Tolna Megyei Népújság, 1957. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)

1957-09-06 / 209. szám

4

TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG

1957 szeptember 6.

Nagyon sok a tennivalónk •. .

szűkreszabott irodát szinte betölti a barnára fényezett íróasztal. Éppen csak helyet tudtak szorítani egy szekrénynek, két fotelnek, meg egy kicsi asztalnak. Az asztalon ólomkrisitály váza .virággal. Már a virág árulkodik. Mert az is selyemből, azaz selyemgubóból van. Valaki nagy kézügyességével, szorgalmával virágot varázsolt elő a szürke gübók- ból... Az íróasztal mögött Göbölös Ilonia ül, a Tolnai Selyemgyár igazgatónője.

Uj ember Tolnán. Beszélgetni kezdünk. Leveszi barnakeretes szemüvegét, az ujjúval a szemüveget viselő emberek mozdulatával megnyom kódja szemét: — Na, most van egy kis időm! A múltkor úgyis azt ígértem, hogy majd egyszer beszélek a gyárról, az emberekről, a munkánkról — mondja.

— Arról ugy-e tud, hogy új ember vagyok itt? Uj ember... Hm, nézze, nekem nem új a textilszakma. Csak a hely új, még az emberek sem, mert mindenhol vannak bajok, örömök, nehézségek, s miért ne lennének itt Tolnán?

Három hónap óta új igazgató van a selyemgyárban. Amikor híre ment. ennek, az emberek kicsit tartottak tőle. Szállóigévé vált: „Uj seprű, majd ez seper.” Igen, sepert mert volt mit. Félévszázados elhanyagoltságát kell a gyárnak felszámolni. Évekkel ezelőtt e sorok írója is járt Tolnán. S most az akkorihoz nem is lehet hasonlítani az üzemet. Az udvaron parkok, virágágyások, a műhelyekben rend.

Corolnli kezdi, mit tettek az ytöbbi három hónapban. Nem nagy dolgok ezek, de mégis jelentősek. S mennyit kellett beszélni, vitatkozni, amíg idáig elértek. Amíg minden munkatermet befestettek, a konyhába új főzőüstöt állítottak be, üvegházat, virágoskertet csináltak. Tatarozták a napközit, meg a bölcsődét. Tisztogatás volt a gyárban. S az elmúlt három hónap munkájának eredménye már látszik. Már érezteti abban is hatását, hogy a munkásmők jobb kedvvej dolgoznak, s többet is mint azelőtt. Nem túloznánk, ha azt mondanánk, családiassá tudtak tenni egy gyárat. Nem túlzás, ez a valóság. S ezt mliind egy ember tette volna? Nem, nem egy ember, csak egy olyan vezető kellett a selyemgyárba, aki szereti a rendet, a tisztaságot és meg is követeli ezt.

J^Jem ment minden símán. „Voltak kiabálók, akiknek nem tetszett sok minden, de a munkásnők többsége igazat adott. Persze jobban szeretnék olyan helyen lenni, ahol csak nők vannak, vagy csak férfiak. Jobb lenne, mert akkor igazságot tenni is könnyebb volna, de így sokszor nehéz...” S amikor egy-egy munkásnő megállítja az udvaron, vagy odahívja a gép mellé, s elmondja panaszát, örömét, ez már a bizalom jele. Annak bizalomnak, amely majd csak ezután fog gyümölcsözni.

Az első hetekben sok mindent mondtak az igazgatónőre. Akiknek nem tetszett erélyes intézkedése, nem egyszer még a szemébe is megmondták: „Mit akar ezzel az örökös rend- szerezgetéssel?’’ S ez fájt neki. Úgy érezte ilyenkor, mintha elhagyná minden ereje, amikor tudta, érezte, hogy a munkásnők érdekében tesz mindent, a gyár érdekében. Ezért bent van a gyárban az első műszak indulásától az utolsó befejezésig. S mégsem elégedett. Még mindig többet akar tenni, mindig valami új elgondolás megvalósításán töri fejét segítőivel, a pártszervezet, meg a szak- szervezet vezetőivel, a gyár dolgozóival.

