Tolna Megyei Népújság, 1957. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1957-09-01 / 205. szám
1957 szeptember 1. TOLNA MEGYEI NÉPÜJSAG 3 Még egyszer az intrikáról Az elmúlt hónapokban több alkalommal került szóba a lapok hasábjain az intrika elleni harc fontossága. A pártszervezetek egyre eredményesebben veszik fel az intrikával szemben a harcot. Számos intrikáló volt már kénytelen plénum előtt kifejteni álláspontját, s ez rendszerint eltért a ,,bizalmasan” mondott „tényéktől”. Amint egyre előbbre halad az intrika elleni küzdelem, úgy javul, és lesz egyre eredményesebb a pártszervezetek tevékenysége is. Természetesen az elért sikerek nem jelentik azt, hogy napirendre térhetünk az intrika felett. Néhány pártszervezetben még megvan és több helyen leköti az egész pártszervezet erejét. A Juhéi Állami Gazdaság pártszervezetében például heteken keresztül az a hír járta, hogy a pártszervezet titkára volt a könyvmáglya gyújtogató. Végülis taggyűlés elé kellett vinni az „ügyet”. A hír rágalomnak minősült. De a célját elérte. A pártszervezet nem volt képes megvitatni érdemben olyan kérdéseket, mint például hány fiatal kommunistát küldenek a KISZ-szervezetbe, hogyan áll a pártoktatás előkészítése, az állami gazdaság hogyan biztosítja a nagylétszámú állatállomány átteleltetését? Súlyos károkat okoz még ma is az intrika azzal, hogy a bizalmatlanság légkörét szüli. Azt az elvtársat, akit megrágalmaznak, szinte kiközösítik a kommunisták nagy családjából — hacsak hetekre is — nem tárgyalnak vele szívesen, ijem kérdezik meg a véleményét. Az intrikának egyik elrettentő példája a közelmúltban került felszínre. Többoldalas levél érkezett a bonyhádi járási pártbizottságra Závodról. A levél soksok tényt közölt, amelyek közül egy is elégendő arra, hogy valakit — ameny- nyiben elkövette azt — ellenforradalmárnak nevezzenek. A járási pártbizottság taggyűlést hívott össze a községben, s ott a kommunisták előtt felolvasták a levelet. A levél súlyos vádakat emelt a párttitkárral szemben, a Hazafias Népfront községi elnöke ellen, dicsőített egy kulákszármazású pedagógust, aki az ellenforradalom idején aktívan tevékenykedett, de lehetne még tovább sorolni a tényeket. A kommunisták nyílt színvallásra kényszerítették a levél íróját és elmondották ők is a véleményüket. így például rámutattak arra a taggyűlésen: éppen a Hazafias Népfront elnökének köszönhető az. hogy bátor kiállásával sok okmányt mentett meg a máglyát rakó ellenforradalmárok elől. A kommunisták pontról pontra cáfolták meg tényekkel a levél állításait, amelyet a levél írója a „kommunisták nevében” írt. A taggyűlés nem azonosította magát a levél írójával. A levél rágalmazó jellegére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy aki gépelte, az sem írta' azt alá. Rágalom a párttitkár ellen, a népfront elnöke ellen, előtérbe kerül a kulákszármazású pedagógus, leköti és elvonja a kommunisták figyelmét más, igen fontos problémáktól, a bizalmatlanság légkörét szüli — ide vezet minden esetben az intrika. A taggyűlésen lezajlott vita lehetővé tette, hogy az „ügyet” levegyék a napirendről, s a pártszervezet a saját területének tényleges problémáival foglalkozzék. Válasz Andersen úrnak és társainak Minden meggyőződésem az, hogy amik az ENSZ úgynevezett ötösbizottságának jelentésében vannak, olyan „tények”, amit maguk a jelentés készítői sem hisznek el. Nem kell messzire mennünk, hogy tényekkel igazoljuk állításaik valótlanságát. ök arról beszélnek a jelentésben, — hogy csak két problémát említsek a sok közül —, hogy októberben és novemberben hazánkban a politikai helyzet a konszolidáció felé haladt, s tagadják azt, hogy Magyarországon vissza akarták állítani a régi nagybirtokokat, s ezzel együtt a tőkések hatalmát. Ami a politiltai konszolidációt illeti, azzal kapcsolatban az alábbi tényeket lehet felsorolni a mi községünkből. Tamásiban is az úgynevezett nemzeti bizottság többségében kulákokból (mint például a