Tolna Megyei Népújság, 1957. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1957-09-11 / 213. szám
1951 szeptember 11. TOLNA MEGYEI NÉPŰJSAG Ahol minden, minden ideaen... Sport és kultúrmunka Pár hét elmúlt már azóta, hogy Szekszárdon a Szekszárdi SC baráti köre a Sörkertben szépségversenyt rendezett, ahol gazdára talált a Szek- szárd szépe 1957. cím. Ezen az estén beszélgettem rövidebb ideig Sz. Nagy századossal, a baráti kör elnökével, a sport és kultúrmunka kapcsolatáról. Megvallom őszintén, hogy azóta mindig zavarban voltam, ha találkoztunk, mert a gyengén sikerült szépségversenyről és az elmaradt táncversenyről a valóság kedvéért nem írhattunk olyan jót, mint amit az ötlet és rendezés megérdemelt volna ... Akkor esti beszélgetésünk nem is a közvetlen eseményekre korlátozódott, inkább általánosságban arról folyt, hogy városunkban milyen ellentétek vannak a kultúra és a sport barátai között. Mert, hogy vannak, az biztos: tapasztalhatók egyik-egyik fél «pártolóinak megnyilatkozásaiból. S ezek a megnylatkozások, — bármely oldalról történjenek is —, nem hozzák egymáshoz közelebb a feleket, nem segítik, nem is célozzák a megoldás lehetőségét. A józan gondolkodás elkerülhetetlenül felveti a kérdést, hogy mi len ne akkor, ha e két tábor között megszűnne a széthúzás, az egymásra való rossz szemmel nézés és mi történne, ha segítenék is egymás munkáját. Ez is lehetséges, sőt szükséges is, hisz mindkét munka a dolgozók szórakoztatását szolgálja. Mert feltehető, hogy a kultúrmunkások valamilyen formában tudják segíteni a Sz. S. C.-t és fordítva. Ez a gondolái itt nem tart számot újszülötti fogadtatásra, mert felvetődött már másutt is, illetékes helyen — a kultúrházban — mégpedig a kultúrház igazgatójával folytatott beszélgetésünk alkalmával olyan formában, hogy a kultúrház Központi Művész Együttese példáúl hajlandó egy színházi előadásának teljes bevételét is a sportkör javára, támogatására felajánlani. Természetes, hogy a sportkör is megtalálhatja a módját — reméljük, a jó viszony kialakulása folytán meg is fogja találni, — hogy ezért, nem ellenszolgáltatást, de a tőle telhető támogatást megadja a kultúrház munkájához. Ki kell hangsúlyozni, hogy itt nem üzleti fogásokról van szó, hanem egymás munkájának megbecsüléséről és támogatásáról, amit mindkét fél egy cél érdekében végez. Nyilván nagy segítséget jelent a sportkörnek anyagi gondjaiban az előbb említett dolog, ugyanakkor nagy segítséget jelentene a kultúrháznak, ha a sportkör az autójával kisegítené a kultúrházat, amikor annak színjátszócsoportja vidéki vendégszereplésre megy. Természetes, hogy a nyers költségeket ebben az esetben a kultúrház fedezné. S mennyire szép lenne az, mennyire nyugodtabb légkört teremtene a város lakosságában, ha a kultúrházban — erre mód és lehetőség van — klubesteket, baráti találkozókat rendeznének a sportolók és kultúrmunkások. Maguk a résztvevők mindjárt műsorral is szórakoztathatnák a jelenlevőket. A kultúrház nagyon szívesen biztosít helyet a sportkör rendezvényeihez, s a sportkör is szívesen tartaná rendezvényeit a kultúrházban — ez volt tapasztalható a beszélgetések hangulatánál. Mégis, még mindig nem történtek komolyabb lépések ennek érdekében ... Üdvös lenne a jó viszony kialakítása azért is, mert sok olyan ember van Szekszárdon, aki egyik helyen hajrá SC-t kiállt, a másikon pedig „hogy volt”-tal fejezi ki tetszését. S reméljük, azt is megérjük, hogy a sportolók a kultúrházban, a kulturmunkások pedig a sportpályán drukkolnak, mint ahogy erre már példát is mondhatnánk. (b. g.) A szekszárdi vásár.. ... amelyet szeptember a-en, neuoi tartottak az idei legnagyobb vásárol közé tartozott megyénkben. Az állatvásár feltűnően nagy voll a kirakodóvásár viszont lényegesei kisebb a szokottnál. Különösen ser tést árultak sokat. A nagy kínála ellenére is azonban a sertés ára!