Tolna Megyei Népújság, 1959. január (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-09 / 7. szám

4 TOLNA MEGYEI NEPÜJSAG 1959. január 9. Községfejlesztés, - a tanácstagok tevékenysége Kisdorogon Mi mindennek lehet oka egy birkapaprikás ? Az első világháború előtti évek­ben egy hírlapíró barátommal végig­látogattunk egy Amerikából hazatért kivándorló csapatot, ö arra volt kí­váncsi, hogy milyen anyagi, vagy gazdasági körülmények késztették egyeseket a kivándorlásra, engem viszont az érdekelt, van-e köztük olyan, aki csak kalandot kereseti, avagy valami családi perpatvar kö­vetkeztében fogott vándorbotot. Ba­rátom egy könyvre való anyagot gyűjtött, majd mind a szegénységét, munkanélküliségét vallotta kiván­dorlása okának s csak egyetlenegy házban akadtunk olyan történetre, mely az én toliam hegyére kíván­kozott. Molnár Ferenc »Az ördög« című színdarabja jut eszembe, melyben egy hazai étel illata éb­reszt honvágyai egy külföldön élő magyar szívében, mikor papírra ve­tem a hazatért kivándorló törté­netét. * gy harminc év körüli fiatal­embernek szintén feltettük a kérdést, hogy mi'ért vándorolt ki, mire azt felelte, engedjük meg elő­ször elmondani azt, mi késztette a hirtelen hazatérésre. — Hát nem készült erre már hosz szabb ideje? — kérdeztük. — Bizony nem készültem, mert a bennem dúló harag, no meg a szé­gyenérzés édesanyám és menyasszo­nyom előtt, cseppet sem indított hazatérésre, inkább a dacot növelte. — No, hát akkor már csak mond­ja el, mi volt mégis hazatérésének tulajdonképpeni oka? —Nevetni fognak, ha azt mon­dom, hogy a birkapaprikás illata volt a hazacsábító. — Birkapapnkás? — Csakugyan nevettünk ezen, de kértük, mesélje el részletesebben. —: Úgy volt folytatta, hogy Kana­dába kerültem egy farmerhez ju­hásznak. Itthon semmiféle mestersé­get sem tanultam, így sehol sem kaptam munkát, s örülnöm kellett, hogy a farmer juhásznak felfoga­dott. Nem volt valami irigylésre méltó a szolgálatom, mert az idő­járás is zordabb ott, mint nálunk, no meg egész nap csak a kutyákkal való társalgást is nehéz megszokni. Volt a farmernek egy magamkorabe- li fia, de nem barátkozott velem, lenézett mert a szomszéd városban diákoskodott. Egy szombati napon történt hogy barátjait hozta magá­val, s bográccsal felszerelve kijöt­tek a legelőre. Azt a parancsot kap tam, vágjak le nekik egy bárányt és nyúzzam is le. Teljesítettem kíván­ságukat, szépen fel is daraboltam, beraktam a bográcsba, s alágyújtot­tam. Mikor ez megvolt, egyszerűen elküldték. Közel hozzájuk legeltet­tem, így a szellő felém hozta a birkapaprikás illatát, s mi tagadás, én is megkívántam volna. Mikor aztán megfőtt, csajkafélébe szedett ki mindegyik magának, de rám bi­zony nem gondoltak. Még a mara­dékot is a kutyáknak öntötték ki a bográcsból. Ezen aztán úgy fel bosz- szankodtam, hogy még az éjjel ott­hagytam a farmot és a közeli vá­rosba gyalogoltam, hol jobbmódú, régebben kivándorolt magyarok ad­ták össze a hajójegy megváltására a pénzt. A fiatalembernek édesanyja is ott ült mellettünk az asztalnál, s figyel­mesen. de szótlanul hallgatta beszél­getésünket. Mikor azonban a legény idáig jutott történetének elbeszélésé vei, csípős, kellemetlen hangon