Tolna Megyei Népújság, 1959. január (4. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-04 / 3. szám
959. január 4. TOLNA MEGYEI NEPÜJSAG A lEHfiELEN II. Átadták rendeltetésének az első társadalmi erőből épült iskolát — Én nem tehetek róla — nyögte a lány. — De tehetsz. — Segíts... — Valaki egy doronggal hátulról fejbe vágta és előre bukva összeesett. Mintha évszázadok szenvedését, kinját és gyötrelmét rázták volna le magukról az asszonyok, a bosszú örömétől megittasultan a földön fetren- gő két lányra rohantak és egymást lökdösve, egymás ruháját téve, csapzott hajjal, ziháló tüdővel ugráltak körbe a földön vonagló meztelen alakok körül. A hullámzó tömeg alkotta kör mind szűkebbre szorult, míg végül összeért és az asszonyok egybeolvadt, alaktalan tömegként topogtak a meztelen testeken... 2. Tikkadt meleg volt. Az ólakban a disznók elnyújtózva hevertek, és olyan csendes volt a puszta, mintha az emberek elköltöztek volna az apró ablakú házakból. Nem füstöltek mái a kémények, a baromfiak szárnyaikat széttárva pihegtek a fal tövében... A lakók közös kemencéje az udvaron volt, s a mellette levő nagy akácfa árnyékában néhány meztelen gyermek hempergett a porban. A cselédházak egy tető alatt voltak. Minden családnak egy szoba, konyha jutott, tekintet nélkül arra, hogy mekkora a család: volt, amiben még tízen is laktak. Visnyeiéknél tizenegyen aludtak éjszakánként a földre terített szalmán. Az istállók felőli harmadik ajtó volt Szabó Jóskáé. S mióta az asz- szonyt eltemették, napközben mindig zárva volt, csak esténként nyílott meg, amikor a puszta férfiai összejöttek itt beszélgetni. Mindig tudtak valami új hírt, amit aztán közösen megtárgyaltak. — Úgy hírlik, hogy jönnek a fehérek — újságolta legutóbb Kaszás Pista bácsi. A hírre valamennyi ott levő a zsebébe, a bicska után nyúlt, Pista bácsi a városban hallotta a hírt. Ott már akkor akasztottak is a fehérek, az állomás környékén pedig agyon lőttek egy asszonyt, aki a fér jét kérte számon tőlük... Nyílott az egyik ajtó, és sovány, lapos hasú asszony nézett ki rajta, el a ház vége felé. Szemét körüljártatta, s amikor meglátta a porban hancurozó gyerekeket, elmosolyodott: — Jancsi, héé... Gyere ide. Az egyik meztelen gyerek felállt a porból és anyja felé indult, futtában szétrúgva a másik gyerek várát. — Vidd el apádnak ezt a... — elakadt a hangja, mert amint ismét a ház vége felé tekintett, észrevette a két csendőrt, akik éppen akkor fordultak be a ház elé. Megragadta a gyerek karját és berántotta a konyhába. Éppen az ajtót akarta becsúkni, amikor az egyik csendőr odakiáltott. — Ne menjen be! az asszony vállát, lerántotta á küszöb ről. — Beszélsz, vagy... — Beszélek, jaj. Én nem voltam... Csak egy rossz szoknyát loptam, a többiek hoztak a ruhákból. Én a lányokat sem bántottam, én hátul voltam a gyerekkel... — hadarta az asz- szony ijedten. — Hol van az a Szabó Jóska? — kérdezte a parancsnok és kezére csavarva az asszony vastag hajfonatát, maga felé fordította az arcát. — Hol van?! mondd meg! — Ott hátul, az istállónál — ordított fájdalmában az asszony. A csendőr megfordította, hátulról belerúgott és belökte az ajtón, hogy a lendülettől megbotolva a küszöbben, hasra vágódott és egész hosszában elnyúlott a konyha