Tolna Megyei Népújság, 1958. június (3. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-15 / 140. szám

1958 június 15.

TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG

3

Hozzászólás a „haza — hazafiság"-ról

szóló vitához

A Tolna megyei Népújságban eddig három vitacikk jelent meg a haza — hazafiság kérdéseiről. A bevezetőben leszögezem, hogy egyetértek K. Balog János elvtárs vitaindító cikkével, valamint Perecsi Ferencné elvtársnő kiegészítéseivel. Nem azonosítom magamat azonban Surdy Kálmán nézeteivel, aki azt állítja, hogy a haza nem több és nem kevesebb, mint „egy nemzet lakóhelye’1 — mondja, majd így folytatja — „Mert hiába csűrjük-csavarjuk, a haza elsősorban és alapjában földrajzi fogalom.” Marx, Engels, Lenin hathatós érvekkel már régen megcáfolta ezeket a nézeteket, bebizonyítva azt, hogy egyedül a burzsoáziának érdeke, hogy a hazát csak szülőföld, lakóhely problémává szűkítse.

Surdy alaposan kiforgatja, meghamisítja Marx és Lenin tanításait vita cikkében. Surdy azt állítja, hogy Lenin „egy pillanatig sem azonosíthatta a haza fogalmát az emberek vagy akár honfitársaik, életkörülményeivel, vagy azok egymáshoz való viszonyával... kézenfekvő tehát, hogy Lenin itt csak Marxnak előbb említett gondolatát — t. i., hogy a proletariátusnak nincs hazája a kapitalizmus idején — ismételte meg azzal a hozzáadással, hogy a proletariátus jóérzéséhez nem elég az anyagi javak bősége, hanem meg kell szereznie a politikai hatalmat és a kulturális felemelkedés lehetőségeit is.”

Furcsa dolgok kerülnek ki ebből az idézetből. Az egyik az, hogy Marx csak a földrajzi környezetet értette a haza fogalmán, hiszen Surdy állítása szerint csak Lenin bővítette azt ki a társadalmi, politikai és kulturális környezettel. Surdy lényegében tehát azt állítja — ha ezt szóban nem is mondja ki —, hogy ő ugyanazt vallja a hazáról, mint Marx. Erről pedig szó sincs, Surdy meghamisítja Marx tanait. Bizonyításul vegyük elő a Kommunista Kiáltványt, amelyben így ír:

„Továbbá szemükre vetik a kommunistáknak, hogy el akarják törölni a hazát és a nemzetiséget.

A munkásoknak nincs hazájuk. Nem lehet tőlük elvenni azt, amijük nincs. Minthogy a proletariátusnak elsősorban a politikai hatalmat kell meghódítania, önmagát nemzeti osztállyá kell emelnie, önmagát nemzetté kell szerveznie, ezért maga is nemzeti még, bár semmiesetre sem burzsoá értelemben.’’ (Marx—Engels válogatott művek I. kötet 27. oldal.)

Surdy tehát olyat akart elvitatni Marxtól, amit a proletariátus ideológiájának megteremtője már 110 évvel ezelőtt megírt.

A vitatott Surdy idézet egy másik félreértésre, hamis értelmezésre is okot adhat. Arról beszél, hogy „a proletariátus jóérzéséhez nem elég az anyagi javak bősége, hanem meg kell szereznie a politikai hatalmat.'1 Ezt a gondolatmenetet Leninnek tulajdonítja, de arra már nincs ereje, hogy állítását, ha csak egyetlen idézettel is, de alátámassza. Erre képtelen, mert állítása izzig-vérig hamisítás. Lenin ugyanis egyetlen művében sem beszél arról, hogy a proletariátus „jóérzéssel” és az „anyagi javak bőségéiben él a kapitalista viszonyok között, amelyhez csak úgy mellékesen —, hogy otthonosabban érezhesse magát — „meg kell szereznie a politikai hatalmat és a kulturális felemelkedés lehetőségeit.” Sokkal inkább találni Lenin műveiben olyan cikkeket, tanulmányokat, beszédeket, amelyekben elemzi az imperializmus időszakában a tőke koncentrációját,