^sendes, halkszavú asszony, de hallották már erélyesen is beszélni, látták, amikor az asztalt verte a dolgozók érdekében. Talán — ez a mi véleményünk — nem bízik eléggé az emberekben, s nem mindig lehet jó az erélyes módszer sem, és nemcsak a párt tagjaiban lehet feltétlenül megbízni, támaszkodnia kellene még jobban a műszaki és fizikai pártonkívüli dolgozókra is. S amikor érdeklődünk a gyárban, szeretik-e az új igazgatónőt? Csak ezj mondják: „Kell egy erélyes ember!”

— Úgy látszik kellek ide, amikor még olyan sok tennivalónk van — mondja beszélgetésünk végén Göbölös Hona.

(PÁLKOVÁCS)

Két szövetkezet — két világ

A napokban a tamási földművesszövetkezet áruházában jártam. Igen meglepett az a kedvesség, amivel a vásárlókat fogadják az áruház dolgozói, s főleg az az ölnyi betűkkel írott plakát, amely arra hívta fel a vásárlók figyelmét, hogy amennyiben nincs náluk elég pénz a látogatás alkalmával, a megtetszett áru megvásárlására, úgy a lakáscím megadása után postán is utána küldik az árut a vásárlónak. Ugyanakkor az áruház megrendelésre is házhoz szállít árut. Nekem és másoknak is az volt a megállapításunk, hogy körülbelül ez a kereskedelmi módszer felel meg a dolgozók igényeinek, körülbelül ez a kereskedelmi módszer az, amelyik már kezdi felülmúlni az udvariasságban különben páratlan kapitalista kereskedelem módszereit.

A tamási földművesszövetkezet igen helyes módszerétől eltérő, merőben más „udvarias” kiszolgálási modorral találkoztam a szekszárdi földművesszövetkezeti áruházban, ha egyáltalán lehet udvariasnak nevezni még idézőjelben is _az ott tapasztaltakat. A dolog úgy történt, hogy szerda délelőtt 11 óra tájban betévedtünk az áruház készruhát árusító részébe. Véletlenül megláttunk egy szép bőrkabátot, ami a nagyobbik fiamnak épp jó lett volna. Megkértük az elárusítót, hogy most jön ki a gyerek az iskolából, de pénzért is haza kell szaladnunk, tegye addig el a kis kabátot, félórán belül itt vagyunk érte. A kiszolgáló hallani sem akart erről. Végül már a felsőbb szövetkezeti vezetőket is segítségül akartam hívni, de az eladó vitatkozásomra mégis megígérte, hogy félreteszi, amíg pénzért hazaszaladunk, csak hagyjam, ne szóljak senkinek.

Féltizenkattő előtt öt perccel már ott is voltunk a kabátért, de az eladó elnézett a fejünk fölött. Mikor már annyira egyedül maradtunk, hogy nem tudott előlünk elsomfordálni, akkor megkérdezte, mi tetszik. Mikor megmondtuk, hogy a pénzt hoztuk és a kabátot szeretnénk, gúnyosan azt válaszolta, már eladta.

Nincs egy hónapja, hogy én is, a feleségem is, száz-száz, összesen kettőszáz forintos részjeggyel léptünk be a földművesszövetkezet tagjai sorába. Ennyi udvariasságot jogosan el is vártunk volna a földművesszövetkezettől, hisz a népboltok üzleteiben a legszívesebb és legkedvesebb kiszolgáláshoz szoktunk eddig. De szinte ismeretlen is az olyan kereskedelmi szokás, amelyik nem a vásárlók megszerzéséért, hanem inkább az üzlettől való eltávolításért dolgozik. Én ugyanis elmentem a földművesszövetkezet irodájába és azonnal visszakértem a jegyzett kétszáz forintot. Azt gondoltam, hogy ha én kétszáz forint erejéig bizalmat helyeztem a földművesszövetkezetbe, akkor félóra, ismétlem, csupán félóra idő erejéig a földművesszövetkezet is bízzon meg bennem. Utána tíz perccel a népboltban a legfigyelmesebb és legkedvesebb modorral a rendelkezésemre álltak.

Nagy Ferenc

II Bonyhádi Járási Ku lturitáz (íszl terve iböl

A bonyhádi járási kultúrháznál nagy a készülődés a most induló színházi évadra. A kultúrház színjátszó csoportjának „Iglói diákok” előadásai lassan befejeződnek. Közel huszonötször adta elő az együttes a darabot a megye községeiben. Még Somogy és Heves megyéből is érdeklődtek az előadás iránt. Még ebben a hónapban két másik színmű próbáit kezdik meg a kultúrház színjátszó csoportjai.

