Tolna Megyei Népújság, 1958. február (3. évfolyam, 27-50. szám)
1958-02-26 / 48. szám
1958 február 26. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 „Scapin furfangjai99 a szekszárdi diákok előadásában KÖZEL FÉLÉVES előkészület után, február 23-án mutatta be a Városi Művelődési Házban Mo- liére: Scapin furfangjai című színművét a szekszárdi gimnázium KISZ-szervezetének színjátszó csoportja. Az előadás közönségsikere óriási volt, s ehhez a dicsérendő színvonalú produkción kívül valószínűleg nem kis mértékben hozzájárult Moliére neve is, de az is, hogy a diákok minden tevékenysége — így az iskolán kívüli is — a szülők érdeklődésének homlokterében áll. Mindenekelőtt arról kell szólni: dicséretes és példamutató kezdeményezés a szekszárdi diákoké, hogy a műkedvelő csoportok tevékenységét teljesen helytelen irányban fejlesztő operett és bohózatláz, közepette klasszikushoz Moliére-hez nyúltak, s különösen a rendező, Kaszás Imre tanár avatott kézzel nyúlt hozzá. A DARABOT bemutatni nem kell, hiszen Moliére ismert színművei közé tartozik, ha nem is a legsikerültebb, s éppen ezért talán szerencsésebb lett volna másik Moliére művet választani. Ellenvetésként azonban mindjárt A dombóvári járási zenészek szakszervezete február 20-án „Csonka csütörtökön” rendezte meg hagyományos cigánybálját, melynek igen nagy sikere volt. Tolna, Somogy, Baranya megye községeiből sok zenész vett részt a bálon. A közönség igen szép kultúrműsorban gyönyörködhetett. Dicséretet érdemel a Kaposvári Vasutas Kultúrcso- port, amelynek tagjai a Mátészalkai cigánytánccal ragadtatták el a közönséget. Nagy sikere volt a 6 éves Budi Józsikának, aki Tolnáról jött el a bálra és mint cigányprímás vezette a népizenekart. A jóhangú Kul csár Irénke is nagy sikert aratott a Vén cigány című dallal. Dicséretet érdemel még Jurkievics Tibor, aki a konferanszié szerepét töltötte be és színes cigányviccekkel szórakoztatta a közönséget. A jólsikerült cigánybál tiszta bevételét, a 2400 forintot az öreg és keresetképtelen zenészek megsegítésére fordította a szakszervezet vezetősége. T. L. * A Gyulajhoz tartozó Pogányvár szőlőhegyi általános iskolában vimeg kell azt is mondani, hogy ugyanakkor a Scapin furfangjai ritkábban játszott, mint például a Tartuffe, Az úrhatnám polgár, vagy a Dandin György és ezért egy kissé az újszerűség erejével is hatott az előadás. Moliéret úgy ismeri a közönség, hogy minden színművében gyilkos gúnnyal ostorozza a társadalmi visszásságokat, éles szatírájával pellengére állítja az emberi hibákat és gyengeségeket, kifigurázza a bigottokat ás úrhatnámokat, bátran mutat rá kora közéletének korrupt ságára, stb. A Scapin furfangjai- ban ez kevésbé található meg, s főként éppen ez teszi — meg a gyengébb színpadi megoldások —, hogy Moliére kevésbé sikerült művei közé sorolhatjuk. Helyen- kint és nem ritkán azonban feltűnik a darabban a bíráló, a lelep lező Moliére. A rendezés egyetlen hibája, hogy egyes jelenetekben a mondanivalót nem élezte ki ezekre a bírálatokra, inkább a helyzetkomikumokat használta ki. De ugyanakkor nagyon helyesen a szép szövegmondásra helyezte a fősúlyt. Ennek értékéből helyen- kint levont Cseh Gábor (Scapin) dám farsangi teadélutánt rendeztek az iskolások, amelynek nagy sikere volt, a felnőttek és gyermekek egyaránt jól érezték magukat. I Polgár Ferenc tanító * Kurdon február 18-án délután 2 órakor kezdődött az óvodások jelmezes bálja. A bál előtt a kicsinyek szép műsort adtak, melynek megrendezéséért Dévényi Györgynét illeti a dicséret. Dicsérettel kell még megemlékezni Berta Tiborné és Török Józsefné munkájáról is, akik fáradhatatlanul dolgoztak a bál sikeréért — írja Kiss József kurdi levelezőnk. * Szombaton este ugyancsak különös járó-kelőket lehetett Ozora utcáin látni — írja Gácsi Ferenc kultúrotthon