Tolna Megyei Népújság, 1958. március (3. évfolyam, 51-76. szám)

1958-03-07 / 56. szám

1038 március 7.

TOLNA MEGYEI NÉPUJ8AG

i

LEGYŐZHETETLENEK...

Lesz-e Bogyiszlóinak kullúrháza?

A terepszínűre festett Mer- cedes csaknem zajtalanul suhant a hajnali dértől fehér tájon.

Schlitt őrnagy a kimerültségtől kábultan, félre billent fejjel aludt a sofőr melletti ülésen.

A kilométeróra mutatója 90 és 100 között mozgott, amikor hirtelen prüszkölni, dohogni kezdett a motor, s alig 200 méternyi út után váratlanul leállt.

Karl, a nyurga, vékonyarcú sofőr szerszámokat szedett elő az ülés alól, s miután a motorháztetőt felnyitotta, nekikezdett a' porlasztó szerelésének.

— Miért állt meg? Mi baj van? — kérdezte ideges hangon a mély, kellemetlen álomból ébredt őrnagy, amikor a szemét felnyitotta.

A fiatal, alig 18 esztendős katona kissé zavartan magyarázni kezdte a hiba okát, de az őrnagy elunva a nehézkes szakmai magyarázatot, a szavába vágott.

— Nem érdekel, hogy mi a baja a kocsinak. Csinálja meg ... Igyekezzen, mert az oroszok a nyomunkban járnak.

Keleten a felkelő nap sugarai bearanyozták az eget, Schlitt őrnagy visszahúzódott a gépkocsiba. Nagyot csattant a kocsi ajtaja, ahogy bevágta maga után. Térképet húzott elő a táskájából, s hosszas vizsgálódás után megállapította magában.

— A Tolna és Dunaszentgyörgy közötti útszakaszon vagyunk. Sha Kari félórán belül készen lesz, akkor megmenekülünk. De mi lesz, ha nem lesz készen? Miért is egyezett bele, hogy Bedz, a gépkocsizó század parancsnoka egy ilyen nyálasszájút adjon melléje sofőrnek?! — gondolta, s úgy érezte, mintha a nyál keserű lenne a szájában.

A térkép mellett a táskában

* apró kis noteszforma füze- tecskét pillantott meg, s eszébe jutott, hogy az időt naplóírással tudná legkényelmesebben agyonütni. Felütötte az apró gyöngybetűkkel telefirkált füzetet, és egy tiszta oldalra nagy betűkkel írta oda a dátumot:

1944. november 31.

Képtelen volt többet írni. Dühösen csapta össze a füzetet, és visszadobta a táskába.

— Mi lesz, ha utolérnek? — gondolta megint kétségbeesetten, s ősz szemöldökei felett, hideg verejték lepte el a homlokát.

Hirtelen élesen rajzolódott elé egy kép, amit már úgy gondolt, hogy véglegesen eltemetett emlékezetében.

Nagyon régen történt. 1918-at írtak akkor, s ő fiatal hadnagyocska volt a császár hadseregében. Riga mellett elfogtak egy szélesarcú, nyugodt tekintetű tengerészt, akiről úgy tudták, hogy bol- seviki.

Amikor akasztották, végső szavait úgy érezte, mintha csak hozzá intézte volna. Nyugodt, éles tekintetét feléje irányította és németül kiáltotta. — Ne röhögj te német a pusztulásomon, mert korai az örömöd. Gazságaidért még felelni fogsz. Az enyéim büntető keze utolér még téged.

— Utolér ... Utolér ... — Most rettenetes félelemérzetet ébresztettek benne ezek a felidézett szavak, pedig akkor nem vette komolyan őket. Akkor gyülevész bandáknak tekintette a vörös csapatokat, s nem is képzelte, hogy azokban a napokban a világ leghatalmasabb hadserege született. Most már tudja. Sztálingrád megtanította a félelemre. Azóta retteg és egyre menekül, menekül.

