Tolna Megyei Népújság, 1958. október (3. évfolyam, 231-257. szám)
1958-10-12 / 241. szám
'2àûdû£ôM CSÂNYI LASZLO: Il bonyhádi termelőszövetkezetben A hegyről a táj kitárul, a távol a dombhajlatba kapaszkodik és a boldog föld, a hullámzó vidék egybeolvad a tiszta égi kék örömével. Ameddig lát a szem százötven család biztos birtoka. Össszehajlik a szélben csendesen a lúcfenyő a nyír, a topolya. « # Kislány megy át a láthatáron, lebeg rajta a piros vászon, vitorlaként viszi a szoknya, mintha látomás, jelkép volna, mert mint az álom, tovalebben, de visszanézi, hogy ne feledjem s át is lépett a láthatáron, emléke, csak egy kicsi lábnyom. 3, A porló fényen árnyék suhan át s a percnyi bánat, csepp szomorúság a virágszirom otthagyja nyomát. Mint a lányok, égő pipacsok reszketnek a vágytól. A titok izzik kelyhiikben, amint felkínálják múló életük múlhatatlan lángját. Éjféltájban, mikor Villem Heyd, a legbölcsebb bázeli orvos is csak annyit tudott mondani, hogy Isten kegyelmébe ajánlja a beteget, és már a leghűségesebb cselédek sem hallgattak utasításaira, amiket azzal adott nagy fontoskodva, hogy »•történhetnek csodák«, s »-Isten irgalma végtelen«, ekkor az egyik kar káplánnak, aki hűségesen virrasztóit éjszakánként a beteg kanonok mellett, eszébejutott Paracelsus neve. Bizalmasan a beteg fölé hajolt és súgott neki valamit. »Csak segítsetek« — mondta a kanonok s kövér arcát kiverte a halálfélelem verejtéke. Néhány perc ’ múlva lóhalálában nyargalt az öreg sekrestyés a tudós orvosért. »Szóval halálán van« — nézett gúnyosan az öregre és sietve derekára kötötte hatalmas kardját, mely minden lépésnél bokáját ver- deste. Gyorsan mentek a sötét éjszakában; előttük egy szolga vitte a lámpát. Lichtenfels kanonok türel metlenül várta az érkezőket. »Fiam már csak benned bízom — mondta a szobájába lépő Paracelsusnak — vezéreljen Isten.« Esdeklően nézett az orvosra, majd kis szünet után megismételte: »Már csak benned bízom. Száz aranyat adok, ha meggyógyítasz.« Már hajnalodott, mire elkészült az orvosság. Titokzatos füvekből és ásványokból sűrű, tejszerű folyadékot kotyvasztott, amiből kétórán- ként kellett bevennie a betegnek, egy kiskanállal. Mikor haza akart indulni, a kanonok felemelkedett ágyában s marasztalta: »Ne menj még, ó nagytudományú. Mintha nagyobb biztonságban érezném magam, ha mellettem vagy.« A titokzatos szer hatása csodálatos volt. A kanonok harmadnap már lábra állt, a hetedik napon pedig úgy érezte, teljesen egészséges. Mikor az orvos meglátogatta, elismerően veregette meg a vállát: »Becsülöm tudományodat. Misét fogok bemutatni, hálából, e csodálatot gyógyulásért.« »És a száz arany ‘— nézett a kanonokra — elfelejtetted, nagyságos uram?« »Igen, a száz arany... — mondta elgondolkozva a kanonok — elég könnyelműen száz aranyat ígértem. Nos, meg fogod kapni.« Egy hónap telt el, de nem fizetett. Végül is ezt mondta az orvosnak: »Meggyógyitottál, az igaz. Valami kis kotyvalékot adtál, hát ér az száz aranyat?« »Az a kotyvalék — szólt halkan az orvos — annyit ér, mint az életed. Meggyógyultál tőle.« »Nos, nem bánom — mondta m hosszú szünet után a pap — kapsz öt aranyat.« így is jól jársz, valid be, jól jársz, de nem bánom, adok öt aranyat.