Tolna Megyei Népújság, 1959. január (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-09 / 7. szám

1959. január 9. TOLNA MEGYEI NEPÜJSÄG 5 HSgyéssI kdnfvlMffálok | A divat mesterei között — A hőgyésziek megszerették a könyvet! — Ezt az alig néhány hó­nappal ezelőtt megnyílt könyvesbolt vezetője mondta, miközben a kétágú létrán állva rendezgeti a legfelső pol­cokat. Éppen leltározás van a könyves­boltban. Pontos számadatokkal kife­jezhető képet tehát nem nyerhetünk a könyvvásárláskor. Számok helyett az üzletvezető egy sereg nevet sorol tel, azoknak a neveit, akik legtöbb­ször látogatják az üzletet. Minket azonban más is érdekel. — Mi a foglalkozásuk ezeknek az embereknek? A könyvesbolt vezetőjének nem kell sokat gondolkodni, mert úgy lát­szik, jól ismeri a falut, s már sorolja is a könyvbarátok nevei mellé a fog­lalkozásokat. Az elénk táruló kép tarka, a foglalkozások sokfélék. Kik is ezek a könyvbarátok, és mi a véle­ményük a könyvekről? EGY ASSZONY A TERMELŐSZÖVETKEZETBŐL Amikor Dávid Andrásnéval, a hely­beli termelőszövetkezet tagjával be­szélgetünk, kiderül hogy 15—20 év­vel ezelőtt egyetlen könyvet sem ol­vasott. Most azonban legkedvesebb könyveinek tartalmáról is szívesen beszámol nekünk. — Nekem Solohov „Uj barázdái szánt az eke” című könyve tetszett legjobban eddigi olvasmányaim közül — mondja beszélgetés közben. — Miért? — Azért, mert az akkori szovjet­unióbeli falvak állapota nagyon ha­sonlít a mai magyar falu életére. Ne­kem különösen az tetszik az „Uj ba­rázdát szánt az eké”-ben. hogy Solo­hov szépítgetés nélkül, a valóságnak megfelelően írja le a falu átalakítá­sával járó botlásokat, nehézségeket. Úgy látszik, Dávid nénit főleg a szövetkezeti élettel foglalkozó írások érdeklik legjobban, mert beszélgeté­sünk során kiderül az is, hogy most Nikolajeva „Aratás” című regényét olvassa. az Órásmester Ift Miklós nagy, erős ember, kül­seje után ítélve inkább szenvedélyes sportolóra következtethet az, aki nem ismeri, pedig a látszat csal ez eset­ben. Ugyanis Ift Miklós szenvedélye a könyvolvasás. A háború előtt négyszázkötetes könyvtárat gyűjtött össze. Minden felesleges pénzét könyvre adta. A háború azonban, sajnos, megsemmi­sítette a könyveit, de ez nem vette el a kedvét a további könyvgyűjtéstől. Szeret a könyvekről beszélni. Amikor érdeklődtünk kedvenc könyvei felől, leteszi az órát a kezéből, amit javít­gat. — Nekem Andersen Nexö könyvei tetszenek legjobban. Ezek közül is a „Hódító Pelle” című könyv hagyta a legmélyebb nyomot bennem. — Miért? — Azért, mert az egyre nagyobb teret hódító munkásosztályt szimboli­zálja a Hódító Pellén keresztül Nexö. A PEDAGÓGUS Kompa Zoltán, a hőgyészi általános iskola történelem tanára, sűrűn tele­gépelt ívpapírt mutat, amelyen könyvnevek sorakoznak egymás alá írva. — A legutóbbi könyvmegrendelé­sem — mondja a tanár. — És mennyit fizet ezért a sok könyvért? — Kilencszázegy forintot. A megrendelt könyvek listáján sok a történelmi témát feldolgozó írás, de található művészeti kérdésekkel foglalkozó írás is. Például „India művészete”, amely 200 forintba ke­rül. — Tudja mit szeretnék én leg­jobban? — Mit? — Ha minéi előbb megjelentetné­nek egy új lexikonsorozatot, mert a régi lexikonok elavultak már. A TÖBBIEK . .. A többiekről is lehetne sokat írni. Az olcsó regénytár sok esetben klasz- szikus tartalmú példányait százszám­ra vásárolják kisdiákok, parasztok, iparosok, értelmiségiek