Tolna Megyei Népújság, 1958. október (3. évfolyam, 231-257. szám)
1958-10-05 / 235. szám
TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1958. október 5. ( Horgászok között a Sión és a Dunán Tíz nap Csehszlovákiában — Elmondja Walter Gyönyörű, igazán kirándulásra csábító idő volt, mikor motorra ültünk, és elindultunk egy riportra; a Sión és a Dunán meglesni a horgászszezon utolsó negyedének egy-egy eseményét. Annyira jó volt az idő, hogy megizzadt a hátunk, amíg a csónakmotort, az evezőket, a kötegnyi horgászbotot (és tudja a csoda milyen segédeszközöket nem) lecipeltük a siópartra. Felsóhajtottunk mindketten egyszerre, amikor leraktuk váltunkról a terhet: Ahogy felszedtük a »horgonyt«, lassan úszni kezdett velünk lefelé a csónak, barátom meg a motor fölé hajolt és egy madzagot hol rácsavart egy kerékre, hol meg lerántotta róla a motor dühös prüszkölése közben. Amikor már elfáradt, izzadt homlokát törölgetve hátra pislantott felém, s mint aki egy pillanat alatt mindent megértett, csodálkozva meresztette rám a szemét: — Te megborotválkoztál? — Meg — válaszoltam. — Csak nem jövök a halak közé háromnapos szakállal, hogy elijesszem őket? — Nem lesz szerencsénk — sóhajtotta lemondóan, aztán tovább bajlódott a motorral, nekem meg egy evezőt adott, hogy irányítsam a csónakot. Ez nem a legjobban sikerült, mert olyan kanyarokat vettünk az egyik parttól a másikig, hogy majdnem felborult a csónak, sőt amikor végre elindult a motor, a csónak orra visszafelé állt... Az első horgászt a siópart egy meredek részénél pillantottuk meg. Középkorú ember volt: ült a parton, könyökét a térdén, állát pedig a tenyerébe nyugtatva, s a tekintetében, ahogy a horognyél végét figyelte, volt valami belenyugvás a sors akaratába, még abba is, ha csak egy félkilós ponty akad a horogra. Nem áll- \ tunk meg, csak távolról érdeklődtünk, hogy mi az eredmény. Szomorúan legyintett és még szo- morúabban mondta: — Még kapás sincs. A Sión kedden senkinek nem volt szerencséje: akit megkérdeztünk mind panaszkodott a halakra, hogy nem hajlandók bekapni a kukoricába, vagy kukacba bujtatott horgot. Ez valóban bosszantó lehet, mert erről panaszkodtak este a horgásztanyán az ott lévő öregek is... A kályhában pattogott a tűz, a lábasban forrt a krumplipaprikás, mert hal nem volt. A beszélgetés persze miről is folyhatott volna másról, még a krumplipaprikás mellett is, mint a halakról. Nyúl Sanyi bácsi vitte a hangot a beszédben, a többiek: András bácsi, Endrődi bácsi... csak közbe-közbe kérdeztek. — Nemrég fogott egy túlsóféli ember itt a part mellett egy 10 kilós harcsát — újságolta Sanyi bácsi, egy pohár borral öblítve le torkáról a krumplimaradékot. — Érdekes eset volt... — Az egyik cigánygyerek szólt nekem, hogy menjek arra, ott van a harcsa a sekély vízben. Nem hittem... A gyerek rácsapott a bottal, erre odább úszott, egy másik halász közelébe, de annak nem volt me- rítőszákja, amivel ki tudta volna emelni. Jött arra az a túlsóféli sporthorgász, annak szólt, hogy jöjjön oda és segítse kifogni. Az kapott az ajánlaton, kifogta a halat, aztán se szó, se beszéd, elment vissza a túlsó partra anélkül, hogy megköszönte volna. Azóta se láttuk itt. Legalább azt mondhatta volna annak az embernek, hogy felezzük el, vagy főzzük meg közösen... Hát nem? — Úgy van, úgy van — helyeselt