s ennek kihatásait: a tömegek abszolút és relatív elnyomorodását, a munkanélküliséget, a reálbérek csökkenését, a munka intenzitásának emelkedését, s vele együtt a kizsákmányolás fokozódását. Lenin, vallva a marxi tanokat, ő is elsősorban a politikai hatalom megragadását tartotta szükségesnek, hogy utána a hatalomra jutott proletárok leszámolhassanak az embertelen életkörülményeikkel Sem Marx, sem Lenin nem elégszenek meg a felemelkedés lehetőségeivel, hiszen a lehetőség, ha azt nem használják fel, egymagában semmit sem érnek. Konkrét, forradalmi tett szükséges a lehetőségek kihasználásához — ezt vallotta szóban, írásban és tettekben a két lángelme.

De, hogy minden félreértést elkerüljünk, a proletariátusnak a kapitalista környezetben való „jóérzéséről és az anyagi bőségéről’’ szemléltetőül idézzük Ady egy megkapó versének három szakaszát, amely egy újpesti 20 éves legény „jóérzéséről és anyagi bőségéről” szól.

Gyár-marta, szép, sovány, bús alvó Melle horpadt, válla kiáll,

Arcán zúzos, jeges nedvesség.

Mosolyog, szent, nehéz álmában Urabb, mint egy király

Tiszta ágyat, tiszta asszonyt Álmodik, s vígan fel kacag,

Kicsit több bért, egy jó tál ételt,

Foltatlan ruhát, tisztességet S emberibb szavakat.

;

Kevesebb vért a köhögésnél És a munkánál több erőt,

S, hogy ne kellessen megjelenni Legalább tíz—hiísz esztendeig Az Űr színe előtt.

(Álmodik a nyomor)

hogy — mint osztály — elűzze elnyomóit, új társadalmi rendet építsen fel? Mi készteti arra, hogy szükség esetén véres polgárháborúban vívja forradalmát? Surdy nézetét sehol a világon nem igazolta — pedig a kapitalizmus már a halódó korszakába jutott, s így még kevésbé van lehetőség arra, hogy igazolja — a történelem. A kommunistákat azonban már számtalanszor igazolta: mindenütt,

ahol proletárdiktatúra van, ott sokkal jobban élnek az emberek — nem egyesekről, hanem az egész társadalomról van szó — mint a kapitalizmus időszakában.

Hasonló témájú versek sokaságát lehetne idézni mind a magyar, mind a világirodalomból. Ezek a szépirodalmi művek — nem is beszélve a statisztikáról — nem azt mutatják, hogy anyagi jólét és jóérzés a proletariátus mindennapi élete az embertelen kizsákmányolás időszakában. Nem tudom, hogy Surdy honnan vette a proletariátus anyagi bőségéről szóló nézeteket.

Surdy nézeteiben megfordított a sorrend, mint ahogy a valóságban van. Az ő állításából az derül ki, hogy a proletariátus bőségben él a kapitalizmusban. Ha ez igaz, akkor mi készteti az elnyomottakat arra,

A mosónő fia

Ha idős mosónőről hallok, mindig eszembe jut József Attila Anyám című versének nagyszerű sorai: „Látom megáll a vasalónál. Törékeny termetét a tőke megtörte. Mindig keskenyebb lett, Gondoljátok meg proletárok.”

