Tolna Megyei Népújság, 1958. július (3. évfolyam, 153-179. szám)

1958-07-06 / 158. szám

1958 július 6.

TOLNA MEGYEI NÉPÜJSÂG

3

TANÁCSI AG

„A PÁRTSZERVEK, a kommunisták fokozottabban legyenek kezdeményezői és megvalósítói a város- és községfejlesztési terveknek, programoknak.” E néhány sor az MSZMP Politikai Bizottságának, a tanácsok pártirányításáról szóló határozatából való.

Ez jutott eszünkbe, amikor Balia Jenőné bonyhádi tanácstaggal beszélgettünk munkájáról, terveiről. Minden szavából az csendült ki, hogy megtisztelő feladatát kommunista felelősségérzettel igyekszik ellátni. Ezt egyébként Schuler elvtárs, a községi tanács titkára is alátámasztotta: „Bállá elvtársnő egyik legaktívabb tanácstagunk” — mondotta.

Most nagy gondban van, beszámolóra készül, s ez valahogy nehezebben megy, mint napról napra a választókkal beszélgetni, meghallgatni panaszukat, intézkedni benne, s ügyelni közben a közös vagyonra is.

— Szeretném elmondani a beszámolómban, mit végeztem az elmúlt időszakban — mondja szerényen. — S azt, hogy milyen sürgős feladatokat kell még megoldanunk, együtt, közösen. — Röviden így lehetne jellemezni munkáját, védeni a választók érdekeit, s az e forrásból

táplálkozó kedvet, aktivitást mozgósítani a közösségi érdekek megoldására.

ILYEN PÉLDA többek között tizenkilencedik kerület vízellátásának megvalósítására való mozgósítás. Ehhez azonban elöljáróban el kell mondani, hogy nyolc éve tanácstag. — Eleinte, az első megválasztásomkor volt egy kis bizalmatlanság velem szemben — mondja, majd mosolyogva teszi hozzá — lehet azért, mert asszony vagyok, a mezőgazdaságban dolgozom. De azóta ez eloszlott. — A második megválasztása már a megnövekedett bizalmat mutatja.

Ezzel a bizalommal lehetett nekifogni, hogy a községfejlesztési terven belül a kerület lakóinak hozzájárulásával megoldják majd a vízellátást. — Voltak olyanok — mondja —, akik először arról beszéltek: „Hát ez nehéz lesz”, de amikor megmagyaráztam milyen alapon csináljuk, elfogadták.

A KÖZÖS és az egyéni érdek ősz- szekapcsolására a következő példa igen jó: A községnek tartalékföld jei vannak a pécsi műút mellett. Az útépítés idejéről visszamaradt gödröket a házépítők kezdték mélyíteni, s a földek felőli partot is úgy

Még emlékezünk a könyvmáglyák tüzére

désükkel, vagy felbujtásukra 1956 októberében könyvmáglyák fénye világított. Nem tudni tehát, mi okból rendeznek ők is „könyvhetet”, amikor feldühödött állapotukban arra sem voltak képesek, hogy Petőfi műveit megkíméljék a lángoktól. Petőfit szavaltak és Petőfi műveit hamvasztották. Annyi bizonyos, hogy a levetett álarc után senki sem hisz az ő könyvszeretetükben.

De hiába volt dühödt rohamuk a könyv ellen, amely az utóbbi 12—13 év alatt a kultúrát széleskörűen elterjesztette a munkások között és a magyar falvakban és ezzel megszűnt a tudás kizárólagos monopóliuma, a mindent elpusztító tűz csak károkat okozhatott a könyvállományban, de nem tudta az idő kerekét visszafelé forgatni. A betű, a könyv ma már a dolgozó millióké.

