Tolna Megyei Népújság, 1957. augusztus (2. évfolyam, 180-204. szám)

1957-08-02 / 180. szám

4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1957 AUGUSZTUS 2. Beck András: J\incókeveóő i. Amikor én megismertem, már túl járt a hetvenen. A faluban bolondnak tar­tották, pedig nem volt az! -— Legfel­jebb egy kicsit gyengeelméjű! — Volt egy rögeszméje: kincset keresett. Erre áldozta élete egész munkáját és dolgo­zott, ásott, sokat, nagyon sokat! Ha kenyérkereső munkában forgatta volna ennyit az ásóját, talán megtalálta volna azt, amit annyira keresett: a jó­létet — a boldogságot. Suhanckodó legényke volt még, s nyári éjszakákon — mint a többi ha­sonló korú legény — ökröket legeltetett a domboldalakon. Egy csillagtalan nyári éjszakán a „Lesvölgyben” legelésztek ökrei, ő maga hasonfekve vigyázott utánuk. Egyszer- csak távolról apró fényeket, tüzeket lá­tott felvillanni. Előbb csak egyet, aztán megint egyet, majd kettőt, hármat, kiseb­bet, nagyobbat, hol ott, hol itt. Lehet, hogy szentjánosbogarak villo­gása volt, lehet, hogy a többi legeltető pipatüze, de ő lidércfénynek látta. Egész éjjel nem tudott aludni. Tágranyflt sze­mekkel bámult a sötét éjszakába, figyelte a fel-felvillanó fényeket. Másnap otthon elmondta apjának, mit látott és tőle hallotta a mesét, amelynek egész éle­tére megszállottja lett. Egyszer, valamikor nagyon régen — így kezdődött az apjától hallott mese •— török csapatok törtek az országra. Nagy- bajuszú, nagyszakállú janicsárok ló­háton vágtattak városról városra, falu­ról falura. Pusztították az országot. Föl­égették a falvakat, elhordták a gabonát, az eleséget. Elhajtották a lábasjószágot. Az embereket — aki a kezükbe került — vagy felnégyelték, vagy láncraverve rabságba hurcolták. Különösen a fiata- labbját szerették elkapdosni. De kivált­kép a növendék lánykákat, akiket aztán drága pénzért adtak el messzi idegen országba. Ezért, ha janicsárok közeledésének hí­rét hallották, menekült, aki csak tudott. Ki szekéren, ki lóháton, ki gyalog. Ki­nek mije volt: jószága, elesége, kincse, apró családja, vitte magával. Az urasá- gok a várakba, a szegényebb nép a sűrű erdőkben keresett menedéket. Gyakran megtörtént, hogy a várak elestek. Ilyen­kor a marhák, kincsek, meg a vámép­ség a török kezére került. A sűrű erdőségbe már nem mert a pogány olyan mélyre behatolni. Inkább csak kerülgette, mert nagyobb lovascsa­patokkal nem tudott a sűrűség miatt járni, a kisebb csapatokat pedig a ka- szára-kapára kapott parasztság megleste, alkalmas helyen meglepte, akkor aztán ott sem babra ment a dolog! Mégis elő­fordult, hogy egy-egy ilyen erdei me­nedékhelyre rajtaütött a török, megt- tizedelte, elvitte az asszonynép fiatal­ját. (Egyebet a szegény paraszttól nem tudott elvinni!) Hanem aztán egyszer megfordult a dolog! A kontyos töröknek lett nagyon sietős az út hazafelé. Jófajta magyar huszárok szorongatták a késlekedőket! Nagy falkában igyekeztek a dombok kö­zül a síkság felé, ahol messzebbre lehet látni. Temérdek szekéren hozták a ra­bolt holmit, marhát hajtották maguk előtt a