András bácsi, meg az öreg Endrődi. Sanyi bácsi felállt az ágy széléről, kisétált a dunapartra, körülhordozta a tekintetét, aztán visszajött, s jelentette, hogy éled a szél, holnap megint rossz nap lesz. Cigarettára gyújtott, aztán hallgatott, elgondolkozva fújva maga elé a füstöt, míg az öreg Endrődi meg nem szólalt: — Azt mondják, hogy halat kézzel is lehet fogni... Sanyi bácsi felkapta a fejét, mint akinek régi hőstett jutott az eszébe: — Hogy lehet-e? Én sokat fogtam valamikor — dobott pár darab fát a tűzre, aztán visz- szaült az ágy szélére, s mesélni kezdett: — Legényke koromban egyszer unatkoztam, hát neki álltam kézzel halászni. A közelemben egy öreg bácsi halászgatott, emelőhálóval. Megkérdeztem tőle, hogy mit csinál. Azt mondja — ha lászok. Fogok három pontyot és elmegyek haza... Erre én kiugrottam a csónakból, lebuktam a víz alá, s keresgéltem, egyszercsak egy rakás hal közé túrt a kezem egy vízalatti tuskó tövében: megfogtam két pontyot és felhoztam. Bedobtam a csónakba, aztán újra lebuktam, újra megfogtam két pontyot és felhoztam. Az öreg meg csak nézett csodálkozva, hogy mit csinálok, én meg mosolyogtam rá vissza... Aztán gondoltam, hogy kellene fogni egy harcsát is. Lementem, s hoztam fel egy két kilósat. Huszonhárom halat fogtam így. Mire Sándor bácsi befejezte ifjúkori élményeinek mesélését, a tanya lakói elálmosodtak. Én azt álmodtam hajnal felé, hogy egy rettenetes nagy halrakás tetején fekszem — és nagyon fáztam. Erre felébredtem. Reggel aztán András bácsi mellé telepedtem a dunaparton, hogy meglesem horgászművészetének titkát, de bizony nem sokat tudtam ellesni belőle, mert délig mindössze egy csukát fogott, pedig ő arról híres, hogy a maga pontyát minden alkalommal kifogja. Szolgáljon mentségére András bácsinak, hogy szerdán erősen fújta szél és azért nem kaptak a halak. S amikor félnapi kísérletezés után rájött, hogy ma kivételesen nincs szerencséje a halaknál, összepakolt és elment az öbölbe kecse- gézni, helyébe pedig egy fiatalember telepedett, aki annyi pap- tetűt (nem tudom, hogy miért nevezik így) fogott rövid fél óra alatt, hogy Tolnától Bajáig talán nem is maradt több a Dun'ban... Furcsa emberek a horgászok... Az egyik például nagy fontoskodva ajánlotta kollégámnak, hogy ide és ide menjen, mert ott any- nyi a hal, mint a nyű. Biztos, hogy fog. — Maga is oda jön? — kérdezte a barátom. — Én? Nem — válaszolt az illető. — Én máshová megyek. ... És este, amikor hazafelé indultunk, összesúgott mögöttem néhány horgász: — nyakkendősen jött, kiborotválkozva... Lehet, hogy igazuk volt abban, hogy én vittem a szerencsétlenséget a horgásztanya lakóira nyakkendőmmel és simára borotváltsá gommal. Leheti hogy rossz szelleme voltam a vállalkozásnak, mert visszafelé kollégám csónakmotorjának letörött a hajtócsavarja... És még csak halat sem ettünk aznap este... BUNI GÉZA A szokástól eltérően csehszlová- kiai utazásom élményeit nem az uta zás, a táj szépségeinek méltatásával kezdem és folytatom, bár órákon keresztül lehetne mesélni róla, inkább tapasztalataimról számolok be. Mezőgazdasági szakember lévén, nagy érdeklődéssel kísértem csehszlovák barátaink mezőgazdasági tevékenységét az állami gazdaságok, a JRD-k (termelőszövetkezetek) és gépállomások munkáját. A különbség a két ország mezőgazdasága között valóban nagy. Ök