Tolna Megyei Népújság, 1957. november (2. évfolyam, 257-282. szám)
1957-11-24 / 277. szám
8 TOLNA MEGYEI NEPÜJSAG 1957 november 24. Eltűnt kerékpárok nyomában VASÁRNAPI HUMOR Mostanában igen sok kerékpár tűnik el és méghozzá nem is valami természeti csoda általa hanem egyes „embertársak” jóvoltából. — Különösen azóta van ez így, amióta megszüntették a régi kerékpáriga. zolvány-rendszert. Sőt% némelyik ember annyira nem „igényes” a kerékpárlopásoknál( hogy azzal sem törődik, hogy ki a tulajdonos. Fuksz Ferenc öcsény, József Attila-u. 17. sz. — például a saját apjának a kerékpárját lopta el, aki Szekszárdon lakik. Persze nem „közönséges lopással”, hanem egy kis fondorlattal. Kölcsönkérte apjától a kerékpárt, s amikor megkapta. este már értékesítette is a kerékpárt. A pénzt pedig elmulatta, elkártyázta. Egy másik alkalommal a szekszárdi húsüzemből lopott el egy kerékpárt. Munkát keresett a húsüzemnél — azért ment oda — de közben talált egy kerékpárt a falnak támasztva és amikor kifelé jött, felült ró és hazament vele öcsénybe — vagyis ellopta. A kerék pár Kerecsei Lajosé volt. Hazatérve bekapcsolódott egy kártyapartiba és kártyázás közben el is adta a kerékpárt. Az eladásnál azonban egy kis pechje volt' mert pont olyan ember, nek adta el a kerékpárt, aki szintén a húsüzemben dolgozik és így mindjárt ki is tudódott a dolog. A .,miértet” nehéz lenne megmagyarázni. Fuksz Ferenc szeret mulatni, a másik szenvedélye pedig a kártya — s ugyanakkor nincs állandó munkája. Ez persze nem kimondottan „társadalmi bűn”, hanem Fuksznak a bűne, akiben erősebb a vonzódás az alvilági élet iránt mint a tisztességes munka és a velejáró becsületes megélhetés iránt. Németh István, Szekszárd, Béke- telepi lakos a Mátyás király utca végénél lévő kocsma elől lopott el egy kerékpárt. Németh az építőiparban dolgozik s reggel akkor vette észre a kocsma előtt az őrizetlenül hagyott kerékpárt, amikor a munkára ment. Felült rá és elhajtott vele. Utközben azonban „lelkiisme- retfurdalása” támadt amiatt, hogy hátha észrevette valaki és ezért az ‘ árokba dobta a kerékpárt. Jól sej. tette, valóban kitudódott' hogy ki a kerékpártolvaj. Mikor megkérdezték tőle, hogy miért tette, azt válaszolta hogy a saját kerékpárját akarta belőle kijavítani... Természetesen nemcsak ilyen kerékpárlopási ügy van, hanem olyan is. amelyen végül még maga a „sértett” is nevet. Gyenis Ferenc tolnai lakos például október 25-én feljelentést tett a rendőrségen' hogy október 16-án reggel ellopták a kerékpárját a munkásotthon elől. Annak rendje és módja szerint elrendelték az ügyben a nyomozást, de a kerékpár nem került elő. Egy alkalommal aztán megszólította Pata János — ugyancsak tolnai lakos — Gyenist: — Mikor viszed már el tölünk azt a kerékpárt? Útban van, kellene már a hely ... Gyenis egy darabig nem tudott szóhoz jutni . a csodálkozástól, de végül Pata megmagyarázta a dolgot: — Egy kicsit többet találtál inni a kelleténél és behoztad hozzánk, hogy nem maradhatna-e itt egy darabig a „bicikli”. Mi szívesen adtunk szállást, de azért szeretnénk, ha már elvinnéd még ha nem is emlékszel az esetre. Szerencsére ez nem mindennapos eset, de az annál gyakoribb, hogy a kerékpár azért tűnik el, mert a gazdája őrizetlenül hagyja és hát a tolvajoknak más sem kell' mint egy kínálkozó alkalom... Miért jó a tanács önállósága az adókezelésnél? Alig Tan község, ahol ne lenne két vagy