Tolna Megyei Népújság, 1958. december (3. évfolyam, 284-307. szám)
1958-12-02 / 284. szám
1958 december 2. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 d népéïi II. illegális pártsejt alakul 1930-at írunk. Szerte a világon erősödik a fasizálódás, Horthy-Magyar- országán különösen nagy a terror. Szekszárd megyei város urai is mindent igyekeznek megtenni, hogy hűen 1919-es hagyományaikhoz, csí- fájában fojtsák el a haladó mozgalmakat. De hiába, hasztalan minden törekvésük. A kommunisták a fehér- terror utáni aléltságból éledeznek, egyre erőteljesebben szervezkednek. A mag jó talajba hullt, kikelt és a növény erőteljes fejlődésnek indult. Rendőr- és csendőrszemek figyelő füzében bátor, életüket a közügynek szentelő. Szekszárdról Budapestre származott munkások kezdik a szervezkedést. Linka József, a fővárosból kommunista tevékenysége miatt kitiltott, elvhű, régi kommunista, csalhatatlan ösztönnel megkeresi és megtalálja azokat az embereket, akik hajlandók kezükbe venni, s magasra tartani az elnyomás elleni harc megtépázott vörös zászlaját. A helybeli "Pozsonyi István — aki 1919-ben még ifjú kommunista volt —is segít az illegális kommunista sejt létrehozásában. Kik azolíá szekszárdiak, akik vállalták és vajon miért az üldözést, az életveszélyt? Többségük a város perifériáin lakó, főként újvárosi fiatal, szegény ember fia. A sokgyerekes Szalcály-pék három felnőtt fia, Szakály Béla, Szakály László és Szakály Gyula, akik nagyon korán megismerték, milyen keserű azt hallani. hogy „nincs”. (Több történetet mesélnek gyerekkorukról, elesettsé- gükről. Sírt az egyik gyerek az ágyban. mert a szerény „vacsora” után éhsége miatt nem tudott elaludni. Máskor a nagyobbacska gyerekek rozsot vittek egy közeli község malmába őrletni és csereként véletlenül búzalisztet kaptak érte. Hej, micsoda öröm is volt az! „Édesanyám, főzzön egy vájling mákostésztát!” — jöttek haza.) Fogékony volt a forradalmi eszmék, a mozgalom iránt a kisparaszti származású Prantner József fiatal építőipari munkás (most ő a Megvei Pártbizottság első titkára) és a jókedélyű, megfontolt, nagyon egyszerű körülmények közt élő Flach Imre asztalos is, aki a megalakult pártsejt titkára lett. Flach Imre volt közülük az, aki akkor már mozgalmi tapasztalattal is rendelkezett, hiszen előzőleg hosszabb ideig dolgozott budapesti üzemekben, ahol többször résztvett a munkásösszejöveteleken, tüntetéseken is. Csakhamar úgy kiépült a titokban megalakított pártsejt, hogy a felsővárosi és csatári városrészeken is tevékenykedtek tagjai. Fiatalokból és főként szegényparasztokból álló szimpatizáns gyűrű vette körül a kis kommunista csoportot, akik közül esténként többen rendszeresen összejöttek az újvárosi templom árnyékában meghúzódó, tömöttfalú, alacsony Szakály-házban, ahol beszélgettek, politizáltak, tiltott szépirodalmi könyveket olvastak a sakkozás mellett. A társadalom különféle egyéb rétegeiből is bekapcsolódtak a munkába a keserves jelen ellen tenni- akarók, az elégedetlenkedők. így álltak be a harcosok soraiba Kemény Tibor újságíró, Karászi Ferenc szabó. Pollák Miklós, Csillag József és mások. Amíg az úri bitangok sorra küldték diadalittas jelentéseiket, hogy „a1 kommunistafészek Szekszárdon kitekertük a bolsevisták nyakát, megszűnt az ellenállás”, létrejött az illegális pártsejt és fokozatosan szélesedett, erősödött a mozgalom. Következik: „Él a Párt. Kommunisták a tömegek