Tolna Megyei Népújság, 1957. december (2. évfolyam, 283-306. szám)
1957-12-25 / 303. szám
1857 december 25. TOLNA MEGYEI NEPOJSAG » Tolna megye büszke lehet egykori tanfelügyelőjére József Attila: Betlehemi királyok Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk! Három király mi vagyunk. Lángos csillag állt felettünk, gyalog jöttünk, mert siettünk, kis juhocska mondta — biztos itt lakik a Jézus Krisztus. Menyhárt király a nevem. Segíts, édejs Istenem! Istenfia, jónapot, jónapot! Nem vagyunk mi vén papok, ügy hallottuk, megszülettél, szegények királya lettél. Benéztünk hát kicsit hozzád, üdvösségünk, égi ország! Gáspár volnék afféle földi király személye. Adjonisten Megváltó, Megváltó! Jöttünk meleg országból. Főtt kolbászunk mind elfogyott. Fényes csizmánk is megrogyott, hoztunk aranyat hat marókkal, tömjént egész vasfazékkal. Én vagyok a Boldizsár, aki szerecsen király. Irul-pirul Mária, Mária boldogságos kis mama. Hulló könnye záporon át alig látja Jézuskáját. A sok pásztor mind muzsikál Meg is kéné szoptatni már. Kedves három királyok, Jcéjszakát kívánok! A „Tolnamegyei Újság’’ harminchét évvel ezelőtti, immár sárgulófélben lévő példányait forgatom. És minél többet lapozgatok benne, annál jobban kirajzolódik előttem egy lelkes kultúrmunkás, egy tudós néprajzkutató: dr. Berze Nagy János portréja... Magam előtt látom, amint Szekszárdon, a vármegyeházán, néprajzi előadást tart Petőfi Sándor születésének századik évfordulóján... Látom Dombóváron ahol néprajz} gyűjtő- szövetséget próbál szervezni. Magam elé idézem, mint Tolnavármegye Közművelődési Egyesületének szakosztályi elnökét, aki az egyesületet néprajzi pályázat hirdetésére buzdítja. Olvasom cikkeit, tanulmányait a „Tolnamegyei Újság” hasábjain. S ott látom a tanfelügyelői székben is. Mert 1920-tól 1924-ig Szekszárdon vezető tanfelügyelő volt. Olyan tan- felügyelő, aki minden szabad idejét ném a kaszinóban, hanem a dolgozó nép között töltötte el, egész életét a néprajzkutatásnak szentelte. Lankadatlan szorgalommal gyűjtötte a feledésbemenő dunántúli népi értékeket, néphagyományokat, népdalokat, népmeséket Még szekszárdi tartózkodása idején is folytatta a korábban megkezdett „Magyar népmese típusok” című néprajzi műve munkálatait. Olyan mű megírásáról álmodott, amely nemcsak idehaza, hanem külföldön is hírnevet szerez a magyar néprajztudománynak. Még be sem fejezte művét, de a „Tolnamegyei Nemzedék” 1921. nov. l-{ száma már a következőképpen értékelte: „Ez a mű ha nyugati nyelven megjelenik, úttörő, alapvető, korszakalkotó lesz a nemzetközi folklore terén.” gz a kis történet Horváth Pál tamási kisparaszt zsuptetős házában játszódott le a háború utolsó karácsony estéjén, 1944. december 24-én. ' • Hosszasan figyelte a feleségét, amint az a fenyőfára kötözgette a szta- niolpapinba csomagolt kétszersült darabkákat, amelyekből tegnap 18 darabot vásárolt a mordképű házalótól egy kiló zsírért. Amikor az asszony végzett a karácsonyfa díszítéssel és felegyenesedett guggoló helyzetéből, távoli tompa robbanás hallatszott Si- montornya irányából. Horváthnénak könny szökött a szemébe, s remegő hangon a fojtogató sírással küszködve mondta az urának. — Képzeld Pali, a szomszédban azt beszélte egy ember, hogy a németek nagy ellentámadásba kezdenek. Mi lesz akkor velünk ha az oroszok visszavonulnak? — Mi lenne? — válaszolta komor hangon miközben megsimogatta az asszony kontyba fésült