'T’ávoli ágyúszó zökkentette ki gondolataiból. Feltűrte köpenygallérját és kiugrott a gépkocsiból.

Karl, a sofőr fagyos, merev ujjakkal matatott a motoron, s a porlasztót félretéve az elosztófejet piszkálgatta.

— Tudja, hogy mi a baj? — ordította az őrnagy.

— Vagy a porlasztó, vagy az elosztófej — motyogta zavartan az olajoskezű sofőr, de Schlitt őrnagy a szavába vágott.

— Úgy?! Vagy! Vagy! Igaz? Tehát nem vagy tisztában vele gazember, hogy mi a baj?

Az őrnagy elővette pisztolyát, s tehetetlen dühében a fogát csikorgatta.

— Agyonlőlek te szemét — ordította a gyermek katonára, de szavait dübörgő hangok nyelték el.

öt gyorsmozgású páncélos csörtetett Tolna irányából feléjük. A föld remegett a nehéz testek súlyától.

chlitt őrnagy rohanni kezdett, az úttól alig 30 méternyire álló szárkupac irányába, de a tankokban ülők észrevették. Rövid sorozatok verték fel a hajnali csendet, s Schlitt őrnagy a nyolcadik lépés után összeesett. A combjából vastag sugárban ömlött a vér. A pisztolyt remegő kézzel illesztette homlokához. Azt még látta, hogy a sofőrt megmotozzák az első páncélosról leugráló katonák, s azt is látta, hogy megindultak feléje.

— Utolértek — motyogta, s érezte, hogy remeg a szájaszéle. — Az csak hazugság volt, amikor azt mondták, hogy győzhetetlenek vagyunk. Nem mi vagyunk győzhetetlenek, ők a legyőzhetetlenek,— döbbent rá a valóságra, s fájdalomtól eltorzult arca vadul vo- naglott, — ők a legyőzhetetlenek — ismételte rekedt hangon, s mielőtt a homlokára szorított pisztolyt elsütötte, ismét érezte, hogy keserű ízű lett a nyál a szájában.

(HAYPÁL)

Tovább foiytaíják az antarktiszi kutatásokat

Az antarktiszi kutatásokkal foglalkozó rendkívüli bizottság a közelmúltban tartott értekezletén elvben elhatározta, hogy a Nemzetközi Geofizikai Év befejezte után legalább további öt éven keresztül folytatják az Antarktiszon folyó tudományos kutatásokat. A bizottságot a Tudományos Uniók Nemzetközi Tanácsa hozta létre, amelynek központja Hágában van.

Az értekezlet elhatározta azt is, hogy javasolja, állítsanak fel három új meteorológiai állomást az Antark tiszon, az egyiket Bouvet, a másikat Heard és a harmadikat I Péter szigetén. Határozatot hoztak arra vonatkozóan is, hogy a rendkívüli bizottság földrajzi, morfológiai és térképészeti kérdések tanulmányozására is kiterjeszti munkáját.

Az antartktiszi kutatásokkal foglalkozó rendkívüli bizottság végrehajtó testületének tagjai a párizsi dr. Laclavere, a sydnei-i Bullen professzor és a stockholmi dr. Schytt.

A tervek szerint a bizottság legközelebbi ülését augusztusban tartják Moszkvában.

Évről évre bővülnek a szovjet nép baráti kapcsolatai más népekkel. Erről tanúskodik a következő néhány szám is.

Míg 1954-ben és 1955-ben a világ 73 országából 1369 különböző küldöttség érkezett a Szovjetunióba, addig az elmúlt két esztendő (1956—57) során 89 országból 2625 küldöttség, vagyis mintegy 25 000 ember látogatta meg a szovjet népet. Ezenkívül a VI. Világifjúsági Találkozón 131 ország küldöttei vettek részt, s ez mintegy 14 000 embert jelentett.

Ugyanakkor növekedett a külföldre utazó szovjet küldöttségek

Ezt a kérdést legelőször az a 18 éves kislány tette fel, aki a Bajai Erdőgazdaság bogyiszlói csemetekert jéből igyekezett hazafelé munka után.