Megkezdődik az élet a kultúrház zeneiskolájában is, melyben közel 80 tanuló folytatja zeneiskolai tanulmányait. Sokan jelentkeztek a kultúrház nyelvtan- folyamaira is. A vidéki színházak közül legközelebb szeptember 6-án és 7-én a Kaposvári Csíky Gergely Színház vendégszerepei Bonyhádon. A Mosoly országa című Lehár-operettet mutatják be. A plakátok még kint sincsenek, de az előadásokra már majdnem minden jegy elkelt. A tervek szerint még szeptember hónapban Bonyhádra látogat a 70 tagú Somogy megyei népi együttes, majd októberben Gobbi Hilda vendégszerepei a bonyhádi kultúrház színpadán.

Novemberben háromhónapos ezüst- kalászos tanfolyamot indít a kultúrház, melyen kiváló szakképzettségű agronó- musok tartanak előadásokat a bonyhádi gazdáknak.

A kultúrház az év folyamán járási szavalóversenyt hirdet. A szavalóverseny műsorát dalok és zeneszámok teszik színessé. A szavalóverseny döntőjére hivatásos művészeket is meghív a kultúrház.

GYERMEKEKNEK —

Apró történetek Mátyásról

Mátyást királlyá választják

Mátyás még fel sem cseperedett, az asztalt ágaskodva ha felérte, amikor elszegődtette az apja egy öreg emberhez kisbéresnek.

Takaros háza volt az öregnek, rezgő- levelű nyárfák szegélyezték. Udvarának lábjában, eperfák árnyékán hűsöltek szép fehér ökrei. Ha hasadt a hajnal, s a nyárfákon a füttyös rigók fújni kezdték az ébresztőt, Mátyás tulpraugrott frissen. Bársonyos kútvizet húzott az itatóvályúba, harmatos szé- nátszórt az ökrük fényesre nyalt jászolába. Meghatott, megetetett. Az ökrök szőrét csillogásra kefélte, lábuk, körmük lecsutakolta, még pántlikát is kötött a szarvuk hegyére. Amikor aztán mindezzel megvolt, befogta a négy ökröt, a szekérderékba feltette a faekét s indult fogatával a határba.

Míg csak be nem alkonyodat1, szántott, forgatta a földet, törte az ugart, húzta a barázdákat.

Nap mint nap, egész nyáron, egész őszön szántogatolt Mátyás szorgalmasan, míg egy szép reggelen furcsa hír nem kelt szárnyra a faluban.

— Budán királyt választanak az urak! — adták szájról szájra a falubeliek.

— Ha abban telik a kedvök, hadd válasszanak! — legyintettek a közömbösök. — Nem szegényembernek való mesterség az!

— Már egy álló hónapja választják — toldották-foldották a kíváncsiabbak —, s ki tudja, mit, mit nem hordtak még össze, inig rvégre kibökték:

— Nem találnak megfelelő embert! Olyant, aki vasasztalon költi el ebédjét. Mert úgymond, olyan kell, akinek vasasztala van!

Mátyás is meghallotta, hogy miről beszélnek a faluban. Másnap, ahogy az öreggel künn a határban szónUogatott, eszébe jutott a sok szóbeszéd. Hogy már az egész országot bejárták. Hogy már keresték a királyt itt is, amott is, de egy sem akadt olyan, aki vasasztalon 'költi el az ebédjét! Hiába noszogatta Mátyást az öreg, hogy ügyeljen jobban az ökrökre, a jámbor állatok egyre csak kirángatták az ekét a barázdából.

Eközben dél lett.

A Nap megállt a barázdák felett, hát ők is hozzáláttak, hogy megebédeljenek. Nem itagyon keresgéltek, hogy mire, hova ülnek, ott volt a barázda, jó volt az ülőhelynek, asztalnak meg ott volt az \eke; vasával felfelé fordították, s arra pakoltak rá szalonnát, kenyeret, ami csak előbújt a tarisznyából.

Szép csendesen ettek, eddegéltek, hát a kis Mátyás egyszer csak megszólalt:

— Irgum teremtette, aki ebédünk megette, öregapám, hisz itt a vasasztal! — mutatott a felborított ekére. — Vagy én, vagy öregapám, de király lesz valamelyikünk!