Landeszmann Tóth), horthysta csendőrökből (például Tóth László) és katonatisztekből, büntetett előéletű egyénekből állott. Tóth József horthysta katonatiszt vette át az egész járásban a fegyveres parancsnokságot. Tóth László benne volt a Tejipari Vállalat munkástanácsában és számos cimborájával egyetemben biztosította, hogy a kommunisták az utcára kerüljenek. A vállalaton keresztül az egész megyében gyakorolta a „hatalmat”. A; utcán a volt rendszer megbízható emberei álltak „őrséget”. Emlékszem, amikor az ősszel Zetorral mentünk kukoricát szedni, az úton megállítottak bennünket a fegyveres őrök. Az őrök a katonáknál alakult „forradalmi” bizottság parancsait teljesítették, amelyben olyan személyek, mint oéldául Freidinger Imre kulák, osztogattak parancsot. Megszólítottak bennünket: — Hova tgpnnek? — Kukoricát szedni — válaszoltuk mi. — Hol van a papír, az engedély a község elhagyására? — Ilyen soha nem kellett! Miért kell az most? — kérdeztük kíváncsian. Az ilyen állapot nem nevezhető politikai konszolidációnak, amint nem nevezhető annak az sem, hogy a kisgazda- párt megszervezésében éppen a kulákok kezdtek mozgolódni. Nem volt politikai konszolidáció, hiszen a termelőszövetkezet tagjai nem értettek egyet azzal, hogy széthurcolják, prédává tegyék a szövetkezet vagyonát, a termelőszövetkezet tagjai által — tehát dolgozók által — létrehozott szocialista nagyüzemi gazdaságokat. A mi termelőszövetkezetünkben 32 személy fegyveresen védte a szövetkezetét. Ozorán, itt az egyik szomszéd községben — is szinte hadállásokat képeztek ki a szövetkezet tagjai, hogy szükség esetén fegyveresen szállhassanak szembe az ellenforradalmárokkal. Nevetséges dolog az is, hogy papíron keresik a földbirtok visszaállításának igazolását. Erről szóló írást nem találtak, tehát az ö logikájuk szerint ilyen nem is volt. Ha bezzeg eljöttek volna hozzánk, mi tényekkel igazolhattuk volna a mi igazunkat. A szövetkezet területiből Berta Ignác kulák az öregállásban mintegy száz holdat hasított ki és kezdte meg annak művelését, Balog Vendel kulák pedig Gonozdon ugyancsak a szövetkezet területébe vetett. Es lehetne még sorolni sokáig a hasonló eseteket. Ezek a tények csupán a mi községünkből valók, de számos, ehhez hasonlót lehetett volna felvenni a jelentésbe, ha más céllal írták volna meg, mint ahogyan azt tették. Ok mindenáron azt akarják bebizonyítani, ami nem volt. Azt akarják elhitetni velünk és a világgal, hogy itt nálunk a dolgozó nép hatalmának megdöntéséről szó sem volt, s a csendőrök, a kulákok, a horthysta tisztek ezentúl a dolgozó nép vagyonára vigyáztak volna. Nos ez Andersen úrék legújabb meséje, az higyje el, aki akarja. Elmondotta: — Azért kell ez, mert sok kommunista lóg ki így a kezünk közül és ezt meg akarjuk akadályozni. PETI JÁNOS a tamási Vörös Szikra Tsz elnöke Szerencse fel! tíakony sűrű erdejében az országúton száguld a teherautó. Hatalmas port hagy maga után. Siófok és Veszprém között, a magas hegyek tetején járunk. Már messziről látjuk, hogy az országút közepén egy fiatal, szép szál legényke áll és integet felénk, álljunk meg. A gépkocsivezető elvtárs arcán látszott. hogy a legényke határozottsága tetszik, lefékez. — Mi újság? — kérdezi a legénykét. Köszön. Arra kér bennünket, ingyük magunkkal, ne kelljen gyalogolnia. ■ — Hova akar menni? — kérdezi a vezető. — Várpalotára! — Na, szerencséje van. Gyorsan ugorjon fel. Mint a labda, ugrik fel a teherautóra, közénk ül. — Hova megy? — kérdezem. — Várpalotára! Bányász akarok lenni. A faluból a barátaim is Várpalotán, a bányában dolgoznak és annyi jót mondanak a bányáról, hogy nekem is kedvem lett bányásznak lenni. Nem azért megyek, mert ott jól lehet keresni, hanem azért, mert mindig bányász szerettem volna lenni. Amikor iskolába jártam, sokat olvastam a bányáról, a bányászokról, a fekete gyémántokról, elhatároztam, bányász leszek. Most itt van az alkalom, és elhatároztam, hogy bányásznak megyek. Barátaim két hete idehaza voltak és azt mondták, mindent elintéztek, csak menjek. Biztattak, ne féljek, majd meglátom, milyen szép a bányászélet. m — Nem bánja meg? — kérdezem. 