Tolna Megyei Népújság, 1958. augusztus (3. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-24 / 199. szám

1958 augusztus 24.

TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG

3

ÖSSZEFOGÁSBAN AZ ERŐ

Sz)ekszárdon is az új lakótelepülésen több olyan családi ház épül, melyet az egyszerű munkások nem tudtak volna felépíteni, ha munkatársaik nem segítettek volna nekik. Láttunk például olyan lakásépítőt, akinek a házánál szombaton délután 10—15 munkatársa is ott dolgozott és segített.

Véleményünk szerint helyes lenne, ha Szekszárd város üzemi és hivatali dolgozói a jövő esztendőben közösen valami létesítményt építenének, itt nem arról van szó, hogy mindenki fizikai munkával venne benne részt, hanem ez megoldható úgy is, hogy „Szekszárd város fejlesztéséért” címmel téglajegyeket bocsájtunk ki és az erre befolyt összeget is felhasználjuk' a létesítmény megvalósítására.

A jövő évi tervben van többek között a piactér áthelyezése az ipari tanuló iskolába és a busz megálló áthelyezése a központból a vasúthoz. E két létesítmény megvalósításához is igen sok társadalmi munkával lehelne hozzájárulni a város lakossága részéről, és az így megtakarított ösz- szegct máshová tudnánk fordítani és terven felül is tudnánk megvalósítani dolgokat.

Ugyancsak a város lakosságának összefogására van szükség ahhoz, hogy parkjaink rendben legyenek, hogy az emberek ne tűrjék meg, hogy valaki a virágokat letépkedje, vagy a tavasszal elültetett facsemetéket kitördeljék, mint ahogy azt az idei esztendőben is sok utcában tették, és e feladat megvalósításánál anyagiakról nincs is szó csupán erkölcsi támogatásról, arról, hogy például egy-egy üzem, vagy hivatal védnökséget vállalhatna az előttük lévő terület parkosításáért fásításáért, a parkok, fák védelméért, stb.

Csak egynéhány dolgot vetettünk fel a megoldásra váró feladatok közül. Úgy gondoljuk, szavunk és kérésünk megértésre talál a város dolgozói körében, és akkor a jövő évben még többet tudunk tenni megyeszékhelyünk, szülővárosunk felvirágoztatásáért.

Szabópál Antal

városi pártbizottság titkára

A Magyar Szocialista Munkáspárt Szekszárd Városi Bizottsága részéről köszönetünket fejezzük ki mindazoknak, akik fáradságos munkájukkal hozzájárultak az alkotmány ünnepének, augusztus 29-nak sikeres megünnepléséhez városunkban.

Köszönet üzemeink munkásainak, hogy a munkás—paraszt találkozó keretében dolgozó parasztságunk számára felejthetetlenné tették e napot.

Külön dicséret illeti kereskedelmi dolgozóinkat, az Ünnepi Vásár színes megrendezéséért, a vásárlóközönség pontos, udvarias kiszolgálásáért.

További jó eredményeket és ehhez sok erőt, egészséget kívánunk.

/magyar szocialista

MUNKÁSPÁRT SZEKSZÁRD VÁROSI BIZOTTSÁGA

És vannait jósok,

akik ha kell, ha nem, jósolnak. Megjövendöltek már katasztrófákat és feltámadásokat, megmondták, hogy — véleményük szerint— bizonyos dolgokban mi a rossz, s mit kellene tenni. S lön eset, amikor kárörvendöen szólnak a néphez, s ezt ugyancsak felhasználják arra, bogy „bölcs” szólamaikat hangoztassák.

E jósok közé tartozik a dollárral táplált Szabad Európa Rádió teljes garnitúrája. Hogy ezek jövendő mon dók, ahhoz talán semmi kétség sem fér. Sokat lehetett kommentárokban olvasni arról, mások esetleg hallhatták, amint megjövendölték krokodilkönnyek hullatása közben, hogy ez az ország nem képes talpra- állni, nem tud lépést tartani nemzetközi szinten az ipar fejlődési zűrzavarával, s ezért igen rövid idő alatt a legnagyobb nyomor lesz. Sokat foglalkoznak a mezőgazdaság helyzetével, s ki tudja hányszor állapították meg kenetteljes hangsúllyal, hogy csődöt mondott a termelőszövetkezeti mozgalom, s a magyar mezőgazdaság számára csak a kisáru termelés az egyetlen járható út, mert ha ez nem következik be, a kormány nem valósítja meg az ő véleményüket, bizony sivár élet lesz itt és lehetne sorolni tovább.

