Tolna Megyei Népújság, 1959. január (4. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-01 / 1. szám
8 TOLNA MEGYEI NÉPÜJSAG 1959 január 1. A Lica-széke, az ólomöntés, a tollas pogácsa, meg a többiek Karácsonyi és újévi népszokásokat és babonás szokásokat gyűjtöttünk egy csokorba. Egyrészt azért, tudjuk meg belőlük,| miben hittek — vagy ha nem hittek, mivel játszottak — nagyanyáink, másrészt okulásképpen, harmadrészt pedig azon okból kifolyólag,, derüljön rajtuk aki tud és aki akar. Aki hisz bennük, az legfeljebb átkot szór szegény fejemre — sebaj annál egészségesebb leszek tőle. December 13-án, Luca napján — a naptárban ugyan Lucia néven sze repel, de Szekszárdon Lucának mondják — szorgos munkához kezd tek az emberek (már aki). Egy széket kezdtek fabrikálni. Aztán karácsony estéjéig minden nap igazítottak rajta valamit, úgyhogy a karácsony esti éjféli misére lett éppen kész. Ekkor magukkal vitték az éjféli misére és aki arra ráállt, az holt bizonyos ,hogy meglátta az összes boszorkányokat. Senkivel nem találkoztam ugyan, aki eleven boszorkányt látott volna, de biztosan a székcsinálás közben akadt valami hiba, ezért nem jelentek meg neki a rontó szellemek. • A másik szokás is Luca napjához fűződik, sőt a harmadik is, de arról majd később. Szóval a fiatal lány Luca napján megír 12 cédulát. Mind egyikre egy férfinevet pingál. Aztán i' naponta egyet eltüzel belőlük, s végül is amelyik karácsony szent estéjére tüzeletlenül megmarad, azt a nevet tartalmazza, aki majd később a férje leend. Mondjam,, hogy a legszeretettebb I udvarló nevét szándékosan az utolsó { napra tartogatták a leányzók? Luca napján a háziasszonynak, de még leányainak sem szabad varrni. Hogy miért? Hát azért, hogy be ne varrják a tyúkok... hogy is mondjam... szóval azt a testrészét, ahol a tojás meglátja a napvilágot. De ez még nem elég Luca napján a háziasszonynak nem szabad el mennie szomszédba, mert ha elkó- dorog, nem lesz kotlóstyúkja. Azt elhiszem, aki állandóan kó- dorog nem is törődik azzal kotlik-e a tyúkja, vagy sem? De Luca napjára adódik egy szép és minden babonától mentes népszokás is. Ekkor ugyanis úgyszólván valamennyi háznál elvetnek egy cserépben félmaroknyi búzát. Ez a búza karácsonyra kikéi .szépen zöl- dell. A zöldellő búzavetést aztán odaállítják a karácsonyfa alá. Talán azt hirdeti ez a szokás, hogy a legnagyobb télen is diadalmaskodik a tavasz? Most pedig jöjjenek az újévi szó kások. Valamikor régen nem volt ház, ahol ne sütöttek volna tollas pogácsát. Ez abból állt, hogy annyi pogácsába, ahány tagja volt a családnak egy-egy szál tollat tűztek. Aztán betették a sütőbe,, s figyelték. Akinek a tolla elégett, az abban az évben meghalt. Szegény »halálraítélt« nem győzte várni az év végét. A jóslat úgyszól- V ván soha nem vált be, de akkor a megmenekülés azért történt, mert istenfélő volt a páciens és az isten kegyes jóságában megkönyörült rajta. Praktikus dolog, hogy az újévi szokások megtiltják, miszerint újév napján bárki is pénzt adjon ki, mert akkor egész esztendőben tékozló lesz. Szilveszterkor nagyanyáink ólmot öntöttek. Egy kanálban felolvasz-' tották az ólmot, aztán hirtelen bele öntötték egy lavor hideg vízbe. Az ólom természetesen azonnal megkeményedett, s valamilyen alakzatot vett fel. Nos a lányok ebből az alakzatból kiókumlálták milyen foglalkozású lesz a jövendőbelijük. Mondjam, hogy a legtöbben katonát véltek kisillabizálni az alaktalan ólomdarabból? * Az újév napján mindenkinek otthon kell tartózkodnia, nehogy »boly gó«, hanem