Vannak még, akik a csodákban hisznek. Közöttük foglalnak helyét a nyugati „propagandisták” és gazdáik, akik arra számítanak, hogy elfeledte a magyar nép a könyvmáglyák ijesztő fényét ;.. „Könyvhetet” tartanak a maguk módján ott Nyugaton is, de ettől a könyvhéttől nem féltjük az ünnepi hét sikerét, hiszen „a kutya ugat, a karaván halad” — így tartja a magyar szólásmondás.

aláásták, hogy nagy termőföld darabok szakadtak le. Munkába menve Bállá elvtársnő látta mindezt. De tudta azt is, hogy például az István utcából rengeteg földet lehetne kitermelni, egyszóval rein dezni lehetne egyúttal ezt az utcát is. Bement a tanácshoz, elmondta a látottakat, s mindjárt a javaslatát is. A helyszíni szemle után a tanács e javaslat szerint, megtiltotta a kitermelést az út mellett, s az István utcába irányította a házépítőket. Jól járt tehát mindkét fél.

Kint a földeken is mindenre van gondja. Legutóbb az iskolásgyerekek jártak arra burgonyabogarat szedni. Okét is Bállá elvtársnő kalauzolta, merre, hova menjenek, melyik a veszélyeztetett terület.

Mindig akad probléma a kerületben. Amikor a tanácsházán találkoztunk vele, éppen egy újabb panaszt jelentett be. A zománcgyári szennyvízlevezető csatorna a közelükben húzódik, ennek árkolását kell sürgősen megoldani. A végrehajtó bizottság intézkedik is ebben az ügyben.

BÁLLÁ ELVTÁRSNÖ az ígéretben megnyugodva tréfára fogja búcsúzóul a szavát: — Csak már azokat a rókákat lehetne „lecsapolni”

— mondja — a szemünk elől viszik el a baromfit. — Közösen döntenek, hogy a vadásztársaságot kérik meg segítsenek a rókák elleni „hadjáratban.”

Természetesen ez csak rövid szemelvény a tanácstagi munkáról, de mutatja, nem méltatlan Bállá elvtársnő a bizalomra. Természetes az is, hogy beszámolójában nem ezeket mondja el — sokkal szerényebb,

— de akik hallgatják majd, mindezt tudják, ezért szeretik, becsülik,

(i—e)

A pártoktatás tapasztalataiból

A tamási járásban a pártszervezetek megkezdték a felkészülést az új pártoktatási évre. A felkészüléshez tartozik mindenekelőtt az, hogy a járási pártbizottság értékelte az elmúlt évi oktatási tapasztalatokat, számot vetettek azokkal a pozitív eredményekkel, amelyek az elmúlt esztendőben jellemezték a pártoktatást, de ugyanakkor felfigyeltek és kutatták ökait néhány olyan hiányosságnak, amelyek zavarólag hatottak.

A tapasztalatokat összegezve a járási bizottság soknak találja a marxizmus—leninizmus tanfolyamok számát. Ez főleg azért volt sok, mert nem tudták biztosítani, hogy egy-egy konferencián általában azo_ nos előképzettségűek vegyenek részt A mutatkozó jelentős szintkülönbségek akadályozták, hogy eredményes legyen minden tekintetben ez az oktatási forma. Néhány hallgatónak magas volt a színvonal, s nehéz volt a klasszikusok tanulmányozása. Az idei tapasztalatok alapján jövőre mindössze három marxizmus—leninizmus konferenciát szerveznek a járás területén: kettőt Tamásiban, egyet pedig Regszemcsén.

Ezenkívül úgy tervezik, hogy magas szinten, a ' napi feladatokból adódó elméleti kérdésekből párttitkároknak, tanácselnököknek alkalomszerűen, általában havonta tartanak előadásokat, amelyeket vitával kapcsolnak össze.

A járásban is éppen úgy, mint szerte a megyében, igen pozitívnak értékelik az időszerű kérdések tanfolyamát. Népszerűek voltak, s nem egy esetben, mint például a tamási alapszervezetnél, Iregszemcsén, a tamási MÁV és posta dolgozóinak közös szemináriumán létszámemelkedés volt tapasztalható. A tanfolyam legnagyobb pozitívumát abban látják, hogy sikerűit tisztázni az

1956-os ellenforradalom közvetlen okait és a viták során azokat a leginkább előtérbe kerülő helytelen né. zetekkel is vitába szálltak, amelyek a tényeket igyékeztek elferdíteni.

