Tolna Megyei Népújság, 1957. november (2. évfolyam, 257-282. szám)

1957-11-07 / 262. szám

«4 {óMfáUd&tnUólduUúHáfyi Hatvanöt év nyomja már a vál. lát és még mindig dolgozik. Pe­dig nyugalomba vonulhatna már e hosszú, küzdelmes élet után megérdemelné a pihenést a há­tai Patonai János, telne rá a nyugdíjból is, amit a Szovjet­unióból kap. A termelőszövetkezet bognár­műhelyében találtunk rá, éppen egy kocsinak az oldalát javította. Amikor megkérjük, hagyja egy kicsit félbe munkáját, hadd be­szélgessünk életéről, munkájáról, az egyszerű emberek szerénysé­gével szabódik, hiszen abban „nincs semmi különös, semmi érdekes. Azt tettem, ami minden igaz munkásember kötelessége.’“ Valóban, élete egy munkásem­ber élettörténete, aki ^közkatona a munkában, közkatona a harc­ban is. Egyike azoknak a mil­lióknak, akik negyven esztendő­vel ezelőtt fegyvert fogtak, hogy végetvessenek az elnyomásnak, a kizsákmányolásnak, egyike azok­nak a millióknak, akik 16 évvel ezelőtt a fasizmus sötét erőivel szálltak szembe. Egyike annak a soktízezer magyarnak, akik az orosz proletárokkal vállvetve har coltak a forradalom győzelméért, akik tudták, hogy az orosz nép hősi harca nem csak a világ egy- hatodán változtatja meg az évez­redes elnyomást, hanem elindí­tója annak a történelmi folya­matnak, amit méltán neveznek az egész emberiség hajnalhasa­dásának, ami nálunk is forrása az új, szabad életnek. HADIFOGOLYBÓL VÖRÖS - KATONA — Tényleges katona voltam — kezdi élettörténetét Patonai bácsi —, amikor kitört a világháború. Minket vittek ki elsőként az orosz frontra. 1915 januárjában) fogságba kerültem, Szibériába vit tek bennünket. Ott ide-oda do­báltak bennünket, istenhátamö- götti erdőkben termeltük ki a fát. A hírek nagyon lassan jár­tak arrafelé, alig hallottunk va­lamit a nagy változásokról. Egy­szer egy „idegen“ magyar hadi­fogoly jött a barakunkba. Elő­ször az tűnt fel nekünk, hogy fegyvere van. Hogyan lehet az, hogy amikor mitőlünk még a bicskákat is elszedték, nála puska van. Szavaiból aztán meg­értettünk mindent. A forrada­lomról, Leninről beszélt, arról, hogy itt a szabadság nem csak az orosz munkásoknak és parasz­toknak, hanem nekünk, magyar hadifoglyoknak is. Elmondta, hogy a jekaterinburgi magyar hadifoglyok közül sokan beálltak a Vörös Hadseregbe. Több se kellett nekünk. Adja­nak csak fegyvert — mondtuk. — így lettem én is tagja a Vörös Hadseregnek. Először Kolcsak el­len harcoltunk, majd 1919-ben Moszkvába mentünk. Tudtuk már, hogy Kun Béla 18 ezer kom­munistával hazament, itthon ta­nácsköztársaság van. Moszkvában szervezték azt a volt magyar hadifoglyokból álló egységet, amely majd hazajön, hogy segít­sen a proletárdiktatúra védelmé­ben. Sajnos, elkéstünk. Éppen in­dultunk volna, amikor megjött a szomorú hír, hogy a Magyar Ta­nácsköztársaságot leverték. Ekkor az „Élelmezési front’“-ra osztottak be. Éhezett Moszkva, Petrográd, éhínség volt majdnem az egész országban. Szibériába mentünk élelemért. Persze, ez nem volt olyan egyszerű utazás, útközben gyakran támadtak meg bennünket a fehérek. Az egyik fordulónál csonkavágányra irá­a föld, a munkásoké a gyár, a népé a hatalom. A nyomdában a nők és a nálá­nál is öregebbek veszik át a ve­zetést, az olyan munkákat, amit eddig fegyverfogható férfiak vé­geztek, Patonai Jánosi, aki nem csak mint ember, hanem már mint bolsevik is ..öreg’“, rövid kiképzés után géppuskásként harcol Moszkva védelménél. A túlerőben lévő fasiszták be­kerítik egységüket. Nyolcadma- gával, egy tiszt vezetésével az erdőbe megy. Hol van már az a fiatal katona, aki 1915-ben örült, hogy fogságba került, hogy meg­szabadult a fegyvertől? — És hol vannak azok az idők?... Ak­kor nem volt értelme és célja a harcnak. Most pedig — elvágva a világtól, egységüktől, ott árta­nak a megszállóknak, ahol tud­nak. Telefonvezetékeket vágnak el, kisebb szállítmányokat tá­madnak meg. A cél: Átvágni ma­gukat a fronton, újra találkozni a harcoló egységekkel. Nem sikerült. A németek be­kerítik a házat, ahol nyolcadma- gukkal meghúzódtak, fogságba estek. Szerencséjükre egy német egészségügyi alakulat ejti fog­ságba őket, ahol több volt a fa­siszták számára is megbízhatat­lan katona — köztük néhány kommunista is — így élet- benmaradnak. Ott ápolják a se­besült szovjet katonákat. Ami­kor megtudják, hogy Patonai magyar megengedik, hogy írjon haza, Bátéra. Csodával határos módon, közel kétévi fogság, több­szöri vallatás után, a németek át­adják a magyaroknak, nyolc hó­napot tölt a komáromi internáló­táborban, mire hazakerül Bátá- ra, öreg szüleihez, akik mée most is féltve őrzik 18 éves ko­rában bevonult és azóta sem lá­tott fiuk ruháját. ITTHON A bátai szivattyútelepre kerül dolgozni. Tapogatódzik, kikkel lehet itt őszintén beszélni. Prant- ner elvtárs, aki szintén ott dol­gozik. nyugtatja meg. „Én tőlem ne féljen, én is úgy gondolkodok, mint maga.’