istenfélő, otthonülő ember legyen. Hát ezt nem nehéz elképzelni, Szekszárdon ugyanis szilveszterkor jószerint egyetlen józan embert sem lehet találni, újév napján aztán nem győzik otthon kipihenni és kialudni az előzőnapi fáradalmakat. * Befejezésül még egyelt: Újévkor nem szabad csirkét főzni az ünnepi ebédre ,mert a csirke kikaparja a gazdaságot. Ellenben disznóhúst kell a család asztalára és a vendégek elé tálalni, mert a disznó betúrja a szerencsét és a gazdagságot. Talán innen ered az újévi malac szokása? * Összegyűjtötte és elmesélte anélkül, hogy bárkit is arra akarna rábeszélni, próbálja nagyanyáink után. PARASZT AI GYÖRGY Emlékem T egalább ezren lakhattunk az állami lakótelepen, Kispest határában. Kivételes hely volt; a telepet magas kőkerítés övezte, mögötte alacsony házsorok kígyóztak, vizes, egészségtelen lakásokkal. Való- színűtlenül szegények voltunk valamennyien, s ez a szegénység mesz- sziről meglátszott rajtunk. Akik a telepen kívül laktak, gyanakodva néztek ránk, s a város távoli részében is felismerhették bennünket, mert a jobban öltözött emberek elhúzódtak tőlünk a villamoson. Ez a szegénység, amelynek örökké egyetlen nadrágja volt csak, szinte kiabált, pedig szemérmesek és hallgatagok voltunk, mint minden szegény. Amikor a telepre költöztem, már Kövy úr volt a gondnok, a telep korlátlan ura, aki tetszése szerint kilakoltathatott, vagy befogadhatott bárkit. Finom, választékos úriember volt, egyesek szerint abban az időben jött haza Amerikából, de mások úgy tudták, hogy valamelyik hercegi családnál szolgált, mint komornyik. 17 övy úr emberbarát volt, s ezt ^ olyan kérdekve mondta, mini aki azzal dicsekszik, hogy szereti a 4medvehúst. Benézett a vizes lakácsokba, csóválta a fejét s mindenkil i megnyugtatott, hogy forradalmi változásokon töri a fejét. Egyszer meg- tállított a Baross utcai kapunál: — Ne siessen úgy! Már régóta szeretnék beszélgetni magával egy kiicsit. Belémkarolt, s így mutatott végig l'a telepen: I1 — Szomorú, ugye? Egy nyomor- * tanya. így élnek az emberek — és ^sóhajtott. 'i — Szegények vagyunk — feleltem, (imert más nem jutott eszembe, f — Maga mivel foglalkozik? — né- fzett rám és felhúzta a szemöldökét. Vállat vontam. — Tulajdonképpen semmivel. C Francia órákat adok, van néhány ((helyem. — Tanár? — Még nincs meg a diplomám. — Szegény ember — sajnálkozott. — Jobb sorsot érdemelne. — Valamennyien jobb sorsot ér- I 'demelnénk — válaszoltam csüggedten, de az ő szeme felvillant. (i — Ez az, barátom, ezt akarom én I(megvalósítani! Tudja, én emberbarát I (vagyok, s egyetlen gondom, hogy C változtassak a maguk sivár életén, ami itt áz állami lakótelepen van. ('Meglátja, minden másképp lesz, — ('s karonfogva cipelt magával a telep ^közepén lévő homokbuckás térségig, — Itt — és félkört írt le a kézéivel — tudja mit csinálok? — Nem tudom, Kövy úr. a —.Jól figyeljen. Teniszpályát! Csodálkozik? Azt akarom, hogy szabadit idejükben szórakozzanak az emberiek, így elfelejtik a nyomorúságu- l'kat is. II A teniszpálya elkészült, mert *Kövy űr emberbarát volt. Piros salak virított rajta, pompás léckerítés vette körül, s még olyan gólyalábakon1 álló szék is volt a szélén, ha esetleg versenyezni akarunk, legyen hely a bírónak. De nem akartunk versenyezni, teniszezni sem akartunk. Az igazság az, hogy szégyeltük ezt a fer- telmes teniszpályát, amelyenk piros salakja úgy tüzelt a szegénységünkön, mint egy szégyenfolt. Fölverte a gaz, pompás léckerítését pedig a télen ellopkodták. Kövy úr azonban nem adta fel a harcot. Folyton