— Lesz ám a rábaporpáci takács, de nem én! — rikkantotta az öreg, s menten bekattintotta csillagos bicskáját, mellyel a szalonnát szelegette, s olyan haragos pillantást vetett Mátyásra, hogy még a Nap is gyorsan bebújt egy felleg mögé.

(Folytatjuk)

Asszonyoknak — lányoknak

VASÁRNAPI EBÉD

CSONTLEVES

Hozzávalók: 60 dkg marhacsont, 40 dkg leveszöldség, 5 dkg gomba, 5 dkg kelkáposztalevél, 1 zöldpaprika, 1 paradicsom, 2 dkg zsír, hagyma, só.

A csontot jól megmosva főni tesszük, és két-három órán keresztül főzzük. A sárgarépát, petrezselyemgyökeret hosz- szába vágjuk, a karalábét, hagymát szeletekre, és a zsírban lepirítjuk. A többi zöldséggel együtt a csontokhoz adjuk és együtt főzzük. Leszűrjük és bármilyen metéltet, vagy galuskát főzünk bele.

VAGDALT BORJŰSULT, SZELETBEN

Hozzávalók: 25 dkg borjúsült, 3 dkg liszt, 2 dkg zsír, 1 dl tejből készült sűrű fehérmártás, 1 tojás, 8 dkg zsír, 5 dkg liszt.

Olyankor készítjük, ha kevés hús áll rendelkezésünkre, vagy maradék sült húsunk van. A sültet megdaráljuk, a sűrű fehérmártással, egy kisebb tojással elkeverjük, sóval, borssal, zöldpetrezselyemmel ízesítjük és ha jól kihűlt, lisztes deszkán szeleteket formálunk belőle. Forró zsírban mindkét oldalát megsütjük. Főzelékfeltétnek vagy körítésnek adjuk.

PUHA MÉZESKALÁCS

Hozzávalók: 50 dkg méz, 2 egész tojás és 2 sárgája, 6 dkg cukor, 50 dkg

liszt, 1 kávéskanál szódabikarbóna, 1 késhegy fahéj, citromhéj,

A mézet meglangyosítjuk, a tojásokkal, a fűszerekkel habzásig kavarjuk. A lisztet apránként belekeverjük. A liszt fele lehet rozs-, vagy kenyérliszt. Jól kidolgozzuk. Zsírozott és lisztezett tepsibe öntjük, tetejét meghintjük vékonyra vágott mandulával és egyenletes, de nem nagy tűznél 30 percig sütjük. Ha kihűlt, szeletekre vágjuk.

Illusztráció

i‘ Hegedűs Géza:

* A milétoszi fiú című müvéből

A munkásélet krónikása

Dbbrököx—Kanada—Döbroköx

in.

VALÓSÁGOS PARADICSOMMÁ változott a Kapós-völgye, miután csatornázták. Talaja a Dunántúlon a legjobbak közé tartozik, egyformán bő termést ad a rét és szántó, szinte semmi különbség nincs ennek a völgynek a talajában. A völgyet szegélyező lankák egyformán sok és jó búzát, kukoricát teremnek, a hegyek pedig egyformán jó és sok bort, gyümölcsöt teremnek, ameddig a szem ellát, mindenütt.

Csak az emberek nem egyformák.

Ilyenkor ősztájban minden esztendőben „prosecció” indult már akkoriban is Döbröközről Csicsóba csakúgy, mint sok környező községből. Ez a Csicsó tulajdonképpen egy kápolnát jelent a szakályi hegy oldalában, amelyhez valami „csoda” fűződik. A kápolna a hegyoldalban áll, a Kapos a völgyben folydogál, szinte egymást nézik állandóan és ennek a tájnak nem is igen van egyéb jellegzetessége. Az első világháború előtt — „a régi, jó, háború előtti igazi békeidőben” — különösen sok zarándok szokott Döbröközről Csicsóba indulni. Mindig énekszóval hagyták el a falut. Mindenki nagy áhítattal énekelte, amire az első énekes rákezdett — de az egyik mezítláb ment, a másik tutyiban és akinek volt rá pénze, boltban vásárolt cipőben, vagy csizmában. Az egyiken az a ruha volt, amiben tegnap kapált — még a búcsúi imádság kedvéért sem tudott volna másikat felvenni, a másik pedig a szomszédasz- szonyt hívta át, hogy segítsen választani, melyik lesz a legmegfelelőbb ruha Csicsóba. Az egyik bátyújában, tarisznyájában kirántott csibehús volt, kolbász és sütemény, a másikéban egy kis üreskalács és néhány szem gyümölcs, amelyet esetleg éppen az előző nap kaptak krumpliszedésért. Amikor a „prosecció” megállt ebédelni, félrehúzódtak, hogy lehetőleg senki se lássa, hogy ők mit esznek . . .

