Tolna Megyei Népújság, 1958. június (3. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-01 / 128. szám

1958 június 1.

TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG

7

Egy patronálás története

Bojás József elvtárs, a Bátaszéki Fűtőház pártszervezetének vezetőségi tagja, köztudomásúan a mozdonyok, gépek szerelmese. De legalább ennyire szívén viseli a mezőgazdaság főleg a nagyüzemi mezőgazdaság problémáit is.

Története van ennek. A felszabadulás előtt hosszú évekig uradalmakban szolgált mint kovács, azóta a nagy érdeklődés, szeretet benne a nagyüzemi munka iránt. Szabadidejében többször beszélgetett már Szabó elvtárssal, a bátaszéki Búzakalász Tsz kovácsával az üzem gépeiről. Egyszer Varga elvtárssal, a brigád vezető vei a határt is bejárta a múlt évben.

Ekkor ötlött fel benne, hogy jó volna a két üzem kapcsolatát szorosabbra fűzni: miért ne patronálhatná a fűtőház a tsz-t? Mert a tsz igen szépen be van rendezkedve gépekkel, zetorok, gépkocsi, burgonyaszedő, műtrágyaszóró, silózógép, villamos hegesztő, fúró és csiszoló gép, a tervezett esztergapad, fejlett gépesítésről tanúskodik. A nagyobb munkáknál a segítség tehát elkél

— gondolta.

A legközelebbi fűtőházi pártvezetőségi ülésen már szóba is hozta az elgondolást, majd a taggyűlés jóváhagyta: szocialista szerződést kötnek a tsz-el. Somlai László elvtárs, fűtőházi főnök, Benedek Károly műszaki tiszt és Bojás elvtárs meg is látogatta a tsz-t és papírra fektették a megállapodást.

— Különösen az tetszett nekem

— mondja Bojás elvtárs —, hogy minden szombaton rendszeresen karbantartást tartanak a tsz-ben. Már ilyen alkalmakkor is látogattam meg őket, de kint a határban is felkerestem a zetorosokat. Itt az üzemSzalai Endre

Kora délután van még, a gazda háza tája csendes csak az állatok mozgolódása jelzi, hogy nemsokára itt az etetés ideje, és mire másodszor keressük fel Csapiáros Rudolf 12 holdas döbröközi gazda portáját, már nagy munkában találjuk és mosolyogva mondja: „Az én irodám a szántóföldön van és csak az este vet haza”.

Zúg a folyó Csínom Palkó Valahol a Volga

Interjút illett volna kérni a külföldiektől — ez így szokás. Dehát a szokástól is el lehet néha térni s én most inkább néhány történetkét írok le.

A szovjet Anatol Ratanov áll

fel kezében tartva egy pohár

gyöngyöző rizlin- get. Mindenki „hi Vatalos” pohárköszöntőt vár, de ő csak ennyit mond:

— Az első pohár bort ürítsük

azoknak az egészségére, akik ezt a bort termelték.

„Éljen!” Mindenki fenékig üríti poharát, még a tolmácsnő is, aki nem nagyon szereti a szeszesitalokat. Dehát a szőlő kapásainak, metszőinek, szüreteiéinek kijáró tiszteletből ő is eltekint a szokásaitól.

A Leperd-pusztai szőlőmunkások kapják ezt a tiszteletet a szovjet vendég indítványára az egész küldöttségtől.

Valaki a vendéglátók közül a koccintás után ezt jegyzi meg:

— Milyen érdekes... Először is a munkásokra gondolt, akik a bort termelik.

Érdekes ez? Lehet... De náluk, szovjet embereknél ez nem mint „érdekes”, hanem mint természetes tulajdonság jelentkezik.

Nincs itt fényűző teríték, csak amolyan „borospincéi egyszerűség”. A borospince bejáratánál lévő helyiségben egy hosszú asztalra raktak egy csomó poharat és ez mellé ültették sorra a vendégeket s mindjárt (megkezdték töltögetni a rizlinget és kadart. Már maga a környezet is természetességet vált ki mindenkiből. Nincs itt „hivatalos” jelleg, feszélyezettség, itt csak barátság van, igaz, őszinte barátság a vendégek és a vendéglátók között. No, meg jókedv, mulatság. Valaki dalolni kezd:

— Zúg a folyó ... Messze viszi, a Missisippi a néger dalát...

