Tolna Megyei Népújság, 1958. szeptember (3. évfolyam, 206-230. szám)
1958-09-07 / 211. szám
Hemingway pere az Esquire folyóirat ellen Irta : Norbert Mühlen VITA A ÏVÉPI ÍRÓKRÓL Németh László Hemingway még a spanyol polgár- háború idején az Esquire című folyóiratban három novellát közölt, amelyek mintegy vázlatok az „Akiért a harang szól" című később közölt regényéhez. A folyóirat most könyvformában meg akarta jelentetni a novellákat. Hemingway tiltakozott régi novelláinak újbóli kiadása ellen. Amikor ez nem segített és az Esquire ragaszkodott tervéhez, Hemingway ügyvédjével indíttatott eljárást. Először is jogi okokból, mert annakidején egyszeri közlésre, nem pedigi későbbi utánnyomás számára adta el a novellákat. Másodszor és elsősorban azonban politikai okokból. Az idő múlása az író munkáinak hatását kedvezően, vagy kedvezőtlenül befolyásolhatja — hangzott a beadvány. — Például most, amióta Oroszország talán legnagyobb ellenségünk, amelyet akkor írtak, amikor Oroszország szövetségesünk volt. A beadvány azzal végződött, hogy ezért Hemingwaynak alig mérhető nagyságú kárt okozott a spanyol háborúról szóló novelláinak újraközlése. Úgy látszott, mintha Hemingway, aki annakidején Franconak és felkelőinek heves ellenfele volt, megváltoztatta volna véleményét, vagy legalább is, tekintettel a megváltozott közvéleményre, el akarná rejteni nézeteit. Problematikusnak látszott, hogy joga van-e az írónak saját művét úgyszólván megsemmisíteni. Alig került a beadvány a bíróság elé, és a sajtó révén a közvélemény elé is, Hemingway visszavonta panaszát és váratlanul saját ügyvédje, a beadvány szerzője ellen fordult. Kijelentette, hogy rettenetesen le- szidta az ügyvédet. Ha valaki azt hinné, hogy törődik azokkal a politikai következtetésekkel, amelyeket az emberek írásaimból levonnak, csalódik. Csupán azzal törődöm, hogy írásaim őszinték és jók legyenek. Azért ellenezte a három novella újbóli kiadását, mert miután most két évtized múlva ismét elolvasta őket, úgy látta, hogy kettő közülük nem olyan jó, mint ahogy szeretné. Ezután következett az asztalracsa- pás: „írásaimban nem voltam sem a köztársaságiak mellett, sem ellenük: de ha valaki tudni akarja, miként érzek ma, úgy meg kell mondanom, hogy érzelmeim nem változtak.’’ Az író hozzátette: „Akkor a köztársaságiak híve voltam és az vagyok ma is, azzal az egyetlen különbséggel, hogy ma többet tudok a háborúról.” Ezért két akkori novellájának, „A feljelentés" és „A harc előtti éjszaka” címűnek a megjelenését, miután megszabadította őket a sablonos részektől — engedélyezte és az új könyvhöz egy harmadik novellát adott, „A pillangó és a harckocsi" címűt. Készül a lélektan története A Román Népköztársaság . Tudó- Constantin Botez akadémikus állítja mányos Akadémiája a lélektan tör- ossze- . . , , . . A szerzők ónálló fejezetet szenteltenetérol szóló könyvet ad ki. A 750 nek a román lélektan fejlődésének, oldalas, bibliográfiai adatokkal gazda ggf a tervek szerint külön művet írgon ellátott művet Mihail Ralea és nak a keleti országok lélektanáról. Francis Poulenc — lean Cocteau : „ÓZ EMBERI HBNG“ Nemrégiben Nizzában, Francis Poulenc híres francia zeneszerző bemutatta Cocteau-nak azt az opera- partitúrát, amely Cocteau: „Az emberi hang’’ című szövegkönyvére készült. Első ízben történt, hogy Cocteau és Poulenc közös művet alkotnak. „Cocteau volt eddig az egyetlen a „hatok csoportjából”, akivel még nem dolgoztam együtt — mondta Poulenc, a híres zeneszerző, a Francia Akadémia tagja. — Ideje volt, hogy ezt a hiányt végre pótoljuk." Poulenc mér régóta foglalkozott azzal a gondolattal, hogy megzenésíti Cocteaunak azt a művét, amelyben „egy magányos asszony” telefonon elbúcsúzik szerelmétől. Az opera