És utána mintha mi sem történt volna, az előénekes megadta a hangot és énekeltek ismét együtt...

A „PROSECCIÓ”-VAL ment a kis Kovács Pista is — ő a mezítlábasok közé tartozott. Mielőtt anyja útnak indította volna, lelkére kötötte, hogyan viselkedjék majd a szent helyen és, hát, hogy imádkozzék sokat. így írt erről később a „Tizennégy krajcáros szerelem” című versében:

Csicsól szűzanya így szeret tégedet,

Megadó a télre Nekünk a kenyeret.

Páduai szent Antalt Imáddal ha kéred,

Karácsonyra meglásd,

Csizmát küld néked.

A rakoncátlan, mezítlábas gyerek azonban nem sokat törődött az imádsággal. Jobban érdekelte őt a „szeretője”, aki — mivel neki volt pénze bőven — vonattal ment a szenthelyre. Vonattal és szép ruhában utazott és amikor meglátta a mezítlábas „Pistit” bátyúval a kezében, nem állta meg szó nélkül:

— Miért nem jöttél csizmában és hoztál volna legalább bőrtarisznyát, mert aki a lányok után akar járni, annak már így illik.

„Pisti” megtapogatta zsebében az ócska bugyellárist, amelyben 14 krajcár lapult és hetykén kivágta:

— Azért nem vagyok ám én sem akár-:

ki . . . Otthon majd csak néz az édesanyád, ha meglátja, milyen búcsúfiát vettem neked.

Talán életében sem nagyzolt ennyire. Gyerek volt még és szerelmes egy gazdag lányba, tudta róla, hogy neki mindene megvan és azt is sejtette, hogy hozzá az út a pénzen keresztül vezet.

IMÁDSÁG HELYETT odavezette a bazároslioz, amely éppen akkor pakolta elő a sok csillogó holmit.

— Válassz, mit szeretnél magadnak! — mondta büszkén.

A kislány választott. „Pisti” megkérdezte, mi a kontója, s amikor a bazáros megmondta, hogy hatvan krajcár, szegény gyerek nagy zavarában azt sem tudta, mit tegyen, mert azt azért sejtette, hogy a tizennégy krajcárból nem lett hatvan. így aztán kezébe kapta kalapját és futásnak eredt. A kislány pedig ottmaradt nyakig vörösödve a szégyentől, kezében a kifizetetlen búcsúfiával. A bazáros kikapta kezéből a holmit és még egy „nyaklevest” is adott neki figyelmeztetésül, hogy máskor ne álljon szóba mindenféle suttyóval.

Természetesen hamar híre futott a faluban a csicsói esetnek. Kovács Pista édesanyja szokás szerint összecsapta kezét és szidta fiát, mert, hogy otthon sóra sincs pénz, ő meg már ajándékot akar vásárolni a „szeretőjének”, ahelyett, hogy imádkozott volna és így majd csizmát sem fog neki küldeni a szent Antal.

A „HOPPON MARADT” kislány szülei pedig nagyon szégyelték magukat, mert, hogy az a mezítlábas kölyök így szégyenbe hozta az ő lányukat. Ezért aztán vigasztalásul aranyláncot vásároltak lányuk nyakába. Aranyláncot, és megparancsolták neki:

— Kösd fel azonnal, öltözz fel a legszebb ruhádba és sétálj el arra Kovácsék felé, de szóba ne merj állni azzal a bitófára valóval...

Így aztán a tizennégykrajcáros szerelemnek „megíródott a mottója is:

Szeretőm már kezdé tudni Ki gazdag, ki szegény,

Hogy a falum népe Nem egyenlő teremtmény.

Igen, a falu népe nem „egyenlő teremtmény”, csak a Kapós-völgye terem egyaránt mindenütt bőségesen — a gazdagoknak.

(Folytatjuk)

Boda Ferenc