Tolna Megyei Népújság, 1959. február (4. évfolyam, 27-50. szám)
1959-02-15 / 39. szám
Csikorgó hideg volt. A fagyott ágak panaszos zörgése s;ratta a régmúlt nyarat és gyümölcstermő, boldog, színes őszökre emlékezett. Varjak keringtek az álmos ég alatt, a téli fehérség fekete gyászmadaraj károgták a múlandóság gyászénekét. Minden vigasztalan volt, lezárt, szürke és reménytelen. A horizont is olyan, mint egy végtelen fegyházfal, amelybe jóvátehexeü*?- nül bezárult az élet és vele minden, ami szép, ami jó. A dűlőúton — havon, fagyott rögökön át — egy szánkó dülöngélt a Steinfeld uraság kastélya felé. A szánkó előtt gazdátlan, gőzölgő lovak poroszkáltak fehér párát fújva, az ülésdeszka már régesrég elmaradt egy irdatlan nagy iramo- dás vágtájában, és talán az is leesett, aki azon az ülésdeszkán ült. Le ám. Élettelen teste ott van fennakadva a rúdon, de a melle leér a földre, a fagyra, a hóra és szép, magas homloka már csupa vér, és a mellén cafatokra tépve a ruha, az ing, a hús. A lovak nyakában csilingel a csengő, odafent kárognak a varjak, és Erős-Magyar István hatalmas teste már talán nem is a rúd alatt himbálózik, hanem valahol az élet és a halál bizonytalan mezsgyéjű határán. A hátralévő út rövidsége még egy utolsó erőfeszítésre ösztökéli a két agyonfáradt párát, és újra rohanni kezdenek. A tízöles útról egy nagy kanyarodással átváltanak a hatölesre (az már bevezet a kastélyhoz), és tombolva vágtatnak aa otthoni istálló jólismert és kedves melege felé. A csengők magas szopránja össze keveredik a varjak károgásával, a fagyott ágakat csörögve veri egymáshoz a szél, csak a hatalmas férfitest néma, ahogy arcra borulva ott marad a jeges havon és nem látja, nem hallja, hogy a szánt és a csengő hangját puha fátylába burkolja a téli messzeség. • Ha Toczó András elébük nem áll, a lovak szánostól együtt berontanak az istállóba, de András hatalmas ereje előtt meghunyászkodott még a két oktalan állat is. Reszketve, habosán, kimerültén álltak, míg a Kese-Balogh gyereket előkurjantotta valahonnan az öreg, hogy szerszámozza le a lovakat. Akkorra előkerült Fekete Zsofka is, Erős-Magyar asszonya, és az volt az első, nyugtalan szó, ami kibuggyant belőle: — András, hol az én édös uram? — Az ám — vert gyökeret András —, hol van István? Hiszen a kenyerestarisznyája itt van a szánkóderékban. Az északról támadó szél megbontotta a könnyű kendőt Zsofka fején, és fekete haját fehér hóval porozta be. — István, én édös uram ...! — jaj dúlt egy nagyot Magyar István felesége, és azon pillanatban sarkon is fordult és megindult aggodalomverte futással a hazaérkezett szán friss-éles nyomán. Szembe az északi széllel, szembe az élettel, és ha kell, szembe a halállal is — vagy tán versenyt velük lélegzet- szakadtig. Szürke és ellenséges volt a horizont, mint a fegyház fala, és István sehol, jaj és Istenöm, István sehol... András fejében is nyugtalan gondolatok pokoltánca forgott, és arra eszmélt, hogy a Balogh-gye- rek mindjárt kész a lovak kifogásával. — Ki ne fogjál, azt-a-keser- ves ...! — bődült el hirtelen. És odaugrik a rúdashoz. Gyors kézzel akasztja vissza az istrángot, kapja a gyeplőt, és egy felkapott idegen ostorral közévág a két lónak. Már fordul a szán, amikor egy hatalmas ugrással felugrik és csak úgy — álltában — csépeli a két sötétpejt egyre vadabb hajszára ... — Csak késő ne legyen... — fohászkodik eevet és nyugtalanul keresve néz előre. Kis fekete pont bukdácsol hóbuckákon keresztül- kasul, csak a piros kendő villan meg vagy — él — olykor ... Zsofka. Toczó András sapkáját lekapia a szél, csaDzott haja alatt fagyott gyöngyökké keményül a verejték, tombolnak a lovak, a szán a felborulás előtt mindig