Tolna Megyei Népújság, 1958. június (3. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-15 / 140. szám

Magyar irodalom, vagy népi irodalom?

Vasárnapi levél

JJnokaöcsém másfél éves. Ö a csatád szemefénye. Mint á nap kö^ rül a csillagvilág egy hányadának rendszere, úgy kering körülötte a rokonság a nagymamáktól az unokabátyokon át a keresztszülőkig. Pisti ezt igen megelégedetten veszi tudomásul, akaratát mindig érvényesíteni tudja ez a fióka-zsarnok, általában mindig az történik, amit ő akar. Játékainak száma negyvenkettő. Heti léggömbfogyasztása három, kiváló szakismerettel rendelkezik a különböző csokoládék és cukorkák minőségét illetően, ruháinak száma tizenegy a különféle kabáté kákon és napozókon kívül. A mély gyerekkocsi mellé már sportkocsija is van, rollerje csak azért nincs, mert használni úgysem tudná, de háromkerekű biciklije már várja, hogy azt is tönkretegye napok alatt, mint egyéb játékain_ l cselekszi. A szobahinta mellett már a kertben is van hintája s az egyik nagynéni a napokban lepte meg egy fertelmes felfújható gumikrokodillal, ami a fürdéshez szükségeltetik, „majd ha megnő a gyerek.”

Pisti, az én unokaöcsém, csak egy van, de hozzá hasonlóan „ellátott” és „felszerelt” gyerek számos. Az oka ennek több minden lehet, bizonyára az is, hogy a szülők többsége, akik annakidején gyerekkorukban szüleik nehéz anyagi helyzete miatt szűkében voltak a játékoknak, mintegy saját magukat szeretnék kárpótolni gyerekükön keresztül. Szegényes gyermekkorukat akarják gazdaggá tenni fiaikban.

Anyagi helyzetüknek és általában egész életüknek kiegyensúlyozottsága lehet minden bizonnyal a másik ok, hogy gyermekeiket elhalmozzák különböző játékokkal, s ha a gyerek azokat megszokja és szétrombolja, újat kap helyette. A jólét, vagy jólszituált anyagi helyzet lehet a másik kerítő, amely mértéktelen ajándékhalmozásra csábítja a szülők nagy részét. , $ J,

Van egyfajta verseny is a szülök, elsősorban az anyák között, amelyben az elsőséget, vagy a helyezést nem a gyerek szellemi fejlődése dönti el, mégcsak nem is testi fejlődése, hanem az, melyiknek van több játéka, s ha a gyerek egymásután nyüvi el ezeket az ajándékokat, mindössze annyit állapít meg a szülő és rokonság: „milyen kedves”,

„milyen eredeti”, esetleg „ennivalóan jópofa”.

Természetesen semmi jogom sincs beleszólni abba, ki hogyan neveli gyerekét, mint jelenséget kötelességemnek érzem azonban, hogy szóvá tegyem. Szent meggyőződésem ugyanis, hogy ez nem helyes nevelési módszer. Nem helyes, mert ha a gyerek megszokja, hogy a sültgalamb a szájába repül, amiben neki csak annyi szerepe van, hogy eltátja a száját, vagy elég kívánni valamit, hogy az a szülők és rokonok ajándékaképpen azonnal realizálódjék, nagyon keserves lesz erről felnőtt korában leszoknia. A világ ugyanis nem egy olyan áruház, amely megvan töltve mindennel, ami szem-szájnak ingere, s ott ki-ki válogathat magának a felhalmozott javakból s ellenszolgáltatás nélkül elviheti, ami elnyerte tetszését. A világ egy olyan áruház, amely megvan töltve minden javakkal, onnan választhat magának bárki bármit, de csak ellenszolgáltatás fejében. Mert nem elég az élettől csak kapni, hanem hogy kaphassunk valamit, először adni is kell érte. S ki mennyit adott a vi- ló.gnak, csak annyi részt követelhet magának belőle. Es akit erre nem készítettek fel már gyermekkorában, az elégedetlen felnőtt lesz, anélkül, hogy ehhez a legkisebb joga is lenne.

