Tolna Megyei Népújság, 1958. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-17 / 14. szám

1958 január 17.

TOLNA MEGYEI NÉPÜJSAG

3

Ki termel többet, ki ad többet az államnak ?

III. Kapás- és ipari növények

Éveken keresztül a termelőszövetkezeteket az a vád érte, — hol jogosan, hol jogtalanul —, hogy a kapásnövényeik megművelésére semmi, vagy csak kevés gondot fordítottak, s ezért alig volt valami termésük ezekből a növényekből. Volt igazság ezekben a mondásokban 1952— 53-ban, ha bár távolról sem olyan méretekben, mint azt egyesek hí- resztelték. Oka pedig ennek az volt, hogy a termelőszövetkezeti gazdaságokba tömörült parasztságnak akkor még nem volt meg a megfelelő tapasztalata a munkaszervezés és a munkaszervezetek kialakításában. Az utóbbi esztendők tapasztalatai azonban már arról győzhették meg me- gyeszerte a mezőgazdasági munkákkal foglalkozókat, hogy a termelőszövetkezetek is megadták a kukoricának, burgonyának és a többi kapásoknak legalább azt, amit az egyéni gazdaságok megadtak. A többi között ennek tudható be, hogy a szövetkezeti gazdálkodásban is azonosak, vagy — és ez a leggyakoribb — magasabbak a termésátlagok holdankint ezeknél a növényeknél is.. Hogyan alakultak a termésátlagok az ipari- és kapásnövényeknél?

Termelőszövetkezet: burgonya 77.4 q, cukorrépa 147 q, takarmányrépa 207 q, napraforgó 7.03 q.

Egyéni gazd.: burgonya 77.1 q, cukorrépa 118 q. takarmányrépa 194 q, napraforgó 7.08 q.

A kukorica termésátlaga 15 mázsa körül van mind a két szektornál.

Ezek a számok azt bizonyítják, hogy a termelőszövetkezetek a kenyér. és takarmánygabona, valamint az állattenyésztés után az ipari, és kapásnövényeknél is általában meghaladják az egyéni gazdaságok eredményeit. Ezúttal azonban kivétel a napraforgó, ahol holdankint 5 kilóval termeltek többet az egyéniek.

Minden más területen a termelő- szövetkezeiteké az elsőség: burgonyából 30 kilogrammal, cukorrépából 29 mázsával, takarmányrépából 13 mázsával termeltek többet a termelőszövetkezetek.

Bárkinek rendelkezésére állnak a számadatok és meggyőződhetnek arról, hogy az itt fel nem sorolt ipari és kapásnövényeknél is hasonló eredmények vannak, azokból is a termelőszövetkezetek termeltek többet egy-egy holdon.

Ha a termelőszövetkezetek átlagterméseit érték volna el a megye egyéni gazdaságai, akkor lényegesen több mezőgazdasági termékkel láthatta volna el a megye a mezőgazda- sági jellegű ipari üzemeket nyersanyaggal. Itt is, akárcsak a takarmány- és a kenyérgabonánál, jelentős többlet-kiesés van amiatt, hogy a megye mezőgazdasági üzemei el- aprózódottak.

És ez az elaprózódottság a gyakorlatban azt is jelenti, hogy a jövedelmezőség sem alakulhat a kívánalmaknak megfelelően a jelenlegi egyéni kisparccjlákon, határt szabnak a kisüzem korlátolt lehetőségei.

Fel kell tenni ezúttal is a kérdést: a megtermelt mennyiségből ki menynyit adott el az államnak? Melyik szektor szóbanforgó cikkekből, menynyi árut termelt? Talán nem is szükséges valamennyi cikkféleséget számszerűen felsorolni, bizonyításinak vegyünk két növényféleséget: a kukoricát és a cukorrépát.

Termelőszövetkezet: kukorica 13.53 százalék, cukorrépa 16.93 százalék.

Egyéni gazdaságok: kukorica 86.47 százalék, cukorrépa 83.07 százalék.