és

mentén

Interjú helyett

A szöveget, a magyar szöveget csak mi magyarok értjük, de a dallam ismerős a kanadainak, a szovjetnek egyaránt és ők is dalolni kezdik saját nyelvükön ezt a világszerte ismert szabadság-dalt. A nyelvek nagy zűrzavara és a dallam csodálatos összhangja tölti be a termet, a nyitott ajtón át az egész hegyoldalt, a környéket. Mert mindenki énekli. Szíve mélyéből. Csak egy ember nem: a néger Fosso Francois. Az előbb még jókedvű volt és most búsan maga elé hajtja fejét, láthatóan mély gondolatokba merül. Vajon hol kalandoznak most gondolatai? Valahol messze a forró Afrikában? Valahol egy kisleánynál? Ki tudja...

Fekete szemével mereven néz maga elé és egyszer csak azt veszem észre, hogy egy csillogó könnycsepp végig gördül arcán és majdnem bele esik az előtte lévő pohárba, hogy ott elvegyüljön a rizling gyöngyei közt. Mindenki őt figyeli. A dallam ereje, dübörgése csillapodni kezd és most hirtelen felkapja a fejét ő is énekelni kezdi a „Zúg a folyó”-t. Úgy tör ki belőle a hang, mint amikor egy nagy folyam szétszakítja gátjait és rohan a messzeségbe.

— Milyen jó köztetek — mondja a dallam végén. — Itt szabadságdalokat is lehet énekelni... De eljön az idő, amikor egyszer majd nálunk, Kamerounban is így lesz.. Mi néger fiatalok ezt akarjuk. És a békét, a szent békét.

Valaki elkezdi a „Csinom Pal- kó”-t — magyar nyelven. Legnagyobb meglepetésre ezt Anatol Ratanov énekli, aki ugyan beszél több idegen nyelvet, de magyarul jóformán csak annyit tud, hogy „kesze- nem szépén”. Természetesen nagy tapsot kap. És következik még egy nagy meglepetés : kiderül, hogy ez a

egy kanadai történet

három külföldi férfi — Anatol Ratanov, Fosso Francois és Floyd Wil- liston — nagyon szeretik a magyar csárdásokat és még táncolni is nagyszerűen tudják.

A kanadai Floyd Willistont kérik, hogy meséljen hazájáról. A mesélés helyett énekelni kezd — angolul. A. végén meséli el, hogy ennek a dalnak a szerzője egy egyszerű kanadai ember. A dalt egész Kanadában, sőt, még az Egyesült Államokban is énekelték az emberek: — szabadságdal. Azért volt nagyon népszerű, mert igen kellemes dallama van és mert szabadságdal. A dal szerzőjét azonban őrizetbe vették a kanadai ha tóságok.

— Ennek ellenére is nagyon szeretem a hazámat, hiszen az a szülőföldem és azért küzdők, hogy ott is szabadság legyen. Élnek magyarok is Kanadában. Sokat ismerek közülük. Olyat is, aki 1956-ban disszidált. Az egyiktől megkérdeztem, mi a véleménye a mi országunkról, Kanadáról. Azt felelte, hogy „nagyon jó” itt az élet, mert igen sokat lehet pihenni. S ezután keserűen hozzátette: „De dolgozni, azt már nagyon nehezen lehet...”

Üríti poharát a vendéglátók egészségére. Nem győzi mesélni, hogy milyen kellemesen érzi itt magát, nem is gondolta sokáig, hogy a magyarok ennyire szeretik az „amerikai” embert. A vendéglátók közül valaki nagyon találóan ezt feleli

— Nekünk sosem volt bajunk az amerikai emberekkel, az amerikai néppel. Nekünk csak a kapitalistákkal volt és lesz bajunk addig, amíg kapitalisták lesznek. Nagyszerűen élünk kapitalisták nélkül. Meri énekelhetünk szabadság-dalokat.

Akkor hát koccintsunk — most ennek az egészségére ...

BODA FERENC

FALUSI ÉLEI ZÁVODQN

... Meleg májusi délután van. Ilyenkor bizony az ember szívesebben húzódik az árnyékba, de a Zá- vodi Egyetértés tagjai kint szorgos- kodnak a répaföldön. A föld végén egy idősebb bácsi dolgozgat, őt szólítom meg.

Amint az elnök után érdeklődöm, elmondja, hogy az most ment le a tehénistállóhoz... Nem sokat kellett keresnem az örök mozgó Breitenbach Ádám tsz elnököt. Amikor megtudja, hogy mi járatban vagyok, örömmel válaszol kérdéseimre.

