Tolna Megyei Népújság, 1959. január (4. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-25 / 21. szám
TOLNA MEGYEI NEPCJ3AG 1959. január 25. Jobb egy disznótor, mint száz lakodalom TÉLI TÖRTÉNET A nevetésről, mint jókedvre derű- lésről az az általános vélemény — bár nem tudom, hogy tudományosan mi az álláspont erről a kérdésről —, hogy a hízást segíti elő. Két kilót híztam r— olyan jót nevettem — szokták mondogatni. Tény azonban az, hogy a vicces embereket mindenütt szívesen látják. Sok-sok megakadt vagy akadozó társalgást segít megindítani, jókedvre hangolni: aranyat ér az ilyen a disznótorban is. Most is már belefáradtunk a nagy vitatkozásba. Mindenki hallgat, szinte szomorúan nézzük a disznótoros vacsora maradványait. Mintha valaki elvágta volna a beszélgetés fonalát, s már kínossá is válik a nagy hallgatás. Ekkor szólal meg a böllér. »Na, itt van!...« De ezt úgy mondja, hogy szinte várja az ember a folytatást s egyúttal mindenki felkapja a fejét, néz széjjel, ki, mi lehet itt? Nagy nyugodtan feleli rá: »Hát a vacsora vége, jöhet a zenész.« Megtört a »varázslat«, szinte felszabadultan nevet össze a társaság, s megy a beszélgetés, mókázás tovább. A házigazda sem akar kimaradni ám a játékból. Most akar »fizetni« a böllémek az egésznapi incselkedé- séért, amelyeknek ő volt a szenvedő alanya. — Tudjátok-e — szól, s erre mindenki odafigyel — jó lenne, ha legalább három ilyen böllér lenne ebben a városban!... Természetesen mindenki, még a böllér is arra gondol, micsoda dicséret ez. A mi böl- lérünk egy arasszal látszik megnőni ennek hallatára. Már diadalmasan szólna is, de mintahogy az előbb ő, most a gazda is úgy mondta a dicséretet, mintha folytatása is lenne még. És van is, közbevág még mielőtt a böllér egy árva szót kiejthetne: »De az a baj, hogy számtalan van!« mondja diadalmasan, s mint egy győztes hadvezér úgy néz széjjel a nevettükben hasukat fogó vendégsereg közt. — Erre inni kell — kurjant közbe egy másik s mindjárt van téma újra. Dicsérik a bort, újra vesznek a hurkából, kolbászból. Megszólal a zene is, táncolnak, mulatnak,, mondhatni ülik — valójában végig eszik, isz- szák a tort. A táncba azonban pihenni is kell. Ismét a böllér veszi át a szót, most már csak történetet mesél, úgy látszik belenyugodott a »vereségbe«. A felhangzó nevetésben a gazda szeme megvillan, az előbbi diadal még hevíti, ő már nem olyan lojális mint a böllér. Alig csillapodik tehát a nevetés, rászól: »Na komám neked lehetne ezt a kúrát ajánlani — no nem a meleg miatt, veti közbe a többiek csodálkozására, — hanem azért, hogy a pocakod egy kissé leapadjon. — A díványon ülök még el is feküdtek nagy nevettükben erre... így évődtek, vicceltek és szórakoztak majdnem reggelig. Melyhez hasonló jókat mindenkinek kívánok, hisz én is tartom azt a véleményt a vendég szemszögéből nézve: »Jobb egy disznótor, mint száz lakodalom.« (Sz—E) VASÁRNAPI HUMOR SZAMÁRFÜL ÚJÉV UTÁN... SOHA JOBBKOR — Engedje meg, Stefi, hogy gratuláljak születésnapja alkalmával! FAKIROK A FUTÓPÁLYÁN — Nézd, fordítva húzták fel a cipőiket! betű pont nélkül A címet képletesen használom, ugyanis nem az »ÁBC« betűinek egyikéről van tulajdonképpen szó, hanem egyes szekszárdi járdák állapotáról. Látszatra egy »1« betűnek semmi köze nem lehet a járdához, hiszen az »I« betűt gondolataink kifejezésénél használjuk, a járdán pedig járunk. Ezt mindenki tudja. De azt viszont már nem, hogy a pont nélküli »I« betű és egyes szekszárdi járdák között némi hasonlóság is akad: mégpedig az, hogy egyik sem teljes, befejezett. Ez pedig nem mindegy, legfeljebb azoknak, akik nem járnak az ilyen befejezetlen járdákon. A félreértés elkerülése végett nem min den járda ilyen, csak némelyik, de amelyik ilyen — az annál kényelmetlenebb. Mert nézzük meg például a Szluha György utcában épült új járdát, amely körülbelül két éve épült betonalapokból. Az ember kényelmesen megy rajta egy darabig és közben nem mulasztja el megjegyezni magában: »Milyen jó ez az új járda, nem lesz bokáig sáros az ember-'. S közben odaér egy útkereszteződéshez, ahol