Tolna Megyei Népújság, 1957. november (2. évfolyam, 257-282. szám)
1957-11-17 / 271. szám
H57 november 1.7. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 7 Fiatalokról — fiataloknak Vissza lehet-e szerezni az eljátszott bizalmat ? Kezdetben fiatalos gőggel ahogyan mondani szokták „vagánykodott”. Beszélgetés közben többször használta a fiatalok körében manapság oly elterjedt j assz kifejezéseket, amelyek szinte bántják a magyaros beszédhez szokott ember fülét. Aztán lassan felengedett a merevség, lepattog az a mesterségesen magára erőszakolt külső máz és beszél magáról, problémáiról őszintén és igazán. — Nehéz, küzdelmes évek vannak mögöttem, mert mint szakérettségis kerültem az egyetemre. Nem rendelkeztem olyan alapos tudással, mint azok a fiatalok, akik gimnáziumot végeztek. Az igaz hogy volt szakmai gyakorlatom, mert 14 éves koromban a budapesti Láng gépgyárban, mint ipari tanuló, lakatos szakmát tanultam. Szakérettségi után, mint munkáskáder felvettek a Miskolci Műszaki Egyetem gépészmérnöki karára, ahol több, kevesebb eredménnyel letettem vizsgáimat és gépészmérnök lettem, — sorolja élettörténetét Nagy Kálmán a Dombóvári Fémtömegcikk- gyártó Vállalat dolgozója. — Szüleim szegény munkásemberek voltak, s az volt a leghőbb vágyuk, hogy bennünket taníttassanak. Apám mindig azt mondta: „Tanuljatok addig, amíg fiatalok vagytok, nehogy úgy járjatok, mint én.” Apám ugyanis már nős és családos ember volt akkor, amikor nagy „ügy- gyel-bajjal" kőműves szakmát tanulhatott. Édesanyám sokat, nagyon sokat emlegette azokat az éveket, amikor apám szákmát tanult és nekj kellett erején felül dolgoznia. Szüleim nagyon boldogok voltak, hogy a négy gyerek közül az egyik mérnök lesz. És jött az ellenforradalom, amely sok fiatalt, köztük Nagy Kálmánt is magával ragadott. A budapesti események híre Miskolcra is eljutott. Az egyetemen tanítás nem folyt, az egyetemisták a városban tengtek-lengték, rádiót hallgattak, s közben gyorsan követték egymást az események. — Tüntetéseket szerveztek, követeléseket gyártottak, majd előkerültek a fegyverek is. Nagy Kálmán hazautazott Egerbe, mert, mint mondotta, nagyon aggódott szüleiért. Egerben, a megye székhelyén akkor alakultak a nemzeti bizottságok s egy alkalommal a Gárdonyi Színházban tartott gyűlések egyikén ő is felszólalt. Barátaival együtt ő is a „nemzeti forradalom” szédületében élt, s együtt jártak fegyveres portyázásokra. — Egy alkalommal a fiúk (akik közül néhányon disszidáltak) magukkal hívtak, s azt mondták, fegyvereket szedünk össze. A házba, ahova mentünk apám egyik jöbarátja, a Nagy Béla bácsi lakott. Az öreg, — aki egyébként jól ismert, — amikor meglátott, végigmért és úgy tett, mintha soha az életben nem ismert volna. Mélységesen elszégyeltem magamat és ezután hiába hívtak, többet nem mentem közéjük. Január hónapban újra megkezdődött az egyetemen a tanítás és le is vizsgáztam. És itt megakadt. Levizsgázott Nagy Kálmán, megszerezte a mérnöki diplomát, de nem kapott munkát. Három hónapon keresztül próbálkozott, egyik munkahelyről, a másikra ment, ellenforradalmi tevékenysége miatt sehol sem merték felvenni. így került Dombóvárra a Fémtömegcikkgyártó Vállalathoz, ahol — miután őszintén elmondta problémáit, — elsősorban az embert a fiatalt látták benne. —* Egyszerűbb lett volna az a sablonos elintézési mód, hogy tovább adom — mondj á Tengeréi Gyula elvtárs, a vállalat igazgatója. — Az üzemi pártszervezettel együtt azonban úgy határoztunk, adjunk lehetőséget és alkalmat arra, hogy hibáit jóvátegye, hisz osztályhelyzeténél fogva hozzánk tartozik. Természetesen egyelőre vezető állásba nem kerülhet, ezért dolgozik a munkapadnál. Nagy Kálmán, úgy látszik, helyre akarja hozni hibáit, jelenleg egy