több azonos nevű ember. Egykét évvel ezelőtt, amikor még az adónyilvántartásokat a járási tanácsoknál vezették, történetesen összecserélték őket és tévesen vetették ki az adót. hosszas utánjárásba került, amíg az illető gazda tisztázta, mennyi adót is kell neki tulajdonképpen fizetni. Mennyivel egyszerűbb most ez. Éppen a minap volt hasonló eset Fácánkerten. Ott legalább hat-hét Horváth István nevű ember van, nem csoda, ha néha összetévesztik őket. Az egyik Horváth István nagy méltatlankodva kereste az adpügyi megbízottat, csekkeket, papírokat szorongatva a kezében. — Nem tudom, hova gondolt, hogy hátralékosnak írt ki, amikor én már egész évre kifizettem — zsörtölődött. Elővették az adófőkönyvet, hamarosan megállapították, hogy valóban másik Horváth Istvánról van szó, egy órába sem tellett. Azelőtt viszont jó volt, ha egy nap alatt elintéződött az ilyen eset. Mégis csak hasznos, ha önállóbb a községi tanács. EBÉDIDŐBEN — Halló, kartárs! Ott milyen kaját főznek? BABONÁS HOLDKÓROS — Ajjaj, fekete macska! Valami kellemetlenség fog érni. A VESZÉLYES NÖ Három ifjúkori jóbarát véletlenül összetalálkozik egy kiállításon. Minthogy évekig nem tudtak egymásról, megbeszélik, hogy együtt töltik az estét. Egy kedélyes vendéglőben ki-ki elmeséli élete folyását és így arra is sor kerül, kj hogyan ismerkedett meg feleségével. — Egy vasúti fülkében utaztunk Salzburg felé — meséli az első barát. — ö elvesztette menetjegyét és ennivalóan édes volt gyámoltalanságában. Segítettem neki keresni és végül meg is találtuk a menetjegyet — két szendvics között. Mondhatom,' ez valóban szerelem volt az első látásra... — Én meg a moziban ismertem meg — meséli a második barát. Egymás mellett ültünk, s ő olyan szívet- tépően zokogott, amikor a hős meghalt, hogy kénytelen voltam zsebkendőmet kölcsön adni. Négy héttel később jegyesek voltunk ... — A mi első találkozónk egészen másként folyt le! — meséli szélesen mosolyogva a harmadik. — Képzeljétek csak el: nyugodtan állok, egy cigarettát szívok, s nem gondolok semmire. Egyszerre csak nekem jön valaki hátulról, leüti a kalapomat a fejemről, felborít, s rámdől. Majd megfullasztott. így ismertem meg ..: — Szent isten! — szömyűlködik a két jóbarát. — Micsoda hárpia lehet! — Aztán miért rontott úgy neked? — Eszeágában se volt nekem rontani, — kel felesége védelmére a harmadik barát. — Pár perccel előbb csatolt fel először életében síléceket... KÉP SZÖVEG NÉLKÜL Amikor Mark Twain még az „Arizona-Kokers“ kiadója és főszerkesztője volt, megjelent nála egy fiatal költő. — Szerkesztő úr, engedje meg, hogy átadjam magának ezt a borítékot. Igaz, meg van már círae*re, de gondoltam, jobb, ha magam adom át — mondta az ifjú. — És mi van benne? — kérdezte Mark Twain. — Legújabb versem. Kérem, olvassa el most mindjárt, s ha úgy kívánja, szívesen változtatok rajta. Mark Twain eleget tett az ifjú kérésének. Gondosan átolvasta a kéziratot, majd így szólt: — Tényleg arra kérem, változtasson rajta valamit. Mindössze egy apróságot. .. — Szívesen — váeott szavába a fiatalember. — Még pedig mit változtassak meg? — A címzést! — felelt szárazon Mark Twain és visszaadta a borítékot. KOMOLY «AKADÁLY — Mindössze két dolog gátolja magát abban fiatalember, hogy jó táncos legyen. — Mégpedig? — A két lába. HALDOKLÓ HUMORISTA Az örökéletű vígjátékok szerzője, a társadalmi fonákságok szellemes gúnyolója, Moliére, nemcsak mint író