pontosan — bokáig kell a sárba lépnie, ha tovább akar menni. S aztán következik ismét a jó, kényelmes járda, majd pedig ismét egy útkereszteződés. Modern járdán megy az ember, de mégis bokáig sáros lesz, mert az útkereszteződéseket már nem kövezték le — mindössze néhány méterről van szó —, hogy valóban járda legyen a járda. Vagy nézzünk egy másik járdát. A Mészáros Lázár utcában — a múzeumtól haladva jobboldalon — egészen kényelmes betonjárda van egészen a Séd patak mellett lévő nagy, többemeletes épületig. Itt azonban van egy 8—10 méteres szakasz a hídig, ahol szintén bokáig érő sárban kell gázolni — a hídtól már ismét kövezett járda van. Miért nem lehetett erre a 8—10 méteres szakaszra is lerakni néhány betonlapot, hogy aki eddig rendes úton tudott jönni, az tudjon tovább is bokáig érő sár nélkül haladni. Erre azt is mondhatja valaki, hogy nem az ilyen dolgokon múlik Szekszárd sorsa, sokkal jobban kellene Szekszárdnak agy olyan üzem, amelyik sok és főként női munkaerőt tud foglalkoztatni. Ez igaz. Az ilyen néhány méteres megépítetlenül hagyott járdaszaka szók nem tartoznak a fő kérdések közé. De mégis beszélni kell róluk. Egyrészt azért, mert ilyen »apróságok« miatt az emberek igen sokat bosszankodnak, másrészt pe dig azért, mert ezek egy kis körültekintéssel megelőzhetők lettek vol na. Ugyanis nem képzelhető el, hogy ahova jutott pénz többszáz méter hosszú járda megépítésére, ott ne jutott volna még két útkereszteződés lekövezésére. A bérház elé is épült járda — miért ne lehetett volna azt tíz méterrel meghosszabbítani. Ha egyszer valamit elkezdünk, azt fejezzük is be — ennek ez • rendje. Nem tudni, hogy melyik irodában hagyták ezt az építést jóvá. De vajon mit szóltak volna hozzá, ha az irodában mondjuk a kályhások úgy szerelik be a kályhacsöveket, hogy a cső és a fal között lesz »mindössze« öt centi nyílás, mivelhogy annyival rövidebh a cső... BŐD A FERENC Igaz is — érdekes is A FEJLŐDÉS ÜT JA Jegyesek: a férfi beszél, a nő hallgatja. Házasok: a nő beszél, a férfi hallgatja. Tíz évvel később: mindketten beszélnek, a szomszédok hallgatják. ENNEK DACÁRA... A fiatalember az igazgató elé lép. »Igazgató úr! Az ön leánya és én szeretjük egymást, ezennel meg kérem öntől leánya kezét! »Hm, ez igazán nagy meglepetés! Beszélt már a feleségemmel?« — Igen, igazgató úr, ennek dacára. * Fő AZ ÓVATOSSÁG! A fiatalasszony barátnője kisfiára vigyáz. Még a szülők hazatérése előtt el kell mennie, de nagyon nyugtalan és különböző tanácsokkal látja el a gyermeket. — Mindenekelőtt, — mosdja, nehogy gyufához nyúlj. — Ugyan, mit képzelsz, >— válaszolja a fiúcska, — mit is kae- denék ócska gyufákkal, mikor remek öngyújtóm van. FÉRJ ÉS FELESÉG —Drágám, — mondja az a*e- szony, — azt álmodtam, hogy csodaszép gyűrűvel ajándékoztál meg; Vajon mit jelenthet ez? — Holnap megtudod, drágám, — válaszol a férj. Másnap elegáns csomaggal érkezik haza. Az asszony izgatottá* kibontja, a csomagban könyv van. Címe: »Álmosköny«. SIAiáLYlÁLAN RIPORT egy hálátlan témáról Már a cím is elég arra, hogy elriassza a kedves Olvasót, de legyenek dacosak és olvassák el azért is. Talán nem lesz hiábavaló. Igaz, hogy százalékokról nem esik szó benne, a statisztikát is nélkülözni kénytelen, — inkább magánemberi beszámoló újságolvasó magánembereknek. A fejlődésnek, az előrehaladásnak is vannak divatjai. Ilyen az is, hogy az otthoni élet egy része más területre tevődött át, — a magánélet egy darabja beköltözött a közösségi élet alkalmaiba. Divat is, de célszerűség is. Innen van a cukrászdák, éttermek és eszpresszók nagy népszerűsége, de innen adódnak új feladataik is. A nehézségeik is. Ezekről a dolgokról szerettünk volna valami tájékoztatást is kapni, amikor felkerestük a tolnai földművesszövetkezet újonnan megnyílt cukrászdáját. SZÉP ÉS JÖ — ez az első benyomás, amikor belépünk az ajtón. Örökzöld pálmák hallgatnak a fal mellett, a piros mű- bőrhuzatú berendezés szinte lángol a lámpák fényében, halk zene és csendes beszélgetés meghitt, barátságossága duruzsol, és a kávéfőző-gép gőze könnyű párafelhőkben keresi