Tolna Megyei Népújság, 1957. október (2. évfolyam, 230-256. szám)
1957-10-20 / 247. szám
HÓDOLAT ARANY JÁNOSNAK Arany János: HAGYATÉK A mikor meghalt százezrek kí^ sérték utolsó útjára s az újságok napokig gyászkeretben jelentek meg. Az egész nemzet érezte, amit a ravatalnál Gyulai Pál patakzó könnyek között mondott: „Öh mennyit vesztettünk benned, óh, mennyi mindent takar e koporsó! A fájdalom elfojtja a szót, csak könnyeink omlanak.“ Valóban a nemzet halottja volt, mindenki tudta, hogy távozása pótolhatatlan hiányt jelent irodalmunkban. „Ha van könnyűtük, most sírjátok el!” — kiáltott fel a gyász első pillanatában Beöthy Zsolt. A kortársak csak a numen adest izgalmát érezhették, a lángelme közelségét; irodalomtörténeti szerepe, írói nagyságának és hatásának felmérése az utókorra várt. Mit adott nekünk, miről tudunk számot adni most, a fájdalmas halál het- venötödik évfordulóján? S egyáltalán, felmérhető-e nagysága és jelentősége, amikor irodalmunk 'gyújtópontját jelenti; minden szál hozzá vezet és egész modem irodalmunk tőle indul ki. Ö volt az első, aki megvalósított egy sajátosan magyar magatartást, de úgy, hogy kora egész Európájának műveltsége felgyülemlett benne. Magyar költő volt, talán a legmagyarabb, s éppen ezért világirodalmi jelenség is, akinek életműve csak Goethével és a legnagyobbakkal mérhető. * J^z. első mű, az Elveszett alkotmány minden szatírái éle mellett is magánviseli a debreceni iskola nyomait s az elődök és példaképek közelebb állnak Gyöngyösihez és Csokonaihoz, mint a kortársakhoz, akár Vörösmartyra, akár Petőfire gondolunk. Ezt érezhette benne a kortársi kritika is, elsősorban Vörösmarty, amikor olyan lesújtóan nyilatkozott róla. De a Toldiban már a kor minden ábrándja és eszménye megvalósul: a szabadságharcra készülő nemzet önmagára ismer a daliás Toldiban, akit ha gyenge szálak a nemesség-, hez is fűznek, mégis a nép fia s ezért tud és ezért kell diadalmas kodnia minden bajon és ármányon. De a Toldi már nem képzelhető el Petőfi nélkül: Arany előtt mindvégig a János vitéz lebegett. Petőfi a rá annyira jellemző rob- banékonysággal siet az ismeretlen költőtárs ölelésére s a barátság egy életre szól; Petőfi halálának sebét Arany élete végighordja magában. Mi fűzi őket ennyire össze? A közös cél, mindketten népköltőnek hívják magukat s olyan verseket akarnak írni, amiket a nép „magáénak, szívvéréből szakadottnak vall.“ „S mi vagyok, én kérded? — írja a Petőfihez intézett válaszvers ben. — Egy népi sarjadék, ki törzsömnek élek, érette, általa!” Petőfi az életét áldozta ezért, Arany a gazdag élet munkáját * M” adott nekünk, mit köszönhet neki irodalmunk? Voltaképpen mindent. A Toldi, a Buda halála a nemzeti eposzt jelenti, mely koncepcióban és megoldásban jóval a Zalán felett áll. Versei, elsősorban öregkori lírája nélkül elképzelhetetlen a modem magyar költészet, irodalomtörténeti, nyelvészeti írásai ma is nélkülözhetetlenek, verstani dolgozatai, elsősorban a nemzeti versidomról szóló, mai napig is alapja minden verstani tanulmánynak, fordításai, a csodálatosan zengő Hamlet, a lefordíthatatlannak vélt Aristophanes egyenértékűek az eredetivel. Évszázadok mulasztását pótolta s évszázadokra előre