9 — Nem! — feleli határozottan, — Ha valaki bányász akar lenni, az fiatalon menjen el és akkor megszereti a bányászéletet. Gölöncsér János mondta ezt nekem, amikor legutóbb itthon volt. „Te Pista, eddig nem is gondoltam, hogy a bányászélet ilyen szép. Féléve, hogy dolgozom és most látom csak igazán, milyen szép a bányászélet. A bánya mélyére lemenni és előtárni a fekete gyémántot.” — Az ősszel, az ellenforradalom alatt barátaim közül többen disszidáltak. Engem is hívtak, de nem mentem. Most meg írják a panaszos leveleket szüleiknek, hogy segítsenek rajtuk. Az egyik barátom azt írta az édesanyjának: „nem is ír arról, hogy a barak, amelyben fekszenek, tele van tetűvel, poloskával, bolhával, amely vérüket szívja és éjjel nem tudnak aludni. Az ennivaló, amire nehezen keresik meg a rávalót, ehetetlen, sokszor zsizsikes főzeléket kapnak enni. A gulyásleves, ott úgy mondják, »gulyás zuppe«, olyan, hogy édesanyám nem ismerne rá. A színe, íze elképzelhetetlen. Apró húscafatok úszkálnak benne.” — Hát maga nem szeretett volna disszidálni? — Nem! Az édesapám az ősszel, amikor a többiek elmentek, azt mondta: „te is elmehetsz. En nem tartalak vissza, nem akarom a szerencsédet gátolni.” Csak annyit mondott, hogy ott is dolgozni kell, márpedig ha dolgozni kell, itthon is dolgozhatsz. A becsületes embereket idehaza is megbecsülik. — Az ellenforradalom után a barátaim Várpalotára mentek bányásznak. En is elmegyek. így régi vágyam teljesül, bányász lehetek — mondja örömmel Rohan az autó, maga mögött hagyja a kilométereket. Közeleg Várpalota. Barátunk álma, vágya a bánya, a bányászélet. Rohannak a bányászautók. Viszik a bányászokat a bányába, a reggeli sichtre. Fiatal barátom szeme egyszerre felragyog: — Várpalota! A bánya! — kiált, A hajnali Nap első sugarait küldi a Földre. Az útkereszteződésnél az autó leáll. Fiatal barátunk megköszöni, hogy elhoztuk. — Szerencse fel! köszönéssel búcsúzik el tőlünk. — Szerencse fel! — köszönünk vissza. Elgondolkodom egy kicsit. Zöld a határ. Előttünk, hátunk mögött a magas bakonyi hegyek. Mindenütt nyüzsgő, teremtő élet. Ellenforradalom a hátunk mögött, előttünk a jövő. A fiatalság jövője, amely jövőt a fiatalságnak kell jól felhasználni és megvívni a harcot a még itt levő ellenforradalmi csőcselékkel szemben, munkával. A bányában, gyárban, a földeken dolgozni, hogy viruljon dolgozó népünk hazája, a boldog, szabad Magyarország. Szerencse fel! A munkásélet krónikása Döbrököx—Kanada—Döbrököx AZ EMBER Nagy Kovács István, öszhajú, idős ember, arca, homloka tele barázdákkal, a munka nyomaival. Vagyona egy rozzant kis házikó a Kapos partján, s egy darab szőlő a hegyen. Azaz, dehogy, a vagyonának ez csak egy része és kisebbik része, amelyet úgy örökölt szüleitől. A tulajdonképpeni vagyonát saját maga „szerezte” élete során, és ez nem más, mint egy feketefedelű dosszié, benne egy csomó elsárgult kartonlappal, amelyekre ráragasztgatta verseit, amelyek élete során elhagyták tollát. Ez a féltve őrzött — nem is vagyona — kincse, s míg a korabeli emberek egy része arról beszél látogatóinak, hogy mekkora házat épített, hány hold földet vett, ő ezt a dossziét mutatja meg, mint „szerzeményt” annak dokumentálására, hogy volt értelme, haszna életésiek. Lakhelye Döbrököz. Ablaka a Kapós- völgyére, s magára a Kapos csatornára néz. Innen indult el, s öregségére ide jött vissza. Visszahívta a rozzant kis házikó, öreg, „elnyűtt” édesanyja, a Kapós-völgye, a döbröközi hegy, ahonnét belátni még Dombóvárra is és hazahívta az a világ, amelyet 30—40 éve hiába keresett a döbröközi anyaföldön és amely végülis eljött. Innen indult el, ebből a szűkebb hazájából, először csak a környező pusztákra, mert kellett a kenyér, innen indult el később, verseivel bebarangolni először a Kapós-völgye községeit, majd Somogy