Nem volt a legsikerültebb az agrártézisek áttanulmányozása, pedig megyeszerte a tananyagnak ez a része élénk vitát, eszmecserét hozott. A hiányosság legfőbb oka, hogy a járási pártbizottság kiengedte ennek az anyagnak tanulmányozását kezéből és rábízta a községi agronómu- sokra. Ez pedig jórészt a vitavezetés gyakorlatlansága, bátortalanság, az írott szöveghez való görcsös ragaszkodás miatt nem hozott teljes sikert. Bár az a szándék, hogy az agronó- musokat bekapcsolták e tézisek tanulmányozásába, feltétlenül dicsérendő.

A járási bizottság most készíti tervét a következő oktatási idényre. Az idén sokkal nagyobb önállóságot ad az alapszervezeteknek, különösen a propagandisták kiválogatásában és az oktatási forma megválasztásában. Ezt a múlt évben még többségében a JB maga végezte el, leg* feljebb utólag kérték ki az alapszer. vezet véleményét. Ez rendkívül nehezítette a munkát. Vannak olyan puszták, települések, amelyeket a téli hónapokban nehéz megközelíteni, s ide évek hosszú során propagandistát a környező községekből biztosítottak. Ez nem hozhatta meg a kívánt eredményt, sok esetben a rossz közlekedés miatt elmaradtak a foglalkozások. Ezért az idén ezeken a helyeken vagy helybeli propagandistát biztosítanak, vagy ha ez nem lehetséges, havonta egyszer az időszerű kérdésekről előadást tartanak,,

A tervek szerint a jövő oktatási idényben nagyobb gondot fordítanak a tamási járásban a falusi értelmiség, különösen a műszaki értelmiség, agronómusok bekapcsolására.

Tóth bácsi ssilvafáh..

Vannak furcsaságok, amelyeket nehezen lehet megszokni, legfeljebb tudomásul veszi az ember, csodálkozik rajta, s amennyire a rohanó élet sok-sok eseménye engedi, megjegyzi magának. Igaz, a XX. században, amikor soha nem látott magaslatokat ért el az ember, nincsenek csodák, de vannak szinte a csodával határos dolgok. Persze, itt nem a mesterséges holdakról, a felszabadított atomenergia békés célokra való felhasználásáról van szó. Ezek köztudott dolgok, hogy a tudományágak fejlődésének eredményei. Vannak furcsa dolgok, amelyeket nem lehet tudományos alapon bizonyítani. Élnék, léteznek. Ezek közé tartozik a nyugati rádióállomások magyar nyelvű adásainak „könyvszeretete”.

A Szabad Európa, az Amerika Hangja — úgy látszik, igyekeznek felhasználni a könyvhét adta aktualitást — úton, útfélen foglalkoznak mostanában a magyar írókkal, költőkkel és műveikkel. Igyekeznek természetesen a maguk módján népszerűsíteni azokat a toliforgatókat, akik valaha is jelentős szerepet töltöttek be a magyar irodalomban, az irodalmi életben. Mi ebben a különös? Nem sok, csupán annyi, hogy akik ma a költők halhatatlanságáról beszélnek ott a nyugati adóállomások magyar adásainak mikrofonja előtt, jórészt személyes közreműköJ^gy idős, örökké vidám bácsival hozott össze a véletlen a napokban Mórágyon. Lehet háromnégy éve, hogy utoljára láttam, akkor mintegy örökmozgó lótott-futott, mindig volt tennivalója. Most mintha megállapodott volna, az örökmozgást mintha békés megnyugvás váltotta volna fel.