Azt is megtudtuk, hogy csak negyedévenként egyszer tud eljutni moziba, s táncolni sem jár, mert egyrészt nem volt rá alkalma, hogy táncolni tanuljon, másrészt pedig hiába is tudna táncolni, Bogyiszlón nincs alkalmas helyiség ahhoz, hogy az ifjúság szórakozzon.

A tanácsháznál

a kora esti órákban már nincs munka. Az egyik teremben mégis rábukkanunk két bogyiszlói lakosra, akik nem hivatalból, hanem társadalmi munka végzése miatt keresik fel esténként a tanácsházát.

Ök is rögtön a kultúrház ügyével hozakodnak elő.

Az alacsony, kövér, pirosarcú Ku- "ucz István, aki a járási tanács tagja az ablakon keresztül a tanácsház üőtti térre mutat.

— Látja azokat a romokat, a régi kultúrház romjai. Olyan a falu közepe, mint egy csatatér, az árvíz óta Mi tudjuk, hogy most nem számíthatunk arra a nagyarányú, 800 000 fo intos beruházásra, amit az ellenforradalom előtt a kultúrház újjáépítésére terveztek. Mi ezt jól tudjuk. Megelégednénk mi egyszerűbbel is most már csak lenne. Ha gyűjtené- nek a kultúrház javára, én magam rögtön 100 forintot adnék, s sok kicsi sokra megy. A társadalmi munkától sem riadnánk vissza. No, meg ott van az a 120 000 forint, amit az árvizes házak újjáépítésénél megspóroltunk, azt is be lehetne fektetni a kultúrház építésébe.

száma is. Míg 1954—55-ben 1073 delegá :ió 46 országban látogatott el, addig 1956-ban és 1957-ben már 2050 szovjet küldöttség utazott (több mint 22 435 részvevővel) 61 országba.

Jelenleg a különböző szovjet szervek több mint 100 nemzetközi szövetség, egyesület vagy társaság mun kájában vesznek részt. A Szovjet Tudományos Akadémia pl. 38 nemzetközi tudományos egyesülés tagja és munkája közben 69 nemzetközi szervezettel áll szoros kapcsolatban. A szovjet sportolók 32 nemzetközi szövetségben képviseltetik magukat.

Csendben hallgatjuk Kurucz István szavait, s csak a szemben ülő Póta Sándor, a helyi népfrontbizottság tagja szakítja meg, amikor azt mondja:

— A faanyag sem kerülne pénzbe. Van a tanácsnak a falu mellett három kataszteri hold nyárfa erdeje, 20—25 éves nyárfákkal van tele. A fakitermelést is meg lehetne oldani társadalmi munkával.

Az utcai lámpa

gyér fénye világít csak a sötétben a bogyiszlói italbolt előtt, ahol Kovács 'stvánnal, az ősz pedagógussal és Szente Benjáminnál, a KISZ titkárral találkozunk.

A KISZ titkár a fiatalok panaszát tolmácsolja.

— Nincs egyetlen szórakozóhely, ihová elmehetnénk. Szombat és va- :árnap délutánokon a község fiataljai a hideg utcán sétálgatnak. A 'arsangot bál nélkül töltöttük. Amikor a tolnai autóbusz megérkezik, megrohanják a fiatalok, akik moziba akarnak bemenni Tolnára, de csak '0—15 százalék fér fel, a többi tovább rója a „fő utcát’“, vagy a kocsmába megy.

Kovács István, aki koránál fogva a „mindenki papája” becenevet kapta a falu lakóitól, az idősebbek nevében is szót emel.

— Amikor még megvolt a kultúr- házunk, gyakran jöttek pesti színészek vendégszereplésre. Mindig “ömve volt a kultúrház, idős nénikék ;s látogatták. A nép hozzászokott a színházhoz, s főleg a mozihoz és most nagyon, de nagyon hiányzik neki. Lépten-nyomon megszólítanak entern is az utcán az emberek. — Mi lesz már? Nem süllyedhetünk vissza a régi tespedtségbe! Mi lesz? — kérdezik az emberek, s én azt sem tudom, mit válaszoljak.

