Tolna Megyei Népújság, 1959. február (4. évfolyam, 27-50. szám)
1959-02-22 / 45. szám
8 TOLNA MEGYEI NEPÜJ8AG 1959. február 22. Gondűző derű Az ő ügye is A jókedv ilyenkor, télidőben gyorsröptű madárként száll egyik helyről a másikra. Itt egy-egy pohár bort ízlelgető csoportnál állapodik meg, amott a komoly beszélgetések szünetében gondűző derűként jelentkezik, s mindenütt kedvesen látott vendég. Mert mit is lehet mondani annak az atyafinak, aki a minap is hozzám fordult egy társaságban ezekkel a szavakkal: »öregasszony nem vénasszony- — mondta, de ezt csak a közmondás tartja. Másként igaz ez. Külsőleg nem vénasszony, de belül, egyik-másik a gondolkodásmódjában bizony legtöbbször az. Példa kell rá? ... Az egyik nap két öregasszony beszélgetését lestem el. Az egyik az ablakból könyökölt ki, s beszélgetett a másikkal, aki ott állt az ablak alatt a járdán. Éppen a járdán álló panaszkodott a másiknak a mostanában szerinte oly nagyon megromlott erkölcsökről. — Nem átallanak ezek a mai nők — mondta — nadrágot húzni, kedvesem. Valóságos isten- verés ez. Úgy látszik, így bünteti őket, elveszi az eszüket. — Tovább nem hallgattam a la- mentálást, feltűnt volna, ha megállók. De a beszélőre vetett egyetlen pillantás elég volt arra, hogy majdnem hangos nevetésbe törjek ki: Miért? Hát a sopánkodó nénin is, igaz, hogy csak a szoknya alatt, de bokáig érő melegítőnadrág látszott. * Régi-régi iskolai élményekről esett szó nemrég egy nagyobb társaságban, amely azt példázta, mennyire segíteni akart a pedagógus a meglepődött nebulónak. Nem A haldokló szigetek tengere — az Északi Jegestenger. Szovjet kutatók jelentései szerint egész sor sziget nyomtalanul elsüllyedt, bár néhányat közülük csak nemrég fedeztek fel. J. J. Gackel szovjet földrajztudós névsorba szedte az Északi Jegestengerben szovjet kutatók által felfedezett és időközben eltűnt szigetek nevét és kimutatta, hogy az elmúlt 25 év alatt a szigetek „eltűnése” rendkívül gyorsan és sűrűn következett be. Az eltűnt szigetekhez tartozik például a Diomid-sziget, amelyet Lap- tyev orosz kutató 1739-ben fedezett fel. A szigetet utoljára 1761-ben Sza laurov orosz északsarki kutató látta. Amikor 1934-ben a Litka nevű szovjet jégtörő a szigetet kereste, hat méter mély tengert talált a helyén. Az ugyancsak Laptyev által felfedezett Vaszilovszkij-sziget is nyomtalanul eltűnt. A régi feljegyzésekből ismert Andrejev és Szannikov-föld- ből a szovjet kutatók már csak itt-ott találtak nyomokat a tengerben. A B. I. Leikin vezetése alatt álló vízrajzi expedíció nemrégen közölte, hogy a sikerült és csak mosolyognivaló dolog sült ki belőle. — Velem történt meg — kezdte az ismerősöm —, hogy a nagy lámpalázban képtelen voltam megmondani, hol született Arany János. A tanítóm próbált rávezetni, mindhiába. Végül már a disznóölést emlegette. Még ekkor sem jöttem rá. Ekkor elkezdte kérdezni, milyen darabokat szoktak méghagyni a disznótorban. Én el is mondtam a hurkát, kolbászt, oldalbordát, de nem volt jó. — Mondd, fiam — dörrentett rám, akkor már egy kissé mérgesen — hát nem tudod, mit szoktak meghagyni, amelyek olyan jó nagy darabok ... ? — Még alighanem mondani akart valamit, de én nagy büszkén kivágtam: — De tudom, tanítóbácsi, a sonkát... A továbbiakat már nem mondom, csak annyit, az nem jutott