taloraszrkken valahogy, varjak odafönt, észvesztő csiling-giling a lovak nyakában, csattogó-pattogó ostor, káromkodó, imádkozó ember vagy árnyék az agyonüldözött lovak mögött, és semmi, semmi, senki sehol, csak egy piros kendő lobog, lobog — egy asszony szalad, elébe szalad haza nem érkezett emberének. Erős-Magyar István testét közben belepi a hó. Meleg fehérséggel, álnok melegséggel temeti, temeti, belepi a hó. • Nagy fáradsággal hanyatt fordították a mozdulatlan testet. Nagynehezen feltették az elegyengetett szalmára. Zsofka az ölébe vette az ura fejét, András pedig megindította a lovakat. Az asszony leoldotta a piros kendőt és azzal takarta be a kisajtónyi mellkas tátongó sebeit. Aztán puha kézzel és még puhább szeretettel becézgette, simogatta, betakarta, melegítette a jégcsappá fagyott fekete fürtöket, az ura kuszáit haját, márványfehér, márványhideg homlokát. Elhallgatott a szél is. Nagy, puha, fehér szikrákban, csillogó pely- hekben esni kezdett a hó. Élt kar- ta a szürke horizontot, a béres-ék t fegyházfal ait, letomm'totta a csengő csilingelősét, elnémította a siránkozó varjúsereget és mindent kiegyenlítő fehérbe öltöztette a fa- gyottágú fákat. ügy látszott, nem is ők haladnak, hanem a kastély jön elébük a cifra, értelmetlen tornyaival, és a kastély árnyékában azok a mélyen ülő, hallgató cselédházak, ahol a születés és a halál nagy távolságát egyetlen dolog tölti ki: a munka. Az udvaron karbafont karokkal az úr várta őket. Báró Steinfe'd Móric, cs. és kir. kamarás — az ő számukra az égi-földi hatalmasságok leghatalmasabbja. Meghallgatta a történetet — azt, ami elmondható volt belőle — aztán elmaradhatatlan kutyáival visszasétált a dolgozószobájába. Ott elővette előjegyzési naotárát, és a pontos gazda aprólékossápával beírta azt, ami neki a legfontosabb volt az egészben: «■Egy béres megmarad talán, de egy ló beledöglik. 300 korona veszteség.« J^n^sy Za'tán NAPLÓ A SIKER. Panaszkodsz, hogy nincs sikered. Költeményeidet az egész emberiséggel szeretnéd közölni, de az emberiség mindig éppen mást csinál, nem ér rá veled törődni. Te pedig panaszkodsz, keserűen vádolsz és elfogultan gyanúsítasz mindenkit, olvasót és kriÚJ KÖNYV Nemzetközi Almanach. 1959. (Szerk. Radó Sándor) Napjainkban olyan gyorsan váltják egymást a világ eseményei és ezek az események annyira összefüggenek egymással, hogy a nemzetközi élet állandóan ezernyi rejtvényt ad fel minden olvasó embernek, olyan rejt vényeket, amelyeket az olvasó segítség nélkül nem tud megoldani. A Nemzetközi Almanach azért készült, hogy a gyorsan változó világ eseményei iránt érdeklődőknek, újságolvasóknak és szakembereknek egyaránt, segítsen eligazodni a napról napra felbukkanó új tények, hevek, számok, összefüggések tömkelegében. Az Almanach természetesen ott, ahol szükséges, kidomborítja a magyar vonatkozásokat és Magyarországnak aránylag nagyobb teret ad, mint a többi országnak. Ugyanakkor azonban igyekszik gazdag és rendszerezett tudományos igényeket is kielégítő anyagot adni az olvasónak a világ minden országáról és a nemzetközi szervezetekről. tikust, lapszerkesztőt és könyv- Eiadót. Nem ismerem a tehetségedet, lehet, hogy az emberiségnek igaza van, amikor helyetted mindig mással foglalkozik, de az is lehet, hogy kegyetlen félreértésről van szó s méltatlanok előznek meg sikerben és rangban. De ne felejtsd, hogy az igazi művészet hasonlít a természethez, melyet csak a teremtés örök láza boldogít. Nem kérdez és nem vádol. Másképp mivel tudnád megmagyaráz ni, hogy Bach egész életében buta kisvárosi tanácsurak megrendelésére dolgozott, s hétről hétre remekműveket írt? Mert tudta, hogy a jó nem veszik el. S látod, Mikes levelei Rodostóból is