rabokat. A Dunánál aztán meg­torpantak. A török falkányi, temérdek a szekér, a lovas, a rab, a vízi edény meg kevés. Mindegyik elsőnek akart át­menni a vizen és átvinni a maga rabolt holmiját. Előbb csak úgy szóval vesze­kedtek, kiabáltak, utóbb kardra kaptak az elsőbbségért. Már jól összekeveredtek, amikor egy nagyszakállú pasa vágtat közéjük lóháton, az teremtett köztük rendet. Megmondta, hogy a magyar hu­szárok már nagyon közel járnak, nincs idő az áthurcolkodásra. ürüljön a török, ha a saját bőrét átviheti épségben. Ezért minden lovat, marhát, szekeret, rabot szélnek ereszteni, mindent itthagyni, la­dikba, dereglyébe csak török ülhet, de az is csak egy szál kardot vihet magá­val. No erre még nagyobb lett a lárma, a keveredés! Egy feketehajú, fekete- szakállú fiatal török — valami aga — szekerét négy erős ló húzta s azokat ő maga hajtotta. A hátaslova a szekér után volt kötve. Körülötte meg vagy tíz ma­gyar rab. A szekér telis-tele arannyal, ezüsttel, kincsekkel. Hát ez is meg­zavarodott ám, amikor megtudta, hogy csak egyedül mehet át a vizen. Egy da­rabig tépte a szakállát mérgében, majd hirtelen megfordította a szekerét és el­vágtatott a dombok felé. A Lesvölgynél állott meg. Ott levette a rabokról a lán­cokat, majd nagy, mély gödröt, barlan­got ásatott vei ük a domb oldalába, abba belehordatta a szekeréről a kincseket, a barlang száját pedig betömette. Volt a sze kéren egy kecskeformájú nagy kő, annak üres volt a belseje, az oldalán pedig kis titkos ajtó volt. Ebbe rakta az aga a legszebb, legdrágább kincseket, gyémán­tokat. Ennek a kőkecskének külön ver­met ásatott. Amikor a munkával a ra­bok elkészültek, az aga elébük állt és kardjával mind egy szálig levágta őket. Ne legyen senki tudója annak, hol van­nak a kincsek elásva. Aztán lovára ült és elvágtatott a Duna felé. Esztendő elmúlt száz is, vagy talán még több. Egy szép nyári napon finom török urak érkeztek a faluba. Akkorra már jóbarátságban voltunk a törökkel. A törökök egyenesen a Lesvölgy felé tartottak. Térkép is volt náluk. Csak amolyan rajzolt térkép. Azt erősen néz­ték, majd több helyen hosszú, hegyes vasakkal túrkálták a földet, a domb­oldalt. A falubeli parasztság, mivel hogy nyári dologidőben történt, javarészt a határban volt dolgozni, otthagyva a munkát, nagykíváncsian odasereglett és nézte, hogy a finom urak ugyancsak nekiestek a földtúrásnak. Nemigen saj­nálták finom ruhájukat, amely a föld­túrás közben bizony nem is kicsit be­piszkolódott. Egy idősebb ember is odaállt a kí­váncsiskodók közé. Egy darabig csak nézte a nagy igyekezetét, aztán illem- tudóan megkérdezte: — Ugyan mit keresnek? (Folytatjuk) GYERMEKEKNEK MAHÁNYNÁL » 2. Ezért szaladt hát esze nélkül a szélrózsa minden irányába a sok mihaszna cseléd. A hoppmester éppen a Tisza felé iramodott s majd leütött a lábáról egy kucsmás, bundás legénykét, aki orrát lógatva, nagy bánatosan bújt elő a nádrengetegből. — Hó! — kiáltott a hoppmester, ahogy a legény mellett eliramodott. — Mögájj mán, te maskura! — szólította meg Ferke, mert ő volt az, szerette volna, ha