Arra igazán felesleges szót fecsérelni, hogy meggyőzzük őket jóslataik valótlanságáról — nem hiszik el. Pedig az ipari termelés az ellenforradalom minden igyekezete és kártétele ellenére is felfelé ível, egyre több iparcikkel látja el az ország lakosságát és külföldre szállított termékeink igen népszerűek szerte a világon. Keserű pirulák voltak számukra a brüsszeli világkiállításon elért sikereink. A termelőszövetkezeti mozgalom sem mondott csődöt — hogy saját szavaikkal éljünk hiszen ha valaha bebizonyosodott, akkor az idén százszorosán bizonyossá vált, hogy a kollektív munka jobb eredményt, a gépi munka igénybevétele sokkalta biztonságosabb termelést biztosít, mint a kisparcella. Nem egy község van megyénkben is, ahol 3—5 mázsával, volt magasabb a gabonaneműek hozama a tsz földjein, mint a kisüzemekben.

S az állandó jósolgatásokról még mindig nem szoktak le — igaz ezt várni annyit jelentene, mintha va* laki a farkasból bárányt akar nevelni — pedig az élet számtalanszor megcáfolta jövőbelátásukat. Megcáfolta a nyomorról zengedezett szólamaikat is, például az idei ünnepi vásárok sikere, amikor a falu és a város népe sok-sok millió forintot hagyott a sátraknál és a bútorokkal, textíliákkal, mosógéppel — és ki tudná minden cikkféleséget felsorolni — megrakott kocsikkal mentek hazafelé. Közismertek a szekszárdi vidám vásár számszerű eredményei. Ezek azt mutatják, hogy többszöröse fogyott volna el például a bútoroknak, hordóknak — hogy csak néhány cikkféleséget mondjunk — mint amit felhozott a kereskedelem. Pedig ugyancsak kivonult a kereskedelem sok millió forint értékű áruval.

A nagy batyuk, a megrakott kocsik, amikkel a vásárlók esténként hazatértek, a zsúfolásig megtelt halászcsárdák és a lacikonyhák forgalma minden propagandánál fényesebben bizonyítja: rossz jövendőmondókat szerződtettek dollár- milliókért, csődött mondott a tudományuk.

És mégegyet: mindig olyat jósolnak a „bölcs” előrelátók, ami a nyugatra menekült uraknak és gazdáiknak jó, de feltétlenül rossz al Duna-Tisza közén élő saját maga gazdájává lett magyar népnek. De minden vásári kikiáltó, jövendő mondó előbb-utóbb a nevetség tárgyává lesz.

Es vannak jósok, akik mindezek után még mindig jósolnak...

m -194

Æ V •• •• r r/1

A kossonesrol

Szekszárd város dolgozói az ellen- forradalom leverése óta számtalanszor adták tanújelét összefogásuknak. Ennek legszebb és legelevenebb példáit láthatjuk a városfejlesztési tervek gyakorlati megvalósításánál. Abban az időben, amikor a városi tanácsülés egyhangúlag elfogadta a 20 százalékos városfejlesztési hozzájárulást, sok dolgozó parasztban vetődött fel a kérdés, nem sok ez az összeg, és vajon mit fognak belőle csinálni. Azóta több mint fél év telt el. Ezalatt az idő alatt a város dolgozó parasztjai saját szemükkel győződhettek meg arról, hogy forintjaik hova kerültek. Ugyanis ma már erről számot tudunk adni:

Augusztus 20-án Alkotmányunk ünnepén avattuk Szekszárd város szabadtéri színpadát, mely közel 300 000 forintba került, befejeződött a Marx Károly utca déli oldalának kövezése, 50 000 forintot fordítottunk eddig új járdák építésére, befejezéshez közeledik a Wesselényi utca csatornázása, kikövezése

és még tovább lehetne sorolni számtalan létesítményt, melynek elkészítése sok ezer forintba kerül.

Amíg az elmúlt években néhány beígért terv megvalósítás nélkül maradt, addig az idei esztendőben elmondhatjuk, hogy a betervezetteket kivétel nélkül megvalósítjuk, sőt a tervezetten felül is valósítunk meg dolgokat. Hogy miből? A lakosság erejéből, összefogásából, melyet társadalmi munka néven ismerünk.

Például nem volt betervezve, de meg lesz valósítva újvárosban az Árvaház utca kikövezése. Ennek az utcának a kikövezése kb. 300 000— 400 000 forintba került volna, melyre a városnak fedezete nem volt.

Az Árvaház utcai lakosok elhatározták, hogy összefognak és megépítik a kövesutat. A városi tanácstól azt kérték, hogy szakembert és követ biztosítson az út megépítéséhez. Nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy itt látjuk a legszebb példáját annak, hogy mire képes egy utca lakossága, ha összefog.

