Tolna Megyei Népújság, 1958. június (3. évfolyam, 128-152. szám)
1958-06-29 / 152. szám
midé si Könyvheti köszöntő C zerencsések vagytok ti, akik nem vérontás és országok után áhítoztok, hanem a tudományoknak élhettek“ — olvassuk egy régi levélben, amelynek szerzője a humanista Pomponius Laetus, címzettje pedig a mi Mátyás királyunk. A levél 1471 szeptemberében kelt s a tudós humanista ebben köszönte meg a fejedelmi ajándékot, az „annyi gonddal és ékesen kinyomtatott Sil- vius Italicust’’. A kor a magyar reneszánsz s Janus Pannonius is büszkén írhatja egyik epigrammájában, hogy Itália után most már Pannónia is bőven ontja a könyveket. Ma azért kicsit elgondolkoztató az egykorú humanista lelkesedés: az akkori Magyarországnak egészen kis töredéke értett a betűvetéshez s a főrangúak, akiknek időnként ímiok kellett volna, a legtöbb esetben íródeákot tartottak. A könyv még hosz- szú ideig ritkaságszámba megy s a legkeresettebb kiadványokból is néhány száz példány készül, s rendszerint az is megmarad. Az 1473-ban Budán kiadott Chronica Hungarorum mindössze 400 példányban készült. Misztótfalusi Kis Miklós, a XVII. századvég nagy magyar nyomdásza két biblia-kiadást készít, az egyiket 3500, a másikat pedig 4200 példányban. Egész vagyonát, életének minden becsvágyát ebbe a vállalkozásba ölte s keservesen kellett csalódnia, mikor hosszú tanulmányútja után hazatért: bibliái nem fogytak, ő maga pedig állandóan anyagi gondok között, feletteseivel való örökös civódásban élte le életét. A magyar könyv mintha örökké rejtekutakon jutott volna el olvasóihoz, néha szószerinti értelemben is: a felvilágosodás aufklöristái valóban titokban, nagy üggyel-bajjal hozatták Franciaországból könyveiket. S mit szólna a derék humanista, Pomponius Laetus, vagy a sanyarúságon, csalódáson átment, valóban hős nyomdász-nemzedékek a mai könyvnapok láttán, amikor a 10—20 000-es példányszámok is órák, vagy legfeljebb napok alatt elfogynak? Olvasó, könyvszerető nép lettünk, a szónak valódi értelmében. A könyv, amely mindennapi szellemi táplálékunk, ma már ott van minden család otthonában s a legeldugottabb falusi vagy pusztai portán is olvasó emberek élnek, akiknek olvasmányélményeik és ami még fontosabb, irodalmi véleményeik vannak. A könyv ünnepe valóban ünnep s van valami szimbolikus, hogy ilyenkor az utcán, sátrakban árulják, kínálják a magyar és a külföldi irodalom legszebb alkotásait. Minden utcai könyvsátor, mintha azt akarná bizonyítani, hogy nálunk a könyv ma már valóban mindenkié, közszükségleti cikk lett. S így és most válnék valósággá a hajdani humanista lelkesedéstől átfűtött sorai: valóban szerencsés az a nép, amely nem vérontás és országok után áhítozik, hanem a tudománynak, a könyv szeretettnek él. (cs) Mit kínál a könyvhét ? Nehéz lenne felsorolni valamennyi könyvheti újdonságot, hiszen a könyv egyhetes ünnepén mintegy nyolcvan mű jelenik meg, több mint hatszázezer példányban. Ebből harminc szépirodalmi mű az élő magyar írók alkotása, tizenhét pedig klasszikus és élő külföldi szerzők könyve. A könyvhét könyvei átlag hat-hétezer példányban látnak napvilágot, de szép számmal akadnak magasabb példányszámok is. A legnagyobb példányszámban Petőfi összes verseinek kötete jelenik meg, harmincezer példányban. Jelentős szerepet kap az élő magyar irodalom a könyvhét könyvei között. A költői alkotások között meg kell említeni Fodor József Idők útján című kötetét, Madarász Emil Hűség című elbeszélő költeményét. Érdekessége a könyvhétnek Móricz Zsigmond mindeddig kiadatlan költeményeinek megjelentetése. Új kiadásban jelenik meg Szabó Lőrinc örök barátaink című műfordításgyűjteménye. A