kijelölte irodalmunk útját. Néha arra gondolok, milyen szegények is lennénk nélküle! * Ismét Gyulai megrendítő gyászbeszédét kell idéznünk, aki így jellemezte az Eltávozottat: „A magyar jellem valóságos typusa voltál, minden erényeivel, gyöngesé- gei nélkül.’1 Ez a csodálatos szellem mindvégig megőrzött valamit magában a szalontai aljegyzőből; szerény volt, bátortalan, visszahúzódó és mindenek előtt szemérmes, aki állítólag a feleségéhez írt szerelmes verseit is eltüzelte. Egy kicsit mindig vidéki maradt, aki élete végéig sóvárogva gondolt Szalontára és a „független nyugalomra“, s aki soha nem érezte magát otthon az Akadémia díszes palotájában. Mindent magába temetett, elsősorban élete sok fájdalmát, Petőfi elveszítését és Juliska halálát; mindkettő égető sebe volt haláláig. Mert örökké barátok után sóvárgott s Petőfi halála után azt szerette volna ha Tompával kerülhet olyan meghitt viszonyba, mint Petőfivel. De a hiú és kicsinyes Tompa alig volt méltó a titáni baráthoz s ezt Aranynak is éreznie kellett. A többiek — beleértve Gyulait is — inkább csak ünnepelték, mint szerették, pedig Arany szeretetre sóvárgott, kedves, szerény baráti körre s ezért maradt élete végéig magányos. Ezt a magányt csak Piroska, az imádott unoka tudta feloldani. fis bátor volt, nem Petőfi lobogó temperamentumával, hanem a maga csendes, de konok módján s ő írta a legszebb vallomást a hazához a Bolond Istók második énekében: „Halálba mennék érted, ha kívánnád...” A wallesi bárdok keletkezésének története közismert; a császárban Arany életének legnagyobb fájdalma leányának, Juliskának elveszítése volt; aki 1865 december 28-án halt meg. „Ügy ismerem önmagamat, — írja később sógorának, Ercsey Sándornak —, mint akinek fájdalmai az idők múltával nem enyhülni, de növekedni szoktak.” Ezt a mérhetetlen fájdalmat csak az unoka, Széli Piroska tudta enyhíteni. Az unoka majdnem állandóan Aranyéknál lakott s az a néhány levél, amit Karlsbadból, illetve — az utolsót — a Margitszigetről írt hozzá Arany János, nemcsak a szeretetnek megindító megnyilatkozásai, hanem fényt vetnek Arany jellemére, emberi magatartására is. Az első levél 1870 július 22-én kelt Karlsbadból, „Széli Piroska unokámnak,- ötéves korában áldó szeretettel” címzéssel. A rövid levél így végződik: „No látod, lelkem, Te nekem levelet írtál, hát én is írtam neked külön, ez a te leveled lesz, jó helyre eltedd, hogy nagyobb korodban is elolvashasd, mikor tudsz olvasni. Csókollak édes kisleányom, áldjon meg a jó Isten, akihez oly szépen imádkozol minden este; azt kívánja a te szerető nagyapád.” A következő levél 1872-ben íródott, ugyancsak Karlsbadból, július 22-én Piroska születésnapjára, a következő címzéssel: „Széli Piroska kedves unokámnak szíves szeretettel Pesten”. A levél így szól: .,Kedves kis Piroskám! Mikor te ezt a levelet megkapod, akkor már elérted születésed napját és te hét esztendős csak a szabadság eltipróját, a hazafiak lemészárlóját tudta látni. Ezért tiltakozott kétségbeesve, amikor 1867-ben a legnagyobb kitüntetést, a Szent István-rendet akarták neki adni. „Azt sem tudom, mi következménye lenne, ha én e fejedelmi legfensőbb kegyet magam tói elhárítanám — írja a kultusz- miniszternek —, de úgy érzem, hogy helyzetemben e következményt kellene választanom inkább.