------------------------------------—— MM—— L öket, amelyeket egy hónappal ez- lőtt 1300—1400 forintért adtak, most 800—2000 forintért lehetett csak negvenni. A kirakodóvásáron nagyon kevés -olt a népbolt vásározó részlegének :s a földművesszövetkezeteknek az írusító bódéja. Ezért aztán az egyéni ilárusítók viszonylag magas áron idták konkurencia hiányában ipar- ikkeiket. A zsibáruspiac uralta az egész drakodóvásárt. A sibárusok „kétes’ :s mégis drága portékáit azonban :evesen vásárolták. Érdekes esemény játszódott le a ásár egyik legtávolabbi sarkában íz italos sátrak mellett. Rózsa Jóséi né bajai asszony kolbászt sü- ött egy üstön és azt árulta. A ke- eskedelmi szervek, akik a piacot el- enőrizték, sokáig időztek a kolbászütő asszonynál. És az ellenőrzés so- án kiderült, hogy a 10 dekagrammos lecsókolbász“ darabkákat, amelye- :et az asszony 2 forintért vásárolt, negsütve 5 forintért árusítja. S;áz- itven százalékos nyereség még a lecsenyesiitőknek sincs megengedve. Inlfflhh a vérnarl Balogh Ádám hallgatott. Gondolatai nem követték a pap cikornyás, mezesmázas beszédét. Vad, konok, kétségbeesett gondolatok kergetőztek agyában. A körülötte állókat nyugatalanította a hallgatás. PETRASCH ezredes egészen közel lépett hozzá. A szavak sziszegve, követelőzve tódultak elő bajusza mögül. — Beszélj... Beszélj, mert kíváncsiak vagyunk a véleményedre. Amikor megszólalt, mennydörgő hangját visszhangozták a szekszárdi dombok. — Jegyezzétek meg bitangok, hogy Béri Balogh Ádám soha nem lesz áruló! Pillanatnyi dermedt csend után Pet- rasch kiáltása hallatszott: — Inkább a vérpadot választod? — Inkább a vérpadot. . . Petrasch arca rángatózni kezdett, mintha megtébolyodott volna, öklével az összekötözött fogoly arcába vágott. Feltörtek a szenvedélyek. Vad szitkok röpködtek, öklök zuhogtak, kardlapok csattogtak az elalélt, agyongyötört testen. S az útmenti szilfán, amely alatt a vérszomjas labanc csorda tombolt, egy éj- feketetollú holló károgott keservesen; s a csepegő esőben a szomorú tájon úgy tűnt a holló károgása, mintha halotti ének volna. Hauvál Tibor tüzét. A hangja haltlározott, magabiztos volt, amikor megszólalt. — Nem leszek áruló. Petrasch arcán hízelgő mosoly bujkált. Közelebb lépett a fogolyhoz, a hangja halkabb, melegebb lett. — Aranyláncot, tábornoki rangot kapsz a császártól, ha hozzánk állsz. Ez az utolsó alkalom. A kuruc világnak úgyis befellegzett. Nem válaszolt. Mereven állt az ellenség gyűrűjében. Szúrós tekintete valahová a távolba révedit. Vékonyarcú, fehér labancköpenybe burkolózó férfi lépett hozzá, szétnyitotta magán a köpenyt — katolikus pap volt. Ujjai idegesen morzsolgatták a nyakában függő apró ezüslt1 feszületet, amikor bársonyos hangján beszélni kezdett: — Gondolj a hat élő gyermekedre, a feleségedre, még mielőtt végleg döntenék Apósod, gróf Festetich Pál magas beosztást biztosít számodra a császár seregében, csak egy szavadba kerül. — A pap papírtekercset húzott elő kebléből és feléje nyújtotta. — írd alá és hazaengedünk pár hétre Faddra, a csaA labanc vezér, aaecuia ezredes, naju- szát pödörgetve, hosszasan nézte magas, sárga lováról, s aztán felkiáltott: — Béri Balogh Ádám! örvendek a találkozásnak. Körülállták, hogy mozdulni is alig tudott. A fáradtságtól rogyadoztak a térdei. Húsz mérföldet lovagolt, mielőtt az ütközetre sor került volna. Valahol a távolban labanc kürtjei rivalgott. Fázni kezdett a vizes ruhában. Október vége volt. A fákon varjak károgtak. Újabb lovascsapat érkezett. A lovasokat Pótraseh császári