újításon, egy vasbélyegző szerkezet elkészítésén dolgozik. Közben szabad idejében sokat rajzol, s egy kisebb méretű háztartási hűtőberendezés konstrukcióját tervezi. S ahogy ezekről a problémákról beszél, és ahogy mondja, érezhető, hogy nem érzi magát biztonságban és nem érzi magát a helyén. És függetlenül attól, hogy többször hangoztatja „szeretek dolgozni’’ és „nem számít”, hogy hol dolgozom, érezhető rajta méltatlannak tartja, hogy diplomával a zsebében, nem fehér köpenyes mérnök, hanem olajoskezű beosztott. — Tudom, hogy az eljátszott bizalmat nem lesz könnyű visszaszerezni, de tisztában vagyok azzal is, hogy sokkal tartozom az államnak, a társadalomnak, amely több, mint 100.000 forintot költött az én taníttatásomra. Éppen ezért olyan munkaterületre szeretnék kerülni, ahol tudásomat ki is tudnám fejteni — mondja. Úgy gondoljuk, ez csak idő kérdése. Erre is sor kerül majd, mert Nagy Kálmán mellett ott vannak a kommunisták, akik fejlődésében nézik az embert és ténykedéseik alapján bírálnak, vagy dicsérnek, de ugyanakkor a felelősséget is érzik' egy értelmiségi fiatalemberért. POZSONYI IGNÁCNÉ A HUMOR TRAGÉDIA *- /éi— — — Ugye mondtam, hogy ne vegyél annyi léggömböt!9 ISMERI A LAKÓTÁRSÁT EZ MÁR BAJ • • •_ — És miért vagy ilyen lehangolt? — Nincs nálam szerencsétlenebb flótás ... — Nó, bökd már ki! — Hát tudod, tegnap este el akartam vinni a Pirit a moziba. Alig csöngettem be a lakásba, kirohant az anyja, egészen ki volt magából kelve ... „Mondja fiatalember — rontott nekem — tulajdonképpen milyen szándékai vannak magának a lányommal? — No és, úgy tudom komoly szándékaid vannak? — Persze. Csakhogy a Piri közbekiáltott: „De Anyu, hiszen nem ez az igazi...” A FILM ÉS A FÜSZERÜZLET Egy ifjú filmsztár Middle West egyik kisvárosába VILÁGÁBÓL NEKI VAN IGAZA! — Ugye mondtam, hogy Apu az első sorban ül.,. MOST PRÖBÄLJA MEG... — Na, mi van Mihály, miért nem indulunk? Te mindig azzal hencegtél, hogy milyen jól tudsz vezetni. FAKIROK A MÚZEUMBAN — Öregem, nem érdemes megnősülni, inkább vedd meg ezt... érkezik. Megszólítja a főutca sarkán álló közlekedési rendőrt, felvilágosítást kér tőle, amire egyébként semmi szüksége —, de abban reménykedik, hogy a rendőr felismeri és így jobban fel tudja magára hívni a kisváros lakosainak figyelmét. A rendőr készségesen válaszol, de nyilvánvalóan nem ismeri meg a hozzáforduló ifjú óriást. — Hogyan, ön nem ismert meg? — csodálkozik sztárunk. — Tényleg nem tudja, hogy ki vagyok? — Dehogy nem — feleli a hajthatatlan rendőr. — Bizonyára ön az, aki meg akarja vásárolni a füszerüz- letet ott lenn, az utca másik oldalán. — Hogy jut eszébe — szól a szinész lenéző mosoly- lyal. — Hát nem látta a legutolsó filmemet? — Persze, hogy láttam — feleli a rendőr rendíthetetlen udvariassággal. — Hiszen épp ezért gondolom, hogy füszerüzletet kíván vásárolni. Távoli fény V. Valami halvány reménysugár, mint a sötétben távol pislákoló, fel-felvil- lanó fény derengett fel bennem a megmenekülés reménye. Semmi közelebbit nem tudtam remélt megmentemről, még csak elképzelni sem próbáltam, hogy ki az, úgy is hiába. Nem gondolkoztam rajta, de jóleső érzés volt tudni, hogy valaki tesz valamit értem, míg én a kínzásoktól rettegek. Éreztem, hogy érdemes remélnem abban, hogy nem börtönöz- tek be minden becsületes embert, élnek kint elvtársak, akik gondolnak ránk, akik visszavárnak bennünket, hogy a szétszórt sorokat újra egyesítsük. Ez bátorságot öntött belém, s másnap vigyáznom kellett, hogy szemébe ne mosolyogjak az őrnek, szememben azzal a fénnyel, ami azt mondja, hogy rettegjetek ti, mert mi elfogyhatatlanok vagyunk, mert igazunk van ... Az őr is mosolygott, amikor letette az ajtó mellé a darab kenyeret, s most nem fordult ki azonnal, mint