nemrég sikált földjén. Szoknyája felcsúszott a háta közepéig, s csontos, meztelen testén látszott a rúgás vörös foltja. A csendőrök megvárták amíg fel- tápászkodott, vérző orrát belefújta a szoknyája aljába és félelemtől reszketve becsukta az ajtót. — Ki ne gyere, mert baj lesz — szólt utána az egyik, s röhögve elindultak az istállók felé. Ahogy elhaladtak a cselédlakások előtt, az apró ablakokban riadt tekintetű asszonyfejek jelentek meg, és ahogy távolodtak, úgy szakadt fel egy-egy mély sóhaj az asszonyok ajkán, ugyanakkor kétségbeesve néztek az istállók felé, ahol a legtöbbnek a férje dolgozott. Az egyik asszony kimerészkedett az ajtó elé és onnét nézett a ház túlsó végénél eltűnő csendőrök után, s mikor már nem látta őket, a szomszéd lakás ablaka felé intett: — Elmentek. Szavára sorra nyílottak ki az ajtók és kijöttek az asszonyok, de amíg beszélgettek, egyik szemük az istálló felé figyelt, hogy nem jönnek-e visz- sza a csendőrök. Amikor már szinte minden asszony a ház előtt egy csoportban volt, kinyílott Fejősné ajtaja is, s még mindig szipogva, könnyeit törölgetve kilépett rajta az asszony. Ahogy közeledett feléjük, lépésein meglátszott, hogy fájlalja a-combját, mert a jobb lábát húzta egy kicsit. Mit mondtak, Maris?... Mit kérdeztek?... Mit csináltak? — záporoztak feléje a kérdések, s mielőtt még felelhetett volna, az egyik asszony odanyúlt a fenekéhez és megtapogatta. — Nagyon megrúgott a mocsok? Válasz helyett felrántotta a szoknyáját és megmutatta a combját, melyen már felpüffedt a rúgás helye. Kíváncsian járták körül a többiek, és mindenkinek volt egy-egy sajnálkozó szava, amikor egy pillanatra megállt mögötte. Az istállók felől most egy csoport gyerek szaladt kiabálva a házak felé. — Itt vannak a katonák... Elviszik a Szabó Józsi bácsit. — Egy kis útravalót legalább hadd tegyek... — torpant meg az asszony a mellének szegezett szurony előtt, s amikor a csendőr feléje lépett és melléhez nyomta a szuronyt, jajveszé- ke’ve hátrált néhány lépést: — Átkozottak — ordította kétségbeesve, és haját kezdte tépni — átkozottak... — Pofa be... — kiáltott rá az egyik csendőr és a puskacsővel oldalba vágta az asszonyt. A szurony beleakadt a szoknyájába és amikor rántott rajta egyet, végig hasította a ruhát, felsértve az asszony csípőjén a bőrt is. — Hagyd, Zsófi — kérlelte az ura, s megpróbált nyugodtságot erőltetni magára. ...Az asszony egész a fenyvesig sán- tikált a négy férfi után, ahol kocsi várakozott rájuk. Közben folyton szipogott, jajgatott, szinte lélegzet- vétel nélkül. Átkot szórt a csendőrökre, de azok már nem törődtek vele. A két férfit felrakták a kocsira és megparancsolták a kocsisnak, hogy csapjon a lovak közé és nyargaljon a kövesút felé... Az asszony ideig ugrált, sántikált a vágtató lovak után, de nem látott a kocsiból semmit a felvert portól, s a kocsin ülők sem látták, amikor egy kiálló göröngybe megbotlott és elvágódott... A kocsis nem mert hátra nézni, pedig a lovak patáinak dobogása és a kerekek zörgése mellett is hallotta, amint jajgattak, nyögtek hátul az emberek. Tisztán hallotta egyszer, amint valamelyik fájdalomtól elcsuk- ló hangon ezt kiáltotta: — Jaj, a szemem. Amikor az akácoshoz értek, a csendőrök megállást parancsoltak. A foglyokat