Tolna Megyei Népújság, 1959. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1959-04-26 / 97. szám
A régi Szekszárdi a fiatal Babits leveleiben Az Akadémia most adta ki Belia György tudós rendezésében azt a rendkívül érdekes és irodalomtörténeti szempontból felbecsülhetetlen értékű levelezést, amelyet Babits Mihály, Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső leveleit tartalmazza. A fennmaradt teljes levelezés kiadása elsősorban irodalomtörténeti szempontból jelentős, mert a XX. század három kiváló költőjének fejlődéséről, életkörülményeiről, olvasmányairól, irodalmi indulásá ról ad képet. Babits levelei mindezen túl helytörténeti szempontból is nevezetesek: a levelek egy része Szekszárdon kelt s kirajzolódik ben nük a századforduló körüli évek dunántúli kivárosának élete is. Mi jellemezte elsősorban ezt a kisvárosi életet? Babits leveleiben állandóan arról panaszkodik barátainak, hogy nem találja helyét a szellemtelen, unatkozó, csak evéssel-ivással törődő Szekszárdon. „Pár napig akartam Szekszárdon maradni, — írja Babits 1901 májusában Kosztolányinak — hetek lettek belőle; miért? most lesz az embermustrálás — a haza védelmére; ezt megvárom most már; 3-án kerül rám a sor; csak 4-én reggel lehetek Pesten.” „Az én hangulatom mostanában igen rossz, — panaszkodik 1904. augusztus 20- án Kosztolányinak. Alkotási kedvem minimális, és régibb dolgaimtól annyira megundorodtam, hogy ki sem mond hatom. Szégyellem és bánom az ostoba bizakodást, amely eddig nevetségessé tett.” Szekszárdot 1904 augusztusában nyilvánították nagyközségből rendezett tanácsú várossá. Kosztolányi ebből az alkalomból csufondárosan ír a Szekszárdon időző Babitsnak: „Ezt a levelet, mint láthatja, nem Propertius, Priapus vagy más ily úr ünnepén írom, hanem azon a napon, melyen Szeg szárdot „óriási lelkesedéssel” epochális fölkiáltással rendezett tanácsú várossá kiáltották ki. S ámbár kissé gyönge a fantáziám annak az elképzelésére, mi tyadátoafU imißel Valamennyien ismerünk úgynevezett »ügyes embereket«. Ezeknek a kezében arannyá válik a sár is, Fortuna istenasszony állandó mátkának szegődött melléjük, ahol más ember számára minden kilátástalan, ott vizet tudnak fakasztani talán még a sziklából is, s hogyan, hogyan se, minden sikerül, amibe csak belekezdenek. Bevallom mindjárt mondókám elején, nem szeretem ezeket, az ilyenfajta »ügyes embereket«. Valahányszor eggjjel is találkozom, rögtön az a gondolat vetődik fel bennem, nem egészen tisztességes úton jött létre ez a gazdaság, valami sötét dolog lehet a hirtelen meggazdagodás mögött. Mert rendszerint nem is túlságosan szorgalmasak ezek az emberek, sőt nem egyet ismerek, akinek semminemű foglalkozása sincs s ennek ellenére úgy él, hogy a húsz-harminc év előtti dzsentrivilág jólismert »hőseire« emlékezteti az embert. Félreértés ne essék, nem azokról beszélek, akik szorgalmas mun kával, esetleg némi öröklés révén összehoztak egy házat, vagy tiszteletreméltó takarékosságuk motorkerékpárt, esetleg autót fiad- zott. Nem őróluk van szó, nekik tisztelet adassék és állítsuk példaképnek azok elé, akik csak a mának élnek, akiktől a takarékosság idegen. Öltet igen, állítsuk pél daképnek, de az »ügyes emberek«, az újgazdagok láttán mindig Ilf és Petrov Osztap Bender-e jut eszem be. Egy kicsit hozzá hasonlítanak, persze korcsabb és silányabb kiadásban, a »nagy kombinátornak« csak torzképei, de semmivel sem kevésbé kártékonyak s mintha kígyóhoz