jobban tudnak gépesíteni, mégis találkoztam egy-két olyan jelenséggel, ami véleményem szerint nem engedhető meg és nem éppen a takarékos gazdálkodásra vall. Az Ipolysági Állami Gazdaságban A csehszlovák állami gazdaságok nem olyan nagy területűek, mint a mieink. Van egy központi szervük, a tröszt, amelyekhez több 3000 hold körüli gazdaság tartozik. Én az ipolysági gazdaságba látogattam el és nem kis meglepődéssel tapasztaltam, hogy az állattenyésztésben például a fejést, már teljesen gépesítették. Kézi fejésre nem is lehet embereket kapni. Ami meglepett: technikai felkészültségük nagy, amelyet nem tudnak kihasználni. Például kevés az alomszalmájuk, ezért fűrészporral almoznak, amelyet úgy mosnak ki az ólakból. A trágyalevet nem gyűjtik össze, pedig rendelkezésükre áll a trágyaszórógép. A talaj előkészítésük nagyon jó. Gyors- ütemben halad a vetés és nemcsak az állami gazdaságokban és a termelőszövetkezetekben, de az egyéni gazdaságokban is a kukorica törése után azonnal végzik a szárvágást. ötezer holdas szövetkezet A perbetei szövetkezetbe látogattam el, ahol a tagság 5100 holdon gazdálkodik. Érdeklődésemre megtudtam, hogy a csehszlovák JRD-k több állami beruházást kapnak, mint a mi szövetkezeteink. Ez a szövetkezet például erre az évre 16 millió korona beruházási hitelt kapott, amelyből kamattal együtt évenként 240 ezer koronát fizetnek vissza, a kölcsönt 30—40 évre kapják. Ha a szövetkezet tagjai jól gazdálkodnak, akkor egy meghatáJános igazgató — rozott idő után a hitel 50 százalékát is elengedik. A termelőszövetkezetben is gépesítik a lehető legtöbb munkát. Az istállókból csillével hordják ki, csillével hordják be a takarmányt, ellenben nagyon kevés gondot fordítanak a trágyakezelésre. Látogatásom során szakasos trágyakezeléssel nem találkoztam, ami arra vezethető talán vissza, hogy nagyon is olcsón kapják a műtrágyát. Még egy érdekességgel találkoztam ebben a szövetkezetben. Itt is az a tapasztalat, hogy az idősebbek maradtak meg a szövetkezetben, a fiatalok inkább szeretnének elhelyezkedni a városokba irodákba. Van olyan határozat, hogy a leérettségizett és tanult fiataloknak vissza kell menni a szövetkezetükbe dolgozni. Az a tapasztalat, hogy ezek a fiatalok, akik visszakerülnek, derekasan megállják a helyüket. Elevátor helyett szalmaelfuvó Különösen a gépállomásokat látták el sok és modern géppel, és ezeket a gépállomásokat járásonként hozták létre. A szervezés tekintetében dicséretreméltó, amit nálunk is meg lehetne valósítani, hogy a kihelyezett gépeket csak évente egyszer főjavításra viszik be a gépállomás központi javítóműhelyébe, a többi előforduló javításokat, karbantartásokat kint, a brigádszálláson végzik el. A gépesítésükre jellemző, hogy például Hofher traktorok náluk már nincsenek. Szántásra DT lánctalpast használnak, egyéb munkákra Zetort. A cséplési időszak alatt például nem használnak elevátort, a szalmát csöveken keresztül fúvatták el oda, ahol a kazlat fel akarták rakni. De ugyanilyen eljárással oldják meg a magtárba is a gabona szállítását. A perbetei tsz- nek a 300 vagonos ikermagtára teljesen gépesítve van. Még a tisztító- berendezést is beépítették. A tapasztalatok után mégis az a véleményem, hogy bár fejlett a csehszlovák mezőgazdálkodás, de nem tudják azt a rengeteg gépet úgy kihasználni, ahogy mi a kevesebbet