Tolna Megyei Népújság, 1958. június (3. évfolyam, 128-152. szám)
1958-06-08 / 134. szám
A balatonfüredi írói találkozó után A veszprémi napok keretében rendezték meo a balatonfüredi írói találkozót, amelynek különös jelentőséget adott az, hogy a közel száz dunántúli író megbeszélésén megjelent Mesterházi Lajos és Köpeczi Béla, akik nemcsak érdekes előadást tartottak, hanem számos balhiedelmet is eloszlattak. Akik korábban arra számítottak, — mert voltak ilyenek —, hogy Füreden a „hivatalos irodalmi álláspont” és a népi írók összecsapására kerül sor, alaposan tévedtek: kiderült, hogy a Dunántúl íróit azonos cél és szándék vezeti s az egyes írói vélekedések között legfeljebb szerencsés árnyalati véleménykülönbségek vannak, amelyek szükségesek is ahhoz, hogy irodalmunk megszabaduljon attól a kancelláriai jellegtől, ami az 1956 előtti évek magyar irodalmát, az irodalmi személyi kultusz diadalmenetét olyannyira jellemezte. A közös célhoz több úton is eljuthatunk, — körülbelül így foglalható össze Mesterházi Lajos elmés, a mai magyar irodalmat valóban minden old.alról megvilágító előadása. A külön utak természetesen nem jelenthetik a nép igaz szolgálatának megtagadását: ebben nemcsak egyet kell értenünk, de ma másként el sem képzelhető egy írói működés. A részletkérdésekben vitatkozhatunk és ezt meg is tettük valameny- nyien, de ami a legfontosabb, ez a vita is — és ez volt a találkozó legszebb eredménye — előbbre vitt valamennyiünket a közös cél felé. Remélhető-e hát a régen várt irodalmi kibontakozás? — feltétlenül. Elsősorban azért, mert egyes problémák — gondolok Mesterházi előadásának a népi írókkal foglalkozó nagyon terjedelmes részére — bizonyos nevek, amelyeket a múltban szentnek és sérthetetlennek deklaráltak, szóba sem kerültek: az írókat és a vita olvasó-résztvevőit egyszerűen nem érdekelte, hogy mit csinál ma X vagy Y, ír-e avagy sem, hisz azelőtt sem olvasta könyveiket. Ellenben, és ez volt az egésznapos vita központi kérdése, mindenkit az érdekelt, merre halad irodalmunk, nem kell-e félnünk egy új személyi kultusztól és mi lesz az eddig eléggé elhanyagolt vidéki irodalom sorsa. Olvasó, könyvszerető nép lettünk — írók és olvasók felszólalásából ezért csengett ki olyan féltő aggódás új magyar irodalomért, s ez mondatta a felszólalók legtöbbjével, hogy kevés az irodalmi lap s szűkmarkúak a napilapok az irodalommal. A legfontosabb kérdés — és ez természetes is — a vidéki irodalom helyzete és jövő kilátásai voltak. Nem kétséges, hogy a vidéki irodalom, a vidéken élő írók helyzete több évtizedes probléma s rögtön hozzá kell tenni, hogy a vidékiség nem lehet és nem is axiológiai érték. A vidéknek egyre fejlődőbb irodalmi élete van, példa rá elsősorban Veszprém s egy kicsit talán Szek- szárd is, mind jobban bizonyítva azt, hogy a vidék sem alábbrendű. Ez indokolja és ez teszi sürgőssé az irodalmi decentralizáció megoldását, amit Veszprémben többen is sürgettek s ami a rövidesen várható vidéki folyóiratokkal nagy lépéssel jut előbbre. Mi volt a veszprémi tanulság, mit hoztunk magunkkal a több napos tanácskozásról? Elsősorban azt a reményt, amihez túlzott optimizmus sem kell, hogy a múlt nehezékeitől mind jobban megszabaduló irodalmunk nemcsak egy becsületes, tehetségen ala.puló kibontakozás, hanem igazi virá.gzás előtt is áll. A másik fontos tanulság: irodalmunk egysége. A részleteken való okos vita ezt