Az Árvaház utcaiak mondották el nekünk, hogy mikor hozzáfogtak a kubikosmunkák elvégzéséhez, maguk sem hitték volna, hogy ilyen nagy feladat végrehajtására képesek. És csodákat műveltek. Az utca lakossága öt nap alatt közel 600 köbméter földet csákányozott fel, és szállított el. A 10 éves gyermektől kezdve a 85 éves idős emberekig, asz- szonyokig kivétel nélkül reggeltől estig mindenki talpon volt, sőt még a szomszéd utcák lakossága is eljött segíteni az Árvaház utcaiaknak. Büszkék is lehetnek az Árvaház utcaiak, ha elkészül új kövesútjuk, mi is büszkék vagyunk rájuk.

Az összefogásnak ugyancsak nagyon szép (példáját tapasztalhatjuk a palánki iskola építésénél, ahol a palánki dolgozók körülbelül 250 000 forint értékű társadalmi munkával járulnak hozzá ahhoz), hogy gyermekeiknek egy új, egészséges, minden igényt kielégítő iskolát építsünk.

Kik vesznek itt részt a munkában?

Részt vesznek a pedagógusok, vállvetve a téglagyári munkásokkal, a palánki technikum dolgozóival, kik a fáradságos napi munka után még késő estig dolgoznak azon, hogy az iskola felépüljön. És hozzá kell ehhez még tenni azt, hogy ezek az emberek szívesen és lelkesen végzik ezt a munkát.

Ma már egyre több az olyan utcáknak a száma, mint a Vosinszky Mór utca, a Széchenyi utca, melyekből a lakosság szinte virágpskertet létesített és gondozzák, ápolják az utca lakói házuk előtt a virágoskerteket és a kis facsemetéket.

Hogy a kép egész legyen, szükséges elmondani azt is, hogy a város lakosai közül sajnos még sokan nem értik meg a társadalmi munka fontosságát, szükségességét, ennek köszönhető, hogy sok hivatalban nem egyszer vezetők részéről is elhangzanak olyan felszólalások, melyek gátolják a társadalmi munka, a város fejlesztéséhez, szépítéséhez való hozzájárulás kis/iélesítésének kibontakozását.

Például a megyebíróságnál elhangzott a következő: „A város kap az államtól arra pénzt, hogy a fejlesztési munkálatokat elvégezze és csak annyit csináljunk, amennyi pénz van, minek adjunk mi is hozzá.” Hasonló hangokkal találkoztunk az állami gazdaságok megyei központjában is.

Mondjuk meg aa így vélekedőknek, hogy nincs igazuk. És úgy gondoljuk, a város lakosságának többsége egyetért velünk akkor, amikor azt a célt tűztük ki, hogy

minél gyorsabban eltüntessük azokat a poros, sáros utcákat, a nyomortanyákat, amelyeket a régi Horthy-rendszer hagyott vissza örökségül, és hogy minél szebbé, kultúráltabbá tegyük e várost.

Az igaz, hogy az állam ad pénzt a város fejlesztésére, például ebben az évben is a város adóbevétele csak negyedét teszi ki azoknak a költségeknek, melyet a város fejlesztésére fordítunk és az állam még háromszor annyival járul hozzá a város fejlesztéséhez, mint Szekszárd város adófizető polgárai. De még ez is kevés és még ennél is többet akarunk, melyet csak a lakosság bevonásával tudunk megvalósítani.

Az idei évi városfejlesztési tervek célkitűzései a megvalósítás felé közelednek Úgy gondoljuk helyesen cselekszünk, ha már most gondolunk jövőévi terveinkre, és azok megvalósítására is.

Szekszárd városnak igen komoly problémája a lakáshiány. Tudunk-e ezen enyhíteni? Tudunk, de csak úgy, ha a lakosság, főként a lakásra rászorulók ebben a kérdésben összefognak és segítségünkkel megtalálják annak módját, hogy ők is építsenek.

Már eddig is őszintén elmondtuk, és a jövőben is meg kell mondanunk, hogy az 1300 szekszárdi lakásigénylő igényeit csak állami erőből kielégíteni nem tudjuk, és véleményünk szerint Szekszárdon is megvalósíthatóak lennének olyan dolgok, mint pl. Almásfüzitőn, 24 új lakás építését kezdték meg a lakásra legjobban rászorulók, ők saját maguk dolgoznak az építkezésen,

A munkássorsokról — a felszabadulás előttiről — egyre kevesebb szó esik. Ennek oka nemcsak az, hogy egyre kevesebben emlékeznek vissza és a mai események,' gondok, bajok kötik le a figyelmet, hanem azért is, mert sok-sok apró eseményt már a feledés homálya fedi.

Vannak azonban, akik betűről betűre, szóról szóra megőrzik ennek a munkássorsnak emlékét, amikor még a munkához való jogról szólni sem lehetett, s örültek a munka- nélküliek, ha néha-néha dolgozhattak. Erről az időről szól az alábbi levélváltás.

•

A belügyminiszter megküldi kivizsgálásra a megye főispánjához az 1941. május 17-én a Bonyhádról keltezett levelet.