ott kószált a pálya környékén s aki arra járt, megszólította: — Miért nem teniszeznek, mondja? Ép test, ép lélek! Hogyan élnek maguk? Dolgoznak a gyárban, nyelik a port, piszkot, vasárnap meg beülnek a kocsmába. Egy kis testedzés, tenisz kellene maguknak. Az emberek elhúzták a szájukat és sértődötten tovább mentek. P* g.yik este megvárt a Kemény Zsigmond utcánál, mert arra szoktam hazamenni. — Hogy van, hogy van? — mosolygott kedélyesen. — Még mindig órákat ad? Nehéz kenyér ez, barátom. — Nehéz kenyér — mondtam, bál tudtam, hegy ez nem érdekli. — Látja, itt van a szép idő — sóhajtott — és üres a teniszpálya. Miért nem teniszeznek? — Nem szeretik talán a teniszt — feleltem. — Meg más bajuk van az embereknek, Kövy úr. — No persze, persze. De én azt akarom, hogy szórakozzanak, Érti? Én emberbarát vagyok, szívemen viselem az emberek sorsát. Gondolkozott; sokáig szótlanul mentünk egymás mellett. Hirtelen megtorpant, mint akinek megvilágosodott az elméje. — És mit gondol, ha építtetnék egy golfpályát? Miért ne — mondta vidáman — legyen művelt a magyar munkás. Még az újságok is megírnák, hogy golfpályát csináltattam az állami lakótelepen. S enki nem méltányolta Kövy úr' ötletét, 1 pedig a golfpálya néhány hét múlva elkészült s ott virított hivalkodón a teniszpálya közelében. Amikor elmentünk mellette, ökölbe szorult a kezünk, a legtöbben át is köptek a kerítésen. Kövy úr egyébként ünnepélyes avatást akart tartani, amelyre meghívta a Magyar Golf Club vezetőit is. De ebből mái nem lett semmi. Egy reggel Kövy urat eszméletlenül találták a golfpálya kerítésénél. A rendőri nyomozás csak azt tudta megállapítani, hogy valaki boxerrel leütötte. A tettes soha nem került meg, Kövy úr pedig amikor felépült, azonnal leköszönt a gondnoki állásáról s a telepről is elköltözött. Egyesek szerint visszament Amerikába, mások azonban úgy tudták, hogy ismét komornyik lett valamelyik hercegi családnál. Csányi László Van egy kedves öreg barátom, Jenő bácsi. Mindig öröm számomra, ha meglátogat. Csendesen elpohara- zunk, és én rendszerint élvezettel hallgatom eseménydús életének színes emlékeit. Továbbadom egy történetét. — Városunk nyugalmát nagy szenzáció bolygatta fel. Az új főispánt iktatták be hivatalába. A hivatalos ceremóniák engem nem nagyon érdekeltek. Nyolcadikos gimnazista voltam akkor, s a közügyekkel vajmi keveset törődtem. Hogy mégis jelen voltam az istallá- ción, s az azt követő ünnepi vacsorán is, egy véletlennek köszönhettem. Nevezetesen annak, hogy édesapám és az új főispán valaha osztály társak voltak, s amikor apám tudomást szerzett rég nem látott barátjának magas kinevezéséről, mindenfajta előnyök reményében nyilván, sietett őt a beiktatás napjára vendégségbe hívni. Az invitálást tehát az ünnepi vacsorára így magától Öméltóságától kaptam. Tekintve, hogy ez volt az első nyilvános szereplésem, szüleimtől előzetesen alapos kioktatásban részesültem. A vacsorán azonban túl messze ültem tőlük, semhogy felügyeletet gyakorolhattak volna feMeggyszínű díszmagyar lettem, s magam intelmeiket túlságosan is konzervatívoknak éreztem. Alkalmazkodtam tehát környezetemhez, és annyit ettem, ittam, ameny- nyi belémfért. Az estély nagyon díszes, a nők elegánsak, s a férfiak haszonlesők voltak. Sajátos, hogy a hízelgésnek és képmutatásnak apró, undorító megnyilvánulásai, amelyekkel a szamárlétrán való előrehaladásukat igyekeztek meggyorsítani, négy évtized után élesebben rajzolódnak ki emlékezetemben, mint akkor, bohó fiatalságom idején, amikor a dolgok csillogó