a cifra udvari ember útbaigazítja. Rákiáltott menten: — Mért szalad olyan bolondul, mint akit kergetnek? — Te meg mért szántod az orrod­dal a földet? Azért szaladtam ne­ked, mert nem ügyeltél! Ha tudni akarod! A hoppmestert Ferke addig un­szolta, noszogatta, hogy hamarosan engedett, mindent apróra elmesélt, ami a királyi udvarban történt. Vé­gül is a hosszúra nyújtott történe­tet így fejezte be: — Aki bagolykiáltásig megkeríti az aranyhalat, annak teletömi a ki­rály körmöci arannyal a tarisznyá­ját. De ha nem sikerül előkeríteni — s ekkor szomorúan sóhajtott — bi­zony hétszer rossz az életünknek. Ferke lopva a baljára pillantott. Egy csikós tarisznya volt átvetve a vállán, s ott verte a csípejét a bal ol­dalán. Ezt a tarisznyát vette szem­ügyre. Üres volt a tarisznya, bánato­san pillantott a gazdájára, mintha azt mondaná: mikor etetsz meg már, édes gazdám? Ferke a hoppmester felé fordult. — Aki mögfogja, annak teletömik a tarisznyáját? Jól értöttem? — Jól értetted. Erre Ferke kapta magát, se szó, se beszéd, hátba vágta az ámuló ud­vari embert, felkacagott s a másik pillanatban eltűnt a nádrengeteg­ben. Meg sem is állt a kecsegés tanyáig, ott felragadta az elhajított tápliját. A Duna kiöntése akkorára már egé­szen a kecsegés tanya alá futott. Egyenesen elébe sietett s belemerí­tette hálóját. Az apja azt hitte, hogy megbolon­dult a fia. A reggel még a szavát is alig hallotta, elindult hetedhét világ ellen, s most meg szebben, vígab- ban fütyült, mint a nádifülemüle! Már harmadszorra merítette meg hálóját az öntés vizében, amikor a harmadszori kiemeléskor majdhogy ki nem esett a kezéből a tápli. A pirosszámyú keszegek, az aranypik. kelyes pontyok, a nagybajúszú har­csák között vergődött a hálóban az aranyhalacska. Nyomban vállára vette csikós ta­risznyáját, kezébe kapta görcsös ha­lászbotját s indult fel zsákmá­nyával Budára, a király palotájába. Éppen jókor érkezett, mer a ki­rálylány már nagyon a végét járta. Menten elébe tették az aranyhalat s ahogy az rápillantott, egyszeriben visszatért belé az élet. Fürgén leug­rott a nyoszolyáról. A király állta a szavát. Nyomban teletömte Ferke tarisznyáját kör­möci arannyal s még egy nagypecsé­tes levelet is nyomott a kezébe. Jó tettéért egy falut ajándékozott a de­rék halászlegénynek. Ferke már indult volna ki a palo­tából, de a hoppmester, aki közben előkerült, nem állhatta meg, hogy ne szóljon valamit. — Még adós vagy nekem egy fele­lettel, halászlegény. — Mi lögyön az, ha szabad kérde- nöm? — Reggel a földet seperte az or­rod, még válaszolni is elfeledtél. Miért eresztetted úgy búnak a feje­det, aztán meg miért kerekedett olyan jó kedved hirtelenében? — Hát, Etelka miatt keseregtem. — Ki az az Etelka, te halászle­gény? — Hát az öreg Bódva Etelkája, akit nem akart hozzámadni, mert igen nagyralátó. Amikor mögkértem a lány kézit, azt mondta: Akkor adom néköd a lányomat, amikor a tarisznyád körmöci aranyat fiadzik. Se előbb, se hamarabb! Búbánatnak eresztettem hát a fejemet s világgá is mentem volna, ha nagy jó uram­mal nem találkozom, a