egyáltalán nem zárja ki s a füredi tanácskozás teljes egészében megmutatta, hogy irodalmunk ma valóban egységes a cél és a szándék tekintetében. Sok név kiesett az irodalmi köztudatból s ha valakit elfelejtenek, minden bizonnyal rá is szolgált erre. Az a fegyver, amit egyes írói körök próbáltak kézbe venni, a hallgatás fegyvere a hallgatók ellen fordult: az írónak írnia kell s aki nem „akar”, az valószínűleg nem is tud. ösztönzést és bátorítást jelentett Balatonfüreá.! s a Dunántúl minden részéből egybesereglett írók azzal a megnyugtató érzéssel utazhattak haza, hogy érdemes dolgozniók és érdemes bízni munkájuk sikerében. CSÁNYI LÁSZLÓ Libák a jégen 'T’élutóján történt, akkor, ami- kor az első tavaszi napsugár melengette a hófödte tájat, s a megindult nedvkeringés friss hajtást ígért. A parasztember ilyenkor rendbe teszi házatáját és nekikészül a munkának. így volt ez minden évben Simon Andráséknál is valahol a Duna mellett, most azonban különös ok volt az izgalomra. Férjhez készült Juliska, s a nász- uramékat várták háztüznézőbe. Simon Bori néni elégedetten nézett végig a megrakott asztalon, megtartotta utolsó szemléjét a különös gonddal kitakarított szobában, aztán kicsoszogott a kertkapuba várni a vendégeket. — Ha már annak a mihaszna embernek nem volt annyi sütnivalója, — korholta magában férjét, — hogy a látogatás után igya le magát a sárga földig, legalább én mutassam meg, hogy mi a módi, s hogy Juliskában nem olyan akármilyen polgárleány kezét kapja meg az a híres Olajos Béni. A vasútállomás felől közeledett már a kis csoport. Elől pironkodott Juliska, akiről nem lehetett tudni, hogy a vőlegénye miatt van-e olyan nagy zavarban, vagy az első hazugság miatt, amit jövendőbelijének mondott. Apja urát ugyanis a faluvégi italbolt kopott lócájáról hirtelen idézéssel a városi adóhivatalba helyezte át abban a reményben, hogy onnan is hamarabb térne haza, mint az istenverésnek füstöslevegőjű és borszagú csapszékéből. bős beszédben, valójában a libák sorsáért való aggodalom egyre növekvő nyugtalanságában. Bori néni izgett-mozgott, feszengett, végül is nem bírta tovább. Elnézést kért, hogy személyesen nézhessen utána a dolgoknak és nekivágott a latyakos útnak a Dunapart felé. Juliska alakja hajladozó sziluettként olvadt bele a messzeségbe, kilométerekre lejjebb, az unottan zajló folyó partján, ott, hol az akácok tartják koronájukon az eget. A távoli szemlélő, akinek a figyelmét elkerülte a folyó közepe táján csónakázó hat liba. különös természeti tüneménynek tarthatta, vagy a szennyes habok földreszökött angyalának, aki büntetésként kénytelen hódolni hűtlenül elhagyott urának, akit azonban mégis gyűlöl, s ezért minden meghajlásnál megdobál. Bori néni azonban jól tudta, hogy itt egészen másról van szó, ezért késedelem nélkül a látomás után rohant. Középkorú nőnek nem könnyű a futás, még akkor sem, ha a mezei munkában edzette meg magát. Pláne, ha új cipő van a lábán, melyben mégsem fekszik el olyan kényelmesen a talp. mint a kitaposott régiben. S a Dunapart is csúszott, s a sárba olvadt hó is felfröcsölt apró pontokkal szegélyezve egyre sűrűbben az új ruhát. Juliska, a libák és Bori néni között egyre kisebb lett a távolság. Hogy milyen buta tud lenni a li? ba. csak az tudja, aki maga is volt már hasonló helyzetben. A téli keretben szürke falvak egykedvű érzéketlenséggel bámulták a határban vonuló furcsa