mai prózaírók művei között megtaláljuk HáMI A halottas házban tizenöthúsz ember ácsorog a koporsó körül. Elöl az özvegy, mellette a rokonok, hátrább az ismerősök. Leghátul a hivatal küldöttsége, a halott volt munkatársai, három férfi és két nő. Legkevésbé őket érdekli a ceremónia, legszívesebben itt hagynák az egészet, de munkaidő van. Elöl az özvegy sír, hátul a volt munkatársak suttogva beszélgetnek. — Rendes ember volt — mondja az egyik —, bár nem volt széP tőle, hogy nem hagyta meg, ne egyházi szertartással temessék el. — Majd később még egyszer megjegyzi: — Azért rendes ember volt. A többiek elhallgatnak. Majd az egyik lány szólal meg, hogy más irányba terelje a beszélgetést. — Mi lenne, ha most egyszerre felcsapódna a koporsó teteje, s mint egy Lázár, felülne benne? Csend. Túlságosan bizarr a kérdés, hogy egyszerre válaszolni lehessen rá. — Ne mondj ilyent, Ili. Ez úgysem történhet meg. — De ha mégis megtörténne? — Hű, az nagy zri lenne. — Biztosan örömmel kiugrana, a gyülekiezet meg egymást taposva rohanna ki az ajtón. fMj egint kis csönd, aztán így folytatódik a beszélgetés : — Hogyan könyvelnénk el a koszorút, amit a sírjára vettünk? — A koszorú, az még hagyján, de Holler, akit kineveztek a helyére csoportvezetőnek, mit szólna? A havi kétszáz különbözet nem kutya. — Az Irén meg a Holler helyére kerül. Eddig aszámlázóban gürcölt. — Rendes ember volt — A férfi szól megint. — Mindig nagyon szolgálatkész. Nem vétett a légynek sem. — A Joli férje megint féltékenykedne rá. Azt nem lehet letagadni, hogy tényleg sokat sündör- gött Joli körül, míg élt. — Kezdődnének megint a cirkuszok; Kicsit hosszabb szünet. — Nézd csak, Ilikém, milyen jól áll az özvegynek ez a kalap? Meg kellene tudni, hol csináltatta? áz egyik férfi szellemeskedni w akar, közbeszól: — Ha feltámadna Józsi, mit csinálna az özvegy a gyászruhával, meg a kalappal? — És a koporsó, meg az egész temetés? Ezt nem úszták meg kétezren alul. — Kettőezerháromszáz — feleli a lány. — Hiába, a nők jólértesültek. — Jól. Ha tudni akarja, azt H megmondom, hogy az özvegy kiadja albérletbe az egyik szobát. Megkap érte havi háromszázat. Eddig Hólik kartárs nem engedte. — Jobbkezével önkéntelenül a koporsó felé int. Elhallgatnak. Unják már az egészet. A férfiak szeretnének rágyújtani, de itt nem lehet. — Már vége lehetne. Ma is, meg holnap is dolgozhatunk éjfélig a havi zárás miatt. Ennek a temetésnek is pont hónap végén kellett lennie?! őzben a pap az imádság utol- só szavait mondja. A kántor borízű hangon válaszol rá. A hátul állók elindulnak kifelé. Ekkor a beszélgetést lezárva megszólal még az egyik volt munkatárs. Közel hajolva súgja a többieknek: —No, nem 'támadj fel. De ha fel is támadt volna, biztosan szép csendben visszafekszik. Egy ilyen szertartást nem illild megzavarni. Es olyan szerény, szolgálatkész ember volt. És a halottvivők elvitték a koporsót. És a sírásók eltemették. Az élet meg ment tovább. Hiszen mindössze annyi törént, hogy meghalt egy ember. PARÁSZTAI GYÖRGY Goda Gábor, Erdős László, Mesterházi Lajos, Sándor Kálmán, Páldal- vi Nándor és még sok író regényét, novelláskötetét. A múlt magyar irodalmát többek között Móricz riportjai, Juhász Gyula prózai írásai, Karinthy Frigyes Mennyei riport-ja, Krúdy Asszonyságok díja és Balázs Béla felnőtteknek írt meséi képviselik. Sarjúkaszálás Tüzelik a szegények fáját. Nagy a máglya, izzik a lég. Kérged a zabtarló. A sarjú elveszti lassan a színét. A sárguló réten valaki derékig vetkőzve kaszál. Sós lé csurog az arcon végig, még forróbb lesz tőle a száj. A szél megfulladt. A felhők is elégtek a nagy láng alatt. Már úgy