« Az orvos felemelte fejét s karjával bizonytalan mozdulatot tett. »Csak azt bánom — mondta, tagolva ejtve ki a szavakat —, hogy azon az éjjelen, mikor halálodon voltál, nem öltelek meg. Pedig kezemben voltál, adhattam volna mérget, melytől elalszol, mint a gyermek s a túlvilágon ébredsz fel, melyről oly kenetesen tudsz pré dikálni. S adhattam volna másfélét is, mely kínzó fájdalmakat hoz s melytől lassan pusztultál volna el Csak az vigasztal, hogy egészséged nem tart örökké, s mikor a bázeli orvosok nem tudnak már segíteni, megint csak értem küldesz...« Néhány nap múlva, éjszaka, egy hűséges embere ébresztette fel az orvost. »Menekülj — mondta riadtan, az ablakon át — Lichtenfels kanonok feljelentett, hogy életére törsz s a városi tanács elfogatóparancsot adott ki ellened. Menekülj, mert különben hajnalban a tanács kezére kerülsz.« Az orvos nem vesztette el nyugalmát. Azonnal parancsot adott, hogy 'fontosabb dolgait csomagolják be, füveit, az ásványokat és néhány könyvet maga tett egy vászonból készült zsákba. Még hajnal előtt útra kelt Maurus nevű famulusá- val. Sietve lépdeltek az elhagyott utcákon, s minden sarkon óvatosan kémleltek, nincs-e nyomukban az éjjeli őrség? Mikor végre a város határába értek, az orvos megállt egy dombon s a mélybe mutatott: »Azt a várost, a völgyben, Bázelnek hívják. Jól jegyezd meg nevét, de azt se felejtsd el, ami ott velünk történt. S mikor Bázelre gon dőlsz, jusson eszedbe, hogy sok Bázel van még földrészünkön, s Isten sok Lichtenfels kanonokot is teremtett, ő tudja miért? De szükséges, hogy gyakran gondoljunk erre, mert az ilyen példák óvatosságra intenek, és bizalmatlanságra. Mert nagy jót sem szabad tenni némely emberrel, néha a bűnt és gonoszságot előbb megbocsátják, mint a jótéteményt. De azért ez ne keserítsen el. Maurus, mindig éljen benned a tudat, hogy nekünk feladatunk van, amit el kell végeznünk: gyógyítanunk kell, hogy az egészséges testekbe egészséges lélek is költözhes- sék... Igen, Maurus, azt hiszem, csak így tudunk harcolni a bűn és butaság ellen...« És sietve lépkedtek tovább; a hatalmas kard minden lépésnél ütemesen verdeste az orvos lábát. APOR SÁNDOR Egy pofon,.] két zsandár Valahogy felborult a rend az idő tájt a pusztán. Egymás után történtek váratlan és érthetetlen dolgok, amelyek kizökkentették helyéről az ezredéves nyugalmat. Az öreg asszonyok háborút jósoltak, a férfiemberek meg csak kelletlenül morgolódtak, az uraság pedig káromkodott, mint a kopogós jégeső. Egyik nap leégett két nagy asztag, másik nap a lovakat nem lehetett megitatni, mert a kényes orrú állatok megérezték a vizen a döglött patkányok szagát, amivel virradatra telehányta valaki a ménes kútját. Egy hét múlva háromlábú borjú jött a világra, s a következő vasárnap, két gyönyörű bikaborjú fordult fel egymás után. Már mindenki azt leste, mi lesz a következő rémség. Nem is kellett rá sokat várni, mert egy este hatalmas tűznyelvek piros- lottak fel kelet felől. — Ég a kiserdő! — riadt végig a tanyán a hír, de bizony csak c. felét, sikerült megmenteni az erdőnek. Az a része, ahol a kitermelt fa már méterekbe rakva várta az őszi szállítást, porig égett Az uraság azon nyomban hívatta a zsandárokat. (Nyugodtan tehette, a puszta betyárjai más vidéken jártak, meg biztos nem is azok voltak, hiszen megkapták már az egész évi kommenciót.) Biztos azért, ami biztos, a szétszórt tanyák kútostorai egymás után emelkedtek a magasba, amerre mentek a csendőrök, nehogy valami kóborgó szegénylegény éppen a zsandárok karjába fusson. A zsandárok tehetetlen dühös- ködéssel nézték, hogy a pusztai nép mennyire tartja az ősi törvényt, — jelezd a pandúrt! — de akárhová fordultak be, hogy szóvá tegyék a kút-táviró működését, egyforma