eszembe, hogy szalonnák is vannak a világon. De ha ez eszembe jutott volna, mindjárt tudnom kellett volna, hogy Nagyszalontáról lehet csak szó. — Na és nem inkább a tanulással lehetett baj — mondta a nagy nevetés után az egyik hallgató. — Úgy is lehet mondani — vágott vissza az élcelődésre az én ismerősöm. * A gyermekekkel kapcsolatban is számtalan furcsábbnál furcsább történetek kerülnek elő egy-egy népesebb társaságban. Mit hallottam a múltkoriban is? Tudnivaló, hogy a gyerekek, míg kicsik, nagyon szeretnek regg tente, felkelés előtt a gyerekágyból a szülők ágyába telepedni. így történt az egyik barátommal is, amint elmesélte. Figurina-sziget nincs többé. Ez a sziget az északsarki térképeken a Fye- gejev-szigetektől északra volt bejelölve. P. K. Kmiszinkov szovjet földrajztudós már 1936-ban megjósolta, hogy a Laptyev-tengerben levő Szemje- novszkij-sziget már csak 18—20 évig szerepelhet a térképeken. Amikor 1955-ben a »Lag« vízrajzi kutatóhajó arra haladt, a szigetnek nyoma sem volt. Gackel professzor a Trud-ban megjelent cikkében megjövendöli, hogy az újszibériai szigetek is előbb-utóbb eltűnnek. Hasonló sors vár a I«ip- tyev-tenger déli partvidékére, elsősorban a Bikov és a Ligyi-föld kis félszigeteire. Az orosz tudós az Északi Jegestengerben garázdálkodó „szigethalált” azzal magyarázza, hogy az elmúlt 25 év alatt az éghajlat jelentősen felmelegedett. Az északsarkvidéki szigetek túlnyomórészt homok ból és agyagból vannak, amit a jég összetart. A Nap melegének és a felmelegedett tengervíznek hatására a szibériai partvidék fokozatosan visz- szahúzódik, a szigetek elolvadnak és eltűnnek a tengerben. — S képzeld — meséli — a gyerek váltig hajtogatja, hogy ő milyen szépeket álmodott az éjszaka de az álmát hiába kérdeztem, nem mondta el. Mikor többszöri kérde- zősködésemet elunta, a világ legtermészetesebb hangján szól oda a feleségemnek: »Anyuka, én elfelejtettem, mondd el te, hisz te is ott voltál.« Nos, még egyszer fel lehet tenni a kérdést: Mit lehet mondani az olyan jó humorú embereknek? Azt hiszem elismerés a kacagás, a vidámság, vagy ha arra alkalom is van, egy újabb pohár bor. (i—e) Klubszoba az ifjúságnak — falószakkör az úttörőknek A paksi járási kultúrházban Berger István igazgató tájékoztatása szerint berendeznek egy klubszobát a fiatalok számára. A helyi iparosok társadalmi munkában vállalták a helyiség kifestését. A helyiséget televíziós készülékkel, rádióval és egyéb szórakoztató eszközökkel látják el. Úgy tervezik, hogy a klubszobának sárközi jelleget adnak. Tervbevették egy úttörő fotósakkor szervezését, mintegy 30 fővel a pedagógusok segítségével. Az úttörők is a kultúrotthonban kapnak helyiséget, ahol előadásokat tartanak számukra és megismertetik az úttörőket a fényképezés fontosabb kérdéseivel. A Szovjetunió Kommunista Pártja XXI. kongresszusa párthatározattá emelte a hétéves népgazdaságfejlesztési ellenőrző számokat. A kongresz- szus ideje alatt országszerte a gyárakban, a kolhozokban és a szovho- zokban, ezren és ezren gondolkoztak azon, milyen feladat vár az ő munka- területükre a következő hét évben. Ezzel kapcsolatban megkérdeztem Musztafa Guszejnovot, az ahszujni kerület „Lenin” kolhozának elnökét, mit tervez a következő hét évre. — A kolhoz hétéves tervét nem egy ember, hanem a