ezredes vezette. A katonák utat nyitottak az ezredesnek. Az újonnan érkezett nagydarab, rengőhájú főtiszt, kíséretével együtt az összekötözött Béri Balogh Adómhoz sietett Egy darabig farkasszemet néztek. Petrasch törte meg a csendet. — Béri Balogh Ádám, a császár megbocsát neked, elfelejti, hogy a kuruc haramiák egyik vezére voltál, ha hozzánk állsz ... A pattogó, gyors beszédet csend követte. Minden tekintet a kuruc vezér ajkát figyelte. BALOGH ÁDÁM büszke, töretlen tekintettel állta a fürkésző szemek kereszti „Lovassá üldözte — gyalogja öldöste Szekszárdlg a mezőt vérével öntözte.” (Kuruc dal.) Minden reménytelenné vált... Meg- fordítotíák lovaikat és sebes vágtával a csaflíári torok felé nyargaltak. Előttük közvetlenül a szekszárdi szőlődombok körvonalai rajzolódtak a láthatárra. A megáradt) Cinka pataknál sem álltak meg, egyenest nekivágtattak. Amikor a víz hasáig ért lovának, érezte, hogy megrogyik alatta. Szorosabbra fogta a zabláját. A ló mégegyszer megrogyott1, s aztán keserves, síró, nyerítésszerű hangok törtek elő a torkából, megrázkódott, s görcsös vonaglással elterült a vízben. A LÓVAL EGYÜTT víz alá került. Amikor felbukott a szennyes árból, éles fájdalom hasított a combjába. A patak két oldalán császári katonák álltak. Egy éktelen fehér keresztet viselő rác lövész közvetlen közelről gúnyos vigyorgással vette célba a fejét. Lövésre azonban nem kerülhetett sor. Labanc főtiszt ugratott lovával a patak partjára és rákiáltott a lövészre: — Ne lőjj! A kereszttel éktelenített rác lövész leeresztette puskáját, s a főtiszt intett a parton összecsődült nagyszámú gyalog- népnek. Rövid pár percnyi kézi tusa után kivonszolták a vízből, s a főtiszt elé cipelték. A ztán miért jöttél haza? — Meghallottam a Honvágy dalt muzsikálni. Két fiatalember ült egymásmellett a simontonnyai futballmeccsen. Pápai, a boxoló és Lukács a futballista. Köztük 'hangzott el e rövid párbeszéd. — Hogy miért volt a nézők között Pápai, az érthető, ő nem futballozik, hanem boxol. De Lukács Laci szívesebben rúgta volna a labdát a pályán, egyelőre mégsem játszhat a csapatban, hiszen annakidején búcsú nélkül hagyta itt nemcsak a gyárat, hanem csapatát is. Most pedig itt ülünk Lukácséknál és beszélgetünk a megtért „tékozló fiúval”. A mama, Lukács néni a kony hában szorgoskodik, főzi az ebédet (egy hét óta Laci mondja meg mindig, mi legyen az ebéd), de azért be-bejön ő is és beleszól a beszélgetésbe. Hát hogy is van azzal a nótával? — Tudják nagyon sokat megríka- tott ott a lágerben ez a nóta. Igaz, énekelhettek volna nekünk akármilyen szépen, nem ért volna semmit, de ennek a dalnak minden szava igaz, volt, azért kapta úgy el a népet. ennek a huszonegy éves, életerős fiatalembernek elbeszélése nyomán megelevenedik annak a nyolc hónapnak a keserves története, ami most rnár, szerencsére, elmúlt. Negyedmagával indult el karácsony estéjén világot látni, szerencsét próbálni. Mások fis mentek, gondolta, hát ő is megy. Hátha odakint jobb lesz. Nem volt nehéz, hiszen akkor még szinte rendszeresen jártak a „disszidens-buszok”. Győrig vonattal majd onnan autóbusszal Mosonmagyaróvárig. Ott két napig „tájékozódtak”, hamarosan találtak egy vállalkozó szellemű falubelit, aki hajlandó volt őket átvinni a határon — Megegyeztek fejenként kétezer forintban, majd indulás a határra. A határ előtt azonban a „kalauz” megállította a kis csapatot, ráadást követelt. így kerültek aztán le a fiúkról a télikabátok is azzal, hogy „Ne búsúljatok, odakint kaptok majd sokkal jobbat.’1 — Kétezerötszáz forintba kerüli Lacinak az új bőrkabátja és az is oda. lett — szól közbe Lukács néni. persze, Lacinak még most sinc télikabátja, nem adtak másd kát Ausztriáiban. Ez