Ezek a számok igen tanulságosak. A termelőszövetkezetek a tanácsi szektorok összkukorica területének mindössze 5.35 százalékával rendelkeznek, mégis a leadott összes kukorica mennyiségének 13.53 százaléka tőlük származik. Ez a mintegy — természetesen százalékos arányban — két és félszeres arány az államnak történő eladásban azt jelenti, hogy a szövetkezetek a kapásnövények legfontosabb fajtájában messze maga mögött hagyta az egyéni gazdaságokat.

A cukorrépatermelésnél is — miután a megtermelt cukorrépa össz- mennyisége lényegében áru, mert ezt kötelesek leadni a cukorgyárnak,

mind a szövetkezetnek, mind az

egyénieknek a szocialista nagyüzem javára dőlt az árutermelés mérlege. Addig, amíg a termelőszövetkezetek a cukorrépa területnek 14.07 százalékával rendelkeznek, az árutermelésben való részesedésük csaknem 17 százalékos.

Ez a nagyobbarányú árutermelés már a nagyüzemi gazdálkodás fölényét is bizonyítja.

Az egyéb ipari növények területén is hasonló eredményekre vezet az összehasonlítás. Az ipari növények termelése mind az egyéni gazdaságokban, mind a termelőszövetkezetekben a legjelentősebb bevételi források egyike. Éppen ezért azt is megállapíthatjuk, hogy a termelőszövetkezetek azonos területekről lényegesen nagyobb jövedelmet szereznek, mint az egyéni gazdaságok.

(Folytatjuk.)

K. Balog János

Hogyan áll a fotóművészet ügye Szekszárdion ?

Mfívészet-e a fényképezés? Hosz- szú ideig folyt a vita ekörül. Érveket sorakoztattak fel pro és kontra, mindenki bizonygatta a maga igazát. Ma azonban már a vitának az utolsó hullámai is eltűntek, eldőlt a vita és megvan a végső konklúzió: A fényképezés művészet,

amennyiben a fényképész Valóban művészit alkot. Bár ez a megállapítás a művészet valamennyi ágára vonatkozik. Ezek után beszéljünk arról, hogyan áll a művészet eme ágának, a fotóművészetnek az ügye Szekszárdon. Sajnos azzal kell kezdeni, hogy nem valami jól. Nem jól, annak ellenére, hogy több tehetséges amatőrfényképész — bátran mondhatjuk a fotóművész elnevezésért joggal pályázó — van városunkban. S még sem áll jól a fotóművészet ügye, mert ezt legfeljebb csak néhány beavatott tudja, látni, hallani erről nem lehet, szóval a világ szeme elől elrejtve igyekeznek szépet alkotni ki jobb, ki gyengébb minőségű fényképezőgépével.

Fotószakkör nem egy, de legalább tíz működik Szekszárdon, majdnem minden vállalatnál van egy kis csoport, kör, amely igyekszik behatolni a fényképezés rejtelmeibe. Képeiket azonban csak egymás között mutatják be, s a fényképezésben alig jutnak tovább a gyermekeikről, feleségükről, menyasszonyukról készített felvételeknél. S ebben az esetben is leggyakrabban csak annyi az igény, hogy a fotografált alak felismerhető legyen. Persze ezzel korántsem akarom lebecsülni a fotószakkörök munkáját, nagy szükség van a szakkörökre, hiszen ezek jelentik az első lépést a magasabb színvonal felé, de hogy befelé fordultak ezek a szakkörök, az elvitathatatlan.

Sok fényképezőgépet ad el havonta az Ofotért, azt hiszem nem túlzók, ha azt mondom, hogy minden nyolcadik—tizedik embernek van Szekszárdon fényképezőgépe. És nem is akármilyenek, mert általános tapasztalat, hogy a jobb márkájú gépeket szívesebben vásárolják, mint az egyszerűeket. Természetesen azt is hangsúlyozni kell, hogy nem minden a gépen múlik.