S valóban, a közömbös, mi újság, hogy van, mint él Tóth János bácsi? kérdésre, nagy-nagy önbizalommal válaszolja: „Nyugdíjba mentem barátom.” Innen hát az előbbi tapasztalatommal ellentétes nyugalma, egész megjelenése. Az idős 65 éves parasztember tehát immár 2 éve megérdemelt nyugalmát, nyugdiját élvezi.

Látható csodálkozásomra válaszol is. — Bizony a magamfajtának a múltban ilyenkor már csak rúgás járt — mondja, s amint a heverőn üldögél azzal a mozdulattal lendíti a lábát.

Bizony a cselédsors, a Horthy- világ szegényembereinek élete nem valami rózsás volt. Hát még amikor

kiöregedtek a munkából. Tóth bácsinak pedig volt „módja” kiöregedni a munkából és nem elsősorban az éveinek száma miatt.

— Heten voltunk testvérek — kezdi sorolni életútját — én voltam a legidősebb — alig 12 éves — még jóformán az iskolából kisbéresnek kellett menni. Kellett a kenyér...

A felszabadulás után nyert új értelmet az élete. A kis juttatott föld mellett a földművesszövetkezetben végzett munka adta meg a lehetőséget most a boldog öregségre, a nyugdíjra. A régi OMB1 tagságát is beszámította az SZTK bizonyos százalékban a felszabadulás utáni 10 éves SZTK tagságához.

Közben körüljárjuk a házatáját, kiállunk egy kicsit kapuba is. S most venni észre a vér nem válik vízzé. Nyugodtsága nem tétlen, tes- pedés nyugalma. Megszokta a munkát, természete most is szinte pa- rancsolóan követeli: valamit tenni kell, hasznos tevékenység nélkül élni sem lehet. Mikor hozzá betértem észre sem vettem mily különbség van ■ az előttünk levő útszakasz és a többi házak előtti közt. Máshol hepehupás, itt olyan bogárhátú, mintha az útmunkások most az előbb hagyták volna itt, befejezvén a munkát. —• Gondoltam megcsinálomj

úgyis ráérek — mondja, de olyan befejezetlenül hangzik ez, hogy önkéntelenül hozzágondolom a folytatást — meg hátha mások is követik a példát.

A „ráérek” kifejezés is csak szerénységét mutatja, mert a fiának azért segít e nagy dologidőben, meg részt vállalt a helybeli gyümölcs- termelési társulás munkájában is. Faültetés itthon is szerepel a tervében. — Látja ide az út mellé szilvafákat ültetek —-, de azért hozzáteszi — ha megérem — mondja búcsúzóul.

Kívánjuk, hogy megérje még a termőrefordulást is kedves Tóth bácsi.

SZALA1 ENDRE

„AHOGY LESZ ÚGY LESZ“

Rózsi hirtelen mindent elfelejtett. Az építkezés kavargó forgataga, s a leányszállás vaságyán szőtt ábrándképei egyszeriben köddé váltak előtte. Kíváncsi^ tágrameredt szemekkel bámulta egy darabig a furcsa kis hangulatlámpákat, s a vidámnak látszó szakszofonost, aztán Irmához fordult.

— Ezt sem gondoltam két héttel ezelőtt, hogy ide kerülök — mondotta s az arcán félszeg mosoly bujkált.

Irma bodor füstkarikákat eregetett a mennyezet felé, majd fölényes, oktató hangnemben megszólalt.

— Kis tündérkém ... Ne búsulj, én is így kezdtem. Én is buta falusi liba voltam, amikor bejöttem a városba. Amikor először elhoztak ide zavaromban azt sem tudtam fiú vagyok-e, vagy lány.

A pincér lépett hozzájuk.

— Két fél rumot! — parancsolta Irma magabiztos hangon.

— Nekem nem kell — tiltakozott Rózsi, de Irma a pincér felé fordulva szavába vágott.

— A két fél rumot tessék csak

hozni. Ennek a báránykának pedig egy málnát kérek.

