Tolna Megyei Népújság, 1957. december (2. évfolyam, 283-306. szám)
1957-12-25 / 303. szám
Kellemes karácsonyi! oékéi a világnak ! Jj nnepelünk. Gyermekek arcán ott az örömteli mosoly örülnek a sok szép ajándéknak. A szülők is örülnek gyermekeik vidám, gondtalan kacagásának, örülnek. hogy karácsonykor nagy- nagy örömet szerezhettek a családnak. Ne legyen ünneprontás, de gondoljunk vissza mi volt egy évvel ezelőtt, honnan jutottunk el eddig? A múlt évben nem gondoltunk sokat az ezüst- és aranyvasárnapokra. A felvásárlási lázgörbe messze messze magasan járt, ürültek a boltok, a kirakatok. Még a legrosszabb minőségű árunak is akadt gazdája, mert mindenki szabadulni akart pénzétől. Egy kiló rizsért betörték a boltok ajtaját a sorbanállók. A Tolna megyei Népújság pedig a többj közötj a következőket írta a karácsonyelőtti számaiban: „A közeljövőben várható a város területén elektromos árammal működő motorok kikapcsolása is” — egyébként a városnak 1000 kilowatt Két k energiára lenne szüksége és mindössze négyszázat kap. „Csak kilenc óra felé kapcsolják be még a világítást is, öt órakor már lámpát kell gyújtani, nehéz így dolgozni” — panaszkodtak a Kölesdi Vajüzemben. A Dunaföldvári Kendergyárból az a jelentés érkezett, hogy produktív termelés nincs. A Dohányértékesítő Vállalat jelentése szerint egyre nagyobb méreteket ölt a cigarettahiány „Egyelőre nem kapunk semmi biztatást az energiaellátás javulására. Az erőművek tartalék szénkészletei kimerültek’’. Egy. másik dunaföldvári jelentés Szermt ageasztó a kPnyér ellátás Dunaföldvár és környékén, mert a malom, amely mintegy 80.000 ember szükségletének megfelelő mennyiségű lisztet termelt eddig — energiahiánnyal küzd. aracsony Csak röpke idézetek ezek a sorok, de nyomukban felidéződik a lassan feledésbe menő katasztrófa, amelybe népünket, hazánkat az ellenforradalom taszította. A sorok nyomán ismét előttünk vannak a sötétségbe burkolódzott falvak, városok, a kirabolt üzletek, a hideg, sötét otthonoknak nevezett lakások. Mii öröm volt 1956. karácsonyán? Nem sok, a mindennapi kenyér megszerzéséért rohant mindenki, mindenki leste, mikor érkezik egy-egy vagon szén. hogy legaláb 20 kilót sikerüljön szerezni — ettől néhány napig meleg lesz a lakás. Mikor lehet kenyeret, cigarettát kapni? Mindenki petróleum után futkosott, hogy valami fényt teremtsen otthonában. A beteg ott feküdt a műtőasztalon és nem volt villany ... Takarékosan kellett bánni a vízzel i®, mert kevés volt a villamosenergia a ©épek \ Fizi István pedagógus, az iregszamcsei Népfront elnöke Igen, foglalkoztat engem a Békekiáltvány, s tudom, hogy mások is sokat gondolkoznak mondanivalóján és jelentőségén. Tudom ezt annál is inkább, mert a községi népfrcntbizcttság elnöke vagyok és sokat beszélgetek az emberekkel. Mint pedagógusnak, számomra talán fokozott jelentősége van a kiáltványnak, talán többet jelent, mint az átlagembernek, hisz gyermekekkel foglalkozok, akik békére vágynak, akik 'óformán nem is tudják, hogy mi a háború, s a béke a boldogságot, az életet jelenti számukra. Nem akarok nagy szavakkal dobálózni, de szocializmust építő ember, nem is gondolhat