Egy öreg fotóművész mondta egyszer: „Nem a gép fényképez, hanem az ember, aki mögötte van.“

A meglátás, a fotografikus látásmód dönti el elsősorban, hogy milyen lesz egy fénykép, persze, ha a technikai ismeretekkel már rendelkezik a fényképész. Nem oka tehát a fotóélet pangásának, hogy nincs mindenkinek Rolleiflex, vagy Exakta Varex fényképezőgépe.

Fontos szerepük van a fotószakköröknek, hogy az alapismeretekkel megismertessék az amatőr fényképészeket. Fontos szerepük van abban is, hogy a tehetséges fotósokat elindítsák a művészi alkotások útján. De az a véleményem, hogy szükség van egy magasabb lépcsőfokra is, amely már nem a kezdőket, hanem azokat fogja ösz- sze, akik az alapismereteken túl vannak és az igényeik is magasabbak. i

A fotóklubban látom ennek a lehetőségét. Jónéhány olyan amatőrfényképészt tudok felsorolni, akik méltán lehetnének tagjai ennek a fotóklubnak. Jankó Béla, Ottófi József, Farkas Ferencné, Müller Ferenc, vagy Tankovics György, hogy csak néhányat említsek a legjobbak közül, biztos vagyok benne, hogy igénylik a fotóklub létrehozását, mert anélkül saját fejlődésük is megreked és ők is szeretnének még tovább lépni.

Kiállítás, ahol a fényképészek bemutatkozhattak volna, két év óta nem volt. Véleményem szerint szűk séges lenne sürgősen megrendezni a szakkörök kiállítását is és egy magasabbszintűt, ahol a város legjobb fotósai vonultatnák fel alkotásaikat.

A városunkban állomásozó szovjet katonák között kiváló fényképészek vannak. Bizonyosan hasznos lenne velük szoros kapcsolatot teremteni, kicserélni a tapasztalatokat, esetleg közös fotókirándulásokat, vagy kiállításokat is rendezni. De mindezeket megelőzően jó lenne egy ankétra összehívni azokat, akikről tudjuk, hogy igyekeznek művészi igénnyel fényképezni.

Több jó példára lehetne hivatkozni. Mozgalma* az élet a bonyhádi, tamási, paksi fotókörökben. Talán helyes lenne velük is kapcsolatot teremteni s jó tapasztalataikat Szekszárdon hasznosítani.

Meg vagyok bizonyosodva róla, hogy ezeknek a gondolatoknak ismételt felszínre vetése szükséges, mert ha azt akarjuk, hogy ez a pangás, ami jelenleg van, megszűnjék, akkor mindannyian tegyük, ami erőnktől telik a szekszárdi fotóélet fellendítéséért. Ne maradjon elhanyagolt a művészetnek ez az ága sem.

Szerettem volna, ha egy kiállításról számolhattam volna be, de talán rövidesen arra is sor kerül. Az viszont a szekszárdi fotósokon múlik.

Letenyei György

„OREGLÁNY“

Nem, nem egy olyan nőről lesz szó kedves olvasó, aki anélkül öregedett meg hogy férjhez ment volna. Nem kibontatatlan pártájú idős leányról akarok írni, hanem asz- szonyról, asszonyokról, akik korán, vagy későn — jelen esetben teljesen mindegy — férjhezmentek. Férjük mellett becsületesen megálltát;, a helyüket az élettel vívott harcban. Kivették részüket a szenvedésből éppenúgy, mint az örömökből■ Gyermeket vagy gyermekeket szültek, neveltek küszködve, hogy féltett kincsüknek minél jobb legyen, az minél később ismerje meg a néha kegyetlen életet. Mindent a gyermeknek adtak ... És itt álljunk meg egy kis időre, mert erről a gyemekről lesz szó ...

Nap mint nap hallunk fiatalkorúak ajkáról elhangzani ilyen szavat: „öreglány". „Kérek az öreglánytól egy kis pénzt’’, , „Óh. az öreglány úgy sem veszi zokdn” ... E szó mögött, hogy „öreglány” mindig egy asszony, az anya áll. Öt nevezi így gyermeke, az a gyermek, akinek a kedvéért még most is megtenne mindent.