“ T. Sümegivel és más elvtársakkal együtt hallgat­ják és terjesztik a moszkvai hí­reket, kezdik szervezni a pártot. Közben jószándékú, becsületes emberek figyelmeztetik: „János bácsi, vigyázzon, kik előtt beszél, mert magát nagyon figyelik." A felszabadulás után hivatalo­san is megalakítják a Magyar Kommunista Párt bátai szerveze­tét, az egyik alapító tag Patonai János. Amikor az Ármentesítő reakciós vezetői szabotálják a munkát, azt akarják, hogy üzem­anyag hiányában a szivattyúk mondják fel a szolgálatot, az öreg bolsevik egyike azoknak, akik megszervezik a naprafogósajto- lást, hogy az így nyert olajjal működtessék a gépeket. , 1946-ban — mint szovjet állam-' polgárnak — „haza“’ kell mennie,' de a saját és az itteni pártszer-' vek kérésére megengedik, hogy, visszajöjjön. A termelőszövetke-, zet egyik alapítótagja, egyik leg-, jobb dolgozója lesz. Az októberi' elleniorradalcm után ismét az el-' sők közt segíti a pártszervezet és' a szövetkezet talpraállását. I Amikor azt kérdezem, hogy most melyik a hazája, a Szovjet-' unió, vagy Magyarország, látszik1 a szeméből, hogy nem érti a kér-1 dést. Elmosolyodik aztán és úgy, mondja: „Mind a kettő. Itt szü-, lettem, ott dolgoztam többet. Ot-i tan ezért a hazáért is megtettem' mindent, itteni munkámmal azt' a másikat, a világ proletárjainak' nagy hazáját is segítem.” A születésének negyvenedik évfordu lóját ünneplő Szovjetunió hozta el 1 népünknek is a szabadságot, 1945 tavaszán, tette lehetővé, hogy a dol­gozó nép legyen a gazdája az országnak. Földoszíó parasztok 1915-ben.J L- T £ Nagy szocialista alkotásaink egyike: Sztálinváros. nyitották a vonatot, majd meg­támadták az ellenforradalmár ban dák. A második fordulónál pedig felszedték a síneket. A kronstadti lázadás híre bátorította fel a ku- lákokat a támadásra. Úgy kellett dolgozni a pálya megjavításán, hogy egyik kezünkben a szer­szám, a másikban a puska volt. Szerencsére Omszkból is kaptunk segítséget, így vissza tudtuk verni a támadást és az élelmiszert is gyorsan Moszkvába vinni. 1921-ben társaimmal együtt le­szereltem. Hazajöhettünk volna, de nagyon rossz hírek jöttek ak­kor Magyarországról. Mi lesz ve­lünk itthon, ahol Horthy az úr? — gondoltuk. így hát sokan, — főként azok, akik még nem vol­tak házasemberek — kint marad­tunk. A BOLSEVIK PÁRT TAGJA Patonai János, amikor a szov­jethatalom véglegesen legyőzte az intervenciósokat, az ellenforradal már lázadókat, leszerelt. Dolgo­zott építkezéseken, gyárakban. Legkedvesebb emlékei közé a „kommunista szombatok“’ tartoz­nak, amikor sok társával együtt — munkaidőn túl — dolgozott. Romokat takarítottak, erdőbe mentek fáért, ha kevés volt a tü­zelő. Egy alkalommal látta Le­nint is, amint a munkásokkal együtt cipelte a gerendákat. 1924 egyik zord januári napján hallotta meg a gyászhírt: Lenin meghalt, ő is ott volt azok közt, akik órákig álltak sorba azért, hogy megpillanthassák a ravata­lon Lenint, ott volt a temetésen is. Ekkor döntött véglegesen arról, hogy belép a pártba. —• Nagyon megnézték ám ott, hogy kit vesznek fel — emlékezik vissza az öreg harcos — sokáig vitatkoztak a taggyűlésen egy- egy jelentkezőnél. Nagyot dobbant a szívem, amikor olvasták: „Iván Ivanovics Patonai.“’ És a taggyű­lés egyhangúlag fogadta el felvé­telemet. Egyik ajánlóm, tanítóm, Nyisztor György elvtárs volt. A NAGY HONVÉDŐ HÁBORŰ ÖNKÉNTESE 1941 június 22. A fasiszta Né­metország orvul megtámadja a Szovjetuniót. Patonai János már az ötvenedik évében jár. Már túl van a katonköteles koron, ott­honmaradhatna, munkahelyén, családjánál. De amikor a nyom­dában — ahol tíz éve dolgozik — gyűlést tartanak, az elsők közt jelentkezik önként a frontra. El­határozásához az utolsó lökést az adja, hogy megjött a hír: Horthy Magyarországa is háborúba lé­pett a Szovjetunió ellen. A harc tehát nemcsak a szovjethatalom megvédéséért, a fasiszta Német­ország ellen, hanem a magyar fa­sizmus ellen is folyik. Azért is, hogy itthon is a parasztoké legyen Tiszteletadás a szabadságot hozo szovjgt hősök emlékművénél. Kombájn arat a termelő szövetkezetek gabonatábláin.

Next

/
Thumbnails
Contents