leszállították a kocsiról, s a kocsis borzadva látta, hogy Szabó Jóska bal szeme helyén vörös alvadt vércsomó éktelenkedik, az arca fel- ismerhetetlen volt a vérbe, izzadtságba ragadva a portól. Neki azt parancsolták, hogy forduljon meg és vágtasson megállás nélkül a pusztáig és ne merjen szólni senkinek arról, amit látott... Alig tett meg talán visszafelé száz métert, amikor két lövést hallott, aztán nemsokára egymás után még kettőt. ...Három napig nem mert kimozdulni a lakásból, csak ült az asztalra borulva egy falat élelem, egy csepp víz, egy percnyi alvás nélkül. A harmadik nap éjjelén nagy vihar volt, és olyan sötétség feküdt a pusztára, hogy az emberek nem láttak el az orrukig. Akkor ketten elmentek az akácosba, és eltemették a két hullát az egyik fa tövébe, amit megjelöltek, hogy el ne feledjék a két ember jeltelen sírját. Atádi Géza Decs községhez tartozik a gyöngyösoldali tanyavilág, ahol eddig 60 iskolaköteles gyerek közül 30, sőt rossz időben még több volt a mulasztó. Egyszerűen azért, mert az egyetlen környéki tanyai iskola az egyes lakott részektől még kétlovas kocsival is csak nehezen közelíthető meg a rossz útviszonyok miatt. Ezért elhatározta a decsi községi tanács, hogy saját erőből iskolát épít a tanyavilágban. A Megyei Tanács Művelődésügyi Osztálya közbenjárására 90 000 Ft állami támogatást is kaptak saját erőforrásaikhz, mely 50 000 Ft községfejlesztési alapból és 50 000 Ft értékű társadalmi munkából, valamint bontási anyagból állt. Az építkezést 1958. szeptember 1- én megkezdték és már december 23-án jelentették, hogy a két tanteremből, nevelőszobából és szertárból álló iskola elkészült. December 30-ra kérik az átvételt. Időközben az eredeti programot szolgálati lakáslétesítéssel és 220 fm kerítésépítéssel bővítették. Ehhez a helyi aktivitás láttára további 50 000 Ft állami támogatást kaptak. December 30-án az átvevő bizbtt- ság térdig érő, vendégmarasztaló sárban kiment a munkahelyre és Ha a jelek nem csalnak, 1959. januárjától kezdve többé nem fordulhat elő, hogy az amerikai nép egyikmásik magasrangú képviselője zsebéből előhúzza az 1836-ból származó mezőgazdasági naptárt, vagy az 1958. évi telefonkönyvet és a szenátusban felolvassa, megakadályozva ezáltal egy neki nem tetsző törVény elfogadását. A novemberi választások a többek között azzal a váratlan eredményei is jártak, hogy az északi államokból sok új, liberálisabb irányzatú képviselő került a szenátusba és lehetővé vált a szenátus 22. számú paragrafusának megváltoztatása. E szabály értelmében eddig egyetlen szenátortól sem lehetett megvonni a szót, ameddig állt és nem hagyta el a termet. A rekordot e téren 1953. április 25-én Wayne Morse oregoni szenátor állította fel. Megszakítás nélkül 22 órán és 26 percen át beszélt arról, hogy mennyire káros az a törvény, amelynek értelmében a partmenti vizekben lévő olajforrások kiaknázását az egyes szövetségi államokra bízzák. A szenátusi rekorder azonban nem sokáig élvezte dicsőségét, mert 1957. augusztus 28-án szólásra emelkedett Strom Thurmond dél-kaliforniai szenátor, aki 24 óra 18 percen megállapította, hogy a legrosszabb szállítási viszonyokkal küzdve a község valóban teljesítette vállalását, sőt olyan teljesítményt ért el, amelyet építő