haját. — Ha visszahúzódnak, én is megyek velük. Nem vagyok bolond bevárni a németeket ... Engem mint katonaszökevényt a fal mellé állítanának, ha a kezük közé kerülnék. Újabb három egymást követő robbanás reszkettette meg a szoba kicsiny kis ablakát s a fenyőfa tetejébe im- bolyogni kezdett a gyertyafény. — Hozd be a Palikát! — fordult könnyeit törölgetve az ura felé Hor- váthné, miközben utoljára még megigazgatta gyors, ügyes mozdulatokkal a karácsonyfán az árvalányhajat. jenikor a férje után becsukódott az ajtó, megint a sírás fojtogatta a torkát. Odament az ablakhoz, félrevonta a sötétszínű függönyt és kinézett rajta. Az időnként állandóan ismétlődő távoli tompa ágyúdörej hangjától megzavart karácsonyi estén hideg fénnyel tündököltek az égen a csillagok, s a szél süvöltő, kísérteties hangja még zordabbá, félelmetesebbé tette a vidéket. És amin Szekszárdon dolgozott, azt Pécsen fejezte be. Halála után 11.-ik évre, 1957. karácsonyán a Baranya- megyei Tanács végrehajtóbizottságának költségén Pécsett megjelent a „Magyar népmesetípusok” című kétkötetes, nagyszabású műves Szekszárdon 1921. január 17-én kelt, dr. Sebestyén Gyulához intézett levelében dr. Berze Nagy János többek között azt írta, hogyha a „Magyar népmese- típusok” című művével elkészül... „készen van a magyar mesekincs egyetlen fundamentuma.” Ezzel a művel nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi néprajztudománynak is felbecsülhetetlen értéke született meg. Több, mint 32 évig dolgozott művén, élete legjavát ennek elkészítésére fordította. Művének megírásával az volt a célja, hogy rámutasson: mi az, ami az egész emberiség szellemi hagyománykincsével közös vonás; mi az, ami ősi kultúr- környezetünkből való; mi az, amit Európától átvettünk, illetve átadtunk. A meseanyagot minden egyes típusnál összehasonlítja a velünk és körülöttünk élő, valamint a magyarsággal rokon népek hagyományaival, a tipus anyagának tárgytörténeti, mitológiai és nyelvtudományi vonatkozásaival együtt. „Magyar népmesetípusok’’ című 3778 kézzel írott lapot tartalmazó művében 1620 népmese indítékára mutat rá. Minden egyes mesetípus előtt előrebocsátja a típus nevét és megállapította ősképét, felsorolta a jellemző motívumokat, vagy elemeket, úgy, amint azt Bolté tette a Grimm-me- séknél. A típus ősképét azután megjelenési, vagy kiadás; időrendben követik a változatok, amelyekben a jelNyilt az ajtó. A férje lépett be rajta, karján a háromesztendős Palikával, aki hunyorgott, s kissé durcásan nézett nagy kerek szemeivel mint minden kisgyermek, ha álmában megzavarják. Csak akkor derült fel az arca, amikor meglátta a karácsonyfát. — A Jézuszka hozta? 7- kérdezte a csöppség vékony, madárhangján. — A Jézuska — válaszolta az apa és odalépett vele a karácsonyfához. A kisgyermek sírós hangon követelőzni kezdett. — Adjatok cutrot... Adjatok cut- rot Palikának. Az apja felvett egy csomagot a karácsonyfa alól, kibontotta, kockacukrot vett ki belőle és odanyujtotta neki. — Ezt a Pável bácsi hozta neked ajándékba, — mondta. — Ki az a Pável bácsi? — Az a katona, aki itt lakik nálunk, te csacsi, — felelt az apa és letette öléből a gyermekét. Horváthné a tűzhelyhez lépett, piros^ sült kalácsot húzott ki a sütőből, az asztalra tette és szeletelni kezdte. A kés nehezen fogta a meleg, lágy kalácsot. — Miért nem hagyod hülni? — kérdezte a férj, rosszalló pillantást vetve a hirtelen munkára. — Sietek nagyon — válaszolta