Tolna Megyei Népújság, 1958. augusztus (3. évfolyam, 180-205. szám)
1958-08-17 / 194. szám
llAôdûÎù&i A vidéki irodalom védelmében A Dunántúlnak ma is egyet- len irodalmi jellegű folyóirata van, a Veszprémi Szemle. Szerkesztői akkor indították meg, amikor az ellenforradalmat követő hónapokban irodalmunkban annyi kérdés várt tisztázásra, s amikor a legnagyobb szükség volt a becsületes, őszinte szóra. A veszprémi folyóirat éppen ezért már kezdetben túlnőtt egy megye határain, a Dunántúl ügye lett, s azóta is — túljutva a kezdet zökkenőin — egyre nagyobb igénnyel szolgálja a Dunántúl szellemi életét. Irodalmi körökben így méltán keltett szomorú feltűnést Szabolcsi Gábornak a Ti- szatájban megjelent, felületességről tanúskodó és a rossz szándék gyanúját keltő cikke, mely nemcsak Veszprémet marasztalja el, hanem azt az egész vállalkozást, amit a Veszprémi Szemle a Dunántúl szellemi életében jelent. Úgy érezzük, a Szemle nem szorul külön védelemre: aki egymás mellé állítja eddigi számait, lemérheti az eredményeket és a hibákat. A védőbeszédet azóta egyébként is elmondta a Szemle két szerkesztője, Páldy Róbert és Thiery Árpád. Mégis foglalkozni kell Szabolcsi írásával, mert bár a Veszprémi Szemlére céloz, az egész vidéki — elsősorban dunántúli — irodalmi életen üt egyet. A nézet azért is veszedelmes, mert megnehezíti az egyébként is lassú decentralizációt. lVfaga a kérdés feltevése, Szabolcsi kiindulópontja: szocialista irodalom vagy tájirodalom — abszurdum. Az irodalom fogalma sokkal tágabb, semhogy egy szűkre- szabott tájba beleférne: lehet valaki Abádszalók legnagyobb költője, de önálló abádszalóki költészetről beszélni soha nem lehet. Viszont, ha valakinek, vagy akár egy egész csoportnak munkásságában bizonyos táji sajátságok, képek jelennek meg, az nem tájirodalom, hanem egy táj tükröződése az irodalomban, ami lényeges különbség! Szocialista irodalom és »tájirodalom« szembeállítása hatásos és kényelmes álláspont, mert ebből a képzelt lőállásból nyugodtan tüzet lehet nyitni mindenre és mindenkire, aki besorolható a »táj- írók« — népi írók kategóriába, ahonnan viszont egyenes út vezet a dilettantizmushoz. Itt aztán már könnyű bárkit is elintézni. Például: a Veszprémi Szemlében jelentek meg gyenge versek is, tehát a V. Sz. a dilettantizmus melegágya, s ha ezen a hamis tételen egy kicsit csavarunk, kiderül, hogy a vidéki irodalom egyenlő a dilettáns tájirodalommal. De az ég szerelmére, a Pesten megjelenő lapokban, vagy akár a Tiszatájban évenként hány rizsma papirost nyomtatnak tele dilettánsok írásaival? Vagy csak a vidék és a dilettantizmus közé lehet egyenlősé- gi jelet tenni? Vasárnapi levél A bírálat védelmében szólok. Csak örömmel lehet arról szólni, hogy az emberek nem hagyják rágalmazni magukat, amennyiben igaztalanul éri bírálat őket, tiltakoznak ellene és keresik saját igazukat, amit előbb-utóbb be is tudnak bizonyítani. Ez örvendetes és ezt táplálni is kell mindenkiben. De ugyanakkor tapasztalható egy másik jelenség is. Azok is fűhöz-fához szaladgálnak, akiket jogosan ért a kritika, sőt ezek azok az emberek, akik fenyegetőzéssel, akik a bíráló esetleges régebbi hibáiban való turkálással akarják magukat fehérre mosni és elterelni a figyelmet saját szennyesükről. Lapunkban is gyakran jelennek meg bíráló cikkek. S — nem dicsekvésképpen, de az igazsághoz tartozik — elenyészően ritka ezekben a bírálatokban a tévedés. Egyes emberek a kritikát, ha nem is örömmel, de elfogadják, hibáikon