Az ember, ha hallja ezt a ne™ éppen felvidító megjegyzést, általában rándít egyet a vállán és tovább megy. Nem ütheti nyakon a köly- köt, hogy beszéljen rendesen az anyjáról. Magában morfondírozik egy darabig, aztán a legtöbb esetben elintézi annyival: „Ezek a mai fiatalok’’. De hát ennyivel nem lehet elintézni ezt sem, mint annyi más problémát, ami fiataljainkkal

kapcsolatos. Nem lehet először azért, mert szerencsére nem minden fiatal ilyen, — másodszor azért sem, mert ez az elintézési mód nem jelent megoldást. Ha „ezek a mai fiatalok” megjegyzéssel megpróbálnánk elintézni ezt a hiányosságot, akkor lemondanánk a fiatalok nevelési lehetőségéről. Ez nyilván hiba volna. Tehát meg kellene találni annak a módját, hogy foglalkozzunk az iskolán kívüli fiatalok nevelésének lehetőségével. Megjegyzem, sajnos középiskolások ajkáról is hallani ezt a kifejezést. Tehát ott sem ártana valamilyen formában többet foglalkozni a fiataloknak szüleik iránti megbecsülésével. Az iskolán kívüli fiatalokra nem terjed ki az iskola és a nevelők fegyelmezési hatásköre. Nem is annyira fegyelmezésről lenne talán itt szó, mint inkább nevelésről. A KISZ-szervezeteknek kellene talán olyan feladatot is kitűzni maguk elé, hogy megtanítsák a fiatalokat az emberek közötti illedelmes viselkedésre, embertársaik és a szülők megbecsülésére. Mert nem tudom elképzelni, hogy az a fiatal, aki ma édesanyját öreglány. nak titulálja az valamikor is gondoskodni fog róla, megbecsüli úgy ahogy az megérdemelné.

Apróság csak amit elmondtam, de ha a hibák ellen harcolunk, próbáljuk leküzdeni, vagy leküzdetni az apró hibákat is hogy a nagyokat megelőzzük...

B. G.

A törzsvendégek

Van olyan férj, aki munka után hazamegy segít feleségének ,. a másodig műszak’’ sikeres végrehajtásában, s van aki moziba jár ehelyett,! és vannak a törzsvendégek.

A helyszín a cukrászda, idő este 6 óra felé.

— Pász. piros... kontra és a má_ sik forduló tarkítva a betűvel a re-t kontrával és egyéb ínyencséggel, ami a kártyapahti keretében mindég perces.

*- Gyere tanár — hívják a harmadikat aki nagy nehezen, egyszóra „'beszáll”, de csak röpke félórára, mert megy az autóbusz és mire elérkezik a indulás ideje, talonba van az ügyész és később egy gépkocsivezető. Most már teljes a galéria, ki van a parti, s megy a játék. A sze. rencse forgandó, vándorol a pénz, fogynak a duplák és gyülekeznek a csikkek a asztal alatt.

Éppen a legnagyobb csata hevé- be>n nyílik az ajtó, jön Klárika, arcán

nem éppen a legnagyobb megértéssel, a kártyacsatába merülő férje iránt. A férj udvarias, székkel kínálja asszonyát, kártyázik tovább, s Klári unatkozik. Közben „jut” idő beszélgetésre is, az egyik játékos örömmel beszél és gondol vissza Stré- nyer bácsi jó szekszárdi borára, de a másik percben, már ékelődnek, egy havi hajvágási borbélyszámla kifizetését ígérve az egyik partnernak. Itt az :az érdékesség, hogy az illető törölközővel fésülködik.

Kártyalapok csattogásától, jókedvű nevetéstől hangos a cukrászda. De az öröm nem sokáig tart, Klárika hazaviszi férjét és így felbomlik a parti, abbahagyják a játékot és a másnapi viszontlátás reményében hazamennek a törzsvendégek ... Lám, ha más nincs, klubhelyiségnek jó a cukrászda is.