igazgató. Az úttörő csapat jelmezbált rendezett, a jelmezesek odasiettek. Az úttörők úgy tervezik, hogy a bál bevételéből nyári kirándulásokat rendeznek, melynek keretében az ország különböző tájaival ismerkednek meg. hadarása, ezt azonban feledtetni tudta egyébként kiemelkedő játéka. Az első jelenettől az utolsóig töretlen jó teljesítményt nyújtott Szilveszter szerepében Levente Péter, s ha a jövőben a komikumban nem ragadtatja túlzásokra magát, a legkiemelkedőbb alakja lesz az előadásnak. A legszebb szövegmondást Tóth Istvántól (Octave) hallottunk, de helyenkint túl patétikus. Lemle Zoltán (Leander) jó volt. Szabó Lajos (Argant) és Hidasi István (Geronte) nyújtották a legmaradéktalanabb Moliére-i figurákat, bár helyenkint szerepük megformálásában túlságosan külső eszközök használatára törekedtek. Hadnagy Ilona (Jácint), Hollós Magda (Zer- binette), Csányi László (Carle) és Szőnyi Erzsébet (Nerine) jók voltak. HA A BÍRÁLATNAK több hely jutott ebben a beszámolóban, mint a dicséretnek, annak az az oka, hogy segítséget kívánunk nyújtani a még meglévő hibák kijavításához. Szép élményt jelentett a szekszárdi gimnázium KlSZ-szerveze- te színjátszó csoportjának előadása. Csak dicsérni lehet a szép szándékot, hogy Moliére darabot mutattak be és dicsérni kell a rendezés (Kaszás Imre tanár munkája) és a szereplők nyújtotta játék — műkedvelő mértékkel mérve — magas színvonalát. Lázár Pál tanár szép díszlete hozzásegítette az együttest a sikerhez. LETENYEI GYÖRGY Cigány népiegyüttes alakult Bonyhádon Bonyhádon 24 tagú cigány népi együttes alakult. Az együttes megalakulása óta rendszeresen tartja próbáit. Dicséret illeti a tagokat, hogy a próbákon szinte hiánytalanul, valamennyien megjelennek, Lelkesedésükre, szorgalmukra jellemző, hogy az 5 órára hirdetett próbára sokszor már fél 4 órakor együtt vannak. Az együttes hetenként háromszor tart próbát. Jelenleg a cigány népizenekar tagjai kottaolvasással ismerkednek. Úgy tervezik, hogy tánccsoportot és színjátszó csoportot is alakítanak. Terv bevették, hogy cigány népszokások, hagyományok után is kutatnak, s ha sikerül színpadi feldolgozásra alkalmasat találniok, azt be is mutatják. fl SZERKESZTŐSÉG POSTAIÉBÓL Jólsikerülf cigányból Dombóvárott Tehetséges munkás és parasztgyerekek továbbtanulásáért H középiskolai diákotthoni tanu*" lók után a szülők általában 200—300 forint hozzájárulási díjat fizetnek. Ez a térítési összeg a szociális helyzettől és a tanuló mindenkori tanulmányi eredményétől függően több, vagy kevesebb. Feltétlenül helyes az az elv, hogy a szülők anyagi helyzetüknek és a körülményeknek megfelelően vállaljanak áldozatot gyermekeik taníttatásáért, azonban a hozzájárulásnak ezt a rendszerét tovább lehetne fejleszteni: alapítványok létesítésével. Röviden: Az üzemek, állami gazdaságok, termelőszövetkezetek vállaljanak részt a munkások, vagy tagok gyermekeinek taníttatásából és ezzel adják meg azoknak a tanulási lehetőséget, akik ezt megérdemlik. Az üzemi tanácsok, szakszervezetek útján maguk a dolgozók döntsék el, melyik gyermeket tartják érdemesnek arra, hogy az alapítvány létesítésével elősegítik tanulását. Ezek szerint az üzemek tegyenek havi 200—300 forintos alapítványt az egyes diákotthonokban személyre- szólöan az igazgatói alapból, nyereségrészesedésből, vagy a szakszervezet és vállalat közös hozzájárulásából. Létesítsenek szerződéses viszonyt azzal a tanulóval, akinek a továbbtanulását alapítványi ösztöndíjból kívánják támogatni. Ezt az ösztöndíj-alapot 5—10 évre lehetne létesíteni, aszerint, hogy középiskolai, egyetemi, vagy főiskolai tanulmányok segítését célozza. Természetesen felmerül a kérdés: hogyan térül ez meg az üzemnek.? Úgy gondolom, az üzem olyan dolgozó eminens gyermeke számára biztosítsa ezt a támogatást, aki erre legjobban rászorul, amelyik