igyekeznek javítani. Dicséret érte. Emberek vagyunk és aki dolgozik, követ el hibákat, s akkor lesz igazán ember, ha hibáit be is látja és van ereje azokat kijavítani. Az ilyen emberekre lehet alapozni, az ilyen emberek munkája összességében — a néha elkövetett hibákkal együtt is — jó. De én most a másikakról akarok szólni. Az önteltekről, akik nem hiszik el, hogy hibáztak, vagy ha tudják is saját bűnüket, a kritika elhangzása után fenyegetőznek, s nem azt kutatják, hogyan tudnak javítani hibáikon, hanem a visszavágás módját keresik. Vannak ilyenek, ha nem is sokan, de számosat találni. Egészen rövid idő alatt négy olyan cikkünk jelent meg, amely valakit, vagy valakiket megbírált. Mind a négy esetben egészen rövid időn belül a megbíráltak hangot adtak tiltakozásuknak. Egy raktárügyről szóló cikkünkre már a lap megjelenésének reggelén fél kilenckor itt volt a válasz. (A lap hajnali hat órakor kerül utcára). A levélben mindenkit felelőssé tettek, talán még a szerkesztőséget is, csak a saját felelősségükről feledkeztek meg. De hasonló eset történt egy bérügyi problémával is. Nemrégiben egy cikkben név és hely megjelölése nélkül írtam egy helytelen dologról. Csoddk-csodája (vagy talán nem is csoda) valaki — mellesleg nem is róla szólt az írás — magára ismert. Fűhöz-fához kapkodott, megpróbált enyhe fenyegetésnek is hangot adni, s jóhiszemű embereket is rábírt arra, hogy helytelenítsék a cikket. A cikkben foglaltak egyébként, mint a többiekben is, helyesek, igazak voltak, s hogy az is magára ismert, akiről nem szólt, engem igazol, tehát igaz, helyes volt az írás, mert amit „menyemnek” mondtam, „lányom” is értett belőle. Levelezőinket is érik nemegyszer kellemetlenségek bíráló leveleik miatt. Sőt őket már durvább formában. Néhány nappal ezelőtt fenyegettek meg egy szekszárdi levelezőt, azzal, hogy messze ér a megbírált vállalat keze és ha nem vigyáz lehetetlenné fogják tenni a levél íróját. Úgy érezzük kötelességünk megvédeni levelezőinket is, ameny- nyiben igazuk van — és igazuk volt —-, megvédjük azzal, hogy tiltakozunk a fenyegetések ellen, de ha szükséges, megvédjük őket más eszközökkel is. Ha bírálatról van szó és a bírálat védelmében szólok, az semmiesetre sem jelentheti, hogy most már nyakra-főre lehet vagdalkozni. A kritika csak akkor jogos, ha az megalapozott, építő, segítőszándékú. Nem lehet és nincs létjogosultsága a felelőtlen rágalmazásnak. Ez éppen annyira bűnös, mint a jogos bírálat sértődött visszaverése. A kritika fegyvere éles fegyver, amely használni tud, ha jól forgatjuk, de ártani is, ha összevissza vagdalkozunk vele. Soha nem szabad ennek a fegyvernek az emberek ellen irányulnia, hanem arra kell használni, hogy az emberek hibáit faragjuk le vele. A jól alkalmazott bírálat rendkívül hasznos, a munka előrelendítője, az emberek nagy nevelője tud lenni. De ehhez szükséges, hogy a megbíráltak, — amennyiben jogos — fogadják is el, s — még ha nem is kellemes, mert hiszen persze, hogy nem az — ne az legyen első gondolatuk, hogyan tudják visszaverni vagy hogyan tudnak „bosszút állni" a bírálón, hanem nézzenek csak bele lelkiismeretük tükrébe, őszintén, becsületesen. Mert ez a tükör, ha nem kopott meg a „foncsorozá- sa” sok mindent megmutat. LETENYEI GYÖRGY S ezzel tulajdonképpen a kérdés lényegéhez is érkeztünk: egyenjogú-e a vidéki irodalom azzal, amit Pesten csinálnak, vagy a vidék — Szabolcsi svádájával — »a provincializmus eszmei és művészi korlátoltságát és a dilettantizmus