egyfelvonásos lesz és 40 percig tart. 1931-ben mutatták be Cocteau művének eredeti prózai változatát. Az operának, akárcsak a darabnak, Cocteau fogja megalkotni a díszleteit és a rendezés munkáját is ő végzi. A bemutatót a párizsi Opera Comique 1959 februárjára tűzte ki, pontosan egy évvel azután, hogy Poulenc hozzáfogott a partitúra megkomponálásához. és a magyar irracionalizmus h. Németh világszemléletének sum- mázása, A minőség forradalma 1940-ben jelent meg. Az azóta eltelt közel két évtized alatt Németh mit sem változott, a világ azonban annál nagyobb változáson ment át. Mit tegyen, mit kell tennie az embernek, aki a káprázatos változásban idegenül és értetlenül áll, — erre válasz a Galilei, amelyre a kortársi kritika sietett kijelenteni, hogy — remekmű, sem több, sem kevesebb. A vita, ami a dráma körül kavargóit, elsősorban műfaji kérdéseket firtatott: menynyiben szabályos vagy szabálytalan, s mennyiben jelent „új dramaturgiát”. Úgy érzem, Németh drámáját egészen más oldalról kell megközelíteni: az egymásra halmozódó párbeszédek egy önmagában sem plasztikus embert állítanak elénk, aki környezetéből csak annyiban válik ki, mint egy fénykép. Emlékezetemben ez maradt meg: egy állókép, melynek minden szereplőjén felismerhető a kosztüm s mögöttük a mesterséges háttér. Ezeket a párbeszédeket bármelyik korban, bármelyik pápával kapcsolatban el lehetett volna mondani, s ez okozza, hogy a drámának nincs atmoszférája: az olvasó betűk és nem emberek között hallgatja Németh-Galilei elmélkedéseit és intelmeit. Minden párbeszédekbe desztillálódik s csak a III. felvonás lendül ki a grand guignol felé, amikor Galileit átvezetik a kínzófülkébe. „Jaj, — kiált fel Galilei — beszélni akarok! Ö, micsoda szégyen! Hát engedi ezt a Gondviselés?” S a dráma holtpontra jut, a feldobott kő pályája végén megáll és visszahullik. Az inkvizíció csak egy pillanatra zökkentette ki Galileit abból a nyugalomból, amit az első felvonásban így fogalmaz meg: „ügy üldögélek itt a Monte Pin- cion, mintha a legnagyobb gondom az lenne, hogy időméréshez egy jó fogaskereket fabrikáljak A fogaskerék azonban csak egy magányos lélek körmozgását méri. De Galilei és a papság összeütközése nem is ilyen formális volt: az, hogy forog-e a Föld, csak ürügyet adott az összecsapásra, mely mögött értelem és babona, tudatom és butaság mérkőzött. Galilei a perben nem egy fizikai tételt védett, hanem a haladást, századának minden értékét, mert ne feledjük, Bacon, Descartes és Shakespeare százada ez! Németh drámájában azonban Galilei nem korában él, hanem egy fizikai tétel hálójában, melyből szeretne kimászni, mert öregségére tömény sok bajt zúdított a nyakába. A háttér azonban üres s a szerep független lesz a történelmi Gabiéitől, mert csak ürügyet ad Németh Lászlónak arra, hogy elmondhassa mentségeit és főleg intelmeit. A magatartás kérdése túlnő koron és személyen: mit csináljon az, akinek szándéka ellenére az igazság és a megalkuvás között kell választania? Vállalhatja-e valaki az igazságot, akár élete árán is (megtévesztő ügyesség: Németh magatartásának szubjektív igazságát itt a Föld forgásának objektív igazsága példázza!) — vagy bölcsebb a meghunyászkodás? Gabiéi az utóbbit választja s ez magatartását etikailag, ebben a hangszerelésben legalább is, vitathatóvá teszi. Sorsa reménytelen, mert csak önmagába tud menekülni, kifelé nincs vetülete az életének. A Debreceni káté hősi halált hirdető pátosza itt meghunyászkodássá változott, kiegyezéssé sorssal és idővel. Mikor a francia forradalom terrorszakasza után barátai megkérdezték Sieyes abbétól, hogy mit csinált azokban a nehéz napokban, így válaszolt: Éltem. Ezt üzeni nekünk Németh László, ezt üzenteti Gabiéivel is, s erre biztat