válasszal fizették ki őket: — Már vizet meríteni se szabad? — Hát ezt bizony még a vármegye se tilthatta megi, pedig az már sokmindent megtiltott mostanában. a dohánytermeléstől kezdve a pálinkafőzésig. Hiába, nyomorúság a szegény magyar élete. Fogcsikorgatva ballagtak hát a zsandárok a Steinfeld-major felé és átvágtak a sziken, hogy kurtítsák valamennyire az utat. Toczó András azon az éven veszkődött ott először az uraság' birkáival. Sok pogány dolgot össze-visszagondolt magában ott a birkák mellett, s most is éppen azon gyötörte magát, hogy ő ezt tovább nem csinálja, ő már nézte eleget, hogy egész nap csak kotor az orrával a birka, de harapni- valót véletlen se talál, csak éhezik meg koplal, mintha azért tartanák. Törte a fejét András, hogyan kéne megmondani az uraságnak a legkisebb bajjal ezeket, amikor meglátja ám, hogy az ő szikének határán felbukkan a két hosszúpuskás fogdmeg, s mennek arra keletnek, a tanya felé, s őrá még csak ügyet se vetnek. — Hijnye, az anyátok nemjóját! — bokrosodott ki a méreg Andrásban, — ti is jókor jártok erre... Azzal a nyájat a két kutya gondjára bízta, ő meg elindult északnak, amerre a — kút van. így aztán éppen a szik közepén keresztezték egymás útját. Hogy a csendőrök nem köszöntek, András sem mozdította a füle botját sem,' csak ballagott tempósan, de jól megnyújtott lépésekkel. Pár lépés után ott is volt a kútnál, kapja az ostort, rántja fel a ménkű nagy vedret. Kiborítja a vizet a vályúba, és fennhagyva az ostort, fordul vissza a nyáj felé. Épp a két zsandárral találja magát szemközt. A két hosszú mordály meg éppen hasának szegezve. Megáll hát András. — Mit megcsinálsz kutyadisznó? — ordít rá azon nyomban a rangosabb. Különben is nagyhangú porosz volt, most meg még a kútostorok mérge is tüzelte. Talán törzsőrmester volt. András hallgat egy hunyás- nyit, csak aztán szűri ki csendesen a foga közül: — Én? Semmit... — Fel betyárnak? Majd én csinálni jel neked —* vörösödik a méregtől a vármegye katonája, s leeresztve a puskáját, hatalmas pofont ad a szinte megkövült Andrásnak. Toczó András nagy indulatát visszafogja a helyén levő esze; Két töltött szuronyos puskával szemben még az ő ereje is kevés lenne. Csak az életét adná oda ingyen. Másképp kell ezt kiegyenlíteni. A következő pillanatban András már meg is emeli a kalapját s illendő hangon így szól: — Köszönöm alássan. Majd megszolgálom. * Bent a kastélyban a két alapos zsandár vége-hossza nélküli kihallgatásokat »foganatosított« az összes gyanús körülmények »felderítése« céljából. Ettől persze a körülmények sem lettek tisztábbak, viszont az uraságot olyan méregbe hozták, hogy legszívesebben kipenderítette volna a két »közbiztonsági közeg«-et, főleg akkor, amikor őt is bolon- dabbnál-bolondabb kérdésekkel kezdték nyaggatni. Egyszer azonban ez is csak véget ért, hiszen már erősen lehaj- lóban volt a nap, és a zsandárok szerettek volna estére hazatérni. Próbáltak is kocsit kérni az úrtól, de az még teljes mérgében tombolva, kegyetlenül rájuk för- medt: — Megbolondultak kendtek? Dologidőben kucsérozni? Szamarat sem adok, nemhogy lovat. : ; Gyalog indult el hát a két zsandár. Ugyanazon az úton, ahol jöttek. Csendesek voltak és a sok hiábavaló beszédtől még fáradtak is Orrlógatva bandukoltak ki a cselédházak közül és mentek neki a dorombolói sziknek. Arra, amerre a kútostor látszott, ahol a pofon elcsattant. Toczó András a közeli dinnyeföld látófájáról ideje korán észrevette a két zsandárt. Gyorsan leereszkedett és beállt a birkái mögé, miután a kitaposott ösvényen, ahol majd el kell haladnia a két emberének, gyors kezekkel megigazított valamit. Amikor a zsandárok elhaladtak mellette, rájuk se igen nézett. Mutatta, hogy tartja a haragot. Az idősebb zsandárnak mindjárt jobb kedve támadt, amint megismerte reggeli »hőstettének« szenvedő alanyát és peckes léptekkel hangsúlyozta erősebbre rendfenntartási tekintélyét. — Csak arra menjenek .. 