Tolna Megyei Népújság, 1958. szeptember (3. évfolyam, 206-230. szám)
1958-09-28 / 229. szám
Vasárnapi levél Meglehetősen sok szó esik manapság a borravalóról. Az emberek többsége általában helyteleníti — mindig azok, akik adják, aki kapja, már ritkábban — ez a szokás azonban mégis megmarad, él és virul, sőt mostainában mintha általánossá is kezdene válni. Nem könnyű véleményt mondani a borravaló-ügyről anélkül, hogy azon. naine akadna az ember álláspontjának ellenzője. A többség helyteleníti, de vannak, akik nem rosszalják. Tegyen hát igazságot valaki. Erre nem is vállalkozom, csak saját véleményemet kívánom elmondani. Ezt azonban azzal a határozott szándékkal teszem, hogy befolyásoljam az olvasót, mégpedig arra vegyem rá, hogy a jövőben ne adjon borravalót. A legnagyobb baj talán nem is abban van, ha a borbélyt, aki különös gonddal borotvál meg, vagy távolítja el felesleges hajzatomat: o pincért, aki gyorsan, a szokásosnál udvariasabban szolgál ki a vendéglőben. borravalóval jutalmazom. Ha valaki az átlagnál jobb munkát végez, azt jutalmazni szokás. Ebből a gondolatból kiindulva tehát nem ítélem el — bár nem is lelkesedem erte —. ha valaki valakinek borravalót ad. A baj ott van, hogy sokan egyenesen elvárják a borravalót. Ahhoz mérik a gondjaikra bízott emberre! való foglalkozás minőségét, hogy a rendes fizetségen felül mi várható. Ezt esetleg tudomására is hozzák, vagy ha nem, úgy éreztetik vele. Ezt elítélem és károsnak tartom. Mindenki azért kapja fizetését, hogy munkáját becsülettel, legjobb tudása és képességei szerint, időben elvégezze. Ezt nemcsak elvárni, hanem megkövetelni is lehet, sőt kell minden embertől. Ezért nem jár semmi külön jutalom, díjazás. Amennyiben valaki az átlagnál, a meg- követeltnél jobb, kiemelkedőbb munkát végez, úgy részesíthető jutalomban és minden munkahelyen részesítik is. Ha valakinek úgy tetszik, hogy az őt kiszolgáló szolgáltató, vagy vendéglátóipari alkalmazottat borravalóval jutalmazza, ez mindenkinek saját ügye. Van azonban egy furcsa az egész dologban. Ugye elképzelhetetlen, hogy egy hivatalnoknak, mert ügyemet elintézte, borravalót adjak? Az illető hivatalnok megsértődnék, az emberek felhördülnének: ez korrupció! No lám! llát ha egyik embernek nem, akkor a másiknak miért adjunk borravalót? De térjünk csak vissza arra, hogy vannak, akik elvárják, hogy az általuk végzett munkáért a rendes fizetségen felül díjazást kapjanak. Különféle foglalkozású emberek körében tapasztalni ilyesmit. Nemcsak a borbélyok és pincérek, taxisoff őrük és cukrászdái felszolgálók között akad ilyen, hanem... ne kerülgessük, mondjuk ki kereken — az orvosok között is. (Legfeljebb ott nem „borravalónak’* hívják.) Tudomására is hozzák ezt annak, akit illet, s nem tudomásul venni, ajaj Rengeteg kellemetlenséget von maga után. Sértődés, stb. Az ilyesmit elítélem, mint ahogy velem együtt az emberek túlnyomó többsége elítéli. Hogy általában a borravalót nem tartom elítélendőnek, annak oka az, hogy mindenkinek magánügye ad-e, vagy sem. A magam részéről azonban feltétlenül helytelennek tartom. Milyen jó lenne, ha az emberek egyetértésben kijelentenék és megfogadnák: holnaptól kezdve senkinek, legyen az bármilyen foglalkozású is, nem adunk borravalót, mert munkája után megkapja a tisztességes fizetést, amelyért köteles engem kiszolgálni, ki-ki foglalkozása szerint. Ez azonban azt hiszem kivihetetlen, ilyen ötlet sajnos, csak az újságíró képzeletében születik meg. Letenyei György ÉRCNÉL MARADANDÓBBAT Rosszul