vállalatok, építő szövetkezetek is megirigyelhetnének: Az állami vállalati szinten 400 000 forintot érő építkezést 160 000 Ft-ból megoldották, a négy őszi hónap alatt a vasútállomástól 15 km-re, a legrosszabb útviszonyokkal. Megoldották úgy, hogy a műszaki átadási jegyzőkönyv hiánypótlási rovatai üresen maradtak. Ellenben szükségesnek látta a bizottság rögzíteni, hogy Kovács Sándor vb-titkár, Serfőző István vb-elnök és Erdős Emil iskolaigazgató támogatásával, az építkezésben közreműködött munkatársaival, Végh József kőműves csoportvezetővel, Gyöngyösi Pál ács és Varga Sándor mázoló részlegvezetőkkel olyan munkát végeztek, mellyel kiérdemelték a bizottság legnagyobb elismerését. Egyben bebizonyították, hogy a lelkesedés és akarás néha több, mint a legtökéletesebb felszerelés, gépesítés, vagy más tárgyi, műszaki adottság. Jó munkájuk legyen példa a hasonló feladattal küzdő tanácsi és oktatási szerveknek. Prajda Vendel keresztül vitézül szembeszállt a faji egyenlőség gondolatával. Az obstrukciónak ezt a módját most meg akarják szüntetni. Tizenhárom újonnan megválasztott demokrata és három új köztársaságpárti szenátor beadványt intézett a szenátushoz, amelynek értelmében kétharmad többséggel meg lehet ezentúl állítani egy szenátor szóáradatát. (A »Süddeutsche Zeitung«-ból.) Aranyláz a Mont-Blanc tetején öreg Európa mindig újabb meglepetésekkel szolgál, holott ilyenek tulajdonképpen csak újonnan feltárt földrészektől várhatók. Grenob- lei újságok jelentései szerint a Montblanc jeges hómezőin kitönt a leghevesebb aranyláz. Egy francia mérnök, két hegyivezető kíséretében állítólag 3000 méter magasságban aranyszemcséket, sőt aranyrögöket, valamint aranytartalmú kvarckőzeteket is talált. Chamonix téli üdülőhely szállodái alig győzik elutasítani a tömegesen érkező szobarendeléseket, amelyeket jövendő, lelkes aranyásók eszközölnek. (A »Basler Nachrichten«-bői) Megszűnnek a maralheni beszédek az amerikai szenátusban Egy rendelet margójára Az asszony elsimította a hasán a föl tos szoknya ráncait, feljebb tolta a kontyát és várt. Nekidőlt az ajtónak, mert remegett a térde, és kezét hátul ökölbe szorítva, körmét a tenyerébe nyomta, hogy uralkodni tudjon magán. — Jónapot kívánok — köszönt mélyen meghajolva a két csendőr felé. — Hol vannak a férfiak? — kérdezte az egyik csendőr, láthatóan a parancsnok, mert a másik feszesen állt mögötte, parancsra várva és puskáját a kezében tartotta, mintha váratlan támadástól tartana. — Dolgoznak, ki itt, ki ott. — Ott voltál, amikor meggyilkolták az urat? Hogyan történt?! — Én nem... — Beszélj, hogyan történt! — ordított rá a csendőr — mit csináltál? — Én csak egy szoknyát..., egy rongyosat... — Fogd be a szádat... A gyerek bent a konyhában sírni kezdett ijedtében, és rángatta az anyja szoknyáját. A hátul álló csendkor most előre lépett és megragadva — Ne ordítsatok — szólt rájuk egy asszony. A gyerekek megszeppenve álltak egy ideig az asszonyok körül, aztán visszaódalogtak az istállók felé. A kútnál, az itatóvályú végénél, most a két csendőr tűnt fel, előreszegezett puskákkal, s előttük két összekötözött kezű ember haladt. Az egyik a Szabó Józsi volt, a másik meg a Varga kovács. A kovács sánta felesége amikor meglátta férjét, pár lépést