odaszólt neki: — Most már azt is elmondhatod a vendégeknek, hogy kivándorlásod'oka is egy birkapaprikás volt. — Csak részben édesanyám, in­kább a hordócskát okolnám. — Persze, hogy végeredményben én legyek az oka, mert a hordócska az enyém volt — fortyant fel az asz- szony. — No. ne haragudjék édesanyám felejtse el már azt a hordócskát — eleget szenvedtem érte. — Igaz, felejtsem el azt is, hogy öt éven át a kutya sem törődött ve­lem — mérgelődött tovább. — De édesanyám, Etel a meny­asszonyom próbált segédkezni a ház körül. Miután mindig engem szi­dott előtte, megunta és elmaradt, próbált a legény ellenkezni. — Már hogy ő segített volna? — kezdett rikácsolni az asszony. Csak azért jött, hogy kibeszélje, mintha akkor a birkapaprikással nem akar­tak volna téged végleg lekötelezni. ^ legény erre felugrott a pád­ról és akkorát csapott az asz­talra, hogy a korsó és a poharak tán­cot jártak csörömpölve. Nekünk se­hogy sem tetszett ez a kínos jele­net s elköszöntünk. A legény elkí­sért a kiskapuig s megígérte, hogy legközelebb elmeséli majd, milyen bolt az a hordócskával súlyosbított birkapaprikás története, Egy este be is állított hozzám s néhány perces beszélgetés után kérésemre elmond­ta kivándorlási történetének még hiányzó részét. — Az egész falu tudja, — kezdte —, hogy édesapám halála óta édes­anyám idegbeteg. Senki sem dol­gozik eleget neki, senkiben sem bí­zik, s mindenki ellenség az ő sze­mében. Sokszor kellett a szomszé­dainkat csitítani és kérlelni, hogy tettleg ne bántsák. Gyermeki türe­lemmel és köteles tisztelettel vol­tam iránta, míg egy vacak hordócs­ka körüli vitánk, szakítást nem idé­zett elő. — Hát mégis a hordócska és nem a birkapaprikás volt a kivándorlás oka? — vetettem közbe. — Tulajdonképpen mindkettő. Leendő sógorom, Etel bátyja jött hozzánk és meghívott egy birka­paprikásra. Katonának kellett bevo­nulnia és így akart a barátoktól el­búcsúzni. Azt kérdezte, nem tud­nék-e kis hordót kölcsön adni. hogy bort hozzon haza a szőlőből. Üresen állt éppen egy hordócska a konyhá­ban s azt feleltem: »Jókor jöttél, van itthon hordóm, s szívesen adom!« Édesanyám ezt meghallván nem tudta szó nélkül hagyni, s azt mondta: »A hordócska az enyém!« Restettem kissé a dolgot sógorom előtt, s még nevetve kérleltem: *>Ugye anyám az enyém a hordó?« ■>A tiéd ám, a majd megmondtam mi!« De ma csak nekem adja?« — próbáltam rávenni az igenlésre, de örökké csak azt hajtogatta: nem, nem! A harag elvette eszemet, fel­kaptam a hordót és úgy odavágtam a földhöz, hogy ezer darabra tört. — Nem vagy fiam, ne is lássalak többet, takarodj ki a házamból — kiáltotta anyám, hogy az egész szom szédság hallotta, — E szerint semmi sem lett a bir­kapaprikásból — szakítottam félbe. — Lett azért, bár nem valami jó kedvvel vettem részt benne. Az ottani borozgatás közben érlelődött aztán bennem az elhatározás, hogy kivándorolok Amerikába, Tervemet alátámasztotta az a tény is, hogy egyik rokonunk sok pénzzel jött onnan haza, csinos házat építtetett. Menyasszonyomat is azzal biztattam búcsúzáskor, hogy takarékos leszek és egy pár év múlva mi is saját házunkban fogjuk a házaséletet kéz deni. Persze ez sem sikerült, amiért eléggé szégyenlem magam, de