volt híres a maga korában, hanem mint színész is. Különösen komikus szerepekben aratott óriási sikereket, a közönség valóságos nevetőorkánnal kísérte groteszk mozdulatait, komikus arcfintorait. Amikor súlyos betegen feküdt ágyában és körülötte könnyeztek mindazok, akik őt szerették, így szólt hozzájuk: — Vigasztalódjatok, kedveseim, gondoljatok arra. hogy sokkal rövidebb ideig fogtok miattam sírni, mint amennyi ideig nevettetek rajtam. UJGUR ADOMA Afandi észrevette, hogyg tolvaj van a házban, s erre sietve elrejtőzött a pénzesládában. — Miért másztál ide? — kérdezte a tolvaj, felnyitva a ládát. — Nincs a házamban semmi olyan, amit elvihetnél, b szégyeltem szegénységemet. BIZTONSÁGOS HELY Diogenesz ókori görög filozófus, látván, hogy egy íjász semmiképen sem képes célbatalálni, odaállt e céltábla mel'é. — Miért teszed ezt? — Azért, nehogy véletlenül belémlőjj. * Az idősebb Alexander Dumas egy fiatal külföldi hölgynek megmutatta a párizsi állatkertet. A hölgy tekintete megállapodott egy szarvasbikán, amelynek fején két szarv helyett négy pomnázott. — Miféle állat ez? — kérdezte a hölgy. — ... Hogy is mondiam? — válaszolt Dumas. — Azt hiszem, egy özvegy, s most nősült másodszor. SZÜRET UTÁN ALATTUNK, a műúton, autók száguldanak, lovaskocsik zörögnek, kerékpárosok nyomkodják a pedált — mindenki siet. így van ez itt állandóan, ősszel éppúgy, mint tavasszal. Az egyik az ország másik felébe siet, a másik a szomszéd községbe, a harmadik ... Ki tudja... De száz méterrel idébb, a szekszárdi hegyoldalban már mintha „más” világ volna. A tanya ajtaja tárva-nyitva — erről látni, hogy a gazda, Föglein Vince, még nem költözött be „téli szállására”, a tulajdonképpeni otthonába, Mözsre. Bent ül a présházban egy fiatalabb házaspárral, akik az idén feléből munkálták a szőlőt. Előttük egy-egy pohár bor, s beszélgetnek. Látszik, hogy ráérnek. A termést már hordóba töltötték, a bekapá’ásnak is jórészt vége, és szinte észre sem veszik azt a sietős „külvilágot”, ami száz méterrel alattuk zailik a műúton A belső izgalom is elmúlt: nem mondják minden tíz percben, hogy „jaj, csak ne jönne valami istenv<”-és erre a szőlőre, mert akkor az idén is hiába dolgoztunk” és kémlelik állandóan az eget.. . Szíves fogadás . . . „Bőgi” ismerősök vagyunk. Az egyik tavasszal olyan felvételt akartunk készíteni, amelven a gazda „felújítást” végez a szőlőben, s ..Vince bácsinál” kötőtűnk ki: nagy szakértelemmel oltott. Akkor még nem volt könnyű ilyen „riportalanyt” találni, mert bizony nem sokan végeztek ilyen munkát. Vince bácsi valami ilyesfélét mondott: — Ha én öregszem is, legalább ez a szőlő fiatalodjék. Kár lene veszendőbe hagyni. .. A MEGÉLHETÉSÉHEZ is szükség volt e tőkék termésére — öreg nyug- dí as —, de a lelkiismerete sem hagyta volna nyugton, ha teljesen leveszi a gondot a szőlőről. Mert azért az igaz, hogy több dolog elvette azelőtt a szőlősgazdák kedvét, de azért aki igazán szerette a szőlőt, az nem mondott le róla — s az ilyen gazdák nem is jártak rosszul. Először is bemutatja a „portát”. Az egyik fő „büszkeségénél” kezdi, be- rámázott írásfélél mutat a falon. Ez egy oklevél arról, hogy a tavasszal második díjat nvert a szekszárdi borversenyen a sillerborával. — Na, de talán először kóstoljuk meg a termést, mert így hiába beszélek róla. Megkóstoljuk. Közben magyarázza, hogy meddig volt a kád csemegével. Nem volt tele a kád de ebhez