kihasználjuk. Éppen ezért lehet azt mondani, ha a mi mező« gazdaságunk eléri a csehszlovák mezőgazdaság gépesítésének fokát, akkor itt még szebb eredmények születhetnek. AZ OZORAI CSATA Csapó most 15 000 emberének felállításába fogott. Dégről Ozora felé a tóti erdőn keresetül vezetett és a Sió felszedett hídjához ért ki az út. A Sió mögött nem messze emelkednek az ozorai dombok, a falu részben már ezek oldalába terült el. A dégi—ozorai utat mindkét oldalról a fentieknél alacsonyabb dombok környékezik, amelyek egy Dég felé táguló völgyet képeznek. Az út ebbe a völgybe fut bele. Ennél a helynél kívánni sem lehetett volna alkalmasabb terepet Róthék bekerítésére. Csapó embereivel megszállta a Sió mögött húzódó dombokat. Közvetlen a folyó partján előőrsei és egy osztály népfelkelő foglalt állást. Csapó csak a kálóziak akciójának köszönhette, hogy időben el tudta rendezni embereit, mert mintegy 2 óra múlva, délután 3 óra táján, kibukkanva a tóti erdőből, megjelentek az úton Róth katonái. Izgalmas percek következtek. A népfelkelők a legnagyobb csendben várták a közeledő ellenséges hadtestet, majd lő- távolságba eresztve őket az előőrsök sortüzet zúdítottak rá. Ugyanakkor „megszólalt a népfelkelés dobjainak riadója, melyet az erdő mélye százszorosán visszavert.” Az) ellenség előcsapata megdöbbenve állt meg. Azután kezdett csatárláncba fejlődni hogy újra elinduljon. Mivel azonban „tizenötezer torokból hangzott a viharos felkiáltás: Éljen a haza, éljen a szabadság, éljen Kossuth”, végleg megzavarodott és felhagyott a további kísérletezéssel. Róthéknak fogalmuk sem volt arról, hogy miijen és mekkora- erővel állanak szemben. Nem gondolták, hogy kaszás-kapás népfelkelők zárják el útjukat, egy olyan tömeg, .amelynél alig pár száz darab fegyver volt található. „Pedig, ha tudják, mily nép valánk mi! — emlékezik vissza a népfelkelők egyike. — A mi botjaink és kaszáink s pár száz puskánk meg nem védhetnek bennünket még a legnagyobb erőnk megfeszítésével is a bizonyos haláltól.” Csakhogy a császári tábor egyrészt nem tudott erről, másrészt különben is volt már alkalma meggyőződni arról, hogy Dunántúl népével nem tanácsos újat húzni. Ezért Róth nem mert támadni, hanem két tiszt útján magához kérette Csapót, hogy ismét megkezdje a tárgyalásokat. Csapó teljesítette Róth kívánságát. A megbeszélés során Róth, akárcsak egy nappal előbb Perczelnél, most nála is „békés hazabocsátásért könyör- gött." Csapó azonban ezt kereken megtagadta. Róth tábornok haragra lobbanva azzal fenyegetődzött, hogy Ozorát szétlöveti ágyúival és erővel tör magának utat. Csapó azonban nem sokat adott Róth fenyegetéseire és erélyesen vágta oda a sarokba szorított császári hadvezérnek: „Ez esetben egész seregét lekoncoltatom.” Róth Csapó határozott fellépésére kénytelen volt gondolkozási időt kérni. Ennek letelte után tisztjei tanácsára újra hajlandónak mutatkozott az alkudozásra. Csapó ezúttal mintegy jelezve akarva fölényét, nem állt szóba a tábornokkal, hanem Perczel István útján azt az üzenetet küldte neki, hogy ha a sereg megadja magát, akkor a magyarok fegyveres őrizettel a Dráváig kísérik és ott szabadon engedik a kapituláló hadtestet. A császáriak azonban visszautasították az ajánlatot. Erre Csapó nehogy az éjszakát kihasználva megtámadhassák őt, meghagyta nekik, hogy a