az asszony s aztán a ketyegő faliórára pillantva még hozzátette: — Nemsokára megérkezik a Pável, meg a „Málinka” és meg sem tudom kínálni őket ezen a nagy ünnepen, ha nem igyekszem. M ár telve volt a hatalmas, lapos * tányér, a gőzölgő mákoskalács szeletekkel, amikor kopogtatás hallatszott az ait6n. Pável és az alacsony termete miatt „Málinkának” nevezett mosolygós, gömbölyűarcú szovjet katona lépett be rajta. lemző motívumokat, vagy elemeket, mintegy a típus ősképének vetületét tünteti fel. E mellett művében feldolgozta az eddig közzétett magyar mesék anyagát is 1933-ig s ezekkel együtt azokat a meséket is, amelyeket az ország különböző területein élő magyarság körében gyűjtött, de nyomtatásban még nem jelentetett meg. Ilyen hasonló mű az egész világon csak egy van: a Bolté által kiadott magyarázatok a Grimm-mesékhez. — Azonban ez a mű meg sem kíséri} a típusok szerinti rendezést. Dr. Berze Nagy János „Magyar népmesetípusok” című műve a legelső és eddig egyetlen mű ebben a nemben. Jelentősége abban rejlik, hogy az egész világon nincs még egy olyan mű, amely egy nép mesekincsének indítékait rendszerbe foglalná és részleteiben is elemezné. A mű bevezető részét dr. Bánó István, a budapesti Központi Pedagógus Továbbképző Intézet tanszékvezető főiskolai tanára, a kiváló magyar mesekutató írta, aki egyben a mű ■szerkesztője is. A bevezető rész orosz, angol, francia, német és finn nyelven is megjelenik. így a „Magyar népmesetípusok” című munka nemcsak Magyarországon, hanem a népmesékben gazdag Szovjetunióban, Németországban. Angliában Franciaországban, Finnországban és több más külföldi országban is nagy érdeklődésre és visszhangra számíthat. Tolna megye büszke lehet egykori tanfelügyelőjére, kultúrmunkására, aki 1957. karácsonyán „Magyar népmesetípusok” című művével világviszonylatban is hírnevet szerez a magyar néprajztudománynak. PUSZTAIJÖZSEF A kölcsönös üdvözlések után Pável egy csillogó, rubintszínű borral megtöltött literes üveget húzott elő a kebléből s mutatta a kezével az asz- 6zonynak, hogy önteni szeretne belőle. Horváthné poharakat állított az asztalra, s a katona csordultig töltötte őket. Palika odament Pávelhez s a nadrágját ráncigálva, kérdezte tőle: — Mit hoztál nekem Pável bácsi? — A Jézuska szép karácsonyfát hozott ... Te nem hoztál semmit? Pável sokáig nevető arccal nézte a kérdező gyermeket, míg végre aztán rájött arra, hogy kér tőle valamit. A katona sokáig keresgélt a zsebeiben, míg végre megtalálta azt, amit keresett. A nagy, pirosra zománcozott, ötágú csillagot, amelyre egyik belső zsebében bukkant rá, sokáig nézte, s aztán óvatos, gyengéd mozdulatokkal a kicsiny kis gyermek kabáthajtókájára tűzte. Palika ugrándozott örömében. A szobában lévő felnőttek nevettek a gyermek örömén, s aztán Pável felemelte a poharat, s azt kiáltotta: — Vojna kaput... Hitler kaput -.. Mir! — Éljen a béke! — kiáltotta a házigazda is kitüzesedett arccal, s aztán nevetve hozzátette: — Csak verjétek meg azokat az átkozott fasisztákat és csináljatok békét a világon. — A katonák nem értették a szavakat, de érezték, hogy a gazda szereti őket, látták, hogy reménykedve néz rájuk, tudták jól, hogy a harc érte is folyik a zsuptetősházú, foltos- ruhás magyar parasztért. pávei megint töltött a poharakba. Horváthné a katonák elé tette a mákoskalács szeleteket és kínálta őket. Palika a „Málinka” ölébe telepedett s apró. kis kezével a katona