kollektíva állította össze. A főbb mutatószámokat először a vezetőség, májd pedig a tagság vitatta meg. Ennek alapján megállapítottuk, milyen fejlődési szintre akarunk jutni 1965-ben 1958-hoz képest. Kolhozunk tavaly 810 tonna gyapotot adott a népgazdaságnak, 1965- ben előreláthatólag kétszer ennyit, 1650 tonnát termesztünk. Szemester- mény termelésünk a fenti időszak között 1861 tonnáról 3690 tonnára emelkedik. A hétéves terv végén kol hozunk tejtermelése az eddigi 38 tonnáról kétszeresére növekszik A kolhozelnök nagyon gyakran em líti a „kétszeres” szót. A hétéves terv idején kétszer annyi húst, gyapjút, zöldségfélét és tojást adnak a népgazdaságnak, mint eddig. Megkétszereződik a kolhoz jövedelme és a hétEgy kis csoport jött össze a döb- röközi tanácsházán beszélgetésre. Mai életünk legnagyobb problémá járói, a szövetkezésről volt szó: mit tettünk eddig, mit tehetünk és kell tennünk a jövőben. Az egyik ember a kezében bottal és orvosi táskával érkezett a megbeszélésre. A neve dr. Pribay György, a község körzeti orvosa. A megbeszélés elején szót kért: — Engedjék meg, hogy először én mondhassam el a mondanivalómat. Sietnem kell, várnak a betegeim. Ezután pedig elmondotta tapasz talatait a szövetkezés problémáiról, amelyeket az emberekkel való beszélgetés során szerzett. Bőven volt mondanivalója, érezni lehetett, hogy komolyan foglalkozik a szövetkezéssel — orvos létére. S miután ezzel végzett, udvariasan »elnézést« kért a sietségért és ment a betegeihez. Mi sem természetesebb, mint, hogy egy alkalommal bekopogtattam rendelőjébe, hogy megkérdezzem tőle: hogyan tudja összeegyez tetni hivatását a szövetkezeti szer vezéssel, mi ösztönzi a mérhetetlen sok orvosi teendője mellett erre a társadalmi tevékenységre. Ak kor is sietett s így a hosszadalmas, emberismerő beszélgetés helyett csak néhány »sablon« kérdésre és válaszra kerülhetett sor. — Ez nekem kötelességem — mondta dr. Pribay György. éves terv utolsó évében már eléri a 7 millió rubelt. Hogyan akarják elérni a kitűzött célt? — A kolhozhoz nagy földterület tar tozik, de eddig sajnos, vízhiány miatt nem tudtuk teljes egészében hasznosítani. Idén tavasszal üzembe helyezik a felső-sirvani csatornát, amely a_ mingecsauri tenger vizét a mi földünkre is elhozza. A hétéves terv során 781 hektárnyi szűzföldet teszünk termővé. Elsősorban ettől várjuk az össztermelés emelkedését. A hús- és tej hozamot egyrészt a vetésterület bővítésével, másrészt pedig a kukorica terméshozamának növelésével akarjuk fokozni. A mi viszonyaink között hektáronként gazdag kukoricatermést érhetünk el, tehát az állatállományt bőségesen elláthatjuk takarmánnyal. Külön meg kell említenem kolhozparasztjaink egyik legnagyobb vállalkozását: elhatároztuk, hogy új falut építünk. Eddig kolhozunk négy falut egyesített, s nagyon kényelmetlen volt, hogy az egy gazdaságban dolgozók egymástól távol laktak. Éppen ezért felépítjük az új kolhozfalut, amelynek első épületei már állnak. Merész tervek. Megvalósításukhoz azonban mindén kolhozparasztnak erőt ad az a tudat, hogy a végcél: az eddigit felülmúló örömteli, jómódú, kultúrált élet. — Kötelessége? Ki kötelezi er re? Úgy tudom ezt nem írja elé az orvosi praktizálás szabályzata. — Ezt a kötelességet ne így értse. A saját belátásom kötelez erre. Úgy vélem, hogy ez mindany- nyionk ügye, tehát még az orvot sem lehet közömbös vele szemben. — Hogyan gondolt arra, hogy mint orvos, bekapcsolódjon a szövetkezeti eszme terjesztésébe? — Én is rendszeresen olvasok újságot, hallgatok rádiót, látom, mi a perspektíva, látom, hogy • nagyüzemi gazdálkodásé a jövő nemcsak nálunk, hanem világszer te. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy a történelem során mi magyarok az utolsók között voltunk még az olyan nagyjelentőségű dologban is, mint a. jobbágyi elszab* dítás. Ezért aztán úgy gondoltam, hogy a jövőnek a kialakításában mindannyionknak tevékenykedni kell. — Hogyan tud időt szakítani * szövetkezeti eszme propagálására? — Én állandóan az emberekkel foglalkozom, hiszen az embereke* kell gyógyítanom. Ismerek mindenkit a faluban, mert már régóta itt lakom, az apám itt volt tanító. így aztán sok emberrel be szélgetek s ilyenkor előhozom a szövetkezést is. Az is megtörténik, hogy nem valami betegség miatt keresnek fel, hanem tanácsért jönnek hozzám: mi a véleményem a szövetkezetről. Ilyenkor aztán elő hozom az érveimet. A minap például nagyon érdekes beszélgetésünk volt arról, hogy hogyan alakult a búza ára a világpiacon. Ahol korszerű gépekkel, nagyüzemi módon állítják elő, kisebb az önköltsége, olcsóbban tudják eladni, ugyanakkor a magyar búza a drágasága miatt elvesztette a versenyképességét a világpiacon. Ha nem alakítanánk ki a mezőgazdaságunkban a korszerű nagyüzemű gazdálkodást, elszegényedne országunk. Az előbb azt mondtam, hogy »sablonos« választ kaptam. Ezt most visszavonom: e szavak mögött komoly tevékenység, munka van és éppen ezért e kijelentések — tartalmas kijelentések. Ez a társadalmi tevékenység dicséretes cselekedet. Nem csorbítja, hanem ellenkezőleg, emeli az orvos tekintélyét, hiszen sokkal töb bet tesz az emberek érdekében gyógyításuknál. Olyan gazdasági, élet kialakítását tanácsolja beszélgetései során, melyben az embe rek többet törődhetnek egészségük kel s a gyógykezelésük is köny- nyebb, hathatósabb lesz. Tehát hivatása mellett nemes ügyért fáradozik. BODA A haldokló szigetek tengere Egy kolhoz hétéves terve Irta: A. Kulijev A ház, ahol elszállásolták, egyszerű, a többinél talán szegényebb parasztház volt. A szobában egy láda helyettesítette a szekrényt, s az ágyon látszott, hogy elnyűhetetlen jószág, mert már legalább a harmadik házaspárt szolgálhatta. Desz- káját foltosra rágta már a szú és úgy recsegett, amikor leült a szélére, mintha sóhajtott volna. Jól esett volna elnyújtózködni a keményre tö mött szalmazsákon... Rég feküdt már ágyban, az állandó menetelés alatt legtöbbször csak istállóban, paj tában, szalmakazlak tövében pihentek meg... Puskáját a ládához tá- maszotta, most hogy rám nézett, eszébe jutott, hogy illő lenne megpucolni. Amióta katonának állt, ez volt a leghűségesebb barátja, még asszony se nagyon kellett: ketten hál tak együtt, s ha nem tartja rendben, nem becsüli meg, cserben hagy ja bosszúból, éppen akkor, mikor a legnagyobb szüksége lenne rá. Nyújtózott egyet és az ablakhoz ment. A foszladozó, horgolt függönyt félrehúzd, kinézett az utcára, és valami káromkodásfélét mor- gott, mert kint szemerkélni kezdett az eső. — Gyere pajtás — nyúlt a puska után — még nem verekedtünk, de majd segítünk egymáson, ha arra kerül a