háborúra, hisz építeni, termelni, csak békében lehet, s szerintem az emberekben még fokozottabban él az építeniakarás, a békevágy, mint bármikor. S a mi munkánkhoz a neveléshez, munkánk eredményességéhez különösen szükség van békére. Mint párttag, mint pedagógus és mint ember bízok a békében, a béke híveinek erejében. Ezt az erőt határozottan mutatja a kiáltvány is. A béke híveinek összefogása mindenkor hatalmas erőt jelent a háborúval szemben, s ez az erő most, a kiáltvány után, hatványozott mértékben hat az emberekre, érződik, hogy ez az erő a békét meg is védi. BÉKEKIÁLTVMY! «j» • ^r*.^.** ****** rV**7^;^[?*"o"' ,'—'hm*"»|*‘*,‘ *• •* •hA ■!— -i.---i ■*-, 1 lij j Ili-1 ■ I tw^w« « k|i*itk*«H L)Mi U ÍMIHÍI« m \iaii lA -«II I I IBMh» AA^AiAA WitartfAk U Vl ITM ^ f-A *»-I> “4-■»—'1 • "L^ tu« WTI ^1 ■■> • — m«l *U< M Imi MAAAk. BÉKÉT A VlLÁGISAKl ÄM=^ji5L«k ■^l«J!^^Z^1^«k,e, fc—*«f <» —' *iy ám* hHitwfyL Id. Fekete István, hátai tsz-tag Bátára látogattunk el, beszéltünk emberekkel a karácsonyról, a békéről. Olvassák csak, miről beszélt id. Fekete István. Mikor még gyermek voltam, örültem a télnek, a karácsonynak, örültem, de nemcsak azért, mert akkor nem mentünk iskolába, sok ajándékot, cukrot kaptam, hanem azért, mert úgy éreztem, hogy ez a boldogság, ez a béke, amely örökké tart. Ahogyan cseperedtem, katona lettem, majd frontrs kerültem és akkor ott álltam először szemtő’ szembe a halállal. Akkor döbbent belém a rettenetes tudat, hogy a béke, amelyről én azt gondoltam, hogy örök, nem az. Karácsony van ismét, életem 58. karácsonya. Az évek bizony eljártak felettem és az unokáknak szoktam mesélni, hogy milyen is volt a fronton a karácsony és azt, hogy a béke nagyon jó dolog, nagyon meg kell becsülni. Hetvenkét hónap fronton, 44 fokos hidegben, nem T gyerekjáték. Sokszor bizony csontig átfáztunk, szemünk pillája összefagyotts. Karácsony volt akkor is, éppen úgy, mint ma, a halál veszélye azonban nem szűnt meg. Dörögtek az ágyúk, az állásokba vágódtak a gránátok, s hatalmas tölcsért vágtak a bombák. Karácsony éjjelén is bőven aratott a halál, száz és száz ember szíve szűnt meg dobogni. Karácsony, és béke van. De azt szeretnénk, hogy ez a béke, ne csak nálunk, hanem az egész világon állandó és tartós legyen. ,,Mindenki békében, boldogságban akar élni66 Leipold János, egyéni gazda Egész éven át, jó és rossz időben, dolgozik a gazdaember és miért? Hogy többet teremjen a föld, a szőlő, mindenből több jusson asztalunkra, több és jobbízű kenyere legyen mindenkinek. Mindehhez azonban neu elég az akarat, békességre van szükség. Enélkül az élet vajmi keveset ér. Háborúban jártam, körülöttejm is ólálkodott a halál, nem egyszer gondoltam és gondoltunk arra, hogy talán soha nem láthatjuk meg szeretteinket, s mindez csak azért volt, mert egymásnak uszították az embereket, akik kíméletlenül gyilkolták egymást, de a halált osztogatta a békés lakosságra, az ártatlan gyermekekre zúduló bombazápor is. Miért van erre szükség, kérdezem és kérdezi az emberiség ezrei, hiszen senki nem kívánja a vérontást, mindenki békében, boldogságban akar élni. Karácsony van, nagy ünnep ez. S ezt a