értem volna, amikor közelükbe kerülök. Bizonyosan mások is hasonlóan vannak velük. Tőlük hangos minden nyilvános összejövetel, szórakozóhely, ahová nem azért járnak, hogy művelődjenek — ha éppen erre lenne alkalom —, mégcsak azért se, hogy úgy szórakozzanak, mint más földi halandó. Az ő számukra az a leggyönyört- adóbb szórakozás, ha láttathatják gazdagságukat, ha mutathatják, hogy nekik mire telik. S magukra hívandó a figyelmet hangosak, túl zók, feltűnéstkeltök s már csak ezért is gusztustalanok. Mégcsak sznobok se tudnak úgy lenni, hogy elnézően mosolyogjon rajtuk az ember, sznobnak is idétlenek és hallatlanul korlátoltak. Összevásárolnak minden vacakot, az egyetlen szempont, hogy mennél jobban csillogjon, márpedig, ami túlságosan csillog, ami túlságosan fényes, azzal szemben már eleve jogos a gyanú, hogy talmi, Főleg a külföldi holmi csábítja őket, ami magyar gyártmány, az nem kell — némi igazság persze van abban, hogy egyes külföldi áru tényleg jobb, mint a magyar — de nekik az olyan külföldi cikk is kell, amelynek minősége alatta marad a honi készítményének. Cinikusak ezek az emberek, semmi sem jó nekik és semmi sem elég, nincsenek megelégedve a körülményekkel, gyűlölik a rendszert, kultúrát, a tudományt megvetik, az embereket lenézik, csak egy istenük van, a pénz. Tulajdon szülőanyjukat eladnák egy tál lencséért, a testvérükön keresztülgázolnának, ha ez húsz fillér haszonnal járna. Tekintéllyel csak az bír előttük, aki gátlástalanabb ná luk s akinél a gátlástalanság nagyobb vagyont eredményezett. Amit eddig elmondtam — és amit még számos jellemző tulajdonsággal lehetne kiegészíteni — csak a felszín, amit látni lehet, ami fodrozódik, ami kézzelfogható. A lényeg azonban emögött van, amiről tudunk, de amiről a kelleté nél úgy érzem még mindig kevesebbet beszélünk. S mivel szükségesnek tartom beszélni róla, azért szólok most. A népi ellenőrzési szervek lelep lezése nyomán néhány ilyen »ügyes ember már a jólmegérdemelt helyre került, az »ügyesség« elnyerte méltó jutalmát. Jóleső érzés minden becsületes embernek, egy-egy rákos daganatot sikerült ezzel kioperálni a társadalom testéből. De jó lenne, ha mén nél gyorsabban sor kerülne a még visdzalévő operációkra is. Hallatlanul nehéz leleplezni ezeket az embereket, hiszen mint mondtam »ügyesek«, s hogy ügyességük ered ményes, abban összeköttetéseik, összefonódásuk nagy segítség. S valljuk meg őszintén, mi is, a mi hivatalos szerveink is hibásak abban, hogy egyesek ilyen sokáig folytathatják üzelmeiket. Ha a különböző hivataloknál és vállalatok nál az ügyintézés nemcsak száraz és köpslező adminisztrációt jelentene, hanem ezt az adminisztrációt kritikus szellem hatná át és a nép vagyona iránti mélységes felelősségérzet, a csírájában lehetne elfojtani az ügyes emberek piszkos üzleteit, a gazt csírájában lehetne kiirtani, mielőtt még el- burjánzik és káros a hasznos növényekre. Tegyünk meg mindent az »ügyes emberek« ellen, mert a gaznak az a tulajdonsága, hogy szívósabb, szaporább, mint a hasznos növény s ha egyszer gyökereit megveti a talajban, nehéz kiirtani. LETENYEI GYÖRGY szülte ezt az „óriási lelkesedést” Szegszárd 14 259 lakosának becsületes keblében s így az önében is, teljes szívvel és hasonló „óriási lelkesedéssel” veszem tudomásul a megnyugtató hírt, rendezett tanácsú városban lakó barátom! Legkevesebb okom sincs gúnyolódni vagy mosolyogni az önök lázán, de a könnyem csordul ki neveltemben, mikor