»Arról beszélnek — szól a levél —, hogy a munkásság mily rendkívül nehéz helyzetben sínylődik. Heti négy napot dolgoznak. Ezalatt az idő alatt 6—14 pengőt keresnek. A jövő generációja, a jelenlegi serdü- letlen gyerektábor szomorúan sat- nyul.

Azt mondja a munkásság, hogy a kormány ne a nagybirtokért, hanem a népért dolgozzon. Nyúljon a parázsba és segítsen.

Van olyan eset is, hogy például Weisenburger János bonyhádi bíró

régi, rossz épületeket bontottak le, annak anyagait használják fel, és az üzemek, hivatalok dolgozói pedig munkaidő után segítik a rászoruló családokat azzal, hogy ők maguk is résztvesz- nek az építkezésen.

és asztalos, gyáros, fakereskedő a nála favágóként alkalmazott Wagner József részére 12 fillér órabért fizet. Ez napi 96 fillér keresetet jelent.«

A bonyhádi elöljáróság »kivizsgálja« az ügyet, s a válaszlevélben megállapítja, hogy Wagner József hetenként 5 pengő 70 fillért kap, amiért negyed 8-tól 12 óráig és negyed 2-től fél 6-ig kell dolgoznia. Végül az elöljáróság így summázza az eset tanulságát:

»Jelentjük, hogy Weisenburger János elleni feljelentés egyoldalú és rosszindulatú beállítás, mert a tulajdonképpeni anyagi . áldozatot Weisenburger hozta meg, a fiú alkalmazásával. Ha Weisenburger a fiút nem alkalmazná, naplopóvá válna.«

«

Ehhez kommentár sem kell. Csupán azt jegyezzük meg, hogy »nagyszerű kegy volt és anyagi áldozat«, hmikor gyermekek munkaerejét használták fel kizsákmányolásra. E levél a tőkés társadalom rothadtságát is tükrözi, amely a fiatalok elé nem felemelő perspektívát tűzött, i hanem a kilátástalanságot, a nyo- j mort, az elzüllést.

Erről ma már keveset beszélnek. :. j elfeledték.

Gyermekkorom kedves szomszéd nénikéje jutott eszembe, aki az embereket aszerint osztályozta, hogy ki a „jó köszönő” és a nem-köszö- nő, úgy fogadta be, vagy zárta ki őket szívéből.

Nem általános probléma az, amiről most írok, de említésreméltó. Megtörténik az emberrel néha, hogy szórakozott, elgondolkodik és elfelejti ismerőseit üdvözölni. Azoknál azonban — akikről most írni akarok — másutt kell keresni a köszönés elmulasztásának okát.

A minap korosabb nőismerősöm panaszkodott, hogy fiatal elvtársak rendszeresen nem köszönnek neki, sőt több esetben megtörtént, hogy köszönését sem fogadják el. A múltkoriban a parkban sétálgattunk és partnereim egyike bosszankodva megjegyezte: „Csak nem köszönsz

neki előre?” Lényeges ez? Hát mit csináljak? Van néhány olyan ismerősöm, aki — úgy tűnik — mintha „csak” a köszönés elfogadására tett volna fogadalmat. Vannak olyanok is, akik változnak, visszafejlődnek e téren. Egyik fiatal csinos lány, i amióta férjhezment, máról holnapra i megváltozott, még munkatársait sem ! mindig méltatja köszönésre. Talál- I kozunk azzal az emberrel is — bár ! ez a probléma csökkenőfélben van —

aki nem tudja, hogy köszönjön, inkább nem üdvözli ismerőseit.

Mi az oka vajon ennek? Tiszteletlenség? Szórakozottság? Harag? Gőg? Elmaradottság? Néha egyik, néha másik, van úgy, hogy több is egyszerre. Van azonban olyan is, mikor valaki nem is gondol arra, hogy a köszönés elmulasztásávali vagy esetleg el nem fogadásával megbántja ismerősét.

Régi társadalmi szokás egymás üdvözlése. Igen sok faluban az otttartózkodó ismeretlent is üdvözlik. Kedves szokása ez népünknek. Törekedjünk arra, hogy a társadalmi együttélést köwnyítsük meg, törekedjünk arra, hogy egymás megbecsülését külsőségekben, így a barátságos köszöntésben is kifejezésre juttassuk. Ne restelljünk tanulni az öregektől e téren is, akiknek zömétől tudunk is mit tanulni. Szép szokás az, hogy fiatalok az idősebbeknek, gyerekek a felnőtteknek, férfiak a nőknek köszönnek, üdvözlik egymást az emberek, nem ügyelve mindig kínosan arra, hogy ki köszönjön elsőnek.

Befejezésül még annyit, hogy „akinek nem inge, ne vegye magú-