Valóban a régi rendszerben az egyik legkizsákmányoltabb, leg- megvetettebb sors jutott a mosónőknek. Mert ki ment el mosónőnek? Az, aki már másutt munkát nem kapott, gyermekei voltak, és legtöbb esetben férje elhagyta, vagy meghalt az előző világháborúban, és e szerencsétlen sors késztette arra, hogy a legnehezebb munkák egyikét vállalja, s a munka mellett a megaláztatást, melyet kapott azoktól az „úriasszonyoktól” ahova mosni járt. Az ember azt gondolná, hogy az ilyen sorskörülményben felnevelkedett gyermek sohasem feledkezik meg törékeny anyjáról, nem feledkezik meg arról a társadalomról, mely édesanyja szervezetét megtörte, aljasul kizsákmányolta.

A fiatalember, akiről szólni kívánok egy ilyen mosónő fia. Egyetemet végzett, a munkáshatalom ösztöndíjat biztosított számára, taníttatta, hisz egy proletár anya fiáról volt szó. Ez a fiatalember azonban megfeledkezett proletár édesanyjáról, megfeledkezett arról az áldozatról, amelyet a munkásosztály hozott érte. Az egyetem elvégzése után jelentkezett a vállalatnál. Közölték vele a munkafeltételeket, fizetését. A fizetése nem éppen kevés, hisz 1600 Ft-ból egy egyedülálló fiatalember az élet küszöbén, kezdő fizetésképpen igazán meg lehetne elégedve. Sajnos, nem ez történt. Az első szava zúgolódás, sőt továbbment annál, a rendszer becsmérléséig is eljutott. „Mit gondolnak maguk — mondta, — ezért tanultam én hosszú éveken keresztül, hát ezért igazán nem volt érdemes engem igazán nem volt érdemes engem taníttatni. Azt hiszem első alkalomkor itt hagyom magukat." — És folyt, csak egyre folyt belőle a méltatlankodás, a felháborodás, mely- lyel illette azt a vállalatot, azt a társadalmat, mely őt — a múltban a „senki fiát” — felemelte a ma társadalmába, emberré tette, taníttatta, hogy értelmiségi dolgozó lehessen belőle.

Kedves fiatalember. A sorokban magára fog ismerni. Nincs szükség névre, de annál nagyobb szükség van arra, hogy mindezekből levonja a tanulságot, s néha, néha, ha akad néhány szabad perce, vegye elő a mi szeretett költőnk József Attila kötetét, olvasson belőle és emlékezzen arra, hogy mit köszönhet a ma rendszerének, de emlékezzen arra is, hogy mivel tartozik proletár anyja emlékének.

A. S.

Nem térek ki a vitatott Surdy idézet ellentmondására, amely szerint Lenin nem azonosította a haza fogalmával az emberek egymáshoz való viszonyát, de mégis szükségesnek tartotta a politikai hatalom megszerzését, ami tudvalevőleg az emberek egymáshoz való viszonyát is kifejezi.

A haza — hazafiságról szóló viták során sok szó esett az igaz hazafiságról. Az elhangzottakkal egyetértek, azonban véleményem szerint széle- sebbkörűen kell ezt vizsgálni. így például véleményem szerint az igaz hazafiság egyik ismérve napjainkban a Szovjetunióhoz és a szocialista táborhoz való viszony. Ha valaki megtanulta, a magyar proletariátus százszor megtanulta, hogy mit jelent a szocialista tábor összefogása. A Szovjetunió volt az, amelyik felszabadította népünket. Ő volt az, amely az ellenforradalom nehéz napjaiban fegyveres segítséget nyújtott nekünk, hogy megvédelmezhessük a proletárhazát — a politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális viszonyokat, eredményeket, amelyeket az elmúlt 13 év alatt elértünk. A szocialista tábor országai óriási anyagi áldozatokat hoztak, hogy hazánkban ne legyen infláció, ne következzék be gazdasági romlás. Amikor arról beszélünk, hogy a hazafiság legdöntőbb ismérve a nép szeretete, akkor mi a népen, nemcsak hazánk lakosságát, de a szocialista tábor népeit is, amikor a társadalmi, politikai rendről szólunk, akkor nemcsak a hazánk ban lévő szocialista viszonyokat, hanem az egész szocialista tábort értjük.