aludt és még rosszabbul J, ébredt. Megfogalmazhatatlan vibrálások, a nyugtalanság fénytelen 11 szikrái ugráltak benne, és amikor 11 elővette az évtizedes szenvedély I• mohóságával, az éjjeliszekrény lap- ( * járói Horatiust, már előre félt, hogy 1 most ez sem lesz elég. Próbál szám- *1 vetést csinálni magával, hogy megI keresse — és egyúttal ki is borítsa II magából — a rossz ébredés okát. (I öregség? Nem. Nem egyetlen éjsza- i ka jön el az öregség. Anyagiak? ('Nem. Betegség, fáradtság? Nem, ('nem, egyik sem. Eh, nézzük inkább I. a régi barátot. I Exegi monumentum aere peren- nius ... (i Éppen itt kellett kinyílnia a ,ikönyvnek is? Nem csoda különben. ((Mind között ez a legkedvesebb. (• »Exegi monumentum...-« Emlékműövét állítottam. Horatius elmondhat- ( I ta. Egy költő egyetlen sorral is maradandóbbat alkothat az ércnél, de egy tanár ...? Egy latin—görög— magyar szakos öreg tanár, aki most ment nyugdíjba;;.?! Exegi monumentum ... Majd negyven éven át mindig a legjobb diákjától kérdezte (' a vizsgán ezt a verset: Ércnél mara- ( dandóbb emlékművet állítottam ... És most, elmúlt a 40 év, de ő már J, nem magyarázhat többet, nem ,1 kérdezi és nem felelteti Horatiust.:; Pedig most is tanulják, az idén is (•valaki ezt feleli majd a vizsgán — ( ' vajon nem téveszti el a skandálá- (' sát? És a fordítás — hű lesz, szöve- J ( gileg, hangulatilag egyaránt hű lesz? (' Letette a paplanra a könyvet. A ' ( szemben lévő falról saját fiatalkori képe nézett vissza rá. Még akkor csináltatta, amikor az első érettségi tablóra képet kértek tőle, a fiatal f latin tanártól. Negyven év. Hát ez fáj most? Az vibrál, hogy negyven évi tanítással hatvan is elmúlt? Az í'fáj, hogy négy évtized után sem állított semmiféle emlékművet magádnak, — nemhogy »aere perennius« ,i ércnél maradandóbbat? (» Visszanéz a fiatalkori kép, a kezdő tanár a nyugdíjasra, és felvillan a megismerés: nem a múlt fáj, nem a negyven év. Az, hogy ma már nem tanít, az fáj és az, hogy nyoma sem maradt. * Éppen becsöngettek, amikor felment az iskola kopott lépcsőjén. A diákokat elnyelték a tantermek, a folyosókon ‘csak a folyosóőrök lépései vertek visszhangot, önkénytelen, mozdulattal a zsebéhez nyúlt. Megvan a szemüveg és a notesz. Határozott léptekkel — egy kicsit határo- zottabbakkal, mint máskor — siet a tanári szoba felé. Volt tanártársai már az osztályok felé tartanak, ő vele is szembejön az utódja, aki átvette az osztályát, a gyerekeket és a tárgyakat, és az asztalnál a helyét, a fal mellett a szekrényét és a clas- sica filológia szertárnak a kulcsait. Fiatal ember, most végzett. Éppen latin órára megy, a 4/A-ba. Horatius. Néhány barátságos szó után együtt lépnek az osztályba. Elöl az öreg. A gyerekek felállnak, és a szemük örömfénnyekkel rávilágít az öreg tanár feléjük forduló arcára. Folyik az óra. Az utód, a fiatal sétál a padok között és lelkesen, tűzzel magyaráz- magyaráz. A gyerekek — gyerekek? dehogy, érettségire készülő fiatalemberek — lesik a lebilincselő előadás minden szavát, és 4esi, figyeli, magába issza az öreg is ott a tanári asztalra támaszkodva, mintha most hallana először Horatiusról. Bólogat, mintha egy jeles diákja felelne ott a padok között sétálva. Pontos és tökéletes felelet. Felelet? Felelet. Hiszen aki most tanítja, az is az ő diákja volt, azért tudja ilyen jól. Az ő szavait mondja, azt a Horatiust tanítja, akit tőle tanult meg ugyanezekben a padokban. Mire az öreg észreveszi, két nagyon mélyről indult meleg könnyUj filmstúdiók és filmszínházak