máza sokszor megakadályozott a lényeg meglátásában. Természetesen mindezen törekvéseknek központja az új főispán volt, aki az asztalfőn meggyszínű díszmagyarban előkelő és könnyed elegánciá- val mulatott. Szüleim éjféltájt hazacipeltek, miután három kistestvéremre tekintettel engedélyt kaptak Öméltóságától a korábbi távozásra. Hazafelé menet éreztem, hogy bizonytalan a járásom, és apámba karoltam. Még soha nem voltam részeg, de most éreztem, bár bevallani nem mertem senkinek, hogy állapotom ahhoz ha sonló. Ha felnéztem az égre, a csillagok bolond keringőt jártak a fejem felett, mint röviddel előbb magam is, ezt tették a gázlámpák imbolygó fényei is, melyek az utat világították hazafelé. Egész lényem annyira fel volt kavarva, hogy képtelen lettem volna az alvásra. így rám bízták a virrasztást, hogy beengedjem Öméltóságát, ha hazatér. Kényelmesen elhelyezkedtem szobámban egy fotelban, előhalásztam zsebeimből az estélyről hozott cigarettákat, és kékszínű felhőket füstöltem magam köré, hogy merész álmodozásomban szőjjem tovább élményeim elszakított fonalát. Nem tudom, hogy mennyi idő telt így el egyre fokozódó kábulatban. Amikor tudatom valamelyest kitisztult, éles, erős fájdalom hasította koponyámat homlokomtól a tarkóig, s gyomromban eddig még soha nem tapasztalt érzés remegett. Tükörbe néztem. Sápadt voltam, mint a halál. A kellemes életöröm helyét, melyet még röviddel ezelőtt éreztem, egyre kibírhatatlanabb rosszullét foglalta el. Nagyon szerettem volna könnyíteni magamon, de teljesen tapasztalatlan voltam, és nem tudtam, hogyan. Kínlódásaim közepette egyszerre felberregett a csengő. Kilódultam a karosszékből és megcéloztam az ajtót. Amint a kertbe léptem, mellbe vágott a friss, hűvös, éjszakai levegő, Kulcs csikordult a zárban, s az ajtó előtt áííott meggyszínű díszmagyarban előkelőn és elegánsan Öméltósága. Csak egy pillanatig láttam. Hirtelen elsötétült előttem a világ, gyomromban valami neki lendült, ki kellett nyitnom a számat, és ... egy pillanat alatt lehánytam Öméltóságát tetőtől talpig. Szó nélkül ment be a szobájába és hajnalban búcsú nélkül visszautazott a fővárosba. Fizikai megkönnyebbülésemmel nem állott arányban a lelki gyötrelem, mit a következményektől való félelmemben reggelig kiálltam. Étkezés közben szüntelenül szüleim arcát figyeltem. Szótlanul ettek, zor- donan. Asztalbontás után szólalt meg csupán apám, s mindössze ennyit: „Öméltósága az éjjel lehányta a kertet, az előszobát és a mosdót.” Bakács Tibor Az orrfúvás illemtana A XV. század végefelé, amikor még nem vált általánossá a zseb kendő használata, az illemtanároK előírták, hogy csak balkézzel szabad orrot fújni, jobbkézzel tilos, miután azzal eszik az ember. Ez teljesen érthető, hiszien annakidején még a »legmagasabb körökben is« ujjúkkal intézték el mind az orrfú- vást, mind pedig az étkezést. Haladást jelent e téren egy 1545- ben megjelent francia könyvecske, amely az étkezés illemtanát taglalja és a többi között így figyelmeztet: »Ne az ujjaidat használd orrfúvás- nál„ hanem vedd elő zsebkendődet.« Részletesebben foglalkozik ezzel a kérdéssel Rotterdami Erasmus, aki 1513-ban »Gyermekek illemtana« című könyvében ezeket írja: »Parasztos dolog, ha sapkádba, vagy kabátod ujjába törlőd orrodat. Könyökkel, vagy karral orrot törölni a cukrászokhoz illő dolog. Nem sokkal illedelmesebb az sem, ha kezedbe törlőd orrodat, majd pedig öltözékedhez kened. De rendkívül illedelmes dolog, ha orrváladékodat zsebkendőbe rejted, miközben úri társaságodtól némileg elfordulsz«.