elképzelem, hogy ön, a Nitzschei próféta, feszülő szívvel hallgatta a városi bizottság jelentését s titokban büszkén feszített végig Szegszárd kövezetlen utcáin, reményben úszó szemekkel nézegetve szülővárosának haladó építkezéseit s fogai között olyan formán sziszegve, hogy lassan, lassan majd csak mi is megyünk valamire.” Alig két hét múlva pedig az ú rendezett tanácsú városban erőt tűzvész pusztított. „Egész éjjel nem aludtam, — írja Babits Kosztolányinak — a szomszédunk nagy nádas háza éjféltől kezdve ég ugyanis ... majd mostanig tüzet oltottam ... víz nem volt... A szomszédban még nagy a recsegés, hányják a tetőről a zsarátnokot, és újra-újra fellobban a nagy fehérség, .az udvarra néző ablakon folyton látom. A rendezett tanácsú város rendezetlen tűzoltósága immár elvonult.” A szekszárdi apró-cseprő eseményeknél azonban fontosabb az irodalom s a három barát leveleit e: tölti ki: irodalmi érdeklődésük vég télén s az egész világirodalmat fel öleli. Babits életébe akkor köszönt be változás, amikor Bajára kerül tanárnak, ottani életéről így ír Kosztolányinak 1905 októberében „Veszekedem a gyerekekkel (t. i. a tanítványaimmal) és iszom a papokkal (a kollégáimmal): ez a mindennapi sorsom ... Roppant hiányokat érzek.” i Kosztolányi azonnal válaszol: i „Kezdettől fogva boldog voltam, hogy az én hazámba, a fe- 1 kete földű s piros ború Bács- 1 kába került, bár egy pillanatra csakugyan féltettem a poharaktól. Azt hiszem azonban, nem érdektelen megismerni a mi kompániánkat sem.” Aztán jön Fogaras, Babits életének szomorú és fájdalmas epizódja. De erre az időre esik a nagyváradi Holnap megjelenése, ami a fogarasi magányában görögül tanuló, Daniét fordító Babitsot is felrázza. S a Holnappal megindul Babits igazi írói pályafutása is. A holnaposoknál Juhász egyengeti útját s bár Kosztolányi nem szerepel a holnaposok társaságában, hármuk barátsága életük végéig nem szakad meg. Az utolsó Szekszárdról kelt Ba- bits-levél 1921 januárjában íródott: a fiatal házas Babits ekkor hozta le a szekszárdi rokonokhoz Tanner Ilonát, akit később Török Sophie néven ismertek meg. A házasságot január 15-én kötötték s Babitsék rögtön útra is keltek. Ezekről a szekszárdi napokról élete utolsó idejében Babits is írt, amit önéletrajzi jellegű könyvében, a Keresztül kasul az életemen című kötetben tett közzé. Csányi László MISZLAI GYÖRGY: I» LAKODALOM I1 Utcán és térén tombol a tavasz, f virágerdőben járom az utat. Hazam végében cseresznye havaz, s betölt tavaszi, részeg hangulat. I.agziját üli, tartja most a föld: {fölbokrétázza vénülő fejét. Arca megifjult, az a meggyötört, és vidám szemmel kacsint szerteszét. ''Kurjongassatok csak nászos színek, ■ alélj a kéjtől ébredő világ!... Vén szívemről is foszlik a hideg, s hangolnak benne régi citerák... GYENES ISTVÁN: Ö, esek a nyári hajnalok.,. Ö, ezek a nyári hajnalok, Az ember nyújtózik és mosolyog ... Az is, ki úgy feküdt le mint a hulla (Függőlegesből lett vízszintes nulla) Izzad tan, gondok közt és altatóval Dőlt ágynak és nem biztat semmi jóval Az éjszaka. Foltokban fáj a bőre S kezdő nudistaként hiába pőre — Tüzel a bőr a combon vagy a vállon (Csak idegesség, szól az orvos halkan, Mi azt jelenti, hogy gyógyíthatatlan ...) Nincs benne köszönet, ha jő az álom — Ahogy a költők mondták volna régen, Mert kínpadon vagy és nem puha ágyon: Ezt álmodod, vagy... eh, köszönöm szépen ... De ezek a nyári hajnalok — Az ember nyújtózik és mosolyog! Első