Félek, hogy unokaöcsém, ez a ma igazam elégedett gyerek, elégedetlen lesz felnőtt korában. Addig viszont... Most éppen türelmetlenül várja a hintalovat, amit keresztanyja ígért neki, mert „olyan aranyos”, amikor a nyelvét öltögeti a felnőttekre.

LETENYEI GYÖRGY

Amikor a népi írók a harmincas években felléptek, kétségtelenül a haladást,, az előbbrelépést jelentették, még akkor is, ha a mai színkép- elemzés megítélésükben nem adhat ilyen leegyszerűsített eredményt. A túlzott falu felé fordulás, egyes népi írók nyílt ántiszemitizmusa már abban az időben sem jelentett és nem is jelenthetett egyértelmű haladást, jóllehet ez a mozgalomszerű írói kiállás számos nagyon fontos társadalmi kérdésre terelte a figyelmet. De már az emlékezetes szárszói összejövetel feltárta a népi írók közötti ellentéteket, sőt bizonyságát adta annak is, hogy alkalmi társulásról volt csak szó, a fél-feudális Horthy-korszak elleni szükségszerű akcióról. A népi csoport egy része (Darvas, Erdei), nem rekedt meg annál a búsmagyar- kodó szociográfiánál, amely a népi írók legtöbbjét jellemezte, hanem felismerve a haladás egyedül lehetséges irányát, tovább lépett, előbbre. A többiek a iegvátozatosabb pályát futották be 1945 után: egyesek belső emigrációba vonultak, mások így, vagy úgy, igyekeztek kompromisz- szumra jutni a rendszerrel, ismét mások pedig, mint Kovács Imre (megtagadva a néma forradalmat!) disszidáltak s nyílt ellenségévé váltak mindannak, ami itthon történt.

Csodálatos, hogy ez a rendkívül változatos, céljait és szándékait tekintve soha nem tisztázott, ideológiailag mindvégig ellentmondó csoportosulás épp 1956 októbere után vált egységessé s feledve korábbi nem éppen dicséretes szervilizmusát, a személyi kultusz buzgó szolgálatából átcsapott az ellenállás politikájába. A sokat emlegetett „harmadik út ’, a meglévő teljes elutasítása jellemezte a „Gond és hitvallás” című határozatot, az Írószövetség utolsó megnyilatkozását, amelynek tételeit csak hamis történelmi analógiákkal tudták bizonyítani. A valóságtól való teljes és érthetetlen elfordulás szánalmas következménye lett, hegy a népiek 1956 végén — épp haladás-ellenes magatartásuk következtében — oda jutottak el, ahol az urbánusok az 1940-es években álltak, s amit annak idején Má- rai fogalmazott meg a nemzetnevelés ügyében kiadott röpiratában. A „Gond és hitvallás” és a Márai-röp- írat közötti véleményazonosság világosan mutatja, hogy a népi csoport milyen nagy utat tett meg — hátrafelé, hisz a háború előtti évtizedben épp az urbánusok — elsősorban Márai — álltak velük szemben. Végeredményben ez nem is lehet másként. Aki nem tud haladni saját korával, óhatatlanul lemarad: az élet

Kulturális hírek

A Német Demokratikus Köztársaságban ebben az évben 38 különböző kategóriájú gyermekfilmet forgatnak, amelyek többségét a rajz- és bábfilmék fogják alkotni. A 38 film közül 6 film a DEFA-studióban készül el, a dokumentum- és népszerű tudományos filmeket más filmvállalatok fogják forgatni.

■

Ez év szeptember 10-től 20-ig Moszkvában megrendezik a XII. nemzetközi tudományos filmkongresszust. A kongresszuson több mint 20 ország küldötte vesz részt, számos ország pedig megfigyelőt küld. A kongresz- szus tartama alatt körülbelül 200 tudományos filmet mutatnak be.