sor... Igaz? Mikor végzett a puskatisztítással, visszament az ablakhoz és — mint gyerekkorában — homlokát az ablaküveghez szorítva nézett ki az utcára. A szürke, ólomszínű égből egy re sűrűebben szitált az eső. Már az út is fénylett. Az udvarból most egy lány jött a kapuhoz, kinyitotta és el nézett a falu nyugati vége felé. Kinyitotta az ablakot és kidugta rajta a fejét. A lány még mindig a távolba nézett, ahol lassan ballagó tehenek tűntek fel. Blúzt viselt, ami valamikor fehér volt, de most szürkült az izzadtságba ragadt portól. Alul pedig barna, foltozott szoknya volt rajta — biztosan az anyjától örö költe. Mezítláb volt. — Megfázol lelkem .— szólt oda neki, mire a lány perdülve egyet feléje fordult és homlokát összeráncol va szigorúan végignézett rajta. De nem szólt... — Ide való vagy, ebbe a házba? — Ühüm — válaszolt a lány kurtán. — Te mindenkivel ilyen szűkszavú vagy? s&vyn... — Tudok én többet is beszélni, de megnézem ám, hogy kivel. Magárul meg azt sem tudom, hogy ki fia, borja. —• Hátha csak ez a bajod, akkor megmondom. Itt lakom nálatok, amíg tovább nem megyünk. Most már megmondod a nevedet. — Azt sejtettem, hogy nem marad Itt, a nevem pedig nekeresdi Mári, ne légy rá kíváncsi. — De szigorú vagy. — Az bizony... — Közben a tehenek a ház elé értek, s az egyik megindult a kapu felé — gyere Böske... Na, menj már — csapott a tehén farára, amikor az nem akart a kapuból beljebb menni. — Ne segítsek — szólt Gyurka az ablakból, meg sem várva a választ, visszahúzva a fejét indult ki az udvarra. — Mit segítene? Megtudom én ám, magam is tenni. — Az istálló körül összebarátkoztak. Gyurka szénát hozott a tehénnek, közben a lány ott állt mögötte, nézte, hogy hogyan dolgozik és meg állapította magában, hogy úgy csinálja, mint aki ért hozzá. A vonyogó is úgy járt a kezében, mikor a szalmát húzta, mintha mindig azt csinálta volna. Tetszett neki a legény széles válla, és hogy olyan erős volt, hogy egyszerre vitt be annyi szalmát, amennyit az apja kétfor- dulóra szokott, annyit, hogy alig fért bele a rongyos szalmahordó lepedő be. Meg is kérdezte tőle: — Nem nehéz? — De. Gyere ülj fel a tetejébe. — Áá. Nem bírna el. — Na próbáljuk meg. — Elbírna? — El hát... Na, fogdd meg a kezem és lépj ide a térdemre. — Leguggolt egy kicsit és nyújtotta a kezét a lánynak. Az rálépett a térdére és amikor a fejük egymás mellé került, a legény magához rántotta a lányt és gyorsan szájoncsókolta, s még mielőtt az feleszmélt volna meg lepetéséből, átfogva a lány derekát, fellendítette a vállára a szalmaköteg mellé. — Nem szégyelli magát? — kérdezte a lány — száját törölgetve blú za ujjával és sáros lábát szemérmesen feljebb húzta a legény arcától. — Nem én — válaszolt a legény. — Akkor kap egy pofont. Tes sék... — Adjál a másik felemre is egyet, hogy páros legyen. — Hátha magának az jó, akkor itt van.-— Vigyázz a fejedre, be ne verd. Hajolj le. — Jól van na. Tegyen már le. — Nem teszlek, amíg meg nem mondod a neved. — Akkor csak tartson... Na tegyen már le. — Mi a neved? — Rozi, de csak Rózsának hívnak a faluban, meg itthon is. — Jó ember az apád, hogy ide fo gadott éjjelre. — A bátyám is katona, annak i* jól esik, ha befogadják valahova. — Adj még egy csókot. — Nem adok... Tegyen le, mert leugrok. — Nem adsz? i— Nem! (Folytatjuk.) ATÁDI GÉZA
