu godt öregkor és most itt van. Az ember még aludni sem tud nyugodtan. Nem értették a nyugtalanságát, hi szén még csak a Kárpátokban vannak a harcok és most következik Hitler csodafegyvere... »Hősies küzdelmeket vívunk az orosz csapatokkal a Tisza vonalánál — szólt a következő jelentés. — Sikerült több községet visszafoglalnunk és megtisztítanunk«. A visszafoglalt községekből képsorozatot is közöltek: feldúlt főjegyzői irodáról, amelyben összetörték a páncélszekrényt, kiforgatták az iratokat, az íróasztalt pedig felborították. A másik képen egy kiégett kas télyt mutattak be. A képek alatt és mellett pedig terjedelmes beszámolót közöltek a bolsevikok barbársáTizennégy évvel ezelőtt hozták el számunkra a szabadságot. A nagy szovjet ország küldte őket. Az utóbbi napokban rengeteg ember hozta szóba őket beszélgetés közben. A sok visszaemlékezés közül csak néhányat ragadok ki. 1. — Tudja, mi kell most nekünk? Sok-sok szakmához értő ember, mert a mezőgazdaságot csak hozzáértő emberek segítségével lehet igazán fellendíteni — mondja Magyar József, az újiregi termelőszövetkezet elnöke, aztán még hozzáteszi: — Éppen ezért a fiamat is agronómusnak nevelem. — Hány éves a fia? — Annyi esztendős, amennyi a szabad Magyarország. — Tizennégy? — Igen. — És tudja-e, hogy kinek a kezében pillantottam meg legelőször a fiamat? — Nem. — Egy szovjet kapitány lány kezében, aki orvos volt. — Hát ez meg hogy történt? — Egyszerűen úgy, hogy hoz20 lovunk, meg több mint 40 tehenünk. — Ez a bürokrácia — szól közbe a tanácselnök Vincze Ferenc — ez tesz bennünket a sírba. — És valóban, mindenki, úgy néz ki, a rendeleteknek megfelelően jár el, s a tsz még most sem kapta meg az istállót. Pedig a Mecsekvidéki Borforgalmi Vállalat itteni üzemegységének mind össze 12 lova van a 80 férőhelyes istállóban. Szerény véleményünk, s ezt az elnök elvtárs is alátámasztja, hogy egy kis jó akarattal — ha már ilyen sokáig intézgetik az átadást — kény szerhelyzetként el lehetett volna kü löníteni az istállóban az állatokat. Ennyi segítséget már csak elvárhattak volna és hisszük meg is kaphatták volna az új útra lépők. Jó volna, ha az újabb beadvány útja amelyet éppen most hozott be a tanácshoz véleményezésre Horváth bácsi — nem lenne olyan hosszú a teljesítésig. Egy kis szív, egy kis lélek kell hozzá — a felelősséget egy egész faluért már nem is említjük — s az itteniek ezt megérdemlik, mert a munka a bosszúságok mellett is halad. Befejezés előtt áll a szőlők metszése, kapálása. A vetési munkákból is jóformán csak a kukorvgairól. Az emberek összenéztek és legfeljebb ennyit mondtak: — Csak ide ne jöjjenek be... A front tovább közeledett: már a Duna—Tisza között ágyúztak. Szat máry úr egyszer csak különös öltözetben jelent meg az utcán. Lyukas és zsíros kalapban, piszkos télikabát bán, amelyen folt hátán folt vMt, mégis egész sor lyuk és hasadás éktelenkedett rajta. Nem nagyon lelett a falubélieknek ruhára, különösen most a háború idején, de azért ilyen kabátot már mindenki átadott volna a rongyszedőknek. Ráadásul Ezat máry úr a cipő helyett bakancsot hú zott, amely ugyancsak olyan rossz volt, hogy ct macska sem tudott vol na benne megfogni egy egeret. Elmaradt a nyakkendő, az elegáns sétabot és a szivar helyett tekintélyes, de kopott pipa lógott a szájában, ka bátja gomblyukában pedig egy pipa piszkáló drót. Nagyon nevetségesen hatott Szatmáry úr ebben az öltözékben. Mindenki