a mennyezetet. Az asztalok körül értelmiségiek, munkások és paraszt- nénikék. Társadalmi keresztmetszet? Az. Egészen bizonyos az is, ha nem is száraz adatokban. Amíg készül a kávé, megkérjük BEDÉ JÁNOS elvtársat, az étterem és a cukrászda üzletvezetőjét, válaszoljon néhány szabálytalan kérdésünkre. '} ÉRDEMES VOLT-E ennyi pénzt beleölni ebbe a luxusberendezésbe. Úgy tudom, több mint 120 ezer forintba került maga a cukrászda berendezése és alakítása. — Egyre igényesebb a közönségünk, és joggal az... — kapom a választ. Kötelességünk kielégíteni ezeket az igényeket, mert itt már nemcsak a MIT, hanem a HOGYAN is fontossá vált. ízlés és igény édestestvérek. Hosszú hazai és külföldi tapasztalataim arra tanítottak, hogy ezt a kettőt soha nem szabad egymás nélkül vizsgálni. Követeljen sokat a közönség, és mi még többet adunk .,. Itt elhallgat egy kicsit, aztán finom mosollyal teszi hozzá: — Másodosztályú üzem, de elsőosztályú kiszolgálás... Nézem a közönséget, s egy kicsit magamat, s utána nézek a felszolgáló kartársnőnek, aki tálcák tömegével ügyeskedik az asztalok Között. Az egész képnek van valami otthonias. benső melege. Hangulata van és harmóniája. A berendezés tenné csupán, vagy a felszolgálás? Nemcsak a külső csillogás hamis fényei szülik az illúziót? Tovább kérdezem a főnököt, aki a frissen készített bólét már asztalhoz is vitte. — Öröm lehet egy ilyen üzletet vezetni. Gondolom, elégedett is ... Egy kis kedvetlenség futó árnyéka szalad át Bede elvtárs arcán. — Vannak nehézségeink, de ezt nem szabad észrevennie a vendégnek. Apróság ugyan, de nagyon bosz- szantó, hogy például nincs reprezentatív pohárkészletünk. Bólé — söröspohárban. Pezsgő — hűtés nélkül. Igaz, nem lényeges dolgok, de az apróságok is nagy bosszúsággá nőhetnek. Remélem, hogy a vezetőségünk ebben a dologban is olyan megértő és készséges lesz, mint az üzlet egyéb dolgaiban. — Milyen a forgalom, és milyen a közönség? MINDEN VENDÉG kedves, és ezt megérzi az, aki egyszer már volt nálunk. Visszatér máskor is. Egyre többet tudunk felmutatni, és ezt csak a közönségünknek köszönhetjük. Azzal viszonozzuk, hogy még többet nyújtunk. Egy bárszekrényt is be fogunk állítani, bár nem olcsó mulatság. Lesz vagy 17 ezer forint... — Nem túlzás ez itt, Tolnán? Nem akarok erősebbet mondani. A főnök már nem tud válaszolni, hívják a konyhába. Társas halvacsora készül. Hallgatom a zenét, és a hangulatlámpa fényében papírra vetek egy-egy gondolatot. Amíg írok, könnyű kéz nyúl a kiürült poharam után, és kiüríti a hamútartót is. Jólesik a figyelmesség, mert nem hat üzletszerűen. — Nem fáradt, kartársnő? — próbálkozom egy ügyetlen kérdéssel, hogy szólásra bírjam Német Katalint. — Sosem vagyunk fáradtak, ha a vendégről van szó ... feleli, és valahogy ez őszintének hat. Igaz, a tények is ezt mutatják. Pedig nem lehet könnyű ennyi embernek kedvére tenni. — Nem nehéz pedig. Csak éppen — szív kell hozzá... és egy barátságos mosollyal már a szomszéd asztalhoz lép, hogy felvegye a rendelést. A kávéfőző-gép mögött Nyalász Károlyné pillanatnyi szünet nélkül főz-, a kávét. Odakönyökölök a pultra — neveletlen vendég —, és próbálom szemmel követni a keze járását. Nem könnyű, s mégis könnyedén csinálja. Elgondolkoztató, hogy mennyi ember munkája kell ahhoz, hogy egy jó feketét meg lehessen inni. — Van valami különleges „re- cept”-je, hogy ilyen kávét főz? — Receptem? Ugyan .,. Kávé kell hozzá, egy kis türelem, és még egy. — ? ,4 — Vendég, aki méltányolja . ?. — Köszönöm, megtanultam. MÉG EGY TÉLI KÉRDÉS: — Mik a nyári tervek? Nincs benne hiány, ahogy a gyors felsorolást hallgatom. Pálmákért, Magasnívójú jazz-zene. Meggyorsított kiszolgálás. Étterem-bővítés, söröző terrasz .., És ami a legszebb benne: mind ez nem valami világvárosban, nem egy luxus fürdőhelyen, hanem Tolnán; és nem grófoknak, ingyenélő báróknak és zsírjukban fuldokló földbirtokosoknak, hanem gyári munkásoknak, kétkezi dolgozóknak, parasztoknak, tanítóknak, segédmunkásoknak és öreg nyugdíjasoknak, egyszóval! az új társadalom egységes, boldog családjának. — Syso — ,