minket is. Mert mondjuk ki végre: így hirdeti a harmadik utat, mely a megváltozott viszonyok között elutasítja a szembeszegülést, a nyílt harcot, de elutasítja a beilleszkedést is.. Helyette azt a szolid kiegyezést választja, amely okosság és képmutatás, közöny és ravasz számítás keveréke. Bevabom, a dráma untatott, de fokozódó érdeklődéssel figyeltem, hogyan formálja önvallomássá a Gabiéi elleni boszorkánypert. A drámát rossznak tartom, mert hiányzik belőle minden olyan elem, ami a drámához elengedhetetlen. önvallomásnak azonban roppant érdekes, bár az is igaz, hogy ezért kár volt ilyen messze menni példáért. 3. Németh László neve gyűjtőnév: egy irányzatot jelöl, melyet közkeletűen népiesnek hívunk. Maga az irányzat szerteágazó s nemcsak árnyalati különbségek, hanem szöges ellentétek is fellelhetők benne. Heterogén voltát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az ellenforradalom után a népiesek szárnya alá húzódtak, sőt a „Gond és hitvallás” zászlaja alatt együtt harcoltak azok a meggyőződés nélküli árulók is, akik korábban Kossuth-díjak forintjaiért nemcsak kiszolgálói, de bizonyos mértékig kezdeményezői is voltak például a személyi kultusznak, s akiket Németh László maga sem sorolna az „új nemesség” tagjai közé. Nekünk most elsősorban sírra kell válaszolnunk, mit kaptunk attól a szellemi iránytól, amelyet Németh László neve fémjelezett? Fiatalságunk fogékony évei arra az időre estek, amikor Németh teljes fegyverzetben harcolt a magyar szellemi porondon s gondolkodásunkat elsősorban ő befolyásolta. Igaza van Révai Józsefnek, a népiesek kispolgári szocializmusában voltak progresszív lehetőségek, haladó tendenciák, de — ma már semmi kétség — ezekből a lehetőségekből abg valósult meg valami. Németh, talán, szándéka ellenére, egyre jobbra sodródott; a valóság nem ismer harmadik utat. Bizonyításért nem kell messze menni: 1956 októbere már a rend és az anarchia, a kultúra vagy a barbárság kérdéseit tette fel. A gyakorlatban így jelent meg a harmadik út s ezen az sem változtat, hogy követőíit és hirdetőit feltehető jószándék vezette. S a sors N ézz arra jobbra. Úgy arra! — barátom oldalba lök, sőt fordít is rajtam, hogy jobban tudjak figyelni a mutatott irányba, — Figyeld meg azt az asszonyt. Aztán betérünk egy kávéra s ha nem untatlak, mesélek valamit. így tettem szert az alábbi történetre, amit anélkül mondok el, hogy bármit is változtattam volna rajta. A kórház csendes. Ä betegek alusznak, az ápolók is nyugalmat keresnek. Amelyik teheti be- húnyja szemét és pihen néhány percig. És ekkor megáll a mentő a bejárat előtt. Már hozzák is a beteget, egyenesen a műtő ajtajához;. A csendet sietős léptek bontják darabokra, pillanatok alatt mozgósítják a személyzetet. Egy óra múlva már kifelé nyílik a műtő ajtaja, hogy utat engedjen a hordágyon fekvő betegnek. A kórteremben a beteg — középkorú asszony, kis túlzással szépnek is lehetne mondani — odafordul az ágya mellett álló orvoshoz. —■ Doktor úr! Valamit mondani akarok. De küldje ki a nővért. — A nővér meg sem várja az intést, csendben behúzza maga mögött az ajtót. — Maga nagyon is fiatal, doktor úr, de most már az sem baj. Érzem, hogy utoljára beszélek, s kell, hogy valakinek elmondjam. Nem! Ne szólAz asszony jón közbe, úgysem hiszem, amit mondani akar. Érzem, hogy nem érem meg a reggelt. Kérem) ne nehezítse meg helyzetemet azzal, hogy vigasztal. A fiam miatt történt. Csak miatta. Nem féltem volna világrahozni ezt a gyereket. Vártam is, de a nagy fiam, aki már 16 éves, ő nem akarta, gyűlölt miatta. Tizenkét év óta vagyok özvegy. A tizenkét év hosszú idő. Felneveltem a fiamat. Neki éltem. Aztán jött egy férfi. Tizenegy év után. El akart venni feleségül. El is vett volna, de