“ S amikor nem tud kitérni a keserű kitüntetés elől, kiköti, hogy soha fel nem teszi, Tompának pedig megírja: „Azt pedig rajtam ugyan meg nem látja senki.1’ Petőfit még mindig gyászolja, s Juliska halála örök fájdalma marad. A kitüntetésről csak kétségbeesve tud írni Tompának: „Körömmel vájnám fel lányom sírját s akkor én kereszt után járok!’1 • utókor csak megilletődéssel tud állni emberi és írói nagy sága előtt, s az évforduló ünnepségein azt kell kérdeznünk, írónak és olvasónak egyaránt, emberségben és magyarságban méltóak vagyunk-e hozzá s méltóak vagyunk-e az Ő ünneplésére? Sokat tanultunk tőle, de nem kellett volna többet tanulnunk? Sokat kaptunk Tőle, de nem kellett volna jobban megbecsülnünk? Ha rá gondolok, mindig büszkeség fog el, hogy magyarnak születtem. S ha á magyarságból minden elpusztulna s csak az ő művei maradnának fenn, akkor is, pontosan és maradéktalanul meg lehetne állapítani, milyen volt a magyar élet, a magyar jellem. Műve végérvényes és hibátlan, teljes egész. S úgy cseng ez a mű, mint a neve, mint a legnemesebb fém, az arany. Csányi László „Hát csak írni, mindég írni A manó se1 tudja mit? Nosza már a közönség is Lásson egyszer valamit!1’ Nem akarok több izgalmat: Mert — betegnek — izgalom, Ha olvassák itt is, ott is, Bírálgatják új dalom. Hadd maradjon, mi tizenkét Cv során belémfagyott! És ne haljak meg, mint koldús; Aki semmit sem hagyott. 1877 december 1. VÁSÁRBAN Gyékényes, abroncsos alföldi szekér, Honnan czipel a sors —se három egér? Hoztál-e pirosló új búza-magot? Mezők üde lelkét: friss széna-szagot? Odakünn már, ugy-e megért a kalász? Rét gyapja lenyírve; foly a takarás; Boglyák tetejéről egy-egy suta gém Néz szét aratóknak vidám seregén? Rég nem látta bizony vidámnak e nyájt, Minden nyara — új seb — a régire fájt: De talán most e nagy mezei jószág Áldást hoz az egyszer: szép Magyarország. Legyen is, legyen is megáldva e föld — Isten’ maga telke — mint rég azelőtt, Mikor én is „markot hajtani’1 kezdtem, S nem sikerült, bár hogy’ s mint igyekeztem. Így — vézna, ügyetlen testi dologra — Adtam fejem a bölcs tudományokra, Barázda helyébe1 szántván sorokat, — Nem kérkedem ezzel, mert azt se' sokat, De, hogy a mezőt, az anya-természet Kebelét elhagytam, sajog egy érzet, Holtig sajog itt benn, — s tüzesebben vér Látódra, te búzás alföldi szekér. 1877 július 9. cívmíniQáíi&$ Lzaeizi iLít&káiák&z léssz. Adja Isten, hogy e napot és utána még sok-sok napot és évet tölthess örömben, egészséggel édes apád, nagy- tnamád és mindnyájunk örömére, ha élünk. Neveljen fel a jó Isten, téged kedves unokám, szépnek, jónak. Légy engedelmes, szorgalmas kis leány; ezután már többet kell dolgozni, tanulni, mert már hét éves vagy, már okosnak kell lenned. Ezt a levelet Laczi bácsi lepecsételi neked az én pecsétnyomómmal, mely az édes anyádé volt, az* után ha elolvastad, kérd meg nagymamát, tegye el neked jó helyre, míg nagy leszesz, emlékül a te nagyapádra, a téged úgy szerető Arany Jánosra.” A következő levél Szalontára megy, ahol Piroska apjánál, Széli Kálmán szalontai ref. lelkésznél töltötte a nyarat. A következő évben ismét Karlsbadból kap Piroska levelet, ahol Arany oly szívesen időzött nyáron. A szalontai Arany- múzeumban őrzik Széli Piroska albumát; melybe Arany egy fényképet ragasztott, s ezt írta: „Széli Piroska kedves unokámnak tizedik neve-napjára emlékül Arany János.” 