menetet. Néha- néha egy-egy buzgó puli csatlakozott hozájuk, de ezek is hamar megunták a hiábavaló erőlködést és rendre elmaradtak. Bori néni új cipője csupa ragacs. A Juliskáé is. Sárosak, nedvesek, piszkosak. Torkukat rekedtre kiabálták, karjukat alig emelik. Tudatuk mélyéről a vendégek időnként ködszerű fantomként törnek elő mint a lelkiis- meretfurdalás visszatérő kísérteiéi. Néha Simon András bácsi alakja rémlik fel a ziláló rohanásban, amint tökrészegen tántorog hazafelé. De minek részletezzem. Késő délután volt, amikor kihalászták a bestiákat és szürkületre értek haza. Juliska nyomban a házba rohant. A vendégeknek azonban csak hült helyét találta. Aztán az ólhoz sietett. Kinyitotta az ajtót. Mint akit kígyó mart, fordult anyjához: — Ide ugyan ne terelje őket! — Aztán mér ne?! — Vonta csípőre harcra készen két kezét a közeledő libák mögött Bori néni. — Mert a mieink bent alszanak! — bőgte el magát most már istenigazában a szegény Julis. Bakács Tibor így hát rendben megérkeztek. Bori néni úgy fogadta a vendégeket, amint illik: kedvesen, de méltósággal. dobogó szívvel de rátar- tian. A nászuramék magatartásában sem volt semmi kivetnivaló. Dicsérték a disznókat, megvakar- gatták a tehenet, szemügyre vették a házat és részletesen kikérdezték a tavalyi termést. Már az asztalhoz készültek, amikor váratlanul kivágódott az ajtó. s egy fejkendős parasztasszony izgatott feje bukott be rajta: — Szomszédasszony, szomszéd- asszony, libák a jégen! — — Szaladj, lelkem. Juliska, — küldte nyomban leányát Bori néni, s csak amikor az ajtó már bezárult mögötte magyarázta el nagy körülményesen, hogy a zajló jégtáblákra néha rátelepednek az oktalan állatok, s akár a Fekete tengerig is Ideutaznának, ha le nem hessegetnék onnan őket. Eltelt eev óra. Látszólag közömKultúrális hírek a nagyvilágból Hatévi munka után helyreállították Hangcsouban az 1600 éves Lingin templomot, a leghíresebb budhista templomok egyikét. A feljegyzések szerint a Lingin templom Kína egyik legrégibb budhista központja volt. Történelmi adatok bizonyítják, hogy a X. században 73 csarnok tartozott hozzá és 3000 szerzetes lakott benne. * Egy régi csehországi palotában megtalálták idős Alexandre Dumas számos eddig ismeretlen kéziratát, köztük a „Romeo és Júlia’' című verses tragédiát, valamint az író leányához intézett több levelét. * A Dzsakata ősrégi indiai legendákat és meséket tartalmazó könyv. Indiában nemrégen 114 legendát csokorba kötő kötetet adtak ki. Érdekes, hogy a Dzsakata majdnem 10 meséje tartalmában kapcsolódik Aesopus meséihez. Azt hiszik, hogy Macedón Sándor idejében, amikor India és Görögország között Irán és Kis-Ázsia közvetítésével gazdasági kapcsolatok voltak, állítólag Aesopus- nak lehetősége nyílt a Dzsakata megismerésére. A Bolgár Tudományos Akadémián most dolgoznak a „Rövid Bolgár Enciklopédián", amely három kötetben jelenik majd meg. Az enciklopédián közel 1600-an dolgoznak: akadémikusok, tudósok, írók, újságírók. A bűnös A cukrászda előtt áll. Egy szál nadrág van rajta, az is merő rongy, egyik szára öt centivel is hosszabb, mint a másik, a fenekén tenyérnyi zöld folt éktelenkedik. Valamikor világosszürke lehetett a nadrag, ma már piszkosszürkének nevezni is enyhe lenne, legfeljebb találgatni lehet az eredeti színét. A fiú soha nem mosott testére térképet rajzol az izzadtsággal folyékonnyá vegyült mocsok. Hosszúkás, barna arcából