A választ meg lehet adni

Lesz kultűrháza Bogyiszlónak is. A bogyiszlóiak, akik megízlelték a kultúrát, nem maradhatnak kultúrház nélkül. A fiatalok otthona nem az utca és a kocsma, hanem ismét a kultúrház lesz. Ezt bátran állíthatjuk. De, hogy mikor lesz kultúrhá- zuk a bogyiszlóiaknak, az megint egy külön kérdés.

Népgazdaságunkban óriási károkat okozott az ellenforradalom. Államunk a tervezett 800 000 forintot nem tudja megadni a kultúrház újjáépítésének céljára. Társadalmi munkára van elsősorban is szükség. A tanácsüléseken és a népfront gyűléseken arról tárgyalnak a bogyiszlóiak, hogy miként tudnák a költségek nagyrészét társadalmi mun kával kiegyenlíteni. Ha megoldást találnak, akkor nekikezdhetnek a kultúrház építésének.

H. X.

A barátság számai

PUSZTÁI CSENDÉLET

XI.

— Darabokra olvassák némelyik könyvet — ezt mondtam az előbb, de vigyázzon, nehogy úgy írja meg, hogy „minden könyvet” — figyelmeztetett Balogh András —, mert ez csak egyes könyvekre vonatkozik. Ezt pedig azért mondom, mert itt van elrejtve a pusztai kulturáltság egyik jellemzője.

Neveket sorol fel, akikről pontosan tudja, hogy rendszeresen olvasnak és hogyan szoktak rá az olvasásra. Néhány évvel ezelőtt még legfeljebb csak a gyermekek kölcsönöztek könyvet és olvastak. A gyermek, amikor olvasott, ha nagyon tetszett neki egy rész, „eldicsekedte”, mesélt róla. Az érdekes történet az apa érzelmeit, gondolatait is „megpendítette” és kíváncsiskodni kezdett ő is a könyvben szereplő történet iránt. Amikor a gyermek letette a könyvet, mert iskolába ment, a feleség pedig nem volt otthon, az apa a könyv után nyúlt, felnyitotta, hogy vajon mi az, ami a gyermekének annyira tetszett.

Közben észre sem vette, hogy néki is megtetszett a történet, a könyvet nem tudta letenni, azt sem vette észre, hogy közben órák telnek el. Amikor a gyermek újabb könyvet hozott, már arra is kíváncsi volt azt is elolvasta, legközelebb pedig már ő mondta a gyermekének: — Fiam miért nem hozol már valami jó olvasmányt? ...

Amikor a szomszédok jöttek látogatóba, azoknak is beszélt a könyvről

és így a szomszéd is vágyat érzett a könyv elolvasása iránt.

Ezzel azonban legtöbb pusztai nem dicsekszik az idegeneknek, mintha attól tartanának, hogy valaki azt mondja rájuk: „Gyerekes dolgokkal foglalkoznak”. Régebben a felnőttek „komolyságával” valahogyan nem tudták összeegyeztetni az olvasás- félét. Most pedig könyvbarátokká váltak. Még a pusztai tanító-házaspárnak sem mindenki mondja el, hogy rendszeresen elolvassa azokat a könyveket, amelyeket a gyermek hazavisz a könyvtárból. Az egyik családnál az ágy tetején vettem észre egy kopott könyvet. Minden további nélkül azt mondták:

— A gyermek olvassa.

Máshol tudtam meg, hogy a férj és a feleség is elég gyakran kezébe veszi a könyvet.