vegyesen. Csicsó-pusztán is vannak könyvbará­tok az idősebbek között is. Götz Já­nos, a termelőszövetkezet idős ker­tésze több mint 40 kötetet tartalmazó saját könyvtárral rendelkezik. A jó könyv hű barátja és tanítója lett I-Iő- gyészen is az embereknek. H. T. ALACSONY EMBER ALL a pult i mögött, a pulton kiterítve ruha­anyag, finom szövet fekszik. Fehér krétával már kirajzolták, hol kell elvágni. A fal mellett polcszerű al­kotmány, rajta fehér cérnával össze- fércelt ruhák, öltönyök, kabátok, nadrágok. Az első helyiségből ajtó nyílik a műhelybe, azon keresztül látom, hogy a varrógépek mellett négyen ülnek és dolgoznak. A vil­lanymotoros varrógép búgása hallat­szik csak ki. Szabóműhely. — Műhely volt valamikor, de most már üzem — tájékoztat Báli József szabász. Az üzem a Tolnai Ruházati és Szolgáltató Kisipari Szövetkezeté. Egy épületben van csaknem minden részlege. Negyven cipész, csaknem harminc szabó dolgozik itt. A műhelyben Müller János bácsi ül az egyik gép mögött, öltögeti a szövetet, fel-felnéz, s úgy válaszol- gat a kérdésekre. Mellette két fia­talabb mester közbe-közbeszól, ami­kor valamit ki kell egészíteni, ök még fiatal tagok a szövetkezetben. Tavaly márciusban hozták be ők a gépet, s azóta tagjai a szövetkezet­nek. — Negyven évig voltam önálló iparos, 54 évig dolgoztam a szakmá­ban és lassan egy éve már a szövet­kezetnél — mondja Müller bácsi. — Ha kérdeznék, miért léptem a szö­vetkezetbe? Meg tudnám mondani. A jövő a szövetkezeti iparé. Nyu- godtabb, biztosabb itt a munka, a nyolc órát ledolgozzuk és megyünk haza. Nem jön az adóbehajtó ... — Itt csak az elnök gondolkodik az adón. Számíthatunk nyugdíjra és mindig van munkánk. — A vevők is jöttek maguk után? — Igen, ők is eljöttek, és itt dol­goztatnak. Olcsóbban és jobban dol­gozunk most, mint amikor masze­kok voltunk. Nem lehet »vásári­munkát csinálni. A hírnév, a becsü­let mindennél többet ér. — öt nap alatt készítünk el egy öltönyt — szól közbe az egyik fiatal segéd —, ha rövidebb idő alatt csi­nálnánk meg, lehet, hogy többet ke­resnénk, de nem lenne olyan szép a ruha és akkor kevesebb lenne a munkánk. — Az elmúlt év hogyan sikerült? — Nem dicsekedhetünk, de nem is elégedetlenkedünk. Az első hóna­pokban, amikor bejöttünk, 700 fo­rintot kerestünk, most már ezer fo­rinton felül és reméljük, majd min­dig többet. — S lesz-e az idén osztalék? — Mi még nem tudjuk, fiatal ta­gok vagyunk, de reméljük a legjob­bakat. Sok pénzt nem kaphatunk, mert majdnem kétszázezer forintos építkezést végeztünk, ebből közel ötvenezer forintot ér a társadalmi munkánk. Úgy hallottam, húsz napi osztalékot kapunk. A NŐI VARRODA munkafelvevő irodájában egy asszony próbára vár. Az asztalon nagy halom divatlap. A sok forgatástól megkoptak a vala­mikor szép magazinok. Keiner Annától, a varroda veze­tőjétől megkérdem, milyen a tolnai divat? Elém rak egy sor divatlapot. — Tessék, válasszon. Itt a londo­ni, a párizsi, a moszkvai, a New York-i, a berlini és a budapesti di­vatlap. Ez együtt a tolnai divat! — Milyenek a vendégek, a meg­rendelők? Keiner Anna összecsapja kezét: — Jaj, kérem, az aztán nem újság­ba való, tudja, mi nők nagyon le­hetetlenek vagyunk, ha divatról van szó! — Éspedig? — Soroljak egy-két esetet? Jó, rendben van. Neveket nem mondok. Az egyik vendégünk például á lá­nyának varrat ruhát, sokat és szé­pet, de leánya nem választhat fa­zont, és egész nap beletelik, mire egy fazonban meg tudunk egyezni. Azután