megyét, Baranyát, mindenfelé osztogatva költeményeit, s közben „gyűjtötte a témákat”. Ha valahol „szenzációt” talált, abból mindjárt verset faragott. S később innen vándorolt ki sokszáz és ezer munkással együtt Kanadába. Itt tovább verselt, a bérharcok, sztrájkok krónikása és egyben szervezője lett verseivel. A tengerentúl még- irikább kitárult látóköre, meglátta, hogy nem az „ígéret földjére” vándorolt, hanem csöbörből egy szépen bemázolt, kicifrázott vödörbe esett. . . HAZÁJÁTÓL TÁVOL hallott először azokról a magyarokról, akik — mint ahogy ő akkor megállapította — ugyanezért küzdöttek, mint ő, s amikor meghallotta, hogy7 elveikért Horthyék börtönbe zárták őket, az egész világot felháborító pereket kovácsoltak ügyükből, kissé megnyugtatta az a tudat, hogy nincsenek egyedül. Szervezője volt azoknak a mozgalmaknak, amelyek az illegális kommunista vezérek kiszabadításáért indultak. Amikor megtudta, hogy 1945-ben mi történt Magyarországon, néhány versében megénekelte a változásokat és néhány évvel ezelőtt hajóra ült, hazajött, gondolván, most már lesz nyugodt öregkor hazájában és talán még pihenni is jobb lesz abban a földben, amelyen a Szabadság virágai nyílnak s ahol megdöntötték a zsarnokságot. Ezt a féltve őrzött dossziét méltán tartja vagyonának. Benne van haladó népművészetünk egy kis darabkája, amelyet nem haszontalan dolog megbecsülni. Alkotója nem járt magas iskolákat, nem tanulta a hexametereket, a verselés formáit, szabályait, de mégis nem mindennapi érzékkel nyúlt a verseléshez. Az is igaz, hogy ezek a versek nem mind bírnának ki egy „magasabb” szakbírálatot, egy részéből azonban nyugodtan tanulhat sok hivatásos, iskolázott verselő. VERSEINEK igazi értékét a stílus mellett a mondanivaló adja. Noha „egy ember” írta a verseket, de a mondanivaló sosem egy emberé, hanem a hasonszőrűek sokaságáé. Többnyire egy emberről, vagy éppen önmagáról verselt, de az sosem egy emberről szólt, hanem egy egész társadalomról. Mind megírta azt is, hogy hol történt az esemény, melyről szól a verse, amelyek olvasása közben valósággal felelevenedik az a tái, az a darab Magyarország, amelyben élt, járt. Felelevenedik, mert róla írt, az élő magyar tájról, amelyet nem csak egy gyönyörű Kapós-völgye, erdők, kertek, legelők és ringó búzatáblák képeznek, hanem mindenekelőtt az emberek, akik rajta éltek, dolgoztak. Néha apró természeti képekkel egy egész csomó emberi sorsot ábrázolt és mindenekelőtt azokét az emberekét, akik közé tartozott ő maga is: a falusi munkásemberét. Versei tehát mindenekelőtt Döbrököz- nek, környékének és ahol élt, annak a világnak a dokumentumai. Irt szerelemről, anyjáról, apjáról, ismerőseiről, mások elbeszéléseiből, gyermekkori élményeiből, de minden versére a reális látásmód, a jó megfigyelőkészség a jellemző. Ezért elevenedik meg az akkori munkásélet a „szenzációival”, a keserveivel együtt. Először csak megelevenedik, de ahogyan szélesedik látóköre, arról is egyre többet versel, hogyan kellene megszüntetni ezeket a keserveket, hogyan kellene kitörölni a szemekből a könnyeket és meggyógyítani a vérző szíveket. A puszták zsellérei, cselédei néha csak néztek', hogy milyen „kerek-perec” megírja ez a költő a véleményét és ugyanakkor féltették is, mert ha nem hallgat el .előbb-utóbb baja lesz. ENNYIT ERRŐL a döbröközi Nagy Kovács Istvánról, a hírversíróról, — mert errefelé így nevezték —, inkább beszéljünk arról a világról, amelyben ő élt, amely a témát adta verseihez és most kivételesen ne statisztika és közismert megjegyzések, hanem az ő versei, írásai alapján és próbáljuk feleleveníteni a századeleji munkáséletet, amelyről többek között így verselt: Rongyos sorsunk ÚJ csillagra vár. Parcellázunk mi még Dóri úr pusztáján. (Részlet a Döri nagyságos úr havas kukoricája című verséből.) (Folytatjuk) Boda Ferenc Könyvismertetés Rajz Szolovjov, „A cssnd- i Ráborító» című könyvéből Illusztráció B Móra Ferenc Kiadónál megjelenő A réti varázsló című könyvből