között.” Somi Benjaminné A közel nyolcmillió forint tulajdonosai Zárszámadás a bátaszéki Bázakalász Termelőszövetkezetben gyűlésen elhangzott hozzászólásokból: Az állattenyésztésben dolgozó Má- csik bácsi: — Azt mondtam valamikor, hogy míg a két kezem fel tudom emelni, nem lépek a szövetkezetbe. Mégis beléptem négy évvel ezelőtt. Azt mondhatom, hogy azelőtt három év alatt sem volt any- nyi jövedelmem, mint most egy év alatt. Farkas András: — Hét hónapja vagyok a szövetkezetben. Előtte hét évig vállalatnál dolgoztam. Soha nem tudtam elérni azt a jövedelmet, amit itt. Nem is válók meg a szövetkezettől. Sós György sertéstenyésztési dolgozó, 13 hold földdel lépett a szövetkezetbe: — Mindig esküdöztem, hogy én bizony nem lépek a szövetkezetbe. És most itt vagyok: 28 000 forint az idei jövedelmem. Csak annyit mondhatok, nagyon elégedett vagyok. Részi vett a közgyűlésen Báli Zoltán, a Tolna megyei Tanács VB elnökhelyettese is, aki elnöke volt ennek a szövetkezetnek és Somi Benjamin, a járási pártbizottság első titkára. Somi Benjamin elvtárs többek között a következőket mondotta: — Itt a termelőszövetkezetben nem egyszerűen kenyérkereset folyik. Itt történelmet csinálnak. Egy új gazdasági formát alakítunk ki a mezőgazdaságban és ennek a bátaszéki Búzakalász Termelőszövetkezet tagjai úttörői, élharcosai, példaadói. Báli Zoltán elvtárs arról beszélt, hogy ha időközben voltak is hibák a szövetkezetben, azok csak átmenetiek voltak és sorra megszűntek. — Amikor ebbe a szövetkezetbe jöttem — mondotta — a kívülállók is le akartak beszélni az itteni munkáról, azt bizonygatták, hogy itt nincs rendes tagság, mert senki sem szeret dolgozni. A tények erre alaposan rácáfoltak. Ha akad is, aki nem dolgozik minden erejével a közösért, a többség szívvel-lélekkel a szövetkezet felvirágoztatásáért dolgozik. A gyűlés ifjú Pécsi András párt- titkár zárszavával ért véget. Ezután ünnepi ebéd következett. Az ünnepi műsorra vasárnap este került sor. A szövetkezet KISZ-fiataljai önálló műsort adtak: táncjelenetet, egy szövetkezeti problémával foglalkozó egyfelvonásost és csasztuskát. A műsor után jutalomkiosztás következett: a 183 tag közül több mint 100 kapott jutalmat, különféle használati cikkeket. Ezt követően pedig a szövetkezet megvendégelte a tagságot, a hozzátartozóikat és a megSzombaton tartották a zárszámadási közgyűlést a bátaszéki Búzakalász Termelőszövetkezetben és vasárnap pedig a zárszámadási ünnepséget. Az összes eseményt leírni nem tudom — erre nem merek vállalkozni, ehhez több újság terjedelme sem lenne elég. Sőt, még a »legérdekesebb« dolgok közül is nagyon sokat el kell hagyni. Ugyanis nagyon sok »lényeges« dolog van ebben a szövetkezetben. Három éve jártam utoljára itt, s most nem akartam hinni a szememnek, fülemnek. Először is becipeltek a terembe, ahol a közgyűlést tartották, egy hatalmas ládát lelakatolva. Mint később kiderült, ebben volt a pénz, amelyet végelszámolásként kiosztottak és amelyet már előre mindenki számára külön borítékba raktak. Az alapító tagok emlékeznek olyan zárszámadási közgyűlésre is, amikor egy aktatáska is elég volt a kiosztásra kerülő pénznek. Most pedig ebben a ládában nem kevesebb, mint 612 000 forint volt borítékban, és a közgyűlésnek az volt a befejezése, hogy ezt szétosztották a tagok között a végzett munka alapján. Az utat, amely e pénzesládáig elvezetett, nehéz lenne jellemezni, hiszen nagyon sok adatot kellene felsorolni. A leglényegesebbet azonban elmondta Varga Jenő, a szövetkezet elnöke a zárszámadási beszámolóban. Idézek belőle: »Tagságunkra a bizalom és a munkaakarat volt a jellemző, összefogtunk, dolgoztunk és igyekeztünk kihasználni a rendelkezésünkre álló lehetőségeket.