mit tehettem, mikor a birkapaprikás olt a farmernál idő előtt csalt haza. — Vallja csak be fiatalember, hogy szerelme csalta haza — szól­tam. — Ami igaz, igaz, nem tagadom, hegy Etel képe lebegett éjjel-nappal előttem. — Akkor már csak azt mondja meg. hogy mikor fognak lakziba hívni? — Bár hivathatnám már, de tet­szett hallani, milyen véleménye van édesanyámnak Ételről, még eltart egy ideig, míg jobb belátásra tudom bírni. Ezek után el is köszönt azzal, hogy még menyasszonyát is megy meglátogatni. A birkapaprikás eseteit így tisz­táztam volna, de a fiatalok sorsát nem. Hogy igazságot tegyek azon­ban, befejezésül hozzáteszem, hogy az özvegyasszony nemsokára rá ideg összeroppanásban meghalt és hóna­pokkal azután az ifjú pár megtart­hatta az esküvőt. KNABEL VILMOS AZ UJ ÉVBEN új tervekkel, új feladatokkal lát munkához az új tanács. A község 33 tanácstagja közül 15 van, akit először választottak meg erre a tisztségre, Ök még nem annyira jártasak ebben a munkában, de ott vannak mellettük a régiek, akiket a mostani választá­son másodszor, harmadszor választot­tak meg. Régiek és újak egyaránt nagy am­bícióval láttak munkához. Úgyszól­ván nincs olyan tanácstag, akinek ne lenne valamilyen feladata, munka­köre — valamelyik állandóbizottság­ban. Van is feladata mindegyik ál­landóbizottságnak, az egészségügyi, a mezőgazdasági, a pénzügyi, az ok­tatási, a népművelési és a község­gazdálkodási állandóbizottságnak egy aránt. A községgazdálkodási állandóbi­zottságnak nem kisebb a feladata, mint a négyéves községfejlesztési terv megvalósításán munkálkodni. Amíg tavaly kilenc százalékos volt a köz­ségfejlesztési hozzájárulás, addig az idén 12 százalékban állapította meg a tanácsülés. Itt is — mint más köz­ségekben —, látja a lakosság, hogy a községfejlesztés valóban a község érdekeit szolgálja, a község fejlődé­Az állami gazdaságokban az 1959-es évvel megkezdődött az ipari városok jobb zöldségellátása ügyében hozott kormányhatározat végrehajtása Míg tavaly 21 állami gazdaságban volt 100—300 holdas kertészet, 1962-re az ilyen nagyüzemi kertészetekkel ren­delkező állami gazdaságok száma el­éri az ötvenet. A kedvező zöldségtermesztési le­hetőségekkel rendelkező állami gaz­daságokban már 1959-ben nagy be­ruházásokat valósítanak meg, és 1960-tól kezdődően a korszerű beren­dezésekkel jelentősen javítani lehet a zöldségellátást. Jelenleg az állami gazdaságok a városok ellátásában országosan mintegy 6—8 százalékkal szerepelnek, s ez az arány 1962-ig egyes váro­sokban 25—30 százalékra nő, or­szágosan pedig meghaladja a 20 százalékot. Az elkövetkező években elsősorban a borsodi iparvidéken, Ózd és Miskolc környékén, Baranya megyében, Pécs és Komló közelében fejlesztik az ál­lami gazdasági kertészeteket, ezenkí­vül 'Nagy-Budapest, Győr, Tatabánya, Salgótarján városok zöldségellátásá­sét, hiszen az elmúlt évben is mint­egy 700 méter járda épült. AZ IDÉN mintegy százezer forinttal szerepel a községfejlesztés. A legnagyobbszabá- sú a villanyhálózatbővítés lesz, a községben 800 méterrel bővül a há­lózat, és ezen keresztül nagyon sok újabb lakásban éghet majd villany a petróleumlámpa helyett. Szeptem­ber óta van orvos a községben. Az orvosi