P. R.

„Nehéz elfelejteni a szörnyű napok szomorú emlékét"

Beteges, sápadt, szőke asszony Kiss 'Pálné. Mozdulatain látszik, hogy nagyon ideges. Több mint egy év óta áll orvosi kezelés alatt. A nagyfokú idegesség mellett még szívgyengeség is gyötri.

— Betegségemet az ellenforradalom idején kaptam. Sok izgalmat éltünk át azokban a napokban — magyarázza betegsége okát. Férjemet, aki a MÖHOSZ bonyhádi járási titkára volt abban az időben, vagy öt esetben vitték el a nemzetőrök. Jöttek, amikor a kedvük tartotta, egyszer este, máskor reggel, majd az éjszakai órákban törtek ránk, fegyver-eket kerestek.

A bonyhádi Sztálin téri kis szoba- konyhás lakás, melyben Kissék takarításért laktak, valóságos átjáróház volt azokban a napokban. A négytagú család állandó rettegésben élt és Kiss elvtárs mellének többször nekiszegezték a fegyvert a nemzetőrök, rémüldöző családja szemeláttá- ra.

. — November 3-án délben a Sán? dorka-különítmény jött férjemért, ép. i pen ebédeltünk — emlékezik vissza i Kissné.

j — A törvény nevében le van tartóztatva — kövessen bennünket — jelenti ki az egyik fegyveres.

— Miféle törvényre hivatkoznak — kérdezte Kiss elvtárs.

— Ez a mi törvényünk, amelyet Bottá Rezső katonai parancsnok utasítására hajtunk végre — hangzott a válasz.

— Még annyi időt sem adtak, hogy férjem felvegye a kabátját, úgy ahogy volt, kabát nélkül, feltartott kezekkel kísérték végig az utcán', egészen a tanácsházáig.

— Hova vitték Pali bácsit — szaladtak összg a szomszédok — majd vigasztalni kezdték a megrémült családot, hogy ne féljenek, mert nem tarthat sokáig ez az állapot. Ahogy esteledett, nőttön-nőtt Kissné nyugtalansága. A lakásba bezárta a síró gyermekeket, a 12 éves Gábort és a 9 éves Jóskát, s férje keresésére indult. Első útja Blénesi Kálmán édesanyjához vezetett, aki elmondta, hogy fiát is elvitték sőt arról is hallott, hogy a járási tanácsház egyik helyiségében tartják őket fogva.

— Bár idegeim a végsőkig túl voltak feszítve, nagy erőt éreztem magamban — mondja Kissné — és Blénesi nénivel úgy határoztunk, hogy

addig nem nyugszunk amíg lehetőséget nem találunk arra, hogy beszélhessünk hozzátartozóinkkal.

A szobát, ahol férjemék be voltak zárva, fegyveres nemzetőrök őrizték. Könyörgésünkre megengedték, hogy az ajtó előtt maradhassunk. A zárt ajtók mögül hangok hallatszottak ki. Először Bottá Rezső nemzetőr parancsnok 'hangját hallottuk:

— Nem mondjátok meg hogy hol rejtegetitek a fegyvereket, kommunista kutyá'k? Csak gondolkodjatok addig, amíg időt adunk rá, különben majd a lakásaitokon is széjjel nézünk.

Ezután egy nyugodt, rábeszélő háng ütötte meg a fülünket. „Nagy veszélyben vagytok keresztény testvéreim, ákartok-e az istennel megbé- külni és lelkiismereteteken könnyíteni?’’

Elsötétült előttem minden, úgy éreztem, hogy minden csepp vér kiszalad szívemből. Rádöbbentem arra, hogy férjem, gyermekeim apja halálos veszedelemben forog. Ekkor kaptam betegségemet a szív- és az idegbajt a szörnyű napok szomorú emlékét, amelyet míg élek nem tudok, de nem is lehet elfelejteni.