« Ehhez pedig kiegészítésül feltétlen hozzá kell tenni: hozzáértő, nagytudású, áldozatkész elnök irányította a szövetkezet életét a tagság határozatai, bizalma alapján, először Báli Zoltán elvtárs, aki jelenleg a Tolna megyei Tanács VB elnökhelyettese, utána pedig Varga Jenő elvtárs lett az elnök, aki az eddigi jelek szerint szintén rászolgált a bizalomra. A szövetkezet vagyona meghaladja a 7 millió 800 ezer forintot. A vagyonnövekedés jelentős részét az idén érték el. Ez mindenekelőtt egyenes következménye annak, hogy a szövetkezet gazdaságában egyre inkább az állattenyésztés válik uralkodóvá. Ennek szükségességéről még néhány taggal is vitatkozni kellett évekkel ezelőtt, és ma már minden tag a saját jövedelmén keresztül érzi a kiváló állattenyésztés hasznát. Nem találkoztam elégedetlen emberrel ezen a közgyűlésen, pedig — néhány kivételével — minden tag ott volt. Most pedig a hangulat jellemzésére álljon itt néhány mondat a közhívott vendégeket. Közel 500 személy számára kellett teríteni. A szövetkezet sertéseket vágott erre az alkalomra és a -húsleves után ízletes töltöttkáposztát, majd pedig sültkolbászt, hurkát és süteményt tálaltak fel a »szövetkezet leányai«. Jellemző, hogy több mint 1000 húsgombócból ; készítettek töltöttkáposztát. A borozgatás és a zene — no meg elsősorban a jó zárszámadás — csakhamar vidám kedvre derítette a tagságot és a reggeli órákig mulatoztak. Boda Ferenc A kávésbögre D. Gyuri bácsi, oviikor elérte a nyolcvankét évet, tehetetlenné vált. Csendesen üldögélt a konyha sarkában és üres pipáját szívogatta. Mert mióta hasznavehetetlenné vált, a lánya sajnálta tőle a pipadohányt is és csak ünnepnapokon dobott neki egy-egy paklival. Az egyik őszi estén gombapörköltet tett a lánya az asztalra. — Egyék csak nyugodtan, majd jövök mindjárt — mondta Gyuri bácsinak és átsietett a szomszédba. Az öreg ember szerette a gombát. Jóízűt evett. Aztán elővette üres, megkopott cseréppipáját és szívogat- ni kezdte. Füst helyett a megnedve- sedett bagó savanykás ízét érezte a szájában. Jó félóra telt el, mire a lánya a szomszédból visszaérkezett. Nem ült le enni az asztalhoz, hanem a gombapörköltet a sarokban lévő vödörbe öntötte. — Te miért nem eszel belőle? — kérdezte gyanakvón Gyuri bácsi. — Nem vagyok éhes! — csattant a félvállról odavetett válasz. — Hiszen szereted Te is a gombát!? — fűzte tovább az öreg a beszédet és úgy érezte, hogy a gombapörkölt után maradt kellemes íz keserűre változik a szájában. — Ne féljen, nem mérgeztem meg — nyelvelt a menyecske. Az öreg szótlanul felállt, kitá- molygott az udvarra. A deszkából készült fehérre meszelt illemhely oldalához támaszkodott és mutatóujjával lenyúlt a torkába. Sokáig erőlködött. Amikor sikerült köny- nyítenie magán, úgy érezte, hogy mázsás kő esett le a szívéről. — Engem nem tesz el láb alól... Én élni akarok — motyogta remegő han gon és megindult a keskeny kis kamra felé, ahol az éjjeli szállása volt. A lánya feléje sem nézett, másnap egész nap nem váltottak szót. Este kínzó éhség gyötörte. Nem bírta tovább, bekopogott a konyhába, ínycsiklandó szagok csapták meg az orrát. Leült avarokba