kritikátlanságát« jelenti? Mindenfajta sommás ítélkezés veszedelmes, az irodalom egyébként sem »egyenjogúság« kérdése; minden a művek minőségén múlik. Mégis, ha a külső elismertetést, vagy akár az alkotás pénzben kifejezett értékét nézzük, a vidéken élő írók bizony nagyon hátul kullognak szerencsésebb csillagzat alatt született pesti pályatársaikkal szemben. Csak mellékes megjegyzésként: a pesti honoráriumok legalább tízszeresét teszik ki annak, amit a legtehetősebb vidéki lap is fizetni tud, ami némileg indokolja is a vidékiek jelenlegi egészségtelen Pestre áramlását. Ha azonban az írások értékét tekintjük, a különbség nagyon lecsökken; azért Pesten sem tapossák egymást a lángelmék. A baj elsősorban a lehetőségek aránytalanságában van. Sokat írtunk és beszéltünk a múlt irodalom- politikájának hibáiról, amiből sajnos nagyon sok ma is él és virágzik. Mert sajnos, egy jó pesti összeköttetés, egy kamatoztatható baráti kapcsolat nagyon, de nagyon sokat pótol ma is a hiányzó tehetségből! A megoldást ne a baráti kapcsolatok ápolása jelentse, ezzel nem megyünk semmire. De azzal sem, ha az egész vidéki irodalmat áttelepítjük Pestre, aminek első szomorú jeleit sajnos már láthattuk. Az egyetlen megoldás az, ha a vidék polgárjogot nyer, ha nem alárendeltje, hanem méltó és méltányolt versenytársa lesz a fővárosnak. A dilettantizmus ellen természetesen harcolni kell, de igaztalan dolog minden tehetségtelen rímfaragót a vidék nyakába varrni, amikor Pesten is van belőlük elég. Nietzsche egy szellemes epigrammája szerint nem elég a tehetség, a kortársak hozzájárulása is kell hozzá. A vidéki irodalom nem is kér mást, csak ezt a hozzájárulást, a többit pedig majd elvégzik a művek. Csányi László Zenei hírek a nagyvilágból A New York-i Lewinsohn Stadionban meg sohasem fordult elő, hogy elővételben elkeltek volna az összes jegyek. Most azonban ez is megtörtént. A nevezetes alkalom: Van Cliburn, a moszkvai Csajkovszkij verseny győztesének hangversenye. Van Cliburn ezen az estén azt a két zongoraversenyt játszotta, amellyel Moszkvában díjat nyert. * Egy londoni kórházban 91 éves korában elhunyt a francia származású híres karmester, Eugene Goossens. * Wagner Tristan és Izolda című zenedrámájának új bemutatójával kezdődött meg Münchenben augusztus 10-én az operafesztivál, amely szeptember 9-ig fog tartani. Tersánszky J. jenó: Illatos levélkék című kötetének egyik illusztrációja Újabb 1919-es emlékek a szekszárdi levéltárban A szekszárdi levéltár dolgozói a Tanácsköztársaság közelgő 40. évfordulójának tiszteletére mintegy fél év óta kutatómunkát végeznek 1919-es Tolna megyei dokumentumok után. Már eddig is számos emlékre bukkantak, több korabeli röplapot találtak, sőt megtalálták az 1919-es Tolna megyei hetilap, a Vörös újság néhány számát is. A tervek szerint a Tanácsköztársaság kikiáltásának 40. évfordulójára könyvalakban is megjelentetik az 1919-es Tolna megyei dokumentumokat. Az itt közölt vers 1919-ben a Köz- oktatásügyi Népbiztosság röplapjában jelent meg. A most folyó kutatómunka során találták meg a röplap néhány példányát a levéltárban. A vers szerzője előttünk sajnos ismeretlen. Közlésével a Magyar Tanácsköztársaság dicső emlékének áldozunk, s belőle lelkesítést nyerünk munkánkhoz az irodaiam és kultúra területén is. Eszméljetek föld robotosai Mindég is robotos volt a magyar lélek, urak kapcája volt itt a paraszt. Nyúzta a bőrét az állam, az egyház — van-c kedve hozzá, nem kérdezték azt. Urak kapcája, tőidnek