napot mindenki otthon, családja körében tölti el. Én is örömmel vártam és töltöm el a szentestét, otthon a karácsonyfának, a sok ajándéknak örülő kisunoka melletti Békét, boldogságot az embereknek, de azt ne csak a karácsony napján érezzük, erre ne csak karácsonykor gondoljanak, hiszen a békére mindig szükség van. Hosszú-hosszú éveken keresztül, egy egész életen át. Karácsonyi Ez a szóbanforgó pofon Kerekes Laci képén csattant el, még pedig pontosan karácsony estéjén, körülbelül azokban az órákban, amelyekben legtöbb helyen meggyújtják a karácsonyfákon a gyertyákat, csillag szórókat. Kovács tizedes — aki a pofont adta — maga is karácsonyfát díszített még fél órával a pofon „adományozása” előtt. Később már kissé nyugtalankodott a pofon miatt, „talán még sem kellett volna ezt a nyugalmas estét így megszentségte- leníteni,’’ dehát, már nem vonhatta vissza. Ott kezdődött az egész dolog, hogy alig készültek el az őrs karácsonyfáiéval, következett a váltás és elindultak járőrözni. Derm^s-d-ö tüdő«?, hóvihar volt — mint mondani szokták, ilyenkor a rendes pmb°r a kutvát sem veri ki a szobáiéból, legalább ezt az estet is szerették volna a határőrök nvueaiomban eltölteni és hát elképzelhető, hogy nem olyan túl nagy kedvvel indultak el. Eredetileg úgfy Volt kegy szabaddetrp r->»«v haza a családjához, de mióta elkezdődött ez a ..népvándorlás“, egy perc nyugodt idejük sincs. _______„_____________„,j alakra l ettek figyelmesek. Elhangzott a szokásos „Állj!”, erre a mozgó alakok -— mintha villám csapott volna közéjük — megriadtak és futni kezdtek. Az egyik, Kerekes Laci, aki a rémülettől se nem látott, se nem hallott, pontosan beleszaladt Kovács tizedes karjaiba. Majd a tüdejét lihegte ki rémületében és a sudár termetű katona csak nézte a „foglyot’’... Szabá lyosan le kellett neki hajolni, hogy a „fogoly“ arcát is jól szemügyre vehesse. Tulajdonképpen csak akkor fedezte fel, hogy egy alig 12—13 éves gyermek szaladt a karjaiba. Az arca már vörös volt a hidegtől, kesztyűje nem volt, újjai valósággal elgémberedtek. Annyira meglepte ezt a meglett férfit ez a szokatlan fogoly — mert a határsértők, mióta ő határőr, sosem gyermekek voltak —, hogy hirtelenében nem is tudta mit szóljon a gyereknek. Megnézte, nincs-e nála fegyver. Könnyű volt megmotozni: az útipoggyász mindössze egy aktatáska volt, és már abban sem volt más, mint egy kis szalvéta, kevés ételmaradékkal. A motozás a gyermeket méginkább megfélemlítette, Kovács tizedesnek pedig valósággal megesett rajta a szíve. Már-már azon gondolkozott, ad neki a kulacsából egy korty meleg teát, hadd melegedjen fel egy kicsit tőle — fizikailag is, és hát különben is győződjön meg róla, hegy nem „emberevőkkel” találkozott össze. Előbb azonban megkérdezte tőle: — Fiacskám, hova akartál menni? Eközben természetesen elengedte, nem gondolt arra, hegy talán szökni akar a „fogoly’’, hiszen, így láthatóan még jártányi ereje is alig van. Laci pedig mindezt érezvén, arra gondolt, hogy tényleg éppen olyanok ezek a határőrök, mint még Pesten mesélték: mióta ilyen puskaporos a levegő, még azt sem igen merik megkérdezni, hogy hova igyekszik atyámig