ég a váll, mintha sütnék, a nyelv a fogínyhez ragad. Fájó tagjait egyengetve, megáll, majd szétnéz a kaszás. Kaszáját a rend alá vágja s egy fűz mögé viszi a láz. A korsóhoz lép. Mohón önti magába a hideg italt. Nem bor, csak forrásvíz, de tiszta, ebédig talán még kitart. Rágyújt és elterül a parton, oda nem ér a nap nyila. Emosolyodik. Eszébe jut, hegy kaszát kért a. kisfia. Hegedűs László Vasárnapi levél Jóska és mamája látogatóban voltak nálunk. Kis barátom nagyon értelmes gyerek, figyelmes, sőt néha figyelmesebb is mint kellene, mert azt is meghallja, amit nem az ő fülének szántak. De most nem erről akarok beszélni, ellenben hadd mondjak el egy történetet mindenféle „tanulság” és különösebb „magyarázat” nélkül. Történt •pedig imigyen: Jóska látogatóban nálunk elmesélte, hogy vasárnap moziba megy. Erre a célra már kapott is mamájától egy forintot. Valami csuda izgalmas filmet játszanak, sok lövöldözéssel, katonákkal, gyerekekkel. Tökéletesen Jóska ötéves ízlésének megfelelően. Gondoltam, megtréfálom Jóskát, úgyhogy a tréfa ne csak a gyerek ugratása legyen, hanem legyen valami nevelő célzata és hatása is. — Te, Jóska — mondtam — nem hiszem, hogy téged beengedjenek a moziba. — Miért nem? — Hát azért nem, mert a rossz kisgyerekeket oda nem engedik be. — De nekem van egy forintom. — Az nem számít. Aki rossz, annak hiába van pénze, a jegyszedő visszaküldi. — De nem tudják ám, hogy én milyen voltam. — Dehogynem. Éppen ma beszéltem a jegyszedővel s megmondtam neki, ha Jóska jön ne engedje be, hiába van neki jegye, akár kettő is. — Ez nem lehet igaz. Biztosan csak tréfál. Na, most mit válaszoljak? Való igazság, hogy csak tréfa az egész, de ha ezt bevallom, legfeljebb jót nevetünk rajta, de hol marad a nevelő szándék és főleg az eredmény? En azt szeretném, ha kis barátom, Jóska, legalább átmenetileg megjavulna s egy darabig kevesebb borsot törne szülei orra alá. Ha állításom mellett továbbra is kitartok, az hazugság, ha nem, akkor hiába az egész. Hű, de nehéz dolog ez a pedagógia! Még annak is, aki tanulta és ért hozzá, hát még nekem. Üsse kő, most az egyszer igazán azt vallom: a cél szentesíti az eszközt. Lesz, ahogy lesz, majdcsak kivágom magam, ha Jóska tovább kíváncsiskodik a részletkérdések iránt. Tehát így szóltam: — Hogy gondolod Jóska? Amit mondtam az igaz. Rossz voltál, nem mehetsz moziba. A szentté avatott eszközzel valóban sikerült célt érnem. Sőt jobban is mint szerettem volna, mert Jóska ábrázata egyszerre elsavanyodott és pityeregni kezdett. Most mit csináljak ezzel a túlságosan is ,.eredményesre” sikerült pedagógiai esettel? Nekem sincs kőből a szívem, vigasztalni kezdtem: — Na, ne sírj Jóska! Nincs még veszve semmi. Ha most itt Anyu előtt és én előttem megígéred, hogy a jövőben jó leszel, elmegyek a jegyszedőhöz és megmondom neki, hogy eresszen be mégis a moziba. A gyerek először hitetlenül néz rám, a könnyek még ott csillognak szempilláján, aztán lassan felderül a képe, úgy kérdezi: — Biztosan elmegy a jegyszedőhöz? — Biztosan! — Megmondja neki, hogy eresz- szen be? — Megmondom! — Akkor jó! Ezzel le is zárult beszélgetésünk első része. Jóska mamája és feleségem különféle dolgokról beszélgetnek, ami sem engem, sem kis barátomat nem érdekel. En újságot olvasok, Jóska könyvespolcomon matat. Egyszer csak felém fordul a gyerek és megkérdezi: — Tessék mondani, az is mehet moziba, akinek piszkos a körme? — De hát hogyan is kérdezhetsz ilyent, Jóska? Azt pláne nem engedik be. — Nem? — Nem! En tovább ■olvasok, Jóska tovább matat. Közben megérkezik Jóska apja. Még végére sem érünk a kölcsönös üdvözléseknek, a gyerek odaszalad apjához és a