és várt. — Vén hülye... Hát mit gondol miért főzök én... Hogy maga kiök- lendezze magából? Nem talál más szórakozást? — kiabált a menyecske. Az öreg hallgatott, szemei elpá- rásodtak a könnytől és a kezében veszedelmesen remegni kezdett a görcsös somfabot, amit a térdei között tartott. — Na, itt van, igya meg. — A menyecske egy bögre kávét tett eléje. Gyuri bácsi tétovázott egy ideig, aztán megfogta a bögre fülét. — Maga olyan, mint egy taknyos csecsemő — hallotta a gonoszul csengő, sértő hangot és elerőtlene- dett a keze. A kávés bögre a konyha kövére esett és darabokra tört. A menyecske odaugrott hozzá és jobbról is, balról is arcul ütötte. Az öreg szemei előtt piros karikák táncoltak. Csengett a füle. Tapogatózva támolygott az ajtóig, s csak kint tért ismét észhez. Keserves, hangos zokogásba kezdett, aztán megindult a tér felé, amely a kis város középpontjában terpeszkedett. Másnap reggel találtak rá. A templom küszöbén kuporgott. Amikor megkérdezték, hogy van-e hozzátartozója, a fejét ingatta. Azóta a szociális otthon hatalmas kastélyának a lakója. A lányát a törvény kötelezte arra, hogy havonta négyszáz forintot fizessen a szociális otthonnak. D. Gyuri bácsi most megelégedett, boldog ember. Amikor legutóbb beszéltem vele, csak néhány percre komorodott el az arca, amikor azt mondta. — Megütött a gyalázatos azért, mert eltörtem a kávésbögréit, pedig jól emlékszem, amikor kislány volt és az anyja el akarta fenekelni amiért összetörte a boroskészletet, én mentettem meg a veréstől. H. T. Élmények a 26-os cellában — 1919 H szegedi fehér csapatok bevonu- lása utáni napokban, úgy augusztus közepe táján a déli órákban két fehértollas legény állított be fegyveresen Bonyhádon az egyik volt munkástanácsi taghoz. Felszólították, kövesse őket a községházára, ahol valami ügyben ki akarják hallgatni. Kissé gyanúsnak tetszett, amikor végig az utcán kísérték s a járókelők, egyrésze fejcsóválva, más része pedig kárörvendve nézte őket, de hát arra gondolt, mi történhet vele, hisz nem rabolt, nem gyilkolt. Csodálkozott azonban, amikor nem a hivatalos Helyiségbe, hanem a rendőrőrszobára kísérték, ahol már több, — a Tanácsköztársaság idején hivatalt, vagy párttisztséget viselt, — ismerősöket talált ott őrizet alatt. Megütközve kérdezte az őrséget, ez mit jelentsen, decsak annyit mondtak: — Majd jön a főhadnagy és ő elmagyarázza. Teltek az órák, késő délután lett mire tényleg benézett egy főhadnagyi rangot viselő fehértollas tiszt és azt kérdezte: »Kinél van készpénz és mennyi?« (A Tanácsköztársaság 25 koronás bankjegyeinek egyik oldala fehér volt, s a közönség a Tanácsköztársaság leverése után már mint pénzt nem fogadta el. A monarchiabeli bankjegy kék volt.) Csak egy fiatalembernél akadt kék pénz, akit aztán kihívott a tiszt az udvarra és többet már nem is láttuk. Az egeten okulva valameny- nyi őrizet alatt lévő próbált az ablakon át hazaüzenni kék pénzért, de bizony nem sikerült, mert közben kocsik álltak elő, s az őrizetbe veiteket erős fedezet mellett még az esti órákban beszállították a szekszárdi fogházba. A foglyok már útközben kóstolót ** kaptak a későbbi bánásmódról. Volt köztük néhány zsidó, akiknek a pofonok mellett minden útmenti keresztnél dicsértesséket kellett mondaniok. Szekszárdra érve a fogház felügyelő durva szitkozódás közepette vette fel a személyi adatokat, majd a zsebben található tárgyakat, még a fésűt is elszedette. Arra