Tolna Megyei Népújság, 1958. augusztus (3. évfolyam, 180-205. szám)
1958-08-20 / 196. szám
A megyei népművelési tanfolyam után Augusztus 16-án befejeződött a hat napig tartó népművelési és kultúrpolitikai tanfolyam, amelyet a Megyei Tanács Művelődésügyi Osztálya rendezett Dombóváron. A tanfolyamon népművelési dolgozók, függetlenített könyvtárosok, kultúr- otthon-igazgatók, népművelési ügyvezetők vettek részt, s rajtuk kívül a szakszervezeti kultúraktívák. Mintegy 150 hallgató részvételével nyitották meg a tanfolyamot, amelynek változatos programja nemcsak élményt jelentett a részvevőknek, hanem sok hasznos tapasztalatot is. Általánosságban érezhető volt, hogy megnőtt a tanfolyam iránt az érdeklődés a népművelési munkások körében. Igényelték a tanfolyamot és igénylik a következőket. Ez két dologra is mutat. Az egyik az, hogy a népművelés aktíváinak ilyenirányú továbbképzése, rendszeres oktatása a múltban hiányzott. Nem lehet értekezletekkel pótolni a rendszeres továbbképzést. A másik, amire következtetni lehet az igényből, az, hogy a falusi népművelési dolgozók is érzik, hogy szakmai és főleg kultúrpolitikai képzettségük hiányos, kiegészítésre szorul. Erre vonatkozólag egyébként már több ízben történt utalás, remélhetőleg a lezajlott tanfolyam javított a helyzeten. Tapasztalható volt némi csalódás is. A részvevők többsége ugyanis azt várta, hogy gyakorlati tanácsokat, útmutatást kap munkájához. Ehelyett a tanfolyam jellege inkább kultúrpolitikai volt, amit helyeselni kell, mert ennek haszna később majd a gyakorlati, mindennapi munkában is jelentkezni fog. Az egyik legvitatottabb kérdés, mintegy »központi probléma«, a falu szocialista átszervezése volt, s az, mennyiben tudnak ehhez segítséget nyújtani a népművelés dolgozói. Felmerült többek között az is: helyes lenne, ha a pedagógusok a pedagógus illetményföldeken szakcsoportot alakítanának (természetesen a szigorú önkéntesség alapján, különben is, nem vezetők, hanem a részvevők javasolták). Ennek a helyessége majd természetesen a gyakorlatban igazolódik be, amennyiben megcsinálják. Ezen kívül is még számos javaslatot tettek, tanulságképpen azonban meg kell említenünk: akkor tudja a kulturális tevékenység jól segíteni a szövetkezeti mozgalom fejlesztését, ha a kultúra irányítói tisztában lesznek a mezőgazdaság elvi és gyakorlati problémáival. Ma még nehéz lenne mérleget vonni, mennyiben volt hasznos a dombóvári tanfolyam. Bizonyosan sok segítséget nyújtott a részvevőknek. És elsősorban itt kell helyeselni a megyei művelődésügyi osztálynak azt az elgondolását, hogy nem gyakorlati kérdésekről, hanem a kultúrpolitika ismertetése érdekében rendezte a tanfolyamot. Az, aki tisztában van.vele, milyen célt szolgál egész kulturális munkánk, aki látja a célt, politikai vonatkozásban ismeri a teendőket is, a részletkérdésekben ÍS gyorsabban megtalálja az utat, mint, aki a nagy egésszel sincs tisztában. Sokat várunk az ősszel és télen kultúrotthon-igazgatóinktól, népművelési ügyvezetőinktől és természetesen a többi kultúrmunkástól is. Mindenek előtt azt, hogy megjavítják az ismeretterjesztő munkát, műveltebbé segítik tenni a falu népét. (Ez is a szocialista átszervezést segíti.) A művészeti munkában is van tennivaló és nem is kevés. Ki kell söpörni a múlt szemetét a színjátszó együttesek repertoárjából. Erre csak művelt kulturális vezetők képesek. A kultúrát a lakosság mindennapi szükségletévé kell tenni. Felkarolni és továbbfejleszteni a mindennapi kulturális igényeket, amelyekkel találkozhatunk. Nagy feladatok, de lelkesítő feladatok és meg is lehet valósítani őket. Jegyzetek a művészetről A művészet nemcsak virágzik, hanem burjánzik is. Vacsora után a nyári étterem zenekarának egyik tagja hozzám lép s beszélgetni kezdünk. Valahol olvashatta a nevemet; ez minden, amit tud rólam. „Mi művészek” — mondja önérzetesen és biccent. Zenei képessége és képzettsége, a legenyhébben szólva is, hiányos s ismeretei alig terjednek túl húsz-harminc könnyű és felszínes táncdalon. „Mi művészek” — mondja emeltebb hangon, hogy a szomszéd asztalnál is meghallják s hozzáteszi, hogy a Trubadúrt is tudják. Elhúzom a számat; igen, itt van a baj, pontosan ez az elgondolkoztató, hogy a Trubadúrt is tudják. A négytagú együttes hiányos zenei ismeretei és lehetőségei miatt képtelen Verdiig emelkedni s jobb híján Verdi kénytelen alászállani e zenei félműveltség poklaira. — Ne légy szigorú, — mondja barátom, akivel együtt üldögélünk az estében. — Mégis csak terjed ezzel a jó zene. Sajnos, ez sem biztos. A mai tánczenétől nem vezet út Beethovenhez s miért jelentene zenekultúrát az, ha bozontos hajú ifjak a cigánykórusra foxtrottoz- nak? A művészet fegyelem és rend és áhítat is. A vulgarizálás, ebben az esetben, természetellenes süllyedést is jelent. S amíg a kétesértékű zenekar a tiszteletünkre rázendít Verdire, Baudelaire verse jut eszembe az albatroszról, a „kéklő ég uráról”, amint esetle-1 nül vonszolja magát a szárazon. * JTjBV jó fordításon nemzedékek munkálkodnak. A magyar Hamlet, műfordítás-irodalmunknak ez a kivételes remeke, közel száz évig formálódott, keresve egyedül lehetséges tükörképét. A kiindulópont itt is Kazinczy, aki 1786-ban Bécsben látta s Gessner, Klopstock, Wieland, Herder, Lessing fordításai mellé rögtön odakerül a Hamlet is, s ezzel Shakespeare belép a magyar irodalomba. A Hamletnek négy magyar fordítását ismerjük: Kazinczyé és Vajda Péteré úgy tűnik, mint bevezetője és előkészítője Arany fordításának, Telekes Béláé pedig az erőlködő és hiú kísérlet csak, hogy Arany után valami újat mutasson fel. A négy fordítás egybevetése nemcsak a nyelvi kifejezőkészség fejlődését, a nyelv csiszolódását mutatja, hanem azt is, milyen előzmények vezették Aranyt az egyetlen megoldáshoz. Kazinczy még nem az eredetiből fordít, de a hitvány Schröder-féle német átdolgozás után is közelebb jut Shakespearehez, mint a német elődje. A híres magánbeszéd néhány sorát veszem példának: Lenni? Nem lenni? Ez tehát [a kérdés. Abban ver-e nemesb szív, aki a Megmérgesült csillagzatok dühös Csapásit békességgel szenvedi, Vagy abban, aki férfi-bátorsággal Száll ellenük s küszködve éri [végét. Valódi költő szól Kazinczy fordításából, plasztikus jelzői, fordulatai meglepő erővel hangzanak. A negyven évvel később jelentkező Vajda Péternél halványabbak ezek a sorok, de az első sor szállóigévé lett kérdésének megfogalmazását Arany is kénytelen majd átvenni: Lenni vagy nem lenni, — a nagy [kérdés tehát. Mi nemesb? a rossz szerencse [nyilait Eltűrni vagy fegyvert emelve ellene Legyőzni őt? J/'ajda tömörít s ha egyes szavak vissza is csengnek Aranynál, épp ezzel a túlzott tömörséggel halványítja Shakespea- ret, mert nemes pátoszát egyszerűsíti le. De a bevezető szavakat már megtalálta, bár a sor nehézkes. Első fogalmazásban Arany így adja vissza a sort: A lét vagy a nemlét kérdése ez, ami nem sokkal szerencsésebb a Vajda Péterénél, de ebből alakul ki a végleges megoldás: Lenni vagy nem lenni: ez itt [a kérdés. Akkor ncmesb-e a lélek, ha tűri Balsorsa minden nyűgét s nyilait, Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, S fegyvert ragadva véget vet neki? A rokonság a két korábbival szembetűnő, de ami azoknál még csak ráhibázás, pillanatnyi lelemény, Aranynál a tökéletes beleélés lesz s amint az eredeti szöveg nem fog változni soha, magyar megfelelője is végleges. Ez a teljesség már több mint fordítás: Arany nem átkölt, hanem megtalálja az egyetlen magyar megfelelőt. Arany után természetesen csak szánalmas erőlködés Telekes Béla Hamletje, mert elszínteleníti, felhígítja Arany szövegét: Lét vagy nem-lét: ez a kérdéses itt. Ki a fenköltebb lelkű: az ki tűri A zsarnok sorsnak száz nyűgét [s nyilát, Vagy ki fegyvert fog tenger [baja ellen S végét szakítja dacosan? Úgy tűnik, mintha Telekes nem Shakespeareből fordított volna, hanem Aranyból. Egy-egy szó visszakísért bennünk, de az egész hamisan cseng és sokkal messzebb van Shakespearetől, mint Kazinczy átköltése. * Kevés irodalom van, melyben a műfordítás olyan előkelő helyet foglalna el, mint nálunk. De néha évtizedek erőfeszítése kell egy- egy fordításhoz, nemzedékek készítik elő, munkálják a szöveget, türelemmel és tudással. Mert mind a kettő elengedhetetlen. CSÁNYI LÁSZLÓ 48. § A Magyar Népköztársaság biztosítja a dolgozóknak a művelődéshez való jogot A felszabadulás után lényegesen megváltozott a magyar oktatási rendszer. Megmutatkozott ez a tanulók számának, szociális összetételének alakulásában és az iskolarendszer reformjában egyaránt. Míg 1945 előtt a 6—12 éves gyermekek voltak iskolakötelesek, a felszabadulás óta 14 éves korig kötelező az általános isko lai oktatás. Ugyanakkor megszűnt iskolarendszerünk korábbi széttagoltsá ga, az alsó-, a közép- és felsőfokú oktatás szervesen épül egymásra. Ezen túl a dolgozók iskoláiban a felnőtteknek is módjuk nyílik arra, hogy esti vagy levelező tanfolyamokon szerezzék meg azt a tudást, amelyet a régi rendszer megtagadott tőlük. Óvodák Az utóbbi tíz évben számos új, korszerűen felszerelt óvoda nyílt, ahol szakképzett óvónők foglalkoznak a gyermekekkel. A háború előtt nagyobbrészt csak délelőtt voltak nyitva az óvodák, ma az egész napos foglalkozást megkönnyíti a dolgozó szülők munkáját. A fejlődésre jellemző, hogy míg 1938-ban 1140 óvodában 112 000 gyermek számára volt hely, ma már több, mint két és félezer óvodában hatezernél több óvónő foglalkozik mintegy 170 000 gyermekkel. I Általános iskolák Alsófokú iskoláink mind számukban, mind tananyagukban lényegesen többet adnak a gyermekeknek, mint a felszabadulás előtt. Az 1937—38-as tanévben kereken 1 100 000 gyermek járt az akkori elemi iskolákba, 1956— 57-ben pedig az általános iskolai diákok száma megközelítette az 1 millió 260 000-et. Nem csekély jelentőségű az sem, hogy míg a háború előtti utolsó békeévben az iskolakötelesek 79 százaléka járt csak elemibe, 1956— 57-ben a gyermekek 98 százaléka részt vett az oktatásban. Középiskolák Jelentősen kiszélesedett középiskolai hálózatunk is. A háború előtt az ország 285 középiskolájába 52 000 diák iratkozott be, míg az 1956—57 tanévben 456 gimnáziumban, technikumban és más középiskolában 125 ezer diák tanult Ez másképp kifejezve azt jelenti, hogy a háború előtt ennek a korosztálynak csak 7,4 százaléka, az említett tanévben pedig már 21,2 százaléka járt középiskolába. Emellett az esti és a levelező tanfolyamokon .30 000-nél több felnőttet oktatnak. A népi demokrácia vezette be az egy munkaterület szakembereit képző technikumok rendszerét, működik az országban nyolc különféle művészeti gimnázium is, mintegy 1200 diákkal. Felsőoktatás A háború előtt 11 700 hallgatója volt egyetemeinknek és főiskoláinknak. 1956—57-ben, amikor hazánkban már 31 felsőoktatási intézmény működött, 53 karral, a hallgatók száma megközelítette a 41 000-et. A számszerű emelkedésnél is jelentősebb, hogy nagymértékben megváltozott a diákság összetétele. A Horthy-rend- szerben a hallgatóknak mindössze 3,5 százaléka volt munkás vagy szegényparaszt származású, ma az egyetemistáknak több, mint fele kerül ki ezekből a társadalmi osztályokból; Az állam ezen a területen is igen nagy összegeket fordít az új nemzedék nevelésére. A rendszeres beruházásokon kívül 1956—57-ben pl. az egyetemi hallgatók 91 százaléka részesült ösztöndíjban. A legjobbak — ezernél többen —ugyancsak államunk segítségével külföldi egyetemeken folytatják tanulmányaikat. Rendkívül nagymértékű a fejlődés a könyvkiadásban. Míg 1938-ban több mint 17 millió könyv jelent meg hazánkban, 1956-ban már összesen jóval több, mint 43 millió példányban adtak ki könyveket. A legnagyobb példányszámban szépirodalmi és ifjúsági alkotások láttak napvilágot, nagyobbrészt mai magyar szerzőktől. A külföld irodalmi alkotásainak megbecsülésére jellemző, hogy például az elmúlt évben Balzac, Dumas és Thomas Mann négy-négy művét 130 000, 111 000, illetve 49 000 példányban bocsátották közre. Kiadói politikánk nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő sikereket ért el az Olcsó Könyvek megjelentetésében: 3—4 forintért a hazai és a világirodalom műveihez százezres példányszámokban jutnak hozzá az olvasók. Nem kisebb szerepe van a művelődésben mind jobban szélesedő könyvtárhálózatunknak. Az ország legnagyobb könyvtárai milliós állománnyal rendelkeznek, ugyanakkor elérte már a négy és félezret a területi könyvtárak száma, ahol 4,2 millió kötet között válogathatnak az olvasók. Ehhez járul még a vállalatok és hivatalok üzemi könyvtárainak hat és félezres hálózata, ahol a könyvállomány megközelíti a négymilliót. Szép sikereket értünk el a sajtó fejlesztésében is. Több, mint négy és félszáz. időszaki sajtótermék — köztük 21 napilap és 175 havi folyóirat — jelenik meg hazánkban, ezenkívül a legkülönbözőbb tudományos és szakfolyóiratok adnak tájékoztatást egy-egy tudomány vagy iparág területéről. A magyar színházkultúra ugyancsak kivívta már a nemzetközi elismerést. Huszonhat állandó fővárosi és vidéki színházunkban az elmúlt évben 11 000-nél több előadást tartottak és a nézők száma nem sokkal maradt el a 6 milliótól. Az állandó színházakon kívül vándortársulatok járják a vidéket — nézőik száma egy év alatt eléri az egymilliót. Megnőtt a filmszínházak száma is, különösen a vidéki, elsősorban a falusi hálózat fejlődött jelentősen. A múlt esztendőben 115 új játékfilmet mutattak be hazánkban, a statisztika szerint Magyarország egy lakosa évente átlagosan 13—14 alkalommal jár moziba. Hazai filmgyártásunk fejlődésére jellemző, hogy míg 1949-ben 6, 1957-ben mór 16 játékfilm készült Ugrásszerűen gyarapodik a rádió- zók tábora: a múlt év végén már csaknem 1,8 millió rádióelőfizetőt tartottak nyilván, azaz hazánk csaknem minden ötödik lakosának van rádiója. Fokozatosan gyarapodik a televízió előfizetőinek tábora is. A tömegek kulturális színvonalának emelésében nagy szerepet tölt be mintegy 2000 területi és csaknem 300 üzemi művelődési otthon. Építésükre, felszerelésükre államunk igen jelentős összegeket fordít. Világhírű a magyar múzeumi kultúra. Országunkban 82 múzeum terjeszti az ismereteket, ezenkívül számos időszaki és vándorkiállítás járja az országot