*

Pekingben a közeljövőben hozzálátnak egy 13 emeletes kultúrpalota építéséhez. A kultúrpalota a kínai nemzeti kisebbségek politikai és kulturális tevékenységének központja lesz. A palotában öt nagyméretű kiállító csarnok, kulturális emlékek kiállítására alkalmas 30 kiállító teremj 300 000 könyvet tartalmazó könyvtár, előadótermek, klubok, éttermek kapnak helyet. Az éttermekben a nemzeti kisebbségek hagyományainak megfelelően fogják készíteni az ételeket.

nem írói hitvallásokhoz és gondokhoz igazodik.

Ma sók szó esik a népi írókról — talán érdemük felett is sok szó. Az értelmiség, elsősorban a vidéki értelmiség egy része hajlamos arra, hogy bizonyos nimbuszt fonjon néhány író hallgatása köré, még akkor is, ha könyveiket azelőtt sem olvasta. (Saját , közvélemény kutatásom: 50

megkérdezett értelmiségi közül mind össze 10 vette kezébe Németh: „Égető Eszter” című regényét, de egy sem tudta végigolvasni. Ugyanebből az ötvenből 26 hallott Kodo- lányi: „Égő csipkebokor” című regényéről, olvasta: 1! A számok önmagukért beszélnek!)

A veszélyt elsősorban az jelentheti, hogy egyes — elsősorban vidéki — értelmiségiek, hamis bálványokat állítanak fel s egy tisztázatlan írói „kiállásból” átveszik a puszta negációt. (Még a sokat emlegetett „Gond és hitvallás’’ is alig néhány emberhez jutott el.) Ez pedig önmagában is hátráltathatja egy helyes irodalmi közvélemény kialakulását, amire pedig ma annyira szükség van. Az üres tagadás, a meglévőnek merev elutasítása semmiféle célt nem szolgálhat: a vélemények tisztázását csak viták intézhetik el.

Mit akar hát a népi írók csoportja? Gazdaságilag és társadalmilag változatlanul ott kísért Veres Péter nevetséges illúziója a kisparaszti bekerített birtokokról, amelyeken üngös-gatyás parasztok ülnék a padkán, mesebeli megelégedettségben. Politikailag pedig nem tudnak és nem is akarnak kiemelkedni a hamis történelmi analógiák kátyújából, jóllehet a történelem nem ismétli, sőt így nem is ismételheti önmagát. A viszonyok állandóan változnak, más társadalmi és történelmi feltételek között élünk, mint száz év előtt eleink. Amennyire hamis volt annak idején Szekfű Széchenyi-kultúsza, annyira hamis ma a népiek 48-hoz való ragaszkodása: 1848 történelem, lelkesítő erővel és tanulságokkal, de újra lejátszani nem lehet. Arról nem is beszélve, hogy ebbe a hamis analógiába belekeverednek -— ha csak fegyverhordozóként is — azok a je%

Az. ablaknál állt, hosszú kávébarna köntösben, szokása szerint hátán kulcsolva össze kezét, hogy a levegő szabadon tódulhasson tüdejébe — és a karcsú, izmos szilfát nézte, melyet több mint fél évszázaddal ezelőtt ültetett. A fa egészségesen nyújtózott a tavaszi reggelbe, szinte hallani lehetett zsongó neszezését, ahogy szünet nélkül, mohón és boldogan szívta magába a fényt és a föld erejét.