bicegett előre, aztán megállt egy pillanatig, míg felzokogott, mintha erőt gyűjtött volna hozzá, aztán szaladni kezdett feléjük, közben fenekét úgy dobálta, mintha nem is a testéhez tartozott volna, hanem bő szoknyája alatt hátul valami idegen holmit hordana. Amikor már csak egy rövid dobás- nyira volt a csendőröktől, újra felzokogott és kiabálni kezdett feléjük: — Ne vigyék el az uramat, nem csinált az semmit... Jó ember az, még a légynek sem ártott. — Mozgás — szólt a csendőr a kovácsra, amikor az meglassította lép teit és feleségére nézett gyengéden, mintha egy kezéhez szokott szerszámot vennének el tőle. Nem rokonszenves dolog az ebkérdéssel foglalkozni, mert vannak emberek, akik a személyüket ért sérelmet elviselik, de az ebüket ért bántalmat nem tűrik. No, de érzékenység ide, érzékenység oda, közérdekből foglalkoznunk kell az ebekkel. A múlt napokban találkoztam egy veterán barátommal, aki az SZTK- ba tartott. Egy héttel ezelőtt — beszélte nekem — az utcán egy kuvasz hirtelen belekapott a lábszáramba. Most orvosi kezelésre járok. Régebben történt, hogy szememlát- tára egy jól megtermett farkaskutya — ugyancsak az utcán — ráugrott egy iskolás gyermekre. A kutya gaz dája biztatta ugyan a gyermeket, hogy ne féljen, nem harap, csak játszik, de ettől ugyan szívbajt is kaphatott volna. Hasonló esetek minden gyanútlanul közlekedő egyénnel meg történhetnek. Hogy ne történjék meg, annak csak egy módja van: végre kell hajtani a most megjelent BM rendeletet. A Népszabadság múlt heti számában olvastam, hogy a BM rendeletet adott ki az ebek kötve tartásáról, a kóbor ebek kiirtásáról, mert az ebek betegséget terjesztenek, a vadállományt pedig pusztítják. Nagyon üdvös rendelet! Aki ebet tart, az gondozza is. Kösse meg, lássa el élelemmel az utcára pedig csak szájkosárral ellátva, pórázon vezetve eressze. Nincs joga senkinek sem embertársa testi épségét veszélyeztetni. Hiszen nincsen család, akit olykor-olykor fel ne kellene keresnie vagy a levélhordónak, vagy a nevelőnek, vagy a kézbesítőnek, vagy a villanypénz, vízdíj beszedőnek, vagy az összéírónak, stb. Ezeknek nem közömbös, hogy ép ruhával és ép bőrrel térhetnek-e haza, vagy pedig megtépázva, sánti kálva. Vegyük hozzá, hogy mennyivel több és jobb munkát tudnának végezni, ha nem kellene folyton sunyi kuvaszoktól óvakodniok, vagy velük harcolniok. Azok, akik azzal érvelnek az ebtartás mellett, hogy az jó házőrző, nagyon is tévednek. Mert ha megvan kötve, vihetnek tőle mindent, ha pedig szabadon van, elcsavarog. Meg aztán a valódi tolvaj érti a módját, hogy a legveszedelmesebb kutyát is elhallgattassa. Egy szó mint száz, rendet kell teremteni, a BM rendelstet szigorúan végre kell hajtani — a köz érdekében. Mi tehat a teendő? Szigorúan kötelezni az ebtartókat, hogy ebeiket tartsák kötve, az utcára ne bocsássák ki. Iskolákban ebet tartani mm szabad. A közbiztonság őrei tartsanak razziákat és szabadon talált ebekért első ízben magas pénzbírságot rójanak ki, isméiéit esetben pedig rendeljék el az állat kiirtását. Az ebadó felemelése és pontos végrehajtása is javítana a helyzeten. Any nyi bizonyos, hogy csak szigorral és kellő ellenőrzései lehet a veszélyességtől megszabadulni. De minél előbb, jobb ma, mint holnap. DR. NEMES