gimnasz- torkáján lévő gombokat forgatta, amelyeken ugyanolyan ötágú sarlókalapácsos csillagok voltak, mint amilyet ő kapott emlékbe Páveltől, a szőkehajú ukrajnai harcostól. (Haypál) Sárbogárdion valószínütlenül sokáig áll a vonat. Aggódva és csüggedten gondoltunk arra, hogy mir régen Pesten lehetnénk, amikor ebben a sanyarú és oktalan várakozásban megjelenik az angyal. Az utasok egyszerre felélénkülnek; a végállomás még messze van, ki tudja, milyen megpróbáltatás vár ránk a hosszú úton, jó hát, ha kéznél van egy angyal. Teljesen tájékozatlan vagyok az angyalok rangfokozatát illetően. ez azonbant aki az imént belépett a vasúti kocsiba, feltétlenül csak afféle köz-angyal lehet, mert kapott kabátot visel, gyűrött sipkát és sáros bakancsot s a szárnya is közönséges lúdtöllból készült. Tíz-tizenkét éves, nyakából iromba papir-templom lóg s noha valamennyien megelégedéssel nyugtáztuk érkezését, rögtön rázendít, hogy énekszóval is hírt adjon magáról. „Mennyből az angyal, lejött hozzátok...” — közli velünk s amint végétért a bemutatkozás, megjelenik a csordapásztor is, hatalmas furkósbottalt afféle bibliai fustéllyal s versben fordul a szárnyas lényhez: Mennybéli angyal_ az ég küldte, miért jöttéi hozzánk a földre? ■ '"ni'".'/-' 'tytrrapi Az angyal habozás nélkül újra rázendít: „Mennyből az angyal...”, mire a csordapásztor elkiáltja magát: „Gyűjjön be kend, öregapám, ilyet úgyse látott még!" Az öregapó csak erre várt, bepen- derül a kocsiba s biblikus öregemberhez illően, versben kezd beszélni: Száz esztendő nyomja váltam de ilyet még sosem láttam. Az angyal azonban egyelőre nem akar többet mondani, mint ameny- nyiről az előbb tájékoztatott bennünket, ezért újra rákezdi: „Mennyből az angyal...” — és ekkor történik a szerencsétlenség. „Pásztorok, pásztorok’’ — lebeg a vékony gyerekhangt a vonat pedig nehéz döccenéssel megindul. A csorda- pásztorok, akik növekvő érdeklődéssel lesték az égi szózatot, hanyatt homlok futásnak erednek s a szegény, magára hagyatott angyal megdöbbenve nézi ezt a rendbontást, de aztán indul ő is ,mert a vonat egyre gyorsabban megy. A két pászfor már leugrott a kocsiról. amire azonban ő is elérj a lépcsőt, a vonat már veszedelmesen vágtat. Egy darabig mérlegeli, hogy leugor- jék-e, aztán csüggedten és komoran visszajön a kocsiba, s óvatosan, nehogy letörjenek, a szárnyai, leit. — Valamennyien őt nézzük. Az angyal pedig szomorú, teljes egészében érzi a történtek tragikumát. Gyermekszíve összeszorul s legörbül a szája. Az angyal sír. — A következő vonattal visszamész Nagylókról, — mondja am egyik utas. Az angyal azonban tovább sír. — Nincs pénzem. — mondja végre és nagyot sóhajt. — Hát mennyi az útiköltség? — kérdezik többen is. A-z angyal ismeri a vasúti díjszabást, mert rögtön rávágja: — Kettő húsz. — Az urasok szívük mélyéig átérzik az angyal sorsát s minden felszólítás nélkül adakozni kezdenek. Az angyal pedig lekapja piszkos sapkáját s megnyugodva végigmegy a kocsin, szerényen megköszönve az adományokat. Aztán leül a pad szélére és megszámolja a pénzt. — Elég az útiköltségre? — kérdezi aggályosán egy idősebb hölgy. Az angyal mosolyog: — Még marad is. — Ami megmarad, abból adj a pásztoroknak is — mondja valaki komolyan. Az angyal gondolkozik. — Nem adok, — mondja aztán határozottan. És hozzáteszi: — Ezért a pénzért csak én dolgoztam meg. CSÁNYI LÁSZLÓ Honoré de Balzac 'íC&bácttfrntyi te'Héhtytíc#... ANGYAL A VONATON