Legtöbb felnőtt ember azonban aki olvas, éppen úgy, mint a gyermekek, a meséskönyveket kedvelik Ennek két oka van. Az egvik az, hogy iskolába járó gyermekeiken keresztül elsősorban azokat ismerték meg és olvasták el, másrészt pedig, mert azok rendszerint közvetlen hangon,

Rácegres, 1958

könnyen érthető dolgokról szólnak, emiatt jobban élvezhetők számukra, mint például a regények, főként pedig azok, amelyek , magasabb színvonalúak” és megértésükhöz, élvezésükhöz már szükséges egy bizonyos „alap-olvasottság”, tájékozottság. Ez pedig még nem minden embernél van meg. így tehát a pontosság kedvéért azt kell mondani hogy a könyv most kezdi meghódítani az embereket.

Ezt pedig feltétlenül nagy előrehaladásnak kell elkönyvelni.

A szellemi gyarapodást mutatja például az is, hogy a „szép” fogalma meglehetősen elterjedt a puszta életében, azaz vágyódnak az olyan dolgok után is, amiből ugyan nincs gazdasági hasznuk, de szép a szemnek, üdíti a lelket. Finomulnak lelki érzelmeik, ami semmi ecetre sem volt jellemzője a régi pusztának.

Minden házhoz kimérték a megfelelő telket. A pusztaiak azonban nem csak azt jelölték ki, hogy hol tesz a tráeyadomb, a disznóól, a baromfiól, stb., hanem azt is, hogy hol lesz a virágoskert. Azelőtt a kastélyt és az intézők portáján kivéve a pusztán ilyen nem létezett, legfeljebb a vadon növő virágokból szedtek egy- egy csokorral és a lakóházak környékét gaznövények nőtték be.

Mihelyt alkalmuk volt rá, az első dolguk közé tartozott a virágoskertek létesítése. Külön bekerítették a házak előtti részt — némelyik helyen a költséges drótkerítéssel — és virágokat plántáltak oda. Sokan a környező falvakból pénzért hozták a magot és a palántát. Nyáron szinte meglenő a sok, szemet-lelket gyönyörködtető virág itt a pusztán — még sok falusi háznál sem látható ez.

Majdnem minden házban láttam festményeket a falon. Tájképeket, virágcsendélet, stb. Ezeket szintén lehetőleg feltűnő helyekre akasztották, szépen bekereteztették, s ezekért szintén pénzt kellett adni.

Nem csupán gazdasági fellendülésnek kellett lenni ahhoz, hogy itt még ilven dolgokra is áldoznak pénzt, és nem is csak egy-két forintot Ehhez mindenekelőtt magasrendű lény — ember — kellett amelyiknek természetes érzelemvilága van és vágvódik a lelkiszükségletek kielégítése után, s mihelvt alkalma nyílott rá, ezt meg is tette.

Hazug volt tehát az — és ez most, utólag is lemérhető —, amit régen állítottak a cselédségről „dicső” uraink: alacsonyrendű lény, nem

méltó még arra sem, hogy a közönséges emberi körülmények közé juttassuk mert azt úgy sem tudná értékelni, neki csak az is'állószag iránt van érzéke, mert ott érzi jól magát.

Vándor képárusítók, ha idejönnek a pusztára, itt majdnem mindig ,.jó üzleteket” tudnak kötni. Az pedig, hogy többségében csak amolyan fércmunkák — giccsek — kerülnek a falra festményként, nem a pusztaiak „bűne”, érzéketlensége a művészet iránt. Ez az állanot pusztán abból adódik, hogy az ilyen festmények jutnak el hozzájuk és a rikító színek könnyen „meghódítják” őket. Ha azonban az illetékesek eljuttathatnának hozzájuk könnven érthető és élvezhető művészi reprodukciókat, akkor minden bizonnyal ez hódítana a pusztán. Ezt pedig meg is kell tenni, mert nem csak a pusztaiakon múlik, hanem az egész társadalmon, hogy a „külvilágtól” elzárt ember művészi érzéke, lelki alkata milyen irányba formálódik. De nem csak a pusztára vonatkozik ez, hanem még a nagyobb falvak lakóira Is, mert jobb hftán ott sem mindig a legmegfelelőbb „művészi alkotásnak” nevezett dolgok terjednek és hatnak az emberekre.

(Folytatjuk)

Boda Ferrai'