hazakerültek s ha száz esztendő múltán is, egy nemzet kincseivé váltak. KRITIKA ÉS ÖNKRITIKA. A kortárs költőt méltatják a rádióban. Felületesen ismerem, alig egy-két versét olvastam csak s ezek sem hagytak bennem mélyebb nyomot. Ámulva s talán enyhe irigységgel is hallgatom, hogy ez a költő milyen zengő szavakkal tudta ecsetelni a háború borzalmait és a béke áldását. Azt is megtudom, hogy nyelvezete új szépségeket tárt fel s a fiatalabb költők nagyon sokat tanultak tőle. Szégyenkezem is talán, hogy nem ismertem eddig ezt a költőt, aki rádióm szerint csak a leg nagyobbakkal mérhető. A lelkes méltatás igazolására néhány verset is bemutatnak tő le. Valóban, a háború rémségeiről és a béke boldogságáról ír, de nemcsak nyelvezete, verse sem tár fel új szépségeket s csodálkozva tapasztalom, hogy ez a költő semmivel sem jobb, mint a sokévi átlag. Elpárolgott enyhe irigységem, de érdeklődésem is. Józanon és okosan ki tudom jelölni költőnk helyét irodalmunkban, ami bizony nem jelent valami előkelő rangot. Ezzel napirendre is térhetnék az egészen, de hirtelen az jut eszembe, ha rólam mondanának ilyen zengzetes dicséreteket, akkor is tudnék ilyen higgadt és megfontolt lenni? A KÉPSZERKESZTŐ. írjuk ide a nevét: a képszerkesztő Láng Pálné. így szerepel az Európa könyvkiadó- nagysikerű Modem Könyvtár sorozatának címlapján. Nem tudunk róla semmi többet, nem ismerjük hajszínét, életkorát és különös ismertetőjelét sem, a könyvek címlapja csak ennyit mond, szűkszavú magabiztossággal: »képszerkesztő«. Az élet szeszélyes és változatos s ebben a tarka sokféleségben nyilván kép- szerkesztőkre is szükség van. Persze az is jó dolog, hogy időnként közlik velünk egy-egy képszerkesztő nevét, végtére is csak hasz nos lehet, ha tudunk egymásról. De az istenért, miért épp ezekbe a könyvekbe írják be a képszerkesztő nevét, miért épp itt hivalkodnak vele, amikor ezekben a könyvekben véletlenül sincs egyet lenegy kép sem! CSÁNYI LÁSZLÓ rwiegnapelőtt egy szekszárdi parasztemberrel beszélgettem. Az első A mondatok — a „Hogy vagy?”, „Mi újság?” — után rögtön a termelőszövetkezetekre terelődött a beszéd. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen ma éppen ez a kérdés foglalkoztatja leginkább az embereket, s megindult a parasztok lelkében valami roppant küzdelem, amelyhez hasonlót a töríénelem még nemigen p rodukált. Uj tartalmat kapott az élet, a gazdasági élet egyéb területei után a mezőgazdaságban is helyet követel a szocializmus. Az új tartalom viszont már nem tud a régi keretek közt élni, s most eresztékében recs-e g-ropog a tradícióvá csontosodott régi forma. De hogyan is mondta szekszárdi ismerősöm? — Nézd, én tudom, hogy a jövő a szövetkezeté. Ne magyarázd nekem azt se, hogy a szövetkezet jobb, mint a mostani gazdálkodás, ehhez én jobban értek, mint te, s jól tudom, hogy valóban így van. Én gürcölök látástól vakulásig, amikor te még az igazak álmát aluszod, én már az istállóból hordom ki a trágyát, és amikor te beülsz a moziba, én akkor kerülök haza a földekről. Azt mondod, hogy jómódban élek. Nono, lehetne jobb is, de ebben a formában már nem lesz jobb. Nézd, itthagyott a fiam is. Elment autószerelőnek. Könnyen mondod te erre, hogy igaza van, hiszen ott jobban megtalálja a számítását, és az én földem már nem jövő a fiam számára. Hogy az én számomra sem jövő? Hát tényleg nem. Ne gondold, hogy én ezt nem tudom. Tudom. Sőt én tudom igazán, mert ami a te számodra elv, az nekem az élet. De hát nem olyan egyszerű ez..; És a hajnalig tartó beszélgetés során kibomlott előttem ennek az embernek a 1-elKe. Úgy érzem, kezdtek kirajzolódni a harc körvonalai. A harcé, amely a régi és az új között folyik, nemcsak a