megszokta, hogy amikor a kapuba kiült nézelődni, még akkor is nyakkendő, vasalting, vasaltnadrág és általában olyan öltözék volt rajta, mintha éppen a kaszinóba készült volna. Most pedig olyan toprongyos volt, mintha mindenkit meg akart volna fölözni a faluban. Nem tudták mire vélni. Az öregasszonyok már azt kezdték beszélni róla, hogy kitört rajta valami idegbaj és az a zánk kvártéroztak be egy szovjet egészségügyi csoportot, amelyet fiatal, csinos, szőkehajú doktorlány vezetett. A front a közelünkben volt még és az egészségügyi csoport naponként kiruccant gépkocsin a frontra. Az egyik este porosán, véresen, lőporfüstösen érkeztek haza éppen az egészségügyi csoport tagjai, amikor a feleségem vajúdni kezdett. A doktornő nem sokat tétovázott. Kimosakodott, tiszta fehér köpenyt vett magára, aztán nekilátott a szülés levezetésének. Sokáig tartott a dolog. Nehéz szülés volt. Egyszeresük aztán feltárult az ajtó, s a mi drága, sugárzóarcú orvosnőnk megjelent, karján egy pöttömnyi emberkével, a fiammal. El sem tudja képzelni, mennyire boldog voltam. 2. — Nekem az életemet mentették meg a szovjet katonák! — Mikor? — Negyvennégy végén, amikor felszabadítottak bennünket. _ ? ? — Hát tudja, az úgy volt, hogy eluntam a háborút. Hirtelen rádöbca vetése van hátra, mert a burgonyát is elrakták volna, de még a vetőmag nem érkezett meg. Ilyen újszerű feladatok megoldásán dolgoznak mostanában a bikácsi tanácstagok. De nem felejtkeznek el a más természetű munkákról sem. Itt van például a községfejlesz tési tervek végrehajtására való moz gósítás. Ha valamit elhatároznak a tanácsülésen, akkor körzetükben ismertetik választóikkal, s mindjárt a végrehajtás módozatait is megbeszélik. így volt ez az utak javításával is. Mindjárt szervezték is a társadalmi összefogást. Több mint 7000 forintos költségtől mentesítették a tavasz folyamán a községfejlesztési alapot a bikácsi gazdák. Uj iskola építését is tervbe vették, s erre is számos felajánlást gyűjtöttek a tanácstagok. S ha megindul az építkezés, lesz társadalmi munkás elég. Lehetne még sok mindent ismertetni munkájukból, de úgy gondoljuk ez is elegendő arra, jól választottak a bikácsiak. A tanácstagok ott vannak mindenütt az első sorokban, ha választóik érdekeiért kell dolgozni. (i—e) mániája, hogy rongyos embernek öltözik, abban járja az utcákat, mintha sosem fáradna el. Kovács Lajos megállította az utcán. Gondolta lesz ami lesz, de ő megkérdi az őrnagy úrtól, hogy mi történt. Szatmáry végigmérte, de most nem szigorú, amolyan katonás volt a tekintete, mint amit megszoktak nála, hanem barátságos. — Idefigyelj öcsém, először is nagyon szeretném, ha nem uraznál, mert elvégre valamikor én is faluhelyen éltem. Még most is vannak rokonaim Zalában. Egész nyugodtan szólíts engem »bátyámnak«. Sokkal közvetlenebb az, mintha uraznánk egymást... Kovács megvakarta a fejét: nem értette. — Apádnak pedig mond meg, hogy tisztöltetem. Nagyon vigyázzon magára, rpert az ilyen időben kiújulhat a kavérnája. Kovács ismét megvakarta a fejét: — Jó, megmondom, de Szatmáry ú... bátyám, ha nem sérteném meg... Szóval Szatmáry bátyám, ift a mi falunkban az a divat, hogy az emberek bizalmasak egymáshoz. Nem mondaná meg, hogy miért nem vesz fel egy kicsit tisztességesebb ruhát? így olyan furcsa az embereknek. Még azt gondolják, hogy egy nyugdíjas katonatisztnek rendes ruhára sem telik. bentem, hogy nem nekem való; Menjenek az