tudni kell. hogy akkora kád van Vince bácsi présházában, hogv egv ember, aki már többet ivott két pohár bornál, „nyugodtan” bele tudna fulladni . . . Elmagyarázza, hogy a padláson van a daráló, s így szüretkor nem kell a puttonyosnak „felmászni” a kád tetejére. — Ez a szék pedig még a Garayké volt. .. — — Ez a présház és ez a szőlő a Garay-család tulajdona volt. — De talán igyunk egy pohárral... — Szóval a Garay-család birtokolta ezt és fiatalkoromban szokták mesélni, hogy micsoda kártyapartik voltak itt ebben a helyiségben. Amikor a mi családunk megvette tőlük ezt a szőlőt, még megvolt a Garayak pipagyűjteménye is. Abban a sarokban volt a pipatartó annyi szebbnél szebb pipával, hogy csak csodálkoztunk . .. BESZÉLGETÜNK GARAYRÖL. a híres költőről. Vince bácsi a legnagyobb tisztelettel beszél róla és az antik. Garavéktól származó tárgyakat, bármennyire is elhasználódtak már az idők folyamán, semennyiért sem dobná ki. A beszéd fonala visszakanyarodik a szőlőre, pontosabban a „szőlő- politikára”. A fiatal házasnár, akik művelték a szőlőt, sérelmezik a boradót. — Azelőtt is volt boradó, ezt nem hiszem, hogy eltörlik . . . — Na jó, tegyük fel, szükség van a boradóra, de miért van „fejadag”? — Ez tulajdonképpen kedvezmény, mert a „fejadag” után nem kell boradót fizetni... Itt közbevág a feleség: — Na jó, tegyük fel, erre is szükség van, vagy ha úgy tetszik, előnyös a termelőnek, de miért tesznek kivételt a férfiak és az asszonyok között? Mi miért nem érdemiünk meg annyi bort. mint a férfiak? Ha hiszi, ha nem, én többet dolgoztam ebben a szőlőben, mint a férjem. Ezen a téren miért nincs egyenjogúság? Azt hiszik, hogy ezzel mi asszonyok egyetértünk? Ha egyenjogúságról beszélünk, akkor legyen tel es egyenjogúság és ne csak akkor, ha szavazni kell, hanem ha akarok, ihassak meg akkora pohár bort is, mint a férjem, mert én sem dolgoztam kevesebbet, mint ő. ITT AZTÁN mór megállt a „tudomány”: nem volt „érv” az asszony ellen és hát — őszintén szólva — nem is nagyon mertem volna kikezdeni ezzel a haragos menyecskével, inkább megígértem, hogy „tolmácsolni” fogom a kívánságát a „telies” egyenjogúsággal kapcsolatban. Vince bácsi pedig látván, hogy még „elmérgesedhet” köztünk a helvzet. ugyancsak ..meggyőzően” közbeszólt: — Inkább talán innánk egy pohárkával . . . Ittunk, ittunk, ki tudja hányadszor ürítettük ki a poharakat, s mire valóban rátértünk volna az idei termés „értékelésére”, egyszer csak feltűnt, hogy mintha állandóan „szaporodnának” a poharak az asztalon. Igen, szaporodnak, sőt, némelyiknek mintha „dupla” üvegből lenne az oldala. Kóstoljuk níeg talán ezt is. Ez egy fehér bor lesz, még nem tisztult le ..: — Ez sem rossz — állapítottuk meg „szakértőén”, s csakhamar arra is „felfigyeltünk”, hogy némelyik pohár mintha mozogna is az asztalon. . . Az áldóját, mi lesz itt? Táncolnak a poharak? Nem sokáig álmélkodhat- tnnk ezen sem. mert Vince bácsi nagy kacagás közepette eképp böleselke- dett: — Tudják, a borban mindig az a legjobb ízű. ami a pohár fenekén van.. . Kóstolják csak meg ... „ELLENŐRIZTÜK” ezt a tanácsot is. s akkor már azt is meg tudtuk állapítani, hogy „száz méterre tőlünk a műúton a gépkocsik szabálytalanul közlekednek, az út egvik széléről a másikra szaladgálnak és bizony, ha ez így megv tovább, könnyen karambol lesz a vége ...” — Szóval . .. izé ... ez a bar is megérdemel egy második díjat. . . Boda Ferenc