amikor megemlítettem a fiamnak, rohamot kapott. Gyenge idegzetű gyerek és szívbeteg is. A házasságból nem lett semmi. De mit tehettem, terhes maradtam. Maga férfi, el sem tudja képzelni, milyen szörnyű napok vártak rám. Kerültem a fiamat, ezalatt egyre közelebb jött a nap, amikor megszületik ez a gyermek. Egy idő után a fiam gyanakodva nézett rám. Megváltoztam és ezt megérezte. Semmit nem tudott, abban biztos vagyok, de megérezte, hogy megváltoztam. Ezt nem lehet kibírni. így jutottam ide. És most, ha akar, adjon rendőrkézre. és az orvos Eddig eléggé egyszerű a történet, ugye? — nézett rám barátom: — Ilyen nem is egy akad az életben. De még nincs vége. Ezután következik, amiért tulajdonképpen elkezdtem. Ne félj, nem lesz holmi csattanó, tanulság a végén. — Folytasd! I I G yakorló orvos voltam akkor. Egyszer, talán fél évvel a/ eset után, egy hétig az idegosztályra osztottak be. Semmi más dolgom nem volt, csak figyelni a betegeket, A negyedik napon megint kiülök a cella elé. Időnkint betekintek a kis ablakon. Semmi különös. Vézna, 17 éves forma fiú fekszik az ágyon. Nem tudom alszik-e, vagy csak mozdulatlanul hever. Az ápoló odajön mellém. Először semmit sem szól, aztán azt mondja: „Most nyugodt, de ha rohama van, undorító látvány. Én igazán sok mindent láttam, de ez nekem is sok.’’ Ami még az ápolónak is sok, az később bekövetkezett. Valóban borzasztó volt. Pedig nem őrjöngött, egy szót sem szólt. Sírni kezdett, de teljesen csendben. Csak a könnye, folytak. Közben lehányt magáról minden ruhát. És a könnyei akkor is folytak, amikor kéjre ingerelte testét és valami torz vigyor rángott az arcán. Ezt a vigyort nem a kéj, hanem a fájdalom okozta. Ekkor már álltam és úgy figyeltem. Ez a vigyorba torzult kín ismerős voit. Ezit én már láttam valahol. Kinyitottam az ajtót és az ápolóval együtt beléptünk. Ránk se nézett, nem is látott talán bennünket. Néhány perc után megmozdult az ajka. Tagolatlan hangok jöttek először, aztán ezt hallottam: Mama. Megesküdnék, hogy ezt mondta. Gyorsan kijöttem és kértem a kórlapját. A nevére voltam kíváncsi. És ekkor tudtam, hogy ezt az arcot már láttam valahol. N incs tovább? — a hosszú szünet után kénytelen voltam én megtörni a csendet. — De van! Láttad azt az asszonyt! Nem ez az asszony volt, de valamiért emlékeztem rá, akit azon az éjszakán behoztak a kórházba és halál- félelmében azt a vallomást tette. Később, miután gyógyultan elment, találkoztam vele. Rámnézett, én köszöntöttem, de ő elfordította fejét és meggyorsította lépteit. Azóta, ha találkozunk, már én sem köszönök. Egy ideig azért, mert úgy sem fogadta volna, de mióta láttam azt a fiút az idegosztályon, most már szándékosan se. Felemelte a poharát Aztán anélkül, hogy ivott volna, visszatette az asztalra. Parásztai György (keserű iróniája: Németh László, aki mindig egy eszményi minőséget hirdetett, saját szemével láthatta, hogy épp a „minőség”, a „magyar szocializmus”, a „negyvennyolcas hagyományok” hangoztatásával hogyan szabadultak el a pusztítás erői. A mi nemzedékünk, akik bizonyos mértékig tanítványainak számítottunk, a 40-es évektől kezdve fokozatosan ábrándult ki Németh Lászlóból és a népies irányból. Épp azok a tragikus idők tanítottak meg arra, hogy az akkori viszonyok között, amikor valóban vezető erő nélkül volt az ország, Szekfű Gyula „nagy magyar útja” is előbbre visz bennünket, mint a magyarság bármilyen összeszűkítése!. Németh prófétasága mindinkább mesterkélt szerep lett s ma már csak sajnálni lehet, hogy vélt feladatokra pazarolta el nem mindennapi tehetségét és példátlan munkakedvét. Mert a végső sum- mázás elmarasztalja Németh Lászlót és azt az egész irányzatot, mely épp a valóságot hagyta ki számításaiból. Csányi László