urak háborúzni, ha kedvük tartja, gondoltam és egyszerűen hazalógtam Tamásiba — sorolja Horváth József beszélgetés közben. — Először egy húsfüstölőben bújkáltam, ami a kémény mellé volt építve a nagybátyáméknál, aztán, mivel a harmadik szomszédban egy »hungarista« gyanút fogott, kénytelen voltam megváltoztatni a helyemet. Uj rejtekhelyem egy szalmakazal lett. — Máig sem tudom, hogyan jöttek rá, hogy itthon bújkálok. De hogy rájöttek, az biztos. Valóságos hajtóvadászat indult ellenem. Nem tudtak elfogni. De ez csak annak köszönhető, hogy nem volt rá idejük. Amikor az első szovjet tank nyomában megláttam a szürkeruhás szovjet harcosokat, kitárt karokkal mentem elébük, s úgy öleltem őket a keblemre, mintha édestestvéreim lettek volna. 3. Németh Vilmos fényképet vett elő a pénztárcájából és a kezembe adta. — Ezt a képet tizennégy évvel ezelőtt március nyolcadikán készítette az én Misa barátom. Nézem a fényképet, amelyen a távolban egy templom látható, az előtérben pedig lakodalmas pár, körülöttük ünneplőbe öltözött civilek és szovjet katonák vannak. — Ki volt az a Misa, aki a fényképet készítette? — Egy szovjet hadnagy — nevet Németh Miklós és magyarázni kezdi: — Nálunk volt beszállásolva. Nagyon rendes, vidám és rendkívül művelt fiatalember volt. Sokszor éjfélig is elpoharazgattam vele és nagyon sok mindenről beszélgettünk. Tudok egy kicsit németül, meg a délszláv nyelvet is ismerem nagyjából, így aztán nem jelentett különösebb problémát a beszéd. Az már aztán csak természetes dolog, hogy a Misát és néhány barátját meghívtam a lakodalmamba. Nem volt akkoriban Kölesden fényképész. De ez azért nem okozott problémát. Misának volt egy kitűnő »Zorkija« és egy egész tekercs filmen örökítette meg a lakodalmamat. A filmet azóta is kedves emlékként őrzöm. Csak egy nagy bajom van. — Micsoda? — Az, hogy elvesztettem Misa címét, s sajnos, a családi nevére sem emlékszem. Pedig nagyon szeretném megtudni, merre van, s ha lehetne, most is megvendégelném. (Haypál) — Majd megérted ezt öcsém. Ha itt lesznek az oroszok... — Csak nem kerül rá a sor. Azoktól én is félek, még sosem láttam oroszt. — Látszik, hogy te még tapasztalatlan vagy. Mi a fészkes fenétől fél nél te. Mindegyik látja rajtad, hogy te munkás ember vagy, mert olyan a kezed, meg a ruhád. De majd, ha nyakkendőbe és vasalt nadrágba lát nának meg, megkérdeznék, hogy ki vagy és rád fognák, hogy burzsuj... Na, de isten áldjon... Kovácsot nem hagyta nyugton a ki váncsiság, elhatározta, hogy ellátogat Szatmáryék lakására, hátha töb bet sikerül megtudnia. Elképesztő kép fogadta: a lakás csak félig volt lakás, félig pedig műhely. A konyha szekrény mellett egy gyalúpad, az ágyon egy fűrész, szerteszórtan desz kadarabok, ládák stb. A szoba közepén egy nagy teknő állt, tele beáztatott ruhával, mintha éppen nagy mosás lenne. Szatmáry úr figyelmez tetően körülnézett a felforgatott és átrendezett szobán: — Látja, Kovács szomszéd, van itt ész... Itt csak egy dolog segít az emberen, mégpedig az, ha azt látják rajta, hogy munkásember. Mert azokra nem haragszanak, de egy tisz tességes úri embert nem tekintenek semmire. Kovács bólintott és csak úgy ma gában morogta: »Hiszen akkor helyen vagyunk... Ha ezek az oroszok az urakra haragszanak, a munkásembert pedig tisztelik, akkor már itt is lehetnének«. t< r >■ Orom es urom \A meggyesi fiatalok levele Felelősség asfaluért Szatmáry úr munkásruhában B. F.