egy másik: az egyik hölgy férje válassza a fazonokat és ő is veszi az anyagot, a feleség csak próbálni jön be. Azután van egy na­gyon rendes vendégünk Fácánkert­ről, de Budapestről, Kalocsáról, Dunaföldvárról és Szekszárdról is sokan járnak hozzánk. — Bizonyára jól és szépen dolgoz­nak? — Igen, igyekszünk egy kicsit. Sa­ját ruhaterveink is vannak, meg na­gyon jól dolgoznak a varrónők, Rottler Ferencné, Nemecskó iózsef- né, Hermann Mária és a többiek. * Joósz Ferenc elvtárs, a szövetke­zet elnöke tájékoztat a múlt évi munkáról és az idei tervekről. 1958- ban három villany meghajtású varró­gépet vásároltak. Női varrodát, új raktárt és tűzmentes anyagraktárt építettek. Az idén női fodrászüzlet, gépek vásárlása és kisebb építkezés szerepel a programban 150 ezer fo­rint értékben. A múlt év mérlegéhez tartozik a 25 napi osztalék is. * SZABOK ÉS CIPÉSZEK, órások, fodrászok és még egy egész sor szak­ma kiváló iparosai fáradoznak, hogy mind szebben járjanak a tolnai asz- szonyok, lányok és férfiak. Pálkovács Jenő Mikor gyullad ki a villanyfény a sárpilis—várdombi vasútállomáson ? Az utazó sárpilisi, várdombi földművesek, a gépállomási, állami gazdasági dolgozók némelyike szitkozódva száll ki hazafelé menet a Vo­natból, mert bizony még mindig sötétben kell botorkálniok. Hát ho­gyan, nem világítanak az állomáson? — mondhatja valaki. Dehogynem, világítanak, csak hogyan? Egy petróleumlámpa sárga fénye pislákol a kis állomásépület sarkán, de gyönge fényét elnyeli a sötét éjszaka, nem látni messze világánál. Vajon miért nem vezették még be a villanyáramot az állomás épü­letébe? Messze van talán a villanyvezeték? Dehogy, hiszen a mintegy 100—150 méternyire lévő állami gazdasági disznóhizlaldák villanyfény­ben fürödhetnek immár öt év óta. A disznóhizlaldának jut áram, az ál­lomásépületnek, az utasoknak pedig nem? Akasztófahumorral, nevetve mondja az egyik sárpilisi ember, többször megesett, hogy helyi ismeret­tel nem bíró kiküldetésben lévők este hazafelé indulva a disznóólnál keresték az állomást, látván, hogy ott van világosság, villanyfény. Megkérdeztük Tancsa elvtársat, az állomás főnökét, mikorra terve­zik hozzájuk is bevezetni a villanyt? Válasza a következő: — Mi sajnos semmit nem tudunk, többször kértük már azt felettes szervünktől a MÁV Pécsi Igazgatóságától, de eddig nem történt intézkedés. Azt sem rpondhatják pedig a Pécsi Igazgatóságon, hogy minden költ­séget nekik kéne fizetni. Az állomásfőnök elmondása szerint mindkét érdekelt község tanácsa és az állami gazdaság, valamint a gépállomás is vállalta a költséghozzájárulást néhány ezer forint erejéig, mondván, nekik is érdekük, hogy legyen az állomáson villany. A felettes vasúti szervnél ezt tudják is, csupán az hiányzik, hogy a még hiányzó néhány ezer forinttal ők is hozzájáruljanak. No de az csak természetes, hogy nekik is adni kell?! Miért késik ez? Ezúton is tolmácsoljuk a több száz főnyi utazóközönség kérését a Pécsi MÁV Igazgatóság felé, hogy a dolgozók érdekét figyelembe véve intézkedjenek. Sokszor sürgették ezt már, és eddig hiába. Megkérdezzük az Igazgatóságot, mikor kerül sor arra, hogy a csekély 100—150 mé­ternyi távolságról oda vezettessék a villanyt, hogy ne kelljen az utasok­nak sokszor testi épségük veszélyeztetésével a sötétben botorkálni. S. E. J^aloldalt a volt Bezerédj kas­tély Hídja-pusztán, jobbol­dalt Apátiban, a másik a vidéki kis- nemesek klasszicizáló stílusában