Kínában f A kínai film dolgozói legutóbbi f országos értekezletükön elhatároz- Jták, hogy kiépítik a filmstúdiók, a mozik és a filmvetítőcsoportok hálózatát valamennyi tartományban, megyében, sőt községben is. E program végrehajtása 5—10 évet vesz igénybe. Az új stúdiók és mozik építését egyes tartományokban már meg is kezdték. A program szerint a mezőgazdasági szövetkezetekben még ebben az évben 500 filmvetítő csoportot alakítanak és a vármegyék 90 százalékában filmszínházat. A nagyobb tartományi fővárosokban szélesvásznú mozikat létesítenek. csepp párásítja meg a látását. Szó nélkül és nagyon boldogan kisurran az osztályból, öröm és büszkeség énekel fáradt és öreg szívében, és amint hazafelé sétál a már sárguló leveleket pergető kora őszi napsütésben, vele énekel Horatius, és benne a negyven év, mert ez a negyven év emberi szívekbe írta a szépet, és vele odaírta az ő életét is »aere perennius .. .« Jánosy Zoltán Végrendelet Ha meghalok — és úgy lehet, [hamar — ne sírj miattam, ne sírj, kis fiam. örök rend teljesül be rajtam is: elmúlik egyszer minden, ami van. Én parasztsorból léptem eggyel [feljebb. Sokat akartam, kevés sikerült. Te majd, a jobb és erősb folytatás megalázkodni már nem kényszerülsz. Ha meghalok — és úgy lehet, hamar — nem bánom, sajnálj, de ne, ne sirass, Se a kevésért, ami teljesült, sem a sokért, mit elnyomott a gaz. Te ne nézz vissza! Horpadt mellemen ezért fogtam fel annyi sok csapást, tántorogva a vad emberbozótban: így törhettem csak vékony kis [csapást, Magam csatáztam, ez volt a baj, Talán hős voltam, de csak kerge hős Nem láttam, más is velem menetel S a ködös holnap mivel viselés? Szenvedtem árván, társtalan legény, és nem harcoltam, pedig volt sereg, nem voltam köztük, csak kóbor [vitéz, bár borítanak vágott, szúrt sebek. Magamért vívtam, parasztivadék, de nem önzésből vagdalkoztam így, szegénylegények rossz szokásaként, kit a sors rúgdal, de haj, nem tanít. Most aztán vége. Se harc, se vitéz. A múltam: semmi. Nem ismer a ma. A holnap kora halállal köszönt. Ha nem is: nincs már biztató szava. Te másként csináld! Ne sírj, csak [okulj! A földhöz köt, az embersors, ide. Állj be a sorba. Együtt menetelj milliókkal a holnap elibe! Zsikó Gyula Csányi László : Harry Hoover utolsó Harmadik napja voltak Münchenben, Harry Hoover és Kay. Nümbergből érkeztek, csalódottan és kiábrándultán s München is untatta Hoovert, aki valami ritka szenzációval akarta felfrissíteni áléit unalmát, egy meghökkentő és hasonlíthatatlan élményt hajszolt, amit otthon, Chicagóban elmesélhet barátainak s aminek em léke is elzsongítja majd. Kayvel utazott,| a barátnőjével, aki karcsún és tündöklőn lebegett át Európán, aranyvégű cigarettákat szítt s naponta több órát ült a tükör előtt, a hivatástudat elszántságával. Liszabonban szálltak partra, de azonnal folytatták útjukat. Spanyolországba, mert Pamplonában ekkor kezdődtek a bikaviadalok. Az egész út roppant kellemetlen volt; rekkenő hőség és mindenütt zsúfoltság, de Kay még soha életében nem látott bikát. A páholyából kihajolva nézte a vérében hánykolódó állatot, keze egy szeg fűvel játszott és azt mondta: »0, egész érdekes...« Párizsban megálltak a Notre Dame előtt, Hoover szivarozott és vállatvont: — Igen. De mintha láttam volna ennél nagyobb templomot is. Hol is láttam? összeráncolta szemöldökét, fejét félrebillentette, de nem jutott eszébe. Hoover a Louvreban jött rá, hogy unatkozik. Akkor már egy hónapja utaztak, de csak arra emlékezett, hogy az arénában fekete bikákat vezettek elő és nagyon meleg volt. Kay is elfáradt, de igyekezett tiszteletteljes közönnyel követni ezt az embert, akit épp olyan természetesnek és elkerülhetetlennek vett, mint az esőt, a rekkenő hőséget, vagy a vasúti jegy árát. Álltak az antik szobrok között, s Hoover nem értette, miért tilos itt a dohányzás? S ekkor, e csüggedésben és közönyben váratlanul arra gondolt, hogy megnézi Nürnberget. Valahol azt olvasta, hogy innen indult hódításaira Hitler, nos, nézzük meg, a város mit őrzött meg emlékeiből? Igen, ide érdemes lesz elutazni, a barátainak remek élményekről számolhat b'e, mostanában úgyis annyi szó esik erről s talán egy cikket is irat majd a titkárával valamelyik újságba. Hitler nyomában, vagy valami ilyesmi lesz a címe; nos, egy percig sem szabad késlekedni. S Nümbergben elégedetlenül gondolt arra, hogy az embernek mindenben csalódnia kell. Mert a város régi volt és öreg,, »mint egy középkori film díszlete« — mondta Kay s Hoover mosolygott, hogy milyen művelt ez a lány. Időtlen utcákban álltak, ósdi házak előtt, amiket még illendőségből sem tudtak megcsodálni. S Hoover, érthetetlen okokból, egyszerre arra gondolt, hogy is hívhatták a nagyanyját; gondolkozás közben kicsit kidugta széles nyelvét, de hiába, nem jutott eszébe az öregasszony neve. Amikor Hitlerről kérdezősködtek, az emberek kedvetlenül vállatvontak, mint mikor egy elzül- lött családtag után érdeklődik valaki. A házak falán ezt olvasták: »Go home« s tüntetőket is láttak, akik ezt kiabálták ütemesen: Einheit und Frieden. Hoover lefordítana s csodálkozott, felvont szemöldökkel. Most már Kay is kimerültnek napja látszott; napközben ernyedten ült a tükör előtt s homályosan arra gondolt, hogy tizennyolc t éves korában egy milwaukei nyomdász megkérte a kezét. Magas, szőke fiú volt s Kay lebiggyesztette a száját, mert arra gondolt, hogy akkor is boldogtalan lenne most. Minden elmosódott benne, az élete és az emlékei is s a boldogságot csak sziklás bércek között tudta elképzelni, alkonyaikor, amikor a detektívfelügyelő meg- törli homlokát s azt mondja, oké, minden rendben — és mosolyog, mint a filmeken. De ez is valószínűtlen volt, mint minden, amiben hinni lehetett s a nürnbergi szálló szobájában, választékos ruhák, arckenőcsök és ékszerek között, amennyire erre képes volt, boldogtalannak érezte magát. S másnap reggel elutaztak Münchenbe, ahol egyesek szerint, látható az a sörpince, amelyben Hit. 1er beszédet mondott s ahol merényletet követtek el ellene. Oké, talán München. Münchenben bízott még s homályosan arra az újságcikkre gondolt, amit a titkárával irat meg »Hitler nyomában« címmel. A sörpincéí, nagyobb mennyiségű borravaló szétosztása után megtalálták, bár az is lehet, hogy csak ráfogták e nevezetességet arra a külvárosi kocsmára, ahol illendőségből meg is ebédeltek. De az ebéd rossz volt s Kay fintorgott és halálosan unta már egész Európát. — S hol robbant a bomba? — kérdezte Hoover a vendéglőst, aki csodálkozva és értetlenül figyelte ezt a két amerikait. Este megnézték a Halálhajó című filmet s utána sokáig ültek egy bárban a Maximilian Platzom Amikor visszatértek a szállodába, ahol három egymásbanyíló szobát béreltek, Hoover enyhe rosszullé- tet érzett. »Ez sem sikerült« — gondolta, amint eszébe jutott a sörpince sivársága. Nagyon fáradt volt, teste elemyedt s arca földszínű lett. De a New York Times- ben még átfutotta a tőzsdei híreket, igazán csak kötelességtudatból, mert különösebben ez sem érdekelte most. (Folytatjuk.)