rendelőbe vízvezetéket szerel­nek, a napokban szerelik fel a vil­lanymotort, amely a vízellátást biz­tosítja. Tovább épül a járdahálózat — néhány éven belül minden utcá­ban betonjárda lesz —, új felszere­lést, ruhát kapnak a község önkéntes tűzoltói, jelentős támogatást kap a KISZ-szervezet, a sportkör, a könyv­tár. A jövő évben például községfej­lesztési összegből tanítólakás céljaira házat vásárolnak — négy éven ke­resztül így határozza meg a terv a községfejlesztés feladatait, egészen a következő tanácsválasztásig. A községfejlesztési bizottságban te­vékenykedő tanácstagoknak — de a község valamennyi tanácstagjának —, van tehát feladata, és ahogyan most munkához láttak, biztos, hogy ezeket a feladatokat meg is valósítják. hoz járulnak hozzá nagyobb mér­tékben. A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy kellő megalapozottsággal a nagyüzemi zöldségtermesztés nagy eredményeket hoz. A permetezéses öntözési módszer lehetővé teszi a nagyüzemi palántázást és növény- ápolást. A zöldségtermelő nagyüze­mekben a sorközi kapálást, a termé­nyek szedését és csomagolását kivéve, az összes munkákat gépekkel végez­hetik. Az ilyen felszerelésű üzemek természetesen a jelenleginél jóval ala csonyabb önköltséggel termelnek. Az állami gazdasági, s ugyanígy a termelőszövetkezeti kertészetek szá­mára nem volt kedvező a kereskede­lem naponként változó árrendszere. A most készülő rendelet már 1959-től biztosítja a nagyüzemi kertészetek számára az idősza­konként meghatározott, előre megszabott árakat. Az új árrendszer növeli a nagyüzemi gazdaságok termelési kedvét, és elő­segíti, hogy az ipari városok piacain gyors ütemben javuljon a zöldség­félék választéka. Űj román orvosi műszer Igen hasznos orvosi műszert ké­szített Stefan Steiculescu mérnök, a bukaresti' »Elektrotehnica« gyár dől gozója. Az új műszer helyettesíti a műtőkést, s a vágással egyidejűleg meg is alvasztja a vért. Ez elősegíti a beteg gyógyulását. Az új műszert igen jó eredménnyel próbájuk ki több bukaresti kórházban: Új vizierőmű épül a San folyón Lengyelországban, a rzeszovi vaj­daságban, Myczkowce falu közelében 19 megawatt kapacitású új vizierő- művet építenek. Most épül a San folyó vizét felduzzasztó gát, amely a vizierőmű alapját képezi. Új nagyüzemi kertészetek az ipari városok zöldségellátásának javítására PIROS SZALAG II. Amikor belépett az ajtón a csa­lád már az asztal körül ült. Két bátyja az újság fölé hajolt és fejü­ket összedugva olvastak. Anyja — messze eltartva a szemétől a kezét — éppen cérnát fűzött a tűbe, ölé­ben pedig egy foltozásra váró nad­rág volt. Apja a tűzhely mellett szundikált, hátát a falhoz támaszt­va. Letette a kabátját és ő is az asz­talhoz ment bátyjai mellé. — Na, tudod már a Marseillest? — kérdezte a nagyobbik bátyja. — Még csak kétszer mondtad el. — írd le. — A dallamát sem tudom. János dúdolni kezdte a francia for radalmi indulót, aztán ők is vele dúdolták másik bátyjával, Bálinttal együtt. Másodszor már szöveggel együtt énekelték: Előre ország népe harcra, Ma diadal vár, s hív hazád Ellenünk tört a kény uralma Vérben áztatja zászlaját... Anyjuk is ölébe ejtette a nadrágot és hallgatta őket, nézte a három legényt, az