épült kastély, középütt a falu régi és új földszintes házaival. Ez a föld­rajzi elhelyezkedés mintegy szim­bolizálja s egyben megérteti Szed­res régi helyzetét. Jobbról is, balról is a nagybirtok, mint két kar és annak ölelésében — korántsem dé­delgető ölelésében — a község kis- parasztjaival, napszámosaival. Az előbb hangsúlyoztam, hogy a falu csupa földszintes házból áll, eme­letes egy sincs. Szándékos volt a hangsúly, mert ha igaz — s ugyan ki mer ellentmondani — jövőre felépül az első emeletes építmény is. S ez megint szimbólum, mert az új Szed­resben az első emeletes ház majd gyerekek zsibongásától lesz hangos, ez lesz a község új iskolája. Az épülő iskola már ott magasodik a község közepén. Szaknyelven úgy mondják, hogy »falegyenben« van az épület. Be is lehetne akár fejezni, s mégsem fejezik be. A »miért«-re Tóth István tanácstitkár ez a feltű­nően agilis, érdeklődő, mindenben segíteniakaró fiatalember ad választ. — Az iskola építése, amint láthat­ja, folyik. Érdeklődésemre először így válaszol. — Hát most nem folyik, hanem éppen áll. —Annak a magyarázata a követ­kező. Elnézést, ha kissé hosszú le­szek, de el kell mondanom az erész történetét. (Én is elnézést kérek az olvasótól és türelmet. Megéri türel­mesnek lenni). — Százötvenezer forint állami tá­mogatást kaptunk iskolaépítésre. A község lakossága 72 000 forint értékű Az újuló Szedres krónikája társadalmi munkát ajánlott fel. Ha ehhez még hozzászámítjuk a község­fejlesztési hozzájárulásból kapott összeget, megvan a. lehetőség az is­kolaépítésre. így kezdődött. S így a munka is elkezdődött. Amint min­denki láthatja, az iskola lényegében felépült. Néhány vasbeton gerendát még nem kaptunk meg, ezért a mennyezetet nem tudtuk befejezni, de talán nem is baj. — Hogyhogy nem baj? — Nem baj, mert az építés köz­ben megnőtt az étvágyunk„ Szeret­nénk egy emeletet is húzni a meglé­vő épület fölé és akkor hosszú időre teljesen megoldódik Szedres iskola­problémája. De erről majd az iskola igazgatója, Nyilas Gábor tud bőveb­bet mondani. De addig is nézzük meg az új iskolát és a falut. z utcán az első ember, akivel találkozunk Técsi József, fia­tal nevelő. — Nézzétek már meg az úttörőhá­zat, — így kérlel. Megnéztük. Nem akarom a szót szaporítani, így arról most nem beszélek, bár megérdemel­né, hiszen Apátiban a kastélyban három helyisége van a fiataloknak, belőle kettő a KISZ-é, egy az út­törőké. Hej, micsoda lehetőségek vannak itt!... Persze terveik is van­nak a fiataloknak a lehetőségek valóraváltására. De erről majd akkor szólunk, ha már megvalósították. Állandóan motoszkál bennem a 72 000 forint. Társadalmi munkában teljesíteni, nem kis összeg. S ugyan hogyan, s ugyan kik csinálták ezt a szedresiek közül? Apátiból jövet a tanácstitkár egy szercsak jobbra mutat: — Látja ott azt a négy házat? — Látom. — No hát az a négy ház cigá­nyoké. A múlt évben építették. Or- 'sós Péter már be is költözött. De most nézzen amarra. Azt a magya­rok építették — s mutatja az új ház sort. — Szóval telik az embereknek ház építésre? Akkor úgy látszik a meg­elégedettséggel nincs is komolyabb baj? — ezt már én kérdezem. — Nincs. És ebben van a titka annak, hogy az iskolaépítéshez any nyi segítséget ad a falu népe. Az emberek többsége megelégedett. Sa­ját dolguk rendbejött és most segí­tenek rendbehozni a köz dolgát is. De erről beszéljen Nyilas Gábor, aki legtöbbet tett az új iskoláért. Nos, hát gyerünk Nyilas