rabszolgája, s börtönbe lökte legkisebb gyanú ... Eszméljen végre, jusson öntudatra az agyonkínzott, eltiport falu! Szabad szellőjében a forradalomnak régi bitangrendszer rabigába dőlt. Proletár kezében suhog már az ostor, mely az urakéban sújtott azelőtt. Testvérré szentesült a falu s a város, egymás mellé állt az eke s a gyalu... Eszmélj föl végre és juss öntudatra, te agyonkínzott, eltiport falu! Persze, hogy fáj nekik! Persze, hogy jönnének! a pokol tüzével zúgva ellenünk! Ámde a magyar nép megérett a harcra, minden tüzes poklok sem bírnak velünk! Ha kell: körmeinkkel állunk helyt magunkért, miénk a jövő, mely piros hajnali!!... Eszmélj föl végre és juss öntudatra, te agyonkínzott, eltiport falu! Piros lobogónkon ott leng az igazság, nem férfi a férfi, ha most félreáll! Vörös hadsereggel harcol a jogáért tűzön-vízen át a magyar proletár! Piros keszkenőket lengetni a szélben nyíljék ki vidáman minden kis zsalu!... Eszmélj hát föl végre, juss hát öntudatra, felszabadult, drága, sok magyar falu! n kőfaragó balladája Megvolt a temetés. A nép már szállingózott hazafelé, csak az ember maradt ott a frissen behányt sírnál. A fájdalomban is el lehet fáradni. Könnyek és gondolatok nélkül nézte az egyszerű fejfát, s azon túl, nagyon messze valahol, a felesége arcát. Hihetetlen, hogy meghalt, hogy itt van a földben ez a hűséges, nagyszerű asszony. Szürke esőfelhők lógtak mélyen, amikor haza indult. A falu szélén már verni kezdte az eső, s mire hazaért, bőrig ázott. Három hét múlva kelt fel a tüdőgyulladásból. Az első útja a műhelybe vezetett. Nekilátott a felesége sírkövének. A környék leghíresebb kőfaragója volt. Most aztán különösen ki akart tenni magáért. Az a csendes, halott asszony igazán megérdemli. Egy hét múlva a betűket véste a fekete márványba: „Hűséges feleségének emelte...” A gyásznak is megvan a maga pompája. A kőfaragó elégedett volt a kővel, — eleget tett a pompának is, és ami a fontosabb: az asszonya emlékének is. A felállítás napjának estéjén nem feküdt le mindjárt. Elővette a régi levelesládát, hogy egy kicsit a levelek betűin át élővé támassza az asszonyát, jelenné a múltat, boldogsággá a boldogtalanságot. A levelesládában a saját leveleiken kívül még egy sereg idegen levelet talált. Férfiírás. A feleségéhez. Talán hármat el is olvasott belőlük. Nagyon szép levelek voltak, tüzesek, szerelmesek, emlékezők és követelők is. A negyediket meg a többit már el sem olvasta. Azzal a gyufával, amellyel meggyújtotta a lámpát, meggyújtotta a leveleket is. Mikor már jól égett a csomó, bedugta az egészet a felesége ágyába. Meg is szellőztette egy kicsit. Hadd égjen jól. Sietés nélkül kiment a műhelybe, fogta a vésőt, a kalapácsot, meg egy viharlámpát, és komótosan kiballagott a temetőbe. A temető szélén már hallotta« hogy a faluban félreverik a harangot: Tűz van! Rábólintott. Tűz van. Akkor jó. A felesége sírköve elé odaállította a viharlámpát, és a vésőt a lámpavilágnál nekifordította az aranyozott betűknek. Kivéste a „hűséges’’ szót. Ügyes munka volt. A falu fölött lángkarok csapkodtak, messziről morrant az ég. (Még egy tekintetet vetett a sírkőre, aztán a borotvaéles vésőt gondosan, pontosan nekiigazította a szívének. A kalapáccsal egy visszakezes nagy ütés... ...Virradni kezdett. Amikor megtalálták — a szívében a betűfaragó kisvésővel — még égett a márvány előtt a viharlámpa, s a háza helyén még pislogott a parázs. Aztán valaki a lámpát is elfújta« mert feljött a nap. JÂNOSY ZOLTÁN