Mire Rózsi a kis pohár málna felét kiszürcsölte, Irma megitta mind a két féldecit.

A mulató a nyolc órás mozi után megtelt emberekkel. Rózsi közel ha-, jolt Irmához és a fülébe súgta.

— Ha a hónap végén kapunk fizetést, én is veszek gyöngyöt, ilyet, amilyen a nyakadon van.

— Ezt én nem a fizetésből vettem — mondta Irma titokzatos mosollyal, s a rum hatására csillogni kezdtek a szemei.

— Hát?!

— Kaptam, kis csacsikám... Kapjam — válaszolta, s hanyag mozdulattal ütötte le a hamut a cigarettájáról.

Magas, vékonyarcú, alpesi vadászkalapot viselő fiatalember lépett a mulatóba.

— Látod azt az „ürgét”? — kérn

[iezte Irma Rózsitól. — A Csaba barátja. Ha észrevesz, majd idejön hozzánk.

— Ki az a Csaba?

Irma nagyot sóhajtott, s csak hosz- szas szünet után válaszolt a kérdésre.

— A vőlegényjelöltem. Jól nevelt, igazi úri fiú volt. A papája a régi hadseregben őrnagyként szolgált...

Nem folytatta tovább, az arca feltűnően elkomorodott, s gyors mozdulattal felhörpintette a harmadik fél-, decit is, amelyet a pincér egy parancsoló intésére eléje csúsztatott.

A szakszofon új nótát rikoltozott, s a dob egyhangú ütemére a harmoni- kás dalolni kezdte:

„Ahogy lesz, úgy lesz .. .”

Rózsi, amikor Irma halottfehérre változott arcán két nagy kövér könnycseppet látott legördülni, riadtan kérdezte:

— Mi bajod van? Rosszul vagy?

— Az ő nótája... A Csaba nótája

— motyogta a lány, s a szeme alatt, ahol a könny lemosta a púdert, mély ráncok jelentek meg. — Elment... Itthagyott Tönkretette az életemet.

— Hova ment? — Kérdezte Rózsi egészen közel hajolva.

— Nyugatra — lihegte Irma, s a szájából erős rumszag csapott Rózsi arcába — Nyugatra ment, s tőle lett a gyerek is, amit a nevelőintézetbe adtam... A gyerek.

—• Szabad, mádám? — Az alpesi kalapos állt előttük, a Csaba barátja. A kalap ugyan nem volt a fején, csak dauerolt frizurája meredt tornyosán csúfság gyanánt, tojásalakú fején.

Irma pillanatok alatt rendbehozta magát és táncolni ment. Az „alpesi kalapos”, aki nem tudta, hogy Irma két hónapot a beteggondozóban töltött, csodálkozva kérdezte.

— Hol volt maga Irmácska, hogy mostanában nem láttam?

Rózsi egy darabig nézte őket, ahogy

szorosan egymáshoz simulva járják a tangót, s aztán váratlanul, szinte csú- fondárosan hasított megint a leve-, gőbe a harmonikás hangja:

„Ahogy lesz, úgy lesz.”

Nem bírta tovább. Felugrott az asztaltól, s a kijárat felé sietett.

Kínt meleg, júniusi szél csapott az arcába. Kábult fejjel rohant a leányszállás irányába, a zegzugos, rosszul világított utcán.

Másnap mindent elmondott Évának, akivel együtt hordta a maltert. Éva, mint KISZ vezetőségi tag nagy tekintélynek örvendett a lányok körében. Csendben végighallgatta Rózsit, s aztán csak annyit mondott.

— Irmát az „úri csemeték”, a Csaba, meg a többiek rossz útra vitték ... őrizkedj tőle. Neki nem kell közülünk való fiú. Nála mindent ei lehet érni egy férfinek, ha pénze van és mániája az „úri fiú”. Kerüld a társaságát. Inkább velünk tarts.. Mert mi nem az „Ahogy lesz, úgy lesz” elv alapján nézzük a világot.

Haypál Tibor