ő nagy fiait. János fris­sebb, élesebbeszű volt a többinél, Bálint a középső csendes, hallgatag, elgondolkozó és hamar sértődős. Gábor, a legkisebbik sokat válto­zott a katonaságnál, férfi lett belő­le... Ahogy nézte őket könnyel telt meg a szeme, aztán maga sem tud­ta, hogy miért, énekelni kezdett ve­lük. Énekelte a Marseillest, amit még soha nem hallott, csak mondta az elkapott szavakat. — Dalárdát alakítotok? — szólt a tűzhely mellől az öreg Andler, apró szemeit dörzsölve a keze fejével. — Mondja papa maga is — vála­szolt a nagyobbik fiú, széttárva kar- ját és hangosan kiáltotta: — Hajrá! fegyverbe hát. — Ne bolondozz! Meghallják — csitította az apja. — Ez csak ének és itthon va­gyunk. Abból is baj lehet... ... Másnap négytagú küldöttség érkezett hozzájuk Pestről, s azok azt mondták, hogy hívják össze a lesze­relt katonákat és írásban követeljék a kormánytól, hogy a közkatonák­nak is 3000 koronát adjon, necsak a tiszteknek. Ha a tiszteknek megjár, akkor nekik is, akik az első vonal­ban harcoltak... Beléptek a Lesze­relt Katonák Országos Szövetségébe és a volt dunaföldvári katonák ré­szére este mindjárt egy összejövetelt is rendeztek a Stefániában, melyen a legtöbb leszerelt katona ott volt, kivéve a tiszteket, akiknek többsége a nemzetőrségben teljesített szolgá­latot az iparosokkal együtt. A nem zetőrség parancsnoka Kuderla Gyu­la tanító volt. Az összejövetelen a nemrég meg­szervezett Vasas Szakszervezet tag­jai közül is sokan ott voltak. Poha- razgattak és közben a politikára te­relődött a szó. Egyszer az egyik volt katona felemelkedett és poharát a magasba emelve csendet kért. Mi­kor minden szem feléje szegezödött, megszólalt: — Kik azok a bolsevi­kok? — mondja meg nekem valaki. — Miért? Miért? — kérdezték többen is. — Tudni szeretném. — Én megmondom — szólt Ho- lecz Sándor és már magyarázta is, hogy kik azok és mit csinálnak, mi a célkitűzésük amiért harcolnak. Amikor az utolsó mondat után visszaült székére, egy pillanatig né­ma csend követte szavait, aztán va­laki a hosszú asztal közepe táján elkiáltotta magát: — Éljenek a bol­sevikok! A poharak magasba lendültek és a termet egyszerre hangos kiálto­zás töltötte meg. »Éljenek a bolse­vikok«. A vendéglő ablakai meg­reszkettek és a kocsmáros ijedten szaladt be a külső helyiségből. Lát­va a sok nekipirult arcot, tördelni kezdte a kezét és kérlelte őket, hogy ne csináljanak ilyet, mert neki szár mazik belőle kellemetlensége. Az egyik vasas odaszaladt hozzá, át­ölelte a vállát és égy tele poharat nyomott a vendéglős szájához, amit csak akkor vett el, amikor már ki­ürült... Valahonnét — nem tudni hogyan — piros szövetet kerített az egyik volt katona, amit széthaso­gattak és egy darabot mindenki t sapkája mellé tűzött belőle. II. A FORRADALOM 1919. februárjának egyik hideg reggelén ismeretlen ember kopog­tatott Andlerék ajtaján. A család ébren volt már, a férfiak valameny- nyien a kovácsműhelyben foglala­toskodtak apjuk körül. Az idegen szelídtekintetű, de határozott meg­jelenésű ember volt és kezet fogott az ajtót nyitó asszonnyal, közben halkan megmondta a nevét: — La­tinka Sándor vagyok — mutatkozott be. (Folytatjuk.) ATÁD1 GÉZA

Next

/
Thumbnails
Contents