máskor szokott, hanem egy ideig nézett mosolyogva, mintha gondolataimra válaszolva azt akarná mondani, hogy az ő kezükben vagyok és azt tesznek velem, amit akarnak. Meg is ölhetnek, ha jónak látják ... Aztán az ajtónak támaszkodva, miközben puskájának szuronyát piszkálgatta maga előtt, mintha egyéb gondja sem lenne, megszólalt: „Hogy érzi magát elvtárs?!” Az utolsó szót nagyon kihangsúlyozta és a szája gúnyos mosolyra húzódott. — Nagyon jól — válaszoltam színlelt nyugalommal, bár nagyon idegesített a kérdés és nyugtalanított az őr viselkedése. — Hát akkor csak siessen, mert nem sokáig... — Ebből a fél mondatból semmit nem értettem meg, de annál jobban meglepett, mert a hangsúly, ahogyan mondta és szája körül a gúnyos mosoly nem sok jót jósolt. Amikor elment, már biztosra vettem, hogy rövidesen visszajön és visznek, hogy kivallassanak ... Volt egy kis ceruza végem, meg egy darab tiszta papírom, amit az ismeretlen jótevőm adott és a kabátom bélése alá ■ rejtettem nagy gonddal, hogy észre re vegyék, azt most elővettem és az egyik sarokba húzódva írni próbáltam. Úgy éreztem, hogy sok mindent kellene leírnom, de amikor hozzá akartam kezdeni, sehogy sem tudtam leírni az első szót. És folyton az járt az eszemben, hogy tulajdonképpen nincs is kinek írjak, mert soraim úgy sem jutnak el senkihez ... Ha megérném az éjszakát így, akkor talán az ismeretlen eljuttatná haza, de nem reméltem már. Eddig mindig izgatottan vártam a sötétet, most egészen elfeledkeztem róla, s meglepetésszerűen jött, mire észrevettem már sötétségbe burkolóztak a falak, csak az ablak helyét jelezte derengő szürkeség s ebből arra következtettem, hogy kint felhős az ég. A percek óráknak tűnő lassúságai vánszorogtak. Homlokomat veríték verte ki, szám kiszáradt, s megittam utolsó csepp vizemet is. A levegő tikkadt volt, s most különösen éreztem azt, a gyomrot összeszorító bűzt, ami a cellában terjengett... Azt se vettem észre, amikor kint megeredt az eső, csak később lettem figyelmes a suhogásra és locsogásra, s lassan a cellába is beszökött az eső üdítő illata. Olyan volt ez, mintha a mezőn nagy nyárban hűvös szellő simogatna. Onnét hozott valami illatot, a rétekről, a mezőkről egy kicsit a virágokról és a fák leveleiről. Éreztem, hogy közeledik az idő, amikor az ismeretlennek jönni kell. Mereven figyeltem az ablakot, s nemsokára úgy láttam, mintha árnyék libbent volna el előtte. Majd suttogó hangot hallottam s már tudtam, hogy ő az. — Valami készülődik — súgta sietve, amikor az ablak alatt álltam, s már meg is jelent egy kis csomag az ablakban és himbálózva ereszkedett le. — Gyorsan edd meg! , Megettem a krumplistésztát, ittam rá nagyot a kulacsból, s már ment is fel a csomag. — Köszönöm. — suttogtam. — Semmi — válaszolta. — Figyeljük, hogy mi lesz... Már meg akartam kérdezni, hogy többen vannak-e, meg a levelet is át akartam adni, amit írtam, de már nem volt rá időm, mert a folyosón gyors léptek közeledtek, s a cella ajtaja előtt elhalkultak. Kulcs csi- kordult a zárban és mire megfigyelhettem volna, hogy kik lépnek be, a hirtelen feltáruló ajtóból két ember rámugrott és a földre tepertek. Kezeimet hátracsavarták és összekötöztek. Amikor készen voltak velem, mindketten felálltak talprarántottak engem is és az ablakkal szembeni falhoz állítottak. Egy gyors pillantást vetettem az ablakra, s úgy láttam, hogy az árnyék még mindig ott van ... Ekkor a folyosóról egy gyér- tyás ember lépett be és megállt mellettem. Utána még valaki bejött, s amint felém közeledett, láttam, hogy valami magasra lendül előttem, majd mintha késsel hasítottak volna az arcomba. Éreztem, hogy az ütés nyomán vér serkent ki, mely lassan folyt végig az arcomon. Éreztem saját vérem ízét. (Folytatjuk) Buni Géza