Hiábavaló az aggodalom ...

Néhány szó a Népi Eílenőrzési Bizottság munkájáról

Alig néhány hetes múltra tekinthet vissza a Népi Ellenőrzési Bizottságok munkája. Ilyen rövid idő alatt természetesen „világotrenge- tő” dolgokat nem produkálhattak, de hogy a dolgozók megbecsülését, és bizalmát kivívták, az kétségtelen. S ez fontosabb számunkra minden „világrengető” eseménynél.

Százak és százak keresik fel a bizottságokat névvel és név nélküli bejelentésükkel, többszázan kapcsolódnak be maguk is társadalmi munkában a bizottságok tevékenységébe. Nem keresik, hogy általános, nagy probléma az amit vizsgálni kell, vagy kicsi, jelentéktelennek látszó, csak azt tartják fontosnak, megszűnjön mindenféle közvagyon herdálás, méltó, büntetésüket megkapják akár kis, akár nagy bűnösök.

A nép vagyonát féltik, a bizottság munkáját támogatják aktívan, tehát magukénak érzik ezek az emberek e kezdeményezést. Mindezeket tudva és tapasztalva furcsán néz ki, hogy akadnak, akik csak a bizottságot féltik. Éppen ezért hangzott furcsán a MÉSZÖV egyik taggyűlésén a vélemény, az aggodalom, bogy „ ... a Népi Ellenőrzési Bizottságok idejekorán lejáratják magukat azáltal, hogy lakat ellenőrzéssel foglalkoznak és nagyon sok embert kivonnak a produktív munkából”.

Mi hát a való helyzet? Egyedül nem akartuk eldönteni, ezért kérdeztük meg Faludi Imre elvtársat a Megyei Népi Ellenőrzési Bizottság elnökét, mondjon véleményt e megállapításról. íme a válasz:

„A megyében több mint ötszázan jelentkeztek önként, akik hajlandók segíteni a társadalmi tulajdon védelmében folytatott munkánkat és elősegítik a közhangulat megteremtését a társadalmi tulajdon herdálói ellen.”

A lakatellenőrzéssel kapcsolatban a következőket válaszolta Faludi elvtárs :

„Igaz, azt is megnéztük, hogy le vannak-e zárva az üzletek és a raktárak, habár tudjuk, ma már a raktárakat lezárják, hiszen ezt a felsőbb szervek ellenőrzik, és elrendelik. De ellenőrzésünk sajnos mégsem volt hiábavaló, mert éppen a MÉSZÖV felügyelete alá tartozó Szekszárd Járási Árubeszerzési és Értékesítési Szövetkezet raktárai közül két raktárnál nem tapasztaltuk, hogy a felsőbb szervek ezt elrendelték volna. Ügyanis a fent nevezett szövetkezetnek két raktára (a Katz-féle raktár és a vasútállomáson lévő sóraktára) ellenőrzésünk alkalmával nyitva volt. A Katz-féle raktárban különféle apróáruk, pl. konzervek, szörpféleségek és különféle áruk voltak közprédára kitéve a társadalmi tulajdon fosztogatói számára. A vasútállomáson lévő raktárban pedig sót tároltak ellenőrzés nélkül. Az igazság kedvéért meg kell azt jegyeznünk, hogy e beszerzési szövetkezet vezetői szerint a nyitott raktárról a MÉSZÖV tudott és hozzájárult.

Ezek szerint hiába való az aggodalom, úgy véljük, helyesen jártunk el, mikor a „lakatok” ellenőrzésével is foglalkoztunk.”

...hogy soha, soha ne legyen háború

Egy nyomorék története

Mindennap itt ment el az ablakom előtt. Ha nem láttam is, falábának kocogása mindig eszembe juttatta őt. Az ismeretség még évekkel előbbre nyúlt vissza, s ha találkoztunk, mindig szívélyesen üdvözöltük egymást.