Gábor iskolaigazgatóhoz. — 1958-as »építési tervünket« tel­jesítettük — így kezdi félbeszakítva kérdésemet, hiszen minden gondola­ta az iskolaépítés és félszavakból is ért. — A szülők a felajánlott 72 ezer forint értékű társadalmi mun­kából már 63 ezer forint értékűt tel­jesítettek. Látta volna! A hidjai Ne­mes István, gki pedig hatvan éves agglegény, tehát nem az unokáinak segít, egész nap itt dolgozott. Szabó József két napig fogattal segített, fe­lesége három nap gyalogmunkát végzett. De György Antal református lelkész is egy napig talicskázoíl c gyerekek érdekében, hogy csak né­hányat említsek a sok segíteni kész ember közül. Először, s az így volt jó, a tanácstagok mutattak példát. -Lássátok, nemesek hívunk benne­teket, hanem magunk megyünk első­nek«, mondták. S jöttek. Két-három napig dolgoztak és akkor megindult az egész falu. így jutottunk el idáig. — Az emelet? Az bizony jó lenne. — Hoj yhogy jó lenne — szól köz­be Tóth István tanácstitkár. — Meg lesz. A községi tanácsnak van még több mint harmincezer forintja. Tár sadalmi munkára is hajlandó még a falu népe, s megpróbálunk valamit kérni a megyei tanácstól is. Nem nagy összegre, alig húszezer forintra van szükség és akkor évtizedekre el­vetettük az iskolaépítés gondját. •— Igen, mert ha most nem épít­jük rá az emeletet, három, négy év múlva kezdhetjük elölről. Az pedig nem lenne olcsó mulatság. — Nyilas Gábor már ki is számította közben, hogy a jelenlegi új iskola is, emelet nélkül, legfeljebb négy évre oldja meg a gondokat. Az emeleten épülő tantermek viszont esetleg három­négy évtizedre. Jöttek az emberek segíteni. A fel­soroltakon kívül is számosán, száz­nál is jóval többen. S érdekes — il­letve dehogyis érdekes, jó, hogy ma már természetes — eljöttek az Acsá- di-völgyi cigányok is, akiknek 36 gyermekük jár már az idén első osztályba. S nem tanulnak rosszab­bul, általában, mint a magyar gye­rekek. Q öt eljöttek a cigányok már azóta is a községi tanácshoz Orsós István tanácstagjuk vezetésé­vel (az egészségügyi állandó bizott­ság egyik legaktívabb tagja, ma már ez is természetes) s felajánlották, ha szükség lesz rá, társadalmi munká­ban orvoslakást is segítenek épí­teni. így épül az iskola, és nemcsak az iskola, hanem az új falu, épületek­ben is, a lelkekben is. Az iskola- igazgatótól távozóban a tanácstitkár még figyelmeztet. — Nehogy megfeledkezzen arról, hogy a kiszes fiatalok is segítettek. Nemhiába az öregek ma már azt mondják a faluban, ha valamilyen rendezvényre kerül sor. »Az any­jukat, ezt már megint a kiszesek csi­nálták!« Megtörtént, hogy a Falu Színház tartott éppen előadást a mű velődési otthonban amikor megérke­zett a hír: három vagon sóder ér­kezett az állomásra. A fiatalok meg várták az előadás végét aztán ki a vasútra és még az éjjel Fekete Im­re, Técsi József, Fekete József, Hor­váth Ferenc, Tóth István és társaik kirakták a három vagont. Tehát nem feledkeztem meg a fia­talokról sem, s ha az idősebbek kö­zül valakiről nem szóltam volna, úgy, legyenek elnézőek, hiszen vég­eredményben nem is a személyek a fontosak, hanem a mű, az új iskola és az új Szedres. A z új Szedres épül, új lakó- házakban, új iskolában és a lelkek ájulásában. Nem tudom a ré­gi Szedres krónikáját megírta-e va­laha valaki. Ugylehet igen, az újét azonban még nem. Hadd legyen en­nek az új Szedresnek első krónikása LETENYEI GYÖRGY

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents