Tolna Megyei Népújság, 1958. augusztus (3. évfolyam, 180-205. szám)
1958-08-20 / 196. szám
1958 augusztus 20 TOLNA MEGYEI NEPOJSAG 3 Bonyhád község a fejlődés tükrében A TANÁCSTAG Az elmúlt két esztendő alatt sokat fejlődött Bonyhád. Szocialista létesítmények, utak épültek. A Bonyhádi Cipőgyárban eddig már 8 millió forintot költöttek szociális, kulturális, valamint új termelő létesítmények megvalósítására. Vagy nézzük meg a zománcművek új gyárépületét, vagy a mezőgazdasági létesítményeket, az istvánmajori és a Petőfi Tsz-t. Mint ismeretes, sokat fejlődött Bonyhád külső arculata is. Mind a főtéren, mind az utcákban rendbehozták az omladozó házakat, a rossz járdái részeket. tékeseknek. A régi piac poros, piszkos, alkalmatlan volt, s ezért áthelyezték a malomkastélyba, melynek megvalósítása közel 100 000 forintba került. A községi strand sem szolgálta megfelelő módon a lakosság igényeit. Itt is korszerűsíteni, renoválni kellett. Erre is 46 000 forintot költöttek. Bonyhád községben nagy tábora van a sportnak, különösen a labdarúgásnak. A sportpályát több, mint 40 000 forintos költséggel újították fel és tettek alkalmassá nagyobb mérkőzések lebonyolítására. A tanács gondol a község parkosítására is. Sok szegélyparkot létesítettek. Végezetül jólesik Schuller elvtárstól azt is hallani, hogy a tanács és a lakosság között a kapcsolat igen jónak mondható. Bizalom van a tanács munkájához. Ennek köszönhető az állampolgári kötelezettségek teljesítése is. Sokan keresik fel hivatalosan és barátilag is a tanácsot. Horváth József Bonyhádi Cipőgyár A gyönki községi tanácsnál találkoztunk Mut Konráddal, a 14-es körzet tanácstagjával. Nem tudtuk róla, hogy tanácstag, de feltűnt, hogy az elnökkel folytatott beszélgetésünkkor többször közbeszólt és kiegészítette az elnök által mondottakat. S amikor az elnöktől megkérdeztük, hogy hogyan dolgoznak a tanácstagok, ki a legjobb tanácstag a községben, nem lepett meg bennünket, hogy az elnök így válaszolt: — Az egyik itt ül mellettünk. . . Mut Konrád ... kel keresik fel általában választói? — kérdeztük a tanácstagot. — Igen nagy probléma a körzetben, hogy nincs rendes járdánk. Sokszor felvetettem már tanácsülésen a gazdák kérését. Ez a probléma azonban még ebben az évben sem oldódik meg, mert a járdaépítéssel nem érünk el odáig. Majd a jövő évben . . . Meg fogják érteni a gazdák, hogy ebben az évben csak 2000 négyzetméter járdaépítésre futotta a községfejlesztési alapból, s zúgolódás nélkül várnak egy évet, amíg a mi utcánkra is rákerül a sor . .. Bonyhád ma már más, mint néhány évvel ezelőtt. Ezekről beszélgettünk Schuller Sándor v. b.-titkár és Czier Miklós elvtárssal, a gazdasági csoport vezetőjével. Előkerültek a hivatalos írások, amelynek alapján megkaptam a tájékoztatást. Bonyhád községben- 180 államosított ház van. Bizony ezekkel a házakkal a lakók alig törődtek még minimális karbantartást sem végeztek el, ami oda vezetett, hogy lassan már romokká kellett volna nyilvánítani ezeknek a házaknak egy részét. Az államosított házak fenntartására évenként 485 0001 forint van biztosítva, mely összeg a lakbérekből (házadóból) megtérül. Az államtól ebben az évben 326 000 forintot kaptunk, ez kizárólag a felújítást szolgálta. Bonyhád községben több emeletes házat hoztunk rendbe. Tataroztuk a község nagyon elhanyagolt főterét is, mely különösen rossz benyomást tett azokra, akik az átmenő forgalommal kerültek Bonyhád községbe. Jelenleg a Vörösmarty tér 7 számú emeletes ház, a Rákóczi utca 1. számú emeletes ház teljes karbantartása folyik. Megindult a járdaépítés is, így a Somogyi Béla út, a Sallai út, a Gábor Áron utca kap járdát, gondoskodás történt Bonyhád község vízellátásáról is. Vízműtervezésre 35 000 forintot fordítanak és a kivitelezés körülbelül 3 025 000 forintba fog kerülni, ami annyit jelent, hogy igen sok helyen megoldódik az eddigi vízellátási probléma. Ki ne tudná, hogy például a bonyhádi piac megfelelő helyre való telepítése mennyi gondot okozott az ille— Értse meg barátom, az életét kockáztatja... Másnap már Bóka István sem tudott felkelni, de Méretné is észrevette, hogy 12 éves Jóska fia lázas. Este a lakások előtt összejöttek beszélgetni az asszonyok. —1 Hallották, milyen rosszul van a Bóka Józsi meg a Pisti? — Ott volt a Vass doktor a Mé- reiéknél, meg a Baloghéknál is... — Hát ott ki beteg? — Méreiéknél a Jóska gyerek, Baloghéknál meg a Bözsi. Tituszban vannak. De hogy honnan kaphatták a bajt? Másnap Méreiné éppen mosott a konyhában, amikor a szomszéd- asszonya beszólt: — Hallotta, hogy szegény Bóka Pisti meghalt? — Szűzanyám! Két napja még nem volt semmi baja. — Ki halt meg édesanyám? — szólt ki a szobából a Jóska gyerek. — A Bóka Pisti, fiam... — Akkor én következek utána — nyöszörögte a fiú láztól gyötörtem — Hogyan gondolsz ilyet, fiam — tette le a ruhát a teknő szélére Méreiné és besietett a gyerek mellé, hogy friss vizesruhával csillapítsa lázas testét. Két nap múlva újabb áldozatot követelt a tífusz, Bóka Józsefet. A pusztán az emberek között a kétségbeesés lett úrrá. — Teremtőm, mi lesz velünk —, tördelték kezüket az asszonyok, miközben újabb és újabb megbetegedésekről adták tovább a hirt. — Beleesett a Rompos Józsi bácsi is... — A Dekli Gyula is ágynak esett... —Nem hallották, a Portelei Juli is beteg... Nem könnyű a paraszti élet, nem könnyű a hajnali felkelést, a forró napsugarat megszokni, különösen amikor botosispán áll az ember háta mögött. Cselédember, szegény ember, de sokat dolgozott, szitkozódott, de a nehéz igát inaszakadtáig húzhatta tovább. Régi, keserű emlékek ezek, amelyekről sokat mesélnek az öregek a legifjabb nemzedéknek. Az utódok már másképpen élnek, a föld, amelyen annyit dolgoztak, az övéké. S hogy életük még könnyebb legyen, szövetkezésre léptek és az országban száz és száz helyen kialakították szövetkezeti közösségüket. Belecskán is így történt. 1949-ben Szabadság név alatt 35 gazda szövetkezett a föld megmunkálására, jobb és szebb életük kialakítására. Minden kezdet nehéz — tapasztalják ők is többen elvesztették hitüket, akaratukat és továbbálltak, különösen amikor az 1952-es év zárszámadásán 11 forint 35 fillért ért egy munkaegység. Az elvetett mag azonban termékeny talajba hullott, amely nőtt, izmosodott, hatalmassá nevelődött és ma kiszakíthatatlan gyökerekkel ka— A faluban a Holovics-lány, a Mariska is beteg... Egymás után döntötte le lábukról az embereket a betegség a pusztán. Vass doktor már tehetetlenül állt a járvánnyal szemben, a járási tisztiorvostól kért segítséget. Bizottság szállt ki a pusztára. Megállapították, hogy a tífusz előidézője, terjesztője a kút, amelyről a puszta népe hordta a vi zet. (Nem lehetett csodálni, hiszen éppen útjában volt az istállóból, a trágyatelepről kiszivárgó trágyalének.) — A kútból vizet hordani tilos — adták ki az utasítást. — A betegeket pedig be kell szállítani Szekszárdra a kórházba. Az eset híre hamar szétszaladt a környéken, nem lehetett elhallgatni, a megyei újság is kénytelen volt hírt adni róla. 1932. szeptember 7-i számában ezt írja: „Tömeges tífuszjárvány tört ki Pálfán gróf Apponyi Károly gazdasági cselédei között. A járványt kút- fertőzés idézte elő — két munkás meghalt.” A kútról való vízhúzást eltiltották, de ez már késői intézkedés volt. A kórházban meghalt a kis Mérei Jóska és Balogh Erzsi is. De még ezzel sem zárult le a tragédiák sorozata. Farkas József Budapestről jött haza nyaralni a pusztán lakó szüleihez feleségével és kislányával. A fiatalasszony is, a kislány is beleestek a tífuszba. Farkas József kétségbeesetten utazott vissza feleségével és kislányával, hátha Pesten a kórházban meggyógyítják őket. De mindhiába, őket is elragadta a járvány. A puszta népe között pedig a kétségbeesést mindinkább felváltotta a lázadozás, a gyűlölet. Persze, csak maguk között, hasonszőrűek előtt beszélhettek, mindenki féltette a kenyerét, családját. paszkodik az egyre erősödő gazdaságba. A múlt évben már sikerült elérniük, hogy 40 forintot érjen az átszámított egy munkaegység értéke, ez év végére pedig még további 10 forinttal megtoldják. Miből sikerül ez? A szövetkezet juhállományából több mint 90 000, a sertésekből 76 000, szarvasmarhákból 81 000 forint az eddigi bevétel. Nem megvetendő az öntözéses kertészet sem 100 000 forintos eddigi jövedelme sem. A nagy munka még nem ért véget, az elkövetkezendő évekre újabb tervek megvalósítása vár, egy 50 férőhelyes modern tehénistálló létrehozása és az 50 holdas öntözhető rét megvalósításán keresztül. S mindezeket a föld jogos tulajdonosai, igazi gazdái végzik, és élvezik az elvégzett munka megérdemelt gyümölcsét. Négy éve képviseli a tanácsnál a Rákóczi utcaiak ügyeit, de az is előfordul, hogy más körzetbeliek is közbenjárását kérik ügyük elintézéséhez. Választóival mindennap beszélget, szinte elkerülhetetlen ez a beszélgetés, hisz köztük dolgozik, naponta többször találkozik velük, s ritkán múlik el találkozás, hogy Mut Konrád meg ne kérdezze: — »No, mi újság, hogy megy a munka, nincs-e valami baj, elintéznivaló a tanácsnál? ...« A körzet tagjai úgy ismerik Mut Konrádot, mint aki lelkiismeretesen igyekszik választói kedvében járni. A tavasszal, amikor rendelet jelent meg arról, hogy ha valamelyik gazdának újszülöttel szaporodik a tehénállománya, s az nyolc hónapon belül eléri a 160 kilogrammos súlyt, akkor a gazda 600 forint adókedvezményt kap, a rendelet megjelenése után esténként meglátogatta az állattartó gazdákat és ismertette velük a rendeletet. Több gazda volt, aki ekkor még nem ismerte e rendelkezést, s nagyon hálás volt a felvilágosításért. — Milyen panaszokkal, kérések— Persze, a kutat letiltották. Most hordhatjuk a faluból a vizet, mert ez az egy volt csak a pusztán... — A kastélyba persze, nem jutott be a nyavalya. Oda nem visznek vizet erről a kútról, ők csak a simontomyai vizet isszák, amit üvegekben hoznak ide... — Emlékeznek rá. Két éve a Gyimótiék fia, a Gyula is tífuszban halt meg. Akkor azt mondták, megfázott a bálban... Végül nála is tífuszt állapított meg a doktor. Biztos, hogy ő is a víztől kapta. — Ki felel most ezért? Hogy ennyien elpusztultak? — Hagyd el, ki felelhetne? Nem tudod, hogy a cselédnek, ha félig felfordult is, dolgozni kell? Merj egy szót szólni! Mehetsz, amerre látsz. Törődik azzal a gróf, hogy milyen vizet iszol? — Nekünk is azt kellene tennünk, mint Hajdú, meg Békés megyében... Sztrájkolnunk kellene... — Gyengék vagyunk mi ahhoz — szólt közbe reszkető hangon egy öreg cseléd. — A mi sorsunk az, hogy húzzuk az igát... Néhány év múlva artézikutat fúrtak a pusztán. Ki tudná meg-, mondani, hányszor lábadt könnybe a szeme Méreiéknek, Baloghék-1 nak, Bókáéknak, meg a többiek-' nek, amikor meglátták: — Hiába, ezzel már nem tá-, masztják fel, akiket elvesztet-, tünk... I Az öreg gémeskút pedig ott állt1 még jónéhány évig. Leszakadt ró-1 la a vödör, majd a sudárfa, végül' kidőlt az ágas is. A puszta cselédei | arramenet babonás félelemmel te- ( kintettek a kútra és úgy suttog- > ták: I — Legyen átkozottx. gazdájá- 1 val együtt. ' BOGNÁR ISTVÁN ' tam, nem erről beszéltem két munkásasszonnyal. A múlt tovatűnt, sokan már elfelejtik, mi volt a háború alatt, a felszabadulás előtt, hogyan éltek akkor az asszonyok. A régebbi munkás generáció mindezt tudja, tudja, mert átélte. A beszéd fonala, melyet a stuccoló asztalnál pergettünk Miklós Illésnével és Kovács Istvánnéval, a múltba tekeredett vissza. A fiatalabb nemzedék képviselőjeként álltam az asztal mellett, s hallgattam a történetet, amely már történelem, s aki mondta, maga is részt vett benne. Nehéz az élet. Most is, évekkel ezelőtt is megvolt a gond, a baj... De valahogy más volt ez régebben .. . 1929-et írtak akkor. Miklós- né akkor jött a gyárba először dolgozni. A stuccoló asztal mellé állították. Kezébe nyomtak egy ollót, a mester megmutatta, hogyan s mint kell a bőrt körülnyírni, mi az, amit arról le kell vágni. Betanított munkás foglalkozása kezdődött Miklós- né életében. A betanított foglalkozás abból állt, hogy reggel hatkor az asztal mellé állt, s dolgozott délig, délben elszaladt haza ebédelni, evett egypár falat száraz ételt, utána rohant vissza a gyárba. Rohant, mert ha a kürtszó után ért, akkor felelősségre vonták. Úgyhogy mindjárt annak lehetőségét is felemlítették, ha még egyszer késik, akkor bezárják előtte a kaput. S ez volt a legnagyobb félelem. A munkanélküliség. A simontornyai munkanélküliség is olyan »vidéki" típusú volt. Munka akkor volt, ha a gyáros tudott bőrt szerezni. Ha nem, hát akkor megmondta egy-két munkásnőnek, sokszor félszáznak: »Asz- szonyom, holnap ne jöjjön be." S ilyenkor mit sem segített az, hogy köténye csücskébe sírta el a munkásasszony a művezetőnek, vagy a személyzeti főnöknek, hogy otthon a gyerekek éhen halnak, nincs pénz élelemre. Nem számított semmit ez. Ilyenkor fogta a kapát, vállára akasztotta és ment kapálni, a kulá- koknak, két kiló lisztért naponta. — Most mi járatban van a tanácsnál? — A szeszfőzde ügyében. A falu, szinte valamennyi gazdája szeretne valamilyen gyümölcsből pálinkát főzetni. Jelenleg még csak az epertulajdonosok sürgetik az, égetést, de egy hónap múlva már egyéb gyümölcsből, törkölyből is lehetne égetni... De csak lehetne, mert a főzde üzemképtelen. Javítani kellene, de nem találunk szakembert, aki vállalná a munkát. Egy pesti iparossal leveleztünk, s úgy nézett ki, hogy ő megcsinálja, azonban a napokban lemondta a munkát, nagy elfoglaltságára hivatkozva. Most itt vagyunk a legnagyobb bajban, nem tudunk megindulni. A gazdáknak nagy kiesést jelent, ha más községbe kell elvinni az égetésre szánt gyümölcsöt ... Valahogy el kell intéznünk, mert tőlünk várják a megoldást... Az utolsó mondatot sem zúgolódva mondta, mint aki terhesnek tartja a magára vállalt munkát, a legtermészetesebb hangon, tudva azt, hogy egy tanácstagnak a legmesszebb menőkig gondoskodnia kell választói munkájának elősegítéséről. (b) Azután megint szaporodott a munka. Újabb munkáskézre volt szükség. Nőket hívtak be. Olcsóbb bért adtak nekik, mint a férfiaknak. Harminckét filléres órabér, napi 12—14 óra munka. S a család nevelkedett. Nőttek a gyerekek, mind több pénz kellett volna a családnak. Szaporodott is a pénz. Különösen a háború alatt. De akkor meg olyan drága volt minden, hogy az élelmet alig tudták megvenni. Ha vége volt a munkának, akkor meg futás haza, még mosakodni sem igen értek rá, mert várta őket az egy-másfél hold föld, a robot, a kölcsönkért liszt és egyéb élelem ledolgozásának az ára. S múltak az évek. Az 1929-ben gyárba került tűzről pattant menyecske veszít forróságából, az idő vasfoga — főleg a nehéz bőrgyári munka — nem kímélt senkit; Most is mutatja kezét, amelyet bütykössé tört a hatalmas olló, amelyből nem egyszer vér serkent munka közben. De nem volt megállás. S hogy rossz volt az élet, ma má? természetszerűleg a múlté, nem emlegeti senki. Ök, a régi munkásasszonyok, akik legszebb korukat az emberölő robotban töltötték el, nem mesélnek erről. Nem, mert régen volt, nem is emlékeznek pontosan mindenre, meg most jobb. Sokkal jobb. Mutatják a szomszéd asztalnál dolgozó fiatal lányokat, akik már az első nap a stuccoló asztal mellől el akartak menni. Pedig most nincs olyan »hajtás«, olyan robot, mint amikor ők voltak' ilyen fiatalok. — Ötvenegy éves vagyok, kedvesem, sokat megértem, higgye el. Nehéz volt a múltban. Nagyon nehéz ... — S megáll egy pillanatra. Kezében nem csattog az olló, gondolkodik, szinte látni arcán a múlt sötét viharfelhőinek vonulását, s azután a derengést, amikor tisztulni kezd a súlyos gondoktól teli élet viharfelhője ... 1945 .... — ... Abban bízok, hogy mindig jobb lesz ... Pálkovács Jenő Miénk a föld ... Munkásasszony sorsa Az utóbbi években nagyon sokat beszéltünk arról, hogy meg kell könnyíteni a munkásasszonyok sorsát, hogy az iparnak olyan terméket kell piacra adnia, ami könnyíti a házimunkát stb., stb. Legutóbb, amikor a Simontornyai Bőrgyárban jár-