a kérdésre, hogy miért történt a letartóztatás, ráorditott a kérdezős- ködőkre, hogy hallgassanak, mert megvan rá a mód és eszköz, hogy a szájukat befogassa. A foglyokat aztán belökdösték egy-egy szűk cellába, ahol a puszta szalmazsákokon sorstársai hevertek és súgva érdeklődtek a külvilági események iránt. A lakótárs valami foltozó varga volt, akit valami bűntény elkövetésével vádoltak. Jó késő éjszaka volt és többször félbe kellett hagyni a beszélgetést, mert időközönként villanylámpával világítottak be az ajtó kémlelő nyílásán. Egyszer csak az egyik távolabbi cellából szörnyű, szívszaggató jajgatás hallatszott, majd egy pillanatra cs^nd lett, de csakhamar újabb ajtócsapkodás hangzott, újabb kínos jajgatás kíséretében. így ment ez aztán szakadatlanul mindig közelebbről. A cellák foglyai szívdobogva lesték, hogy mikor kerül rájuk a sor. Nem kellett sokáig várakozniok, mert egyszerre csak kicsapódott az ajtó és bikacsökkel felfegyverzett tisztek léptek be a szűk zárkába. A zseblámpával megvilágították a földönfekvőket, majd az egyik ütésre emelte fel a korbácsot, amikor a má sik felismerte a bonyhádi foglyot, s csodálkozva kérdezte: — »Hát maga hogy került ide?« A kérdezett nem tudott felvilágosítást adni, de a 26-os cella lakója nem került a bikacsőkkel közelebbi ismeretségbe. A vargát azonban elvitték máshova és nyilván részese lett azoknak a kínzásoknak, amelyek szakadatlanul folytak minden éjszaka. S zörnyű érzés egyedül lenni egy szűk cellában és éjszakánként a kínzott emberek jajgatását hallani. Idegőrlő, őrjítő érzés volt. A porkolábok között szerencsére akadt egy jószívű őr, aki időközönként egy égő cigarettát nyújtott be a kémlelő nyíláson. Volt azonban az őrök között egy fiatalabb, aki nyilván érdemeket akart szerezni, s még a galambetetést is megtiltotta, sőt képes volt arra is, hogy büntetésből a napi 10—15 perces sétát is megvonja. Hír nem igen jutott be a cellába a külvilágról és igen jó szolgálatot tett az a fiatal tetőfedő, aki lecsúszott a fogház ereszcsatornáján és az egyes ablakokba bemondott valami biztatót, hol jó, hol rossz híreket. A legcsüggesztőbb és legelszo- morítóbb hír az volt, amikor Szekszárdon kivégezték a városi és megyei direktórium tagjait. V asárnaponként megengedték a hozzátartozók látogatását és az élelmiszerek beadását is. Ilyenkor a fogház előtti térről behallatszott az asszonyok siránkozásának, jajgatásának zaja, ami természetesen még jobban lehangolta a foglyokat. De igen lehangoló volt az is, hogy a le- tartóztatási hullám nem akart szünetelni, s a séta alatt láttuk, hogy már az alagsorok és a pincék is meg teltek foglyokkal. A csüggedő foglyok között szerencsére akadt egy jókedvű is, aki minden fenyegetéssel dacolva a séta és talán az ételmegvonás dacára is fütyülve és énekelve sétálgatott, sőt néha az őrök felé is mondott egy-egy megjegyzést. Mint például: »Sülj meg a zsírodban«. Ezek a kis epizódok legalább néhány percre enyhítették a komor némaságot. Egy szomszédos cellából valami postás, vagy katonai távirdász morzejeles híreket adott. Az őrök hiába kutatták, hogy ki a morzezó, nem találták meg. Hiába folytatták a kihallgatásokat a foglyok nem vallottak és hetek, hónapok múltán aztán jónéhányat kénytelenek voltak szabadlábra helyezni Persze a szabadonbocsátás után következtek a hivatali fegyelmi eljárá sok, amelynek következtében soB kistisztviselőt állásából elbocsátottak.