— Most éppen a cukorrépát sara- boljuk. Ezután megkezdjük a burgonya kapálását.

— Az egyéb tavaszi munkákkal hogyan áll a szövetkezet?

— A teveli gépállomás dolgozóinak köszönhetjük, hogy 22 vagon trágya már kint van a határban. Ezenkívül a szőlővel is már teljesen végeztünk.

— Amint beszélgettünk, feltűnt nekem, hogy egy zöldtáblájú könyvet fog a kezében, gyakran belebelenéz.

— Szabad kérdeznem, mi van abban a könyvben — érdeklődöm kíváncsian.

— Munkaterv — válaszol ~az elnök, — minden szombaton a brigádvezetőkkel: Füller Andrással,

Mészner Jánossal, Slégl Adámmal, kidolgozzuk a következő hétre a munkatervet, így nincs vita azon, hogy másnap mi a soron levő munka.

Az elnök a kezembe is adja a könyvet, amiből többek között a következőket olvashatom: „két fogat

sorhúzás, egy fogat szántás, amit a traktor nem tud felszántani (Kálvá-, ria tető)”.

— Hányán dolgoznak a tsz-ben.

— Harminchárom család dolgozik, 365 hold földön. Az elmúlt évben 41 forintot osztottunk munkaegységenként, s az idén 50 forintot szeretnénk.

T. IVT.

Azóta több év múlott el és a gazda folytatta tenyésztési munkáját. A képen látható 14 hónapos tenyészbikáját az idei mezőgazdasági kiállításon is bemutatja. Ez a növendék is a legjobb vérvonalú családból származik. Az 1956. évi kiállításon az ebből a rokonságból származó Lencsi nevű tehén 12 élő utódját mutatták be. Az anya legmagasabb tejtermelése 7406 kiló volt. Innét került el Mezőhegyesre Lencsi utódja, egy bika, lamelynek leszármazottja a két évvel ezelőtti kiállításon a nagydíjat nyerte el.

MESTERSÉGES

MEGTERMÉKENYÍTÉS

Érdemes arról is beszélni, hogy Csaplároséknál négy év óta csak mesterséges úton történik a tehenek megtermékenyítése. A gazda erről így nyilatkozik: „azért választotta a mesterséges megtermékenyítést,

anyagtakarékosság problémáit beszéltük meg.

Bojás elvtársnak még van egy ideája, amivel az anyagtakarékosságot tovább lehet növelni. — Én uradalomban dolgoztam azelőtt — mondja ezzel kapcsolatban — takarékoskodnunk kellett ha tetszett, ha nem, különben kifelé állt a szekerünk rúd ja. Ma már magunknak spórolunk, most még inkább meg tudjuk és meg kell tennünk.

A patkótakarékosságról van itt szó. Ez annyiból áll, hogy a tsz- nek úgyis van használatra már -nem alkalmas rugóacélja, ezt lehet majd hasznosítani a patkók tovább „élnek”. Ebből a rugóacélból kell hegeszteni kopási felületet a nyári és a téli patkókra, s mikor lekopnak vagy a lóköröm növése miatt újra kell patkolni, nem új patkót kell felhasználni, csak az acélfelületet újítani. Bojás elvtárs tapasztalatai szerint e módszerrel egy-egy patkó több szezont is kibír.

Természetesen a tsz sem marad el a segítség viszonzásában. Főleg terményféleségeken keresztül jut el a segítség a patronálókhoz. Egy példa. Mikor például a burgonya kilóját 2—2,20 forintért adták a piacon tavaly, a tsz 1,50 forintért adott a fűtőháziaknak. S még egy, a legutóbbi élüzemavató ünnepségre a tsz adott ajándékba egy 85 kilós borjút a fűtőháziaknak.

így válik egy ötlet gyümölcsöző barátsággá, melyet az elkövetkező idők munkája még inkább elmélyítenek, s nemcsak a gazdasági, hanem a politikai és kulturális kapcsolatok hasonló összefűzése az, amely ezt eredményezheti;

EREDMÉNYEK

Először talán beszéljünk arról,

ami a kis ház folyosóját díszíti.