Pedig nem sokat tudtam róla, csak azt, három házzal lejebb lakik s Pál a neve, s azt, hogy egyike a második világháború áldozatainak.

Ismeretségünk onnan eredt, hogy egyszer a síkos kövezeten teljes hosszában elvágódott, s én segítségére siettem. Mindenki megtette volna, de ő mégis különösen hálás volt; s azóta köszönő viszonyban vagyunk egymással.

Egy héttel ezelőtt meglátott nálam egy könyvet, s elkérte. Lord Russel közismert könyve „A horogkereszt rémtettei” volt a címe.

Ma reggel ismét elkopogott ablakom alatt, kezében egy bádog tejeskannát íóbálva. Meglátott az ablakban. Kölcsönösen üdvözöltük egy mást, majd felkiáltott: — Itthon

lesz délután? — Igen — feleltem — ... mert kiolvastam a könyvet s akkor visszahoznám — mondta, és belépett a szomszéd ház kis kapuján, ahonnan minden reggel a tejet hozta.

Borongós délután volt és én kedvencemet, Anatol France-t olvastam, mikor szobám ajtaja eiőtt felhangzott a jólismert kopogás. Nem sokára csengetett. Ajtót nyitottam és betessékeltem a szobába.

Hellyel és cigarettával kínáltam, leült, a dobozból kivett egy cigarettát, de nem gyújtott rá. Elgondolkozva sodorta ujjai között. Én törtem meg a beállt csendet: — Nos, hogy tetszett a könyv.

Nem válaszolt rögtön. Rágyújtott, mélyet szippantott s csak ezután felelt:

— Rengeteg borzalmas dolog van leírva benne, de ez a valóság. Az én esetem eltörpül mellette.

— Ha jól tudom, a világháborúban vesztette el a jobbíábát, nemde?

— Igen, mondta tompán. — Negyvenháromban hívtak be katonának.

Az orosz frontra kerültem. Ékkor már tartott a németek „nagy visz- szavonulása”. Kaluszba, egy orosz kisvárosban szállásoltak el bennünket. Karácsony éjszakáján érkeztek a szovjet csapatok a város alá.

A németek autókon menekültek, a magyar ezredek ott maradtak „fedezéknek”. Martalék voltunk mi nem ám hátvéd. Beástuk magunkat. Senkinek nem volt kedve harcolni, de az engedetlenségért főbe- lövés várt, így hát kénytelenek voltunk eleget tenni a parancsoknak. Megkezdődött a támadás, nem sokáig bírtuk. A németek mindent magukkal vittek, nem maradt a városban egy gépjármű sem. így gyalog indult meg a visszavonulás. Orosz télben ez nem gyerekjáték. Ez volt december 27-én és 28-án. Az utóbbi napon hátvédben voltam és golyót kaptam az úgyis már el- fagyoít lábamba. Arra még emlékszem, hogy társaim sebesen visszakúsztak és ott hagytak eszméletlenül a fagyos hóban.

Újév másnapján tértem magamhoz, egy orosz hadikórházban. Ekkor már a jobblábám nem volt meg.

Kint már sötétedett, a szobában csak Pál cigarettája parázslóit fel néha-néha. Kis szünet után folytatta:

— Három év múlva értem haza, Magyarországra, Itthon már halottnak hittek, de menyasszonyom kitartott ... Én küldtem el, hiszen nem tudtam volna ilyen nyomorékon eltartani! Édesanyám Pesten bombatalálattól halt meg 1945- ben.

Beszéde közben két könnycseppet nyomott el szemei sarkában.

— Most itt vagyok, Szekszárdon közel tizenkét éve, s csak olvashatok, mert munkaképtelen vagyok, nem dolgozhatok. S nem én vagyok egyedül, még száz és száz hasonló sorsú bajtársam van.

Én megízleltem a háború keserűségét, nem kívánom másnak, s így nyomorékon is megteszek mindent, hogy soha, soha ne legyen háború.

Ballal Péter

V. M.