Testvérének érezte a fát: együtt nőttek az időben és egyazon rejtélyes módon alakították a természet nyers, duzzadó erőit formába kényszerített, fejlődő életté. Forma szorítja mederbe a fejlődés hömpölygő folyamát s minden élő a végtelen felé árad és lüktet. Az élőnek keret kell. A fáé a napsütötte levegő és a nedvekben gazdag föld; az ő kerete az előkelő és szolid ház a Frauenplan-on, a weimari nagy- hercegség, Európa s az egész kulturált világ. Kerete az idő is, keret az egyéniség, mely nemcsak összefog, hanem korlátoz is. Elnéző mosollyal gondol a hűséges famulus, Eckermann meghökkent arcára, amikor e szavakat diktálta neki: „A természetnek kötelessége, hogy új testtel ruházzon fel, ha a régi már nem képes hordani szellememet.”

A természet olykor nem teljesíti kötelességét s ez szomorú. Szelleme test nélkül él tovább műveiben, ez rendjén van, de mi pótolhatja az írás és lélegzés, a séta és az ébredés gyönyörűségeit?

lentéktelen írók is, akik korábban csak a személyi kultusz szolgálatában léphettek elő tábornokká. És itt válik teljéssé a népi írók mai állás- foglalásának teljes zűrzavara, amelyből valóban nem marad más, mint az üres tagadás.

Az idő majd eldönti, hogy ki menynyit érőt produkált, kár lenne jóslásokba bocsátkozni. Kétségtelen azonban, hogy az, amit a népiesek ma csinálnak, egész irodalmunkra káros, gátló, akadályozó tényező, mert feleslegesen és hamis illúziókból kiindulva megosztja magát az irodalmat is. Most már így kell feltenni a kérdést: magyar irodalom, vagy népi irodalom? Mert a népiesek valami érthetetlen türelmetlenséggel csak a saját létjogosultságukat ismerik el, amely nemcsak a stílus, az írói módszer szükségszerű különbségét jelenti, hanem politikai állásfoglalást is, ami sokkal nagyobb baj.

Múló hatásról van szó, mégis hiba lenne lebecsülni azt, amit az értelmiség szűk körére gyakorolnak. Olyan értelmiségiekre, akik egyes írók hallgatásában most-önmagukat láthatják igazolva.

Nem kétséges, irodalmi életünkben sok még az egyenetlenség, sok a kijavítanivaló. Nem beszélhetünk idilli állapotról, ahol a tehetség elnyeri jutalmát. De az is kétségtelen, hogy az irodalmi kibontakozást, az ökos irodalmi közvélemény kialakítását erősen hátráltatják azok, akik csak hallgatni tudnak akkor, amikor szól. mok kellene. A cél egy kiegyensúlyozott irodalom, amelyben minden olyan irányzat létjogosult, amely a haladást szolgálja, de ezt nem segítheti elő az elzárkózás, a valóság elől való merev elfordulás. És még valami: magyar irodalmat akarunk, olyant, ami táplálkozik hagyományainkból, de észreveszi a valóságot is. Igaz, becsületes, őszinte irodalmat akarunk, amely mentes mindenfajta uniformizálástól, természetesen a népiesek türelmetlen uniformizálási szándékától is. Magyar irodalom, vagy népi irodalom? A válasz csak egy lehet: illúzióktól mentes, a valóságban gyökerező magyar irodalom.

Csányi László

Mindegy. A fa nem kérdez, hanem él.

A titkár kopogott a dolgozó- szoba ajtaján. A napi postát hozta. Nagy köteg levél, kézirat és korrektúra. Először a levelekhez nyúlt. Mindahány egy-egy porszem a hatalmas emlékoszlopon, mely láthatatlanul, de biztosan magasodik hírétől a nagyvilágban. Hódoló írások és pár perces kihallgatást kérő levelek, londoni diákoktól, amerikai turistáktól és orosz nagyhercegnőktől.

Jöjjenek és lássanak. Gazdagodjanak saját ösztönüktől, mely a nagyság felé hajtja őket.

Rajongó levelek fiatal lányoktól és érett asszonyok szerelmet eláruló szellemi vallomásai. Válaszolni fogunk nekik, bölcsen és fiatalosan, elbűvölően és semmire sem kötelezve magunkat.