legtehetségesebbnek látszik és amelyik olyan pályát választana, amelyen az iskola elvégzése után mérnökként, mezőgazdászként, stb. vissza tudna menni az őt patronáló üzemhez, állami gazdasághoz, termelőszövetkezethez. Az alapítványi ösztöndíj biztosítaná a tanuló továbbtanulását, de biztosítaná azt is, hogy a végbizonyítvány megszerzése után a tanuló bizonyos ideig az őt támogató üzemnél dolgozik. Az alapítvány-rendszer létesítése nem új dolog. Számtalan példa bizonyítja, hogy sok munkás- és parasztgyermeknek jelentett komoly segítséget, nemcsak anyagi, hanem erkölcsi támogatást is az a juttatás, amely a patronáló közösség erejéből fakadt. Az alapítványok létesítése mellett szól az az érv is, hogy ebben az esetben nemcsak a szülő lenne érdekelt a tanuló tanulmányi előmenetelében, hanem az üzemi kollektíva is. A tanulók nemcsak a szülőknek lennének felelősek munkájukért, magatartásukért, hanem az alapítvány tulajdonosainak, a munkásoknak, parasztoknak is. Ameny- nyiben valamelyik tanuló nem váltaná be a hozzá fűzött reményeket, úgy a közösség természetesen megvonná tőle a támogatást. Megyénkben nem egy üzem, vállalat, állami gazdaság, termelőszövetkezet van, amelyik meg tudná valósítani az alapítvány-rendszert. És ki is kell aknázniok azokat a lehetőségeket, amelyek ebben rejlenek. Balogh Lajos diákotthon igazgató, Bonyhád Ätveheti-e a duzsi tanács a darálói? Duzson Kossuth néven alakult és közel egy évig működött egy termelőszövetkezet, amely az ellenforradalmi események hatáséra feloszlott. A községi tanácsnál arról hallottunk, hogy a nemlétező tsz tulajdonában van egy 12 kalapácsos, vil. lanyhajtású daráló, amelyet közel 6000 forintért vettek annakidején a a tsz tagjai. A községi tanács elnöke szerint a darálót nem lehet eladni, de a tanács sem veheti át, a dombóvári járási tanács ipari osztálya véleménye szerint nagy szüksége lenne a községnek a darálóra. Ebben az ügyben a legilletékesebb helyen, a megyei tanács ipari osztályán Szántai János elvtárstól érdeklődtünk, hogy mi a teendő. A következő választ kaptuk; „A dombóvári járási tanács ipari osztálya nem adhatott olyan értelmű választ, hogy a darálót nem lehet tanácsi kezelésbe venni. A megjelent minisztertanácsi rendelet értelmében a feloszlott termelőszövetkezetek tulajdonában lévő, fel nem osztható ingóságokat a helyi földművesszövetkezet, vagy a helyi tanács veheti át. Ebben az esetben tehát igenis joga, kötelessége a duzsi tanácsnak, hogy üzemeltetésre átvegye a darálót.” Most már a duzsi tanácson múlik, hogy mikor veszik át a darálót, mikor kezdik meg a darálást. PUSZTAI CSENDÉLET III. Balaskóék 19 éves leánya a múlt ősszel ment férjhez Uzdra. öten van nak testvérek, ő a legidősebb, a leg- fiatalabbat az apa éppen az ölében tartja, játszadozik vele. — Mi volt a stafirung? — Eddig csak a legszükségesebbeket tudtuk megvenni, a fehérneműféléket ágyneműt. Az ősszel vesz- szük meg, amit neki szántunk. Egy szép szobabútort akarunk venni — válaszol az asszony. — Az bizony belekerül vagy 6— 7 000 forintba ... — De mi nem ám csali olyan egyszerűbbet (!) akarunk, hanem ha veszünk, akkor már legalább olyan 9—10 000 forintosat akarunk venni. Nem dicskvéssel mondja ezt, csak amolyan „hétköznapi“’ hangon, mint ahogyan az imént Erlich Imre kijelentette a háborúról: a front végkép továbbvonult felettünk... Bevezet a szobákba. Kicsit régies, de azért szép szobabútor, új, értékes térítők az ágyakon, szép függönyök az ablakon, új, modem tűzhely — megvásárolták, de még alig használták. Ilyen tűzhely régente legfeljebb az intéző konyhájában volt. Persze ott van még egy tulipános láda is. — Ez még a szülőkről maradt, ránk. Nagyon régi... Ha másra nem is, emléknek jó. A falak tele fényképekkel, festményekkel. Két szoba van itt is, ezenkívül fürdőszoba, kamra. A