gazdasági életben, nemcsak a társadalomban, hanem mindenekelőtt az emberi lelkek- ben. | / Az eget lökhajtásos repülőgépek szántják, s a naprendszer kilenc bolygója mellé tizediknek szegődött az emberi elme és technika és nem utolsósorban a szocializmus diadalaként a legújabb, a mesterséges. Az öreg Hold is kapott társakat Földünk körüli keringéséhez, megint csak az emberi ész diadalaként. És ennek mintegy ellenpólusaként, Szekszár- don ugyan már nem, de Tolna megyében még találkozni tehenekkel szántó egyéni paraszttal. Harminc-negyven évvel ezelőtt a falu népe túlnyomó többségének kulturális igénye kimerült a kalendárium olvasgatásában, ünalomölőnek téli estéken, de ha esetleg vándor színtársulat, vagy egynémely csepü- rágó tévedt a faluba, már erősen meggondolták, elmenjenek-e az előadásra, — a belépődíj miatt. Ma már egyre inkább elavult lesz a rádió, s rohamosan növekszik falun is a televíziós antennák száma. A népkönyvtár mellett úgyszólván mindenkinek van már otthon is egy kis könyvtára, a színielőadásokon zsúfol t a nézőtér, s nem tud elég filmet forgalmazni a MOKÉP, amely a megnövekedett igényeket kielégítené. Látja ezt ismerősöm is, és érzi a maga bőrén, s amikor határozottan felteszem a kérdést, hogy ő miért ingadozik még mindig, az ész érveivel szembeszegezi az érzelem sokkal gyöngébb, de még mindig ható érveit. Generációk küszködése, éjt nappallá tevő szorgos munkája alakította ki a kis gazdaságokat. Földje úgyszólván minden barázdájához valamilyen emlék fűződik, szinte számontart minden kapavágást, s tudja, hogy tizenegy évvel ezelőtt kukorica kapáláskor melyik sorban vágta el lábát a fia. Földje négy hold és alig több, mint ötszáz négyszögöl szőlő járul hozzá, de a szőlő minden tőkéje ismerős, egy kicsit barát is, sőt úgyszólván családtagnak számít. És ez a kötelék erős. De már gyengülni is látszik, hiszen az ész érveivel nehéz szembeszegülni. A saját jobblétén túl, egyre inkább latba esik az ország érdeke. Enyém az én földem, de az enyém a falu, a város, gazdája vagyok az országnak és felelős érte. Nemcsak ismerősöm tudja, aki a paraszti átlagnál műveltebb, olvasó, érdeklődő, a világ dolgait figyelemmel kísérő ember, de érzik már egyre többen. S igazán nem nagy közgazdasági képzettség szükségeltetik annak felismeréséhez, hogy gazdasági életünk további felemelkedése a régi keretek, a régi formák között már nem megvalósítható. A társadalom életének, a gazdasági életnek a tartalma megváltozott, de megváltozott az emberi gondolkodás tartalma is. Nincs ember — a legelvakultabb ellenséget leszámítva —, akit meg ne győzött volna a szocializmus. S a tartalom feszegeti a régi formát. S egy szép napon, nem is nagyon sokára, ismerősöm lelkében is nagy reccsenéssel darabokra törik a visszahúzó múlt. E roppant vajúdásban világra készül a jövő. S ennek a jövőnek — kísérje akár fájdalom a vajúdást bearanyozza napját a szépség, a boldogság, az emberi felemelkedés. És ez a jövő megszületik, mert az élet törvénye, hogy ami elavult, ami megöregedett, az már csak a halálban talál megnyugvást, és az új, a fiatal, a tetterős diadalmaskodik és újjáteremti az életet. Letenyei György Évek után A kisvárosban, ahol ifjí fővel kamaszmód leéltem egy vidám telet, most őrzöm elnyűtt, rossz egészségemet, s a fényben úgy járok, mint egykor ősszeL A víg lányok ma komo'yarcú anyák, miattuk nem ődörgök utcán, térén. A volt ismerős tovább megy hidegen. Tűnődöm. Arcul csap egy ingó faág. És gyö ört lábbal, elnvfitt, rossz ideggel, a tócsákat kerülve méla kedvvel, járom a kopott utcákat hallgatag. A lyukas járdát rovom, ahol nemrég, mikor már elfakult a ró :i emlék, az utcasarkon újra meg láttalak... HEGEDŰS LÁSZLÓ