hófehér fogsor villog elő, szeme nedves feketén ragyog és éberen figyel. Figyeli az embereket, időn- kint oldalra pislog, nem fenyegeti-e onnan veszély. Ha fagylalttal a kezében lát kilépni valakit, minden óvatosságáról megfeledkezik. Szeme a fagylaltra tapad és áhítattal figyeli, ha a fagylalt tulajdonosa jóízűen belenyal a gombócba. Ilyenkor megmozdul a szája, látni, hogy belül a nyelve is mozog, mintha segíteni akarna a másiknak. A szája sarkában megjelenik egy csöpp nyál, nagyokat nyel és merően figyel. Egyetlen mozdulatot sem akar elszalasztani. Nem szégyenlős, nyugodtan belebámul az emberek arcába. Talán 8—10 éves lehet. Kis cigánygyerek. Reggel óta itt ácsorog, pedig már elmúlt dél is. A cukrászda ebédutáni csúcsforgalmának is vége. Van egy forintja, azt izzadt kézzel szorongatja rongyos nadrágja zsebében. Egyszer már bement az üzletbe. Előre nyújtotta forintját, mindenki lássa, hogy vásárlási szándéka van, nem ké- regetni, vagy lopni akar. Alig jutott a pultig, arra már nem maradt ideje, hogy el is mondja kívánságát, mert a kiszolgáló ráförmedt: „Hord el magad. Ide többet be ne tedd a lábad.’’ Meg is fenyegette. Az asztalok mellett ülő vendégek részvétlenül nézték a jelenetet, egy sem akadt, aki pártját fogta volna a kisfiúnak. Azóta itt ődöng a bejárat előtt. Zsebében pénzével, fél, hogy innen is elzavarják. Figyel. Minden percben kész a menekülésre. Most egy csoport gyerek megy be. Mindannyian fagylalttal a kezükben térnek vissza. Egymással versenyezve nyalják, nyel vükkel gyömöszölik a tölcsérbe a jéggombócot, nehogy egy cseppje is kárbavesszen. Bátorság szálija meg a kis cigányt is. Elhatározza, hogy mégegyszer próbát tesz. Most csak a női kiszolgáló áll a pult mögött, az talán nem zavarja el. Majd, mielőtt még rászólnának, elmondja, nem akar rosszat, vásárolni akar, mint a többiek. Megmutatja a pénzt is, sőt előre leteszi a pultra. Aztán elképzeli, hogy magabiztosan lép be, mint egy felnőtt, határozottan kér, hogy eszükbe se jusson elküldeni, de ha kell könyörög, ahogy anyja szokott, mikor kéregét. Néhány lépést tesz a bejárat felé. Az elképzelt bátorságnak nyoma sincs. Úgy settenkedik be, mint egy tolvaj. Csak akkor veszik észre, amikor már a pult előtt áll. Nyújtja a kezét: benne a forint és elszántan néz fel a fehérköpenyes nőre. Az első meglepetésében szóhoz sem jut. Ezt a gyerek beleegyezésnek veszi és elmosolyodik. Meg is szólal: „citromot kérek”. Erre már a nő is felocsúdik meglepetéséből, dühös szemeket meresztve, fojtottan rákiált: „Azonnal takarodj!” Majd még emeltebb hangon: „Hogy mertél bejönni?’ Végül már sziszeg: „Ha még egyszer bejössz, seprővel zavarlak ki!" Közben a műhelyből az üzletbe lép a másik kiszolgáló, a férfi. Megindul a gyerek felé. Az meglátja a fenyegető veszedelmet és kiszalad. Amint leugrik a lépcsőről, egy ötévesforma kisfiút pillant meg. Ott ál! tőle néhány lépésre, kezében nagy adag fagylalt. Éppen azon igyekszik, hogy a tűző napon megolvadt és a tölcsér oldalán lecsepegő masszát gyorsan felnyalja. Nyelve sebesen jár fel s alá a tölcsér oldalán, majd körbe kanyarítja; minden nyelés után örömmel néz szét maga körül. A cigánygyerek megtorpan. Megáll és bámul a kisfiúra. Nagyot nyel ő is. Aztán végignyalja a szájaszélét. Szemében zöldes tűz lobog fel. Kissé előrehajol, lábai megfeszülnek. Egy ragaszkodás és már fut, rohan, kezében a fagylalttal; már rohanás közben