kamrába nyitunk be. Már megvolt a disznóölés. — Hány disznót vágtak — kíváncsiskodom. Még szerencse, hogy nem valami „adóellenőrnek” tekintenek, és így őszintén „bevallanakf“ mindent. Hármat. A kisebbek 130—140 kiló körül voltak, a nagyobbik pedig kettő mázsás. — Úgy tudom, maguknak is volt bölcsőjük. Nem mutatnák meg? — Sajnos, azt már nem lehet. Egyszer, már régebben, kölcsönadtuk vidékre és elfelejtették visszahozni. De nem is nagyon baj, mert én a gyermekemet már úgysem tenném bele. A bölcső, az már nagyon régi divatú dolog. A földterületük 11 hold. Ebből 3 holdat úgy vettek, a többi juttatott. Balaskó Lajos közben a puszta italboltját is kezeli. Ezért, mint mondja, 6—700 forint a havi járandóság. Tavaly hat disznót hizlaltak meg. Van két kerékpárjuk is, egy férfi és egy női. Minden családnak megvan a saját Rácegres, 1958 igásállata, az egy, vagy két lova, tehene és megítélésem szerint aránylag több disznót és birkát nevelnek, mint a környékbeli falvak „régi “ gazdái. Ruházatukról csak annyit, hogy pontosan tükrözi azt a választékot, ami a városi és falusi boltokban található. Nagyon sokat adnak a ruház kodásra, semmivel sem kisebb az igényük, mint a „leggazdagabb” falu lakói igénye. Az asszonyok, lányok éppen úgy megveszik a legszebb — és legdrágább — kuligáno- kat, ruhaanyagokat, cipőket, mint mondjuk a sárszentlőrinci asszonyok, ahova a puszta közigazgatásilag tartozik. Az egyik asszonytól beszélgetés közben megkérdeztem, hogy ismerik-e a pusztán a kötést, horgolást. — Ismerjük bizony, megtanultuk mi azt. Ilyenkor téli estéken sok mindent kötünk, horgolunk. Szeretjük a jó, meleg gyapjú holmikat. Ezután pedig sietve hozzátette: — De, csak hétköznap viseljük azokat. Ne ám, hogy úgy jegyezze fel, hogy még ünnepnap is abba járunk mert ilyesmifélét nálunk már nem vesznek fel vasárnap. Szebb a bolti... Végignéztem a gyermekeket, amint reggel iskolába mentek. Szép télikabát, ruha, cipő volt mindegyiken. Még foltos ruhát sem láttam. Régente télen a pusztai gyerekeknek az volt a jellegzetes iskolai öltözéke, hogy legjobb esetben felvette azt a rongyos nadrágot, nagykabátot, amelyik már leszakadt az időebb testvérről, vagy az apáról. A lábbelit pedig rendszerint egy akkora kopott bakancs képezte, amelyik pontosan mégegyszer akkora volt, mint a lába — valamikor az is az apáé, vagy idősebb testvéré volt, csak Idmust- rálták. Ezt az öltözéket azonban délutánra még át kellett adni a másik testvérnek, hogy az is tudjon iskolába menni... De hol van már a tavalyi hó... Erlichéknél megjegyeztem: — Érdemes volt elzavarni a grófot. Gondoltam, erre majd „tollbamondanak.1 ‘ valami s(zép *,nyilatkozatot és már nyúltam volna is a jegyzetért. Ám visszacsúsztattam a zsebembe. — Nem kellett azt elzavarni. Jó ember volt az. Amikor kiosztott mindent a cselédjei között, elment az magától és azóta is nyugodtan él Pálfán. — Itt a gróf csinálta a földreformot? — kérdeztem kicsit heccelődve, kicsit gyanúsan. — Hát, a földet azért a földosztó-_ bizottság osztotta szét. De a teheneket, ami a másik pusztán megmaradt, szétosztotta a cselédek között. Nem volt az rossz ember... Azelőtt is segített az a szegény emberen, ha látta, hogy szüksége van rá. Úgy él a gróf most is, mint a legegyszerűbb ember ott Pálfán. Ezután elmeséli, hogy az Apponyi gróf, az egykori ezerholdak birtokosa, most így kis viskóban lakik, nagyon sok babot, lencsét, burgonyát eszik, mint a legegyszerűbb ember. Állítólag, mióta ezt az életmódot folytatja, teljesen elmúlott a gyomor baja is és többször kijelentette: — Most tudom, hogy mi az igazi élet. Az az igazi eledel, amit a parasztgyomor megszokott, ettől lettem én is egészséges. Ha tovább etetik velem azt a sok „diétás“' kosztot, ami a kastélyban divat volt, talán már nem is élek. (Folytatjuk.) Boda Ferenc