népfelkelők közeléből a tóti erdőszélig vonuljanak vissza. Róthék különben is ajánlatosnak vélték a visszahúzódást, mert ők meg a magyarok bekerítő támadásától tartottak. így csakugyan visszahátráltak az erdőig. A tolnai népfelkelők tehát megálljt parancsoltak az ellenségnek. Másnap reggel már szétröppent a hir, hogy Csapó „bölcs és erélyes eljárásának, rendelkezéseinek következtében sikerült a tegnap délután visszavonult ellenséget a tolnamegyei felkelt néptömeggel Ozora mezővárosánál feltartóztatni.” Csapónak két eshetőséggel kellett számolnia: Róth vagy megkísérli az áttörést éjszaka, vagy F>edig vár addig, míg a szembenállókról valamilyen módon megközelítőleg pxmtos adatokat szerez és ahhoz alkalmazza további mozdulatait. A második eshetőség kézenfekvőbbnek látszott. Csapóék számára is előnyösebbnek mutatkozott, ha támadás helyett a kivárás taktikájához folyamodnak, tehát csatába bocsátkozás helyett addig őrzik a Sió-vonalat, míg reguláris erő nem érkezik segítségükre. Táborának lelkesült népié azonban, mely egy akarattal állt ki „porrá zúzni Róth generálnak megfutamodott 7500 főből álló seregét, vagy halni dicsőén, míg közülük egy karját emelheti... engedni — kitörő szavai tanúsítják — nem tudott, nem akart.” „Népünk — számol be a népi- felkelők hangulatáról az ozorai eset egyik résztvevője — már alig volt visszatartható, az urak ellen többször kifakadt, hogy szabadságunk elleneivel megvívni nem hagyatik.” Csapónak ezzel az állásponttal is szembe kellett szállnia. Meg kell állapítani, hogy helyesen járt el, mikor kaszás embereit nem vezette csatába Róth hadteste ellen, mert éppen ezzel járult hozzá a vértelen győzelemhez. Valószínűnek látszott, hogy az ellenség még egy ideig nem kísérli meg az áttörést. Ez p>edig a magyarok malmára hajtja a vizet, hiszen időközben fegyveres segítség jöhet. Görgey katonáinak megérkezése még jobban felbátorította a népfelkelőket. Lelkesedésük nem ismert határt és biztos győzelem tudatában mondogatták egymásnak: „Egytőlegyig fölkoncoljuk a gaz fajt.” Másnap, 7-én reggel Csapó kiparancsolta embereit Ozoráról és csatarendbe állí tóttá őket. Kürtösei az összes dombokon köröskörül fújták a harci riadót. A rohamra azonban nem volt szükség, a felkelt nép által 18 órán keresztül veszteglésre bírt ellenség nyilván észrevette, hogy északról és keletről is sarkában van a magyai- haderő. Délen a környező dombokon ezernyi és ezernyi kasza csillámlott. Az erdő szélén négyszögben álló ellenséges tábort, amely bizonyára már előző déltől fogva nem jutott eleség- hez, parancsnokai nem tudták harcra ösztönözni. „A tartós esőben egészen felázott földön tett fárasztó menetek éhség és szomjúság által elcsigázva s jelen helyzetében 30 000 fölingerelt felkelőktől körülvéve annyira elveszték harczi kedvét és bátorságát, hogy daczára tábornokai és tisztjei parancsainak s támadási jeladásának, nem nyúlt fegyverhez.” Róth bizonyságot szerezve arról, hogy útját szemben is, oldalt is tekintélyes erő zárja el, újra alkudozni kezdett. Ezúttal Róthék kérésére ismét Csapó bocsátkozott tárgyalásokba. A tábornok „általlátván állását, hogy körülvéve menekvése többé nincsen”, a tolnai népfelkelés parancsnokának feltétel nélkül megadta magát. (Részlet Varga János: „Népfelkelő és gerillaharcok Jellasics ellen 1848. őszén” című könyvéből.)