1 — fohászkodott magában András, amint kanyarodtak az úton a zsandárjai. Szerencséje volt. Arra mentek, ahol ő matatott az előbb a földön. ötven lépés ... negyven : : : számolgatta magában András a még szükséges távolságot. Kigyöngyözött homlokkal várta a fogyó, léptek múlását és minden idegszálával csak a két embert figyelte. Egy puffanás. Még egy. Kész. András sietség nélkül odaindult, ahol a két embernek lennie kellett. * Szép, holdvilágos éjszaka volt, olyan, amilyen még a pusztán is ritkán adódik. Egy árnyék dolgozik sebesen a hold fényében, két kutya ugrál körülötte. Az ásó seregve hasít bele a földbe, gödör készül; A hajnal* amikor előjön éjszaka-ágyából és végig néz a pusztán, nem vesz észre semmi változást: Ugyan, mit is venne észre? * Hetekig volt hangos a környék a szimatoló, nyomozó kis- és nagyrangú zsandároktól. Annyit tudtak megállapítani, hogy a két zsandár elindult a tanyáról, de nem érkezett meg. Toczó Andrást is sokat faggatták, látta-e őket, hogy volt, mint volt. András csak a vállát vono- gatta: — Meg kell legyenek, hacsak a föld el nem nyelte őket ;. .Elengedték hát Andrást Is: Látszott rajta, hogy az igazat mondja. Hogy mennyire az igazat, azt csak ő tudta egyedül. Meg a két kutyája. S ők hárman nagyon tudtak hallgatni. A puszta pedig velük hallgatott. Jánosy Zoltán KULTURÁLIS HÍREK A NAGYVILÁGBÓL Könyv... a téglában A leningrádi »Szaltikov Scsedrin« Közkönyvtár kéziratosztály nemrégiben csomagot kapott Közép-Azsiából. A küldemény — a munkatársak legnagyobb csodálkozására — egy agyagtégla volt. A közép-ázsiai köztársaságokban azelőtt ilyen téglákból építették az egyszerű viskókat. A csomagot I. Anbojev hidrogeológus küldte Taskentből. A mellékelt levélben felhívta a leningrádi tudósok figyelmét arra, hogy a tégla egyik oldalán könyvlapok szélei láthatók. A leningrádi restaurátorok hat hónapon keresztül dolgoztak az agyagréteg eltávolításán, majd speciális vegyi anyagokkal restaurálták a lapokat. Munkájuk befejeztével érdekes leletre bukkantak. A kézirat Ahmat Asszavi XII. századbeli szerző műve és keleti bölcsességeket tartalmaz. Harc az analfabétizmus ellen Kínában A legutóbbi időben 12 kínai tartományban — a többi között Kvan- tungban, Shansiban és Kiangsuban — a felnőtt lakosság körében megszűnt az analfabétizmus. Egymagában Kvantung tartományban ez év áprilisa és júniusa között 5 340 000 személy tanult meg írni és olvasni — tízszer annyi, mint a felszabadulás utáni első nyolc évben. Két—öt éven belül teljesen megszűnik az analfabétizmus a kínai lakosság körében. Talpraesett filmproducerek Mint a Le Monde közli, Hollywood filmproducerei rendkívül „talpraesettek”, jól megérzik, mi kell a közönségnek. Erre bizonyíték a közel- keleti válság. Az elmúlt hetekben a következő című készülő filmeket jelentették be az amerikai filmszövetségnél: „Akció a Közel-Keleten", „Kaland Közel-Keleten’’, „Lángok Perzsiában’*, „Lángok Irak felett”, „A libanoni hölgy*’, „Idegiének Libanonban’*, „Találkozás Jordániában” és „Vihar Közel-Keleten”.