világ legtermészetesebb hangján így szól hozzá, anyja bíborszínűre lakkozott körmeire mutatva: — Apu, nézd meg milyen anyu körme?! LETENYEI GYÖRGY Tisztelgő látogatás Amikor leült a zongora mellé, még nem tudtam, hogy a pillanat a jövő titkos varázsát hozza közelebb! Még nem tudtam, hogy ez a pillanat kapocs lesz a múlt álmai és a jövő megvalósulása között. Egyáltalán nem tudtam semmit, csak vártam és ... Ültem, ölbeejtett kézzel, kicsit félrebillentett fejjel — azt hiszem, nagyon buta képet vágtam. Érdekes dolog, hogyha az ember nagyon erőlködik, hogy okos legyen, annál kevésbé sikerül! Valahogy kiül az ember arcára az a nagy „akarás”, s ez aztán elront mindent. Végtére is mi van azon olyan komoly, hogy én most őt meghallgatom, mert zongorázni fog?! Igazán semmi, teljesen min. dennapi dolog. (Csak a nyakkendőm ne szorítana oly nagyon és ne nyomná a bal cipőm annyira a lábam — akkor egészen jól érez- ném magam.) Hja, az ember nem megy mindennap „tisztelgő látogatásra!” Ebbe bele kell szokni. Vajon most hogy néz ki az arcom? Azt hiszem, megfelelő könnyed mosoly bújkál igen ritka bajusz- kám fölött. Ez helyes is, végeredményben igazán nem mindegy az, hogyan mosolygok. Az ilyen nagy pillanatoknak jövőjük van! Egy kedves gesztus, egy bátor tekintet, vagy egy szellemes, időben elhelyezett aforizma beláthatatlan távlatokat nyithat a jövő felé! (Istenem, csak a zsebkendőmet tudnám észrevétlenül elővenni!) Azt hiszem, a homlokom vészt- jóslóan fénylik! No, persze, ezt fel lehet fogni úgy is, hogy a szellem fénye fon glóriát fejem köré. Bár őszintén szólva nem hinném, hogy össze lehet téveszteni az izzadtságot a szellem ragyogásával. Ámbár, sohasem lehet tudni! (Csak játszana már valamit ez a lány ezen a zongorán!) Hát meddig kell még 78 és fél fokos szögben görnyednem ezen a széken?! Ez vérlázító, ez égbe- ; kiáltó! Kérem, én vérlázítok, én égbekiáltók, ha ez így megy tovább! (Csak tudnám, hogy mit mondott az a néni, aki az asztal túlsó oldalán ül?) Nem hallok. Egyáltalán nem hallok semmit! És nyirkos a tenyerem is. Na, mindegy. Azt mondom, hogy: „Hát igen” — és hozzá vigyorgok egy kicsit, persze finoman. Ez mindenre vonatkozhat. Ezzel nem lehet elrontani semmit. Ha ezt a tömör, gondolatiságában klasszikus mondatfoszlányt nem ismerte volna eddig az emberiség, úgy átadom, sőt nyújtom szívem minden melegével! Hihetetlen _ereje van! Döbbenetes csodákat tud művelni! Mint most is. Csak most, hogy körülnézek az arcokon és látom lehervadni azokról a mosolyt, csak most döbbenek rá, hogy mit is mondott az a néni. „Jaj, de buta vagy kislányom, hát miért nem játszol már valamit?” És én — egek — azt mondtam erre, hogy: „hát igen” — s még mosolyogtam is, finoman, ahogy illik! Na, ebből elég! Még egy perc és úgy elájulok, hogy az önkéntes tűzoltószázad mind a tizennégy fecskendője sem lesz elég, hogy életre galvanizáljon. Drága, egyetlen, tündéri Sybilla, szólaltassa már meg azt a masinériát, mert nyomban kiszenvedek! Hát nem látja, hogy az emberi teherbíróképesség végső pont. jára hágtam? Na végre! Csakhogy kint vagyok. Különben egészen jól ment minden. Leszámítva, hogy elejtettem a kínai feketés készlet egyik kecses findzsáját, mindent jól csináltam. De olyan kedves volt a néni, azt mondta: „nem tesz semmit, hiszen olyan régi, még a dédnagyanyámtól örököltem.” Hát nem kedves? Mondtam, hogy megveszem, de azt mondták, igazán ne fárasszam magam, annál is inkább, mert Európában ilyet nem lehet kapni. Ez végképp megnyugtatott. Az azért mégis csak elgondolkoztató, hogy nem fogott velem kezet a néni búcsúzásnál! Talán mégsem csináltam valamiit okosan? Szalai Tibor