volt az első csa lódás. És aztán jött a többi. Közöltél velük, hogy csak úgy kerülhetnek to vább. ha bányamunkára jelentkezne! Angliába. Két nap múlva már vitte i; a vonat Lacit Anglia felé „Jelentkeznek oda tanult embe rek .olyanok is, akik nevük élőt a doktori címet viselik, hát akko: én is meg tudom majd állni a helye met’’ — így gondolkodott Lukác Laci. Aztán megkezdődött a lágerélet. — Az angol bányászok nem fogad tak be bennünket maguk közé sztrájkkal fenyegetőztek — meséli — Csak olyan munkára mehettel magyarok, amit az angolok nem szí vesen csinálnak. így mosogatónak gázgyárba a legegészségtelenebl munkahelyekre, vagy parasztokho: béresnek. Abban a lágerben, ahol ér voltam Alfretonban, nyolcszázötver disszidens várja sorsa jobbrafordulá sát, hogy dolgozhasson. A kosztról pedig jobb nem beszélni azt a magyar gyomor nem fogadj: be. Fűszer nélkül főznek, faggyúolaj jal, tejesteát isznak cukor nélkül. La kásunk olyan volt mint egy hosszá ban félbevágott nagy bádogcső. Szül és hideg. — Csőlakásnak, ma gunkat csőlakóknak hívtuk. - Találkoznátok olyan magyarok kai, akik már tizenkét éve csöveznek szőrösek és toprongyosak. Mi adton] nékik néha cigarettát, meg kosztol amit az ő gyomruk már megszokott Mi ugyanis, mint új jövevények, mé rendszeresen kaptuk a segélyt. — Hogyan vélekednek az angolo! a disszidensekről? ^rról jobb nem beszélni. Mive lünk nem álltak szóba. A tá borban is sok volt a tolvaj, a betöre akik itthon a börtönből szabadultai s akik aztán kint is folytatták rneste ségüket. Gyakori vendég volt a rend őrség a táborban. Gondolhatják, mi lyen vélemény alakult ki az angolok ban a magyarokról. Az ottani munka viszonyokról ezért nem sokat,tudhat tunk meg, de elég volt az is, amit lát tunk. A bányászok ugyanis kormosai mosdatlanul mentek minden nap ház mmnlzÓKÓl mrvni n Rnnirn.Knm fürdő. Haza gondoltunk, ahol alig van még a kisebb üzemek közt is olyan, ahol ne lenne munkásöltöző és fürdő.’ Hát ezekért találta szíven Lukács Lacit is és nagyon sók társát a nótának az a sora, hogy „itt minden, minden idegen”. Májusban határozta el, hogy hazajön. A táborban a nagyhangúak, a börtöntöltelékek ijesztgették, fenyegették, hogy itthon kötél vár rá, vagy legalábbis deportálás, de ő nem törődött ezekkel. „Mégha két évet kapok is tiltott határátlépésért, akkor is megéri, hogy otthon legyek” — gom dolta és írt a követségre. És a sok csalódás után az első öröm akkor érte Angliában, amikor megkapta a követség értesítését, hogy jöhet. — Volt a hazatérésre jelentkezők között olyan is, aki októberben itthon elkövetett valamit, tudta, hogy büntetés jár érte, mégis haza akart jönni — mondja — és fájt neki, hogy nem kapott engedélyt. Pár évi büntetés után új életet kezdeni, még mindig jobb, mint ott kint bizonytalanságban élni. pacinak torkában dobogott a szíve, mikor a határra ért, mi lesz, hogyan fogadják. Igaz-e, hogy itthon börtön vár rá. A határőrök pedig legelőször azt kérdezték a hazatérőktől, hogy fáradtak-e, éhesek-e. És pár perc múlva már a terített asztalnál ültek és jóízűen fogyasztották a finom pörköltet, a hazai kosztot. Most pedig tervez. Dolgozni akar. A gyárba egyelőre nem vették fel, azt mondják, van egy olyan döntés, hogy hazatért disszidenseknek nem adnak a gyárban munkát. Indokolják azzal is, hogy munkahelyét betöltötték, nincs hova felvenni. Amennyiben ez utóbbi igaz, nem lehet kifogásolni, de helytelen lenne „elvileg” úgy állást- foglalni, hogy disszidanst nem fogadnak vissza. De Laci nincs kétségbeesve. Tudja, hogy talál majd munkát. Ha helyben nem, akkor a komlói bányában. És az elmúlt nyolc hónapnak sok keserűsége mellett megvan a tanulsága is. Az, hogy a legjobb itthon.