1876 augusztusában ismét Karlsbadból ír unokájának, s levelébe egy szál virágot is tesz: „Talán meg is sokallod már a virágot, mert hisz azok nem valami külö- nősek, de most mégis teszek ide egyeli Ez búzavirág, mely búzavetés közt te* rém. Itt ugyan az nincs, de van rozs meg árpavetés, amazt már kezdik aratni is: tegnap ott leltem a mezőn jártomban és leszakítottam nekedi Gondolj róla szegény édes anyád kék szemére, mely egykor te rád oly sze- retőleg nézett.” 1877 nyarán verset ír a tizenkét éves Piroskáról: De hogy ő nőtt én is nőttem; Alig ismerünk egymásra: ö kisasszony lett előttem, En meg neki óriássá. No engedjük kedvét telni , Ha okos lesz majd elhagyja — Legalább még nem szégyenli, Hogy én voltam... a nagyapja. Arany utolsó levele 1882-ből való és a Margitszigetről írta a tizenhét éves Piroskához, akit a levél címzésén már kisasszonynak titulál. A levél így hangzik: „Édes kis Piroskám! Szép tőled, hogy elég gyakran és részletesen tudósítasz bennünket élményeidről; viszonzásul én is megerőltetem egy kissé rég pihenő szemeimet, s írok nekedj hogy legyen emléked tőlem a leghosz- szabb utazásodra, melyet eddig tettél az életben. Azt szeretem, ha figyelmedet a mezei, falusi életre fordítod, látsz és tapasztalsz oly dolgokat, melyekről eddig fogalmad sem volt; mert ha a falusi leányt kinevetik a városbanJ bizony a városit is falun, ha azt sem tudja —. magról terem-e a kifli, vagy a földből ássák. Most már, ha eljuttok Korytnicára, ott pedig a szép természetet lehet megfigyelni, a szép életet, viseletét vésni az emlékezetbe. Fiatal személy ne utazzék mint egy koffer, hanem lásson meg mindent, ami előtte új és szokatlan. Az idő ugyan még most is fenyegető a korylnicai útra, itt is tíz-tizenkét fokban díder- günk, de talán a hó vége felé meg- fordul. Nem sok mulatságod volna édes Pi- roskám itt a szigeten most; sétálni is alig volna kivel, mert szegény nagymama talán még többet köhög (velem együtt) ezen a változó, rakoncátlan „szabad” levegőn, mint otthon a szobánkban. Váltig biztattuk egymást,• hogy lassanként majd megszokjuk, ha úgy nem leszünk vele, mint a cigány lova a koplalással. Gizi és Laczi bácsi a rossz idő daczára csaknem minden este kiülnek; elolvassák leveleidet, s ha Gizi kap} ő is kihozza. Szeretném kedves Piroskám, ha Sza- lontán léted alatt láttál volna valakit a testvérem szegény ivadékai közül, s ha különösen Jámbor Sándo- rékkal váltottál volna egy szíves, nyájas szót, hogy ismernék öreg bátyjo- kát a harmadik generátióban is és jót mondanának felőled. De már kifogyott a mécsből az olaj) azt is csodálom, hogy eddig tartott; apádat, mamádat, Sándor Bácsiékat ölelem. Lovasiékat tisztelem, téged pedig csókollak nagymamával együtt szerető nagyapád Arany János.” Ez a levél iúnius 15-én kelt, s pár hónappal később, október 22-én a déli órákban Arany László táviratát vitte a posta Nagyszalontára: „Szegény Atyám ma délben kiszenvedett.”