nyalja úgy, hogy állára folyik, onnan mellére csöpög a cukros lé. A kisfiú először tétován utánabámul, ezután elkezd ordítani, mint akit nyúznak. Pár másodperc és elhangzik a kiáltás: „Fogják meg!” Egy csomó ember üldözőbe veszi a cigányt. Ilyenkor mindig akadnak önkéntes üldözők, pláne, ha gyengébbet kell üldözni. Két utcával odébb elfogják. Az első ütés hátúiról éri. Kezében a fagylalt maradéka. Ezt gyorsan szájába gyömöszöli. Men teni legalább a zsákmányt. De hideg a fagylalt, egyszerre nem tudja lenyelni az egészet és amikor pofonütik, jórésze kibuggyan a szájából. Szemében könnyek jelennek meg, néhány femőtt és kamasz röhög. Közben ütik és ilyeneket kérdeznek tőle: „Lopsz még? Kell fagylalt?” Egy odaérkező rendőr vet véget a doiognak. Annak kórusban, egymást túllicitálva mesélik az esetet, megtoldva és kiszínezve fantáziájuk segítségével. A rendőr végülis meg- únja a handabandázást, elvezeti a gyereket. Aztán megállnak és letörli a gyerek arcáról a mocskot. Sokáig beszélgetnek. Hogy mit, nem lehet hallani. A kamaszok elégedetlenek, hogy nem lehetnek egy hatalmas verés szemtanúi. Még nagyobb a megdöbbenésük, amikor azt látják, hogy a rendőr megfogja a cigánygye-1 rek kezét és vezeti a cukrászda felé.1 Néhányan még reménykednek, hátha' szembesítés lesz, ami új látványos-, Sággal szolgál és utána jön a verés. < Ehelyett egészen mást kell látniok. i Pár pillanat és a rendőr kilép a gye-' rekkel az üzletből. A gyerek kezében1 fagylalt. Valami földöntúli mosoly' ül az arcán. Amilyen hosszúra csak tudja, kinyújtja a nyelvét és úgy, nyal, hogy több tapadjon rá ebből a( jéggombóccá fagyasztott gyönyörűség* bői. A fagylalt fehér, apró jégdarab-* kák vannak benne. Citromfagylalt. ( Egy darabig még figyeltem, de az-' tán csalódottan láttami, hogy a rendőr ( is elmegy. Pedig azt hittem, hogy az* igazi bűnöst, a lopás előidézőjét, a. felszolgálót, meg fogja büntetni. i Nem tette. Rossz, hogy nem tette., Parásztai György < Új könyvek I Henri Alleg: VALLATÁS 1 A francia könyvpiac egyik eseménye volt Henri Alleg megrázó írásának megjelenése. Alleg leírja Algériában történt megkínzatását. Raf- ifinált szadista módszerekkel gyö- I törték heteken át az újságírót, aki iszót mert emelni az ejtőernyősök garázdálkodása, a francia militaristák gyarmati túlkapásai ellen. Leleplezését a legutóbbi algériai események és a franciaországi fasiszta puccs teljes mértékben igazolták. Találkozunk a könyvben a puccsista Massu tábornokkal is s egyik terrorlegényével, aki magát büszkén SS-századosnak titulálta. Ez az írás megdöbbentő vádirat az éppen ez órákban hatalomra törő franciaországi új-fasizmus ellen. * Arthur Rimbaud: A RÉSZEG HAJO Gyerekfejjel, anyja elől szökve viszi el Rimbaud, az esetlen, bájos, morcos és gőgös kamasz — a kölyök Shakespeare, ahogy Hugo nevezte — csodálatos verseit Párizsba, Verlaine-hez. Tizenhat éves és már mindent tud, amit egy érett, nagy költőnek tudnia kell. Verseiben a kor, a modem ember eszméinek, érzéseinek magasfeszültsége izzik. Egy mindenre fogékony ifjú mohó féktelenségével habzsolja a világot. Csodálatos látomásaival, ragyogó, nyers erejű képeivel, színeivel keresi a teljességet, a sokszor már kifejezhetetlen nagy mondanivalót. Rimbaud verseit legkiválóbb műfordítóink tolmácsolásában, Somlyó György bevezető tanulmányával, jegyzeteivel kapja kézhez az olvasó az Európa-könyvkiadó kiadásában.