a rigó. Szürkületkor kezdi Mintha próbálná, vajon tudja még A gurgulázó csattogó zenét, A próba jó volt — most nekiereszti... A hivő szerint imát énekel. Én nem tudom. De örül, annyi szent A hangja surrog, simogat és cseng S a ligetből egy másik ráfelel. Aztán a vice (vagy minek tiszteljem) Kezd kapirgálni lenn a ház előtt. Nem ismerem s lám ahhoz volna kedvem, Hogy lemenjek és megöleljem őt, Oly szépen, lágyan szól a nyírfaseprő (Ahonnan vágták, hol lehet az erdő? ...) Hadd higgyem szívből, nem rendelet, Hanem a tisztasági szeretet Serkenti őt a korai seprésre — De lusta vagyok, nem megyek le mégse. A villamos jön. A legeslcgelső — Nem ma reggel: a történelemben! Puhán suhan és szinte észveszejtő Rágondolni, mit rég elfeledtem: Magától megy! Ülnek, állnak rajta — Még hozzá hányán! Büszke diadal, Hogy a világ ily szép és fiatal, Milligrammokat nő finom agyunk S még mennyi mindent kitalálhatunk! Ö, ezek a nyári hajnalok — Az ember nyújtózik és mosolyog! Néhány perce csak és végigéltem Jó öreg Földünk egész életét, Hogyan jelent meg rajta ősi-régen Az állat, majd az ember és a gép És akár rigó, vice vagy villamos: Erő nyújtózik benne és feszül, Mindent tisztára rigó-trilla mos És semmi, senki nincsen egyedül! Ó, ezek a nyári hajnalok — Az ember nyújtózik és mosolyog! Második műszak Fiamat nézem. Két év és néhány hónap »terhével« öregesen, mélyen alszik. Második műszakbeli feladatom, hogy vigyázzak rá. Tavaszi, de szeles, hűvös vasárnap délután. Csak töröttüvegű óránk egyhangú ketyegése versenyez fiam szuszogásával. Leteszem könyvemet és jóleső félálomnak adom át magam. Odakinn erőszakos szél cibálja a tavaszt. Kályhánk mosolyogva fütyürész, mint nyugodt öreg éjjeliőr az éjszakában. Mélyet szippantok cigarettám ból és félig lehunyt szemmel, néma boldogsággal nézem fiamat, kicsi szobánk tavaszát. Mint pergő filmkockák villannak agyamban emlékeim... Mezítlábas labdarúgó-csaták, ab laktöréssel. Utcaközi »atlétikai via dalok« papírérmékkel. Sóvárgó epedés egy szép bicikliért. Izgalmas pillanatok az iskolában. Aztán behívó, katonaság, front. Halott barátok vidám mosolya és némasága. Jönnek. Hallom még most is az özvegy édesanyát, — ki 14 éve keresi, kutatja eltűnt egyetlen fiát, — amint esténként imádságként suttogja el az utolsó levél befejező sorait »Édesanyám drága, közeledünk hazafelé...« Amott ledőlt házak kéményei merednek az égre mutatva. Míg a másik kockákon egyhangú zörgéssel döcögő szekereken borostás arccal ülnek a pillanatok gondjaitól meggyötört, semmibenéző férfiak. Mögöttük sápadt nők gyér mekkel ölükben gondolattalan némasággal bámulnak maguk elé; Szomorú kockák ezek életem film jéből. Hideg fut át a hátamon. Felülök. Fiam nyugodt lélegzése lassan engem is megnyugtat. Kezembe veszem kis főzőkanálformájú kezét. Megsimogatom. Milyen jó, hogy itt vagy kis Tavaszunk és hogy nyugalom és béke van. S az ősz édesanyára gondolok, ki a kérdésre »meddig keresi még fiát« így válaszolt: »amíg élek! Hát lehet abba belenyugodni, hogy felneveltem és most nincs?!« Nem! És ezt világgá szeretném kiáltani. Mert én ezeket a vasárnap délutáni második műszakokat nem adom. Ezt szeretem. Azt akarom, hogy ezek a kis kezek a televíziót kapcsolják és ne gépfegyvergombot! Hogy ezek a lábak ne rohamra rohanjanak féligfagyottan. Hogy ez a tiszta homlok a tudás tára legyen és ne golyófúrta roncs! Reménnyel szívemben így várlak Májusom! Ilyen az én második műszakom! Se. H.