Elismerő oklevelek hada igazolja, hogy már az 1937. évi mezőgazda- sági kiállításon is díjat nyert állataival. Ugyanebben az évben pedig ő nyerte meg az országos tejtisztasági versenyt.

mert ezzel a fertőző elvetélést el lehet kerülni és a megtermékenyítés mindig jóképességű apaállatoktól történik”. Bár kiváló képességűek a községben tartott apaállatok is, de amint a gazda mondja: „Az én állományomon sem több tejre, sem küllemre nem tudnak javítani”.

MÉG EGY FONTOS TANÁCS

Megszívlelendők azok a szavak is amit a gazda mond: „Nagyon fontos a szárazon álló tehenek jó takarmányozása, mert ha ekkor sajnáljuk az abrakot, ellés után nagyon megbánhatjuk. Nálam egyedi takarmányozás van, a tehenek annyi abrakot kapnak, amennyit termelésük után megérdemelnek”.

A gazda idős ember, már 35 éve foglalkozik tenyészállat neveléssel és valóban érti a módját.

PÄLKOVÄCS RÖZA

Heverő népművészeti kincsek

okát írunk és beszélünk mostanában a sárközi asz- szonyokról, akik „szüvőszékeiken” gyönyörű népművészeti remekműveket szőnek. A milliós vagyonnal rendelkező háziipari szövetkezet ellátja munkával Sárköz asszonyait, s állandó kereseti lehetőséget biztosít részükre. A Sárköz népművészeti értékei még soha .nem voltak ekkora mértékben kiaknázva, mint napjainkban. És az értékek kiaknázásánál a döntő szerep az asszonyokat tömörítő háziipari szövetkezetnek jut.

Van-e a megyének olyan területe, ahol szintén fel lehetne virá- goztatni a népművészetet? Van-e a Sárközitől eltérő népművészet megyénkben? — Ezek a kérdések kevésbé foglalkoztatják az illetékeseket.

Pedig a dombóvári, bonyhádi, gyönki és a tamási járásokban többezer olyan székely asszony él, aki ismeri az értékes székely minták szövésének és hímzésének módját; és mégis állnak a székely családok szövőszékei.

Miért? — a miértre Hogy észen kaptunk jválaszt, ahol végigjártuk a székely családok házait.

Több mint száz székely család él Hőgyészen és mindössze két családnál találtunk szövőszéket.

Kozma Antalné az egyik szerencsés szövőszék tulajdonos azt mondta:

— Volt minden székely családnál szövőszék és minden székely asszony tud szőni, csak a nagy „népvándorlás idején” e'hagyták legtöbben szövőszékeiket. Most aztán az én szövőszékem „jár” házról-házra. Minden héten másik kocsi jön be az udvarunkba a szövőszékért.

— Mit szőnek rajta?

— Sajnos, nem székelymintás szőttest, hanem rongypokrócot, — válaszolja Kozma Antalné, majd megkérdi — hát érdemes lenne székely mintás szőtteseket szőni? Ki vesz ilyet manapság?

Ki veszi meg a szőtteseket? Ez a probléma okozott gondot a sárközi asszonyoknak is, amikor még nem volt meg a Háziipari Szövetkezet, s ha kilenc évvel ezelőtt néhányon meg nem alakítják a szövetkezetei, akkor nem ülnének nap mint nap háromszázan a sárközi asszonyok közül a szövőszék mellett, s akkor nem tanítanák a fiatal lányokat a szövés és hímzés bonyolult mesterségére, mert nem lenne, aki átvenné tőlük a szőtteseket.

Dávid Andráséknál találtunk rá a másik szövőszékre. Itt tudtuk meg, hogy a székelyek régen házilag készítettek szövőszéket. Dávid Andrásné, aki a högyészi nőtanács elnöke, máskülönben pedig a legügyesebb szövő és hímzöasz- szony a székelyek között, örült, amikor megtudta, hogy a székely népművészet érdekében akarunk írni néhány sort és ezt mondta:

— Székely háziipari szövetkezet alakítását szívesen vállalnám, de úgy gondolom a legjobb lesz, ha előbb egy asszonyküldöttséget szervezünk és meglátogatjuk a sárközi asszonyokat, ök már nagy tapasztalatokkal rendelkeznek a szövetkezés terén, tőlük sokat tanulhatunk.

Reméljük sikerül Dávid And- rásnénak megszervezni a székely asszonyokból álló háziipari szövetkezetei, s reméljük, ha majd a székely házaknál is ismét megindul a szövőszékek munkája, néhány év múlva megyénk, a sárközi szőttesek mellett a székely szőttesekkel is büszkélkedhetik.

H. T.

<1 tenyésztés nagymestere