A Cotta-könyvkiadóvállalat a verseik új kiadására kér engedélyt, ötven arany előleg kíséretében. Hadd jelenjenek meg a versek, s a pénz jó, mert hatalmat, erőt, szépséget lehet vásárolni rajta.

A korrektúrákat félretesszük, a napi munka később kezdődik, a reggel az elmélkedésé és a világgal való új meg új barátkozásé.

Néhány frissen megjelent könyv — hallatlan, milyen sokan írnak manapság — és brosúrák, az ő dicsőségére, védelmében, vagy csak azért, hogy valaki saját nevét az övéhez kapcsolhassa.

II

Egyiken a felirat: „Goethe, az

életművész”, írta Heinrich Stolz. Bosszantó cím. Stolz úr nyilván saját nyegleségének védelmére idézi, torzítja és érti félre a nagy életművet, ami minden volt, csak nem „művészet” ahogy a nagyétvágyú kis törtetők képzelik, s ha példa is, semmiesetre sem iskolamestereknek való.

Igyekszik másra gondolni, de a fellengzős és lapos szó nem hagyja nyugton. „Életművész”. Igaz, hogy könnyed erőfeszítéssel, de mégis csak téglánkint hordta ösz- sze a nagy piramist, mely több mint hetven éve tornyosul a magasba s melynek csúcsa számára is láthatatlan régiókba vész. Tudja-e legalább Heinrich Stolz, ez a fajankó, hogy élni — akárhogy — művészet, mert az élet szenvedés és hit, munka és bátorság? Ahelyett hogy tisztelnék, mindenáron meg akarják érteni. Ezért értik félre.

Eckermann kér bebocsátást.

Eléje teszi a brosúrát és várakozóan néz a famulusra. Ecker- mann lapozgat benne öt mondatból felméri az írás bőbeszédű ürességét. Jóindulatú mosollyal teszi félre és így szól:

— A lelkek rajonganak, de csak saját méreteiknek megfelelően képesek kifejezni rajongásukat. Irigylik Excellenciádat, a nagy és boldog embert.

— Igen, — mondja Goethe, — írja barátom: „Hetvenéves életemben összesen hét napot sem voltam boldog...”

GYENES ISTVÁN

Rossini szobra

Rossini, a nagy olasz zeneszerző egész életében hajszolta a pénzt, még akkor is, amikor már dúsgazdag volt. Egy alkalommal baráta' arról beszélgettek, hogy a nagy muzsikus tiszteletére szobrot kellene emelni. Rossini megkérdezte menynyibe kerül a szobor. Amikor megtudta, hogy a költségek körülbelül húszezer lírára rúgnak, Iájelentette: „Van egy ajánlatom: adják nekem a felét és én magam állok a talapzatra!”

Rock and roll a középkorban

A táncőrület nem mai találmány. Egy régi erfurti feljegyzésben olvashatjuk, hogy „meglepetésszerűen több mint ezer ifjú és leány gyűlt össze, hogy táncoljon és tomboljon. Az országúton táncolok tömegei még Arnstadt város határát is el- özönlötték.” Egy kultúrtörténet arról számol be, hogy 1350-ben valóságos táncbetegség támadta meg az ifjúságot: „Az őrjöngő párok órák hosszat körben táncoltak, míg eszméletlenül össze nem estek”.

Az is tudott dolog, hogy a tarantella nevű táncnak a tarantella-pók csípését állítólag ellensúlyozó, vad, izzasztó gyógytánc az őse.

Az ír O,Kelly 1886-ban a következőket jegyezte fel: „A bécsi nép, különösen a fiatalság táncőrületben szenved! A rendőri szerveknek nagy munkát okoz az őrjöngök megfékezése.”

Úgy látszik a Rock and rollnak mindig megvolt az őse, s azokban sem volt hiány, akiket elkapott *a

„táncőrület”.

il I Imi ÿ v