többit mög már úgyis tudja — s nevetve csör- rentette meg az arannyal teli tarisz­nyát. Otthon hétvilágra szóló lagzit csap­tak, még a király is a vendégük volt. Etelkával abban a faluban te­lepedtek meg, melyet a király nekik ajándékozott. Ezt a falut még ma is Halászfalunak nevezik a környék­beli halászok. Könnyen megtalálhat­játok, mert csak egy ugrásra van a kecsegés halásztanyától! Az arany- halacska pedig még a mai napig is ott úszkál a margitszigeti tavirózsás medencében. Asszonyoknak — lányoknak VASÁRNAPI EBÉD GULYÁSLEVES Hozzávalók: 30 dkg marha- vagy ser­téshús (esetleg vegyesen),-15 dkg leves- zöldség, 50 dkg burgonya, hagyma, só, paprika, csövespaprika, köménymag, 3 dkg zsír. Pörköltnek való húst veszünk, legjobb hozzá a lábszár. Kétcentiméteres koc­kákra vágjuk. A hagymát apróra vágva, a zsírban megpirítjuk, beletesszük a pi­rospaprikát és hozzáadjuk a húst. Meg­sózzuk és vízzel felengedjük. A leves- zöldséget megtisztítva és kettéhasítva tesszük bele, ha a hús puhulni kezd. Amikor a hús majdnem kész van, hoz­záadjuk a kockára vágott burgonyát és azzal csendesen puhára főzzük. Nyáron zöldpaprikával, télen száraz csövespap­rikával, vagy lecsóval, és tetszés szerint könyménymaggal ízesítjük. PADLIZSÁN KIRÁNTVA Hozzávalók: 2 drb padlizsán, 1 tojás, 5 dkg liszt, 10 dkg morzsa, 10 dkg zsír. A padlizsánt külső héjától megtisz­títjuk, hosszában félcentiméteres szele­tekre vágjuk és gyengén megsózzuk. Lisztbe, felvert tojásba, morzsába márt­juk és zsírban mindkét oldalát pirosra sütjük. Ize a rántott halra emlékeztet. Készíthetjük sűrű palacsintatésztába mártva és úgy kisütve. RÁMÁSPOGÁCSA Hozzávalók: 28 dkg porcukor, 4 egész tojás, 25 dkg liszt. Az egész tojásokat a cukorral 40 per­cig kavarjuk. Beleszitáljuk a lisztet és azzal is kavarjuk 20 percig. Zsírozott, lisztezett sütőlemezekre egyforma féldió- nyi halmokat rakunk kávéskanállal és egy éjszakán át langyos helyen szárít­juk. Formálás után tehetünk egy-egy szem mazsolát a közepébe. A hosszas pihenés alatt a teteje megszárad. Jól elő­melegített, egyenletes tűznél 8—10 per­cig sütjük. Ha jól sül, akkor a tészta fölemelkedik és cukor-ráma keletkezik a tetején, mintegy bevonat. Savanyúság tartósítása Vizesuborka. Igen sokféle eltevési módja van. Itt a legegyszerűbbet közöl­jük. Középnagyságú, egészen friss, egész­séges uborkákat veszünk, jól megmos­suk. Veszünk hozzá kaprot, hosszba vá­gott tormát bőségesen, zöld egrest, éret­len szőlőt. Az uborkás üveg aljára kap­rot teszünk, az uborkát hosszába állít­juk, közéje rakjuk a tormát, legfelül éretlen szőlőt, vagy egrest. Egy liter vízre 3 deka sót számítva, a vizet felforral­juk, lehűtjük és az uborkára öntjük. Manhahólyaggal azonnal lekötözzük, te­tejét bezsírozzuk, hogy a felduzzadás következtében meg ne repedjen és négy­öt napon keresztül jó meleg, árnyékos helyen kiforrni hagyjuk, amíg a zava­rosság letisztul. Felbontva, hidegen tartva, két-három hétig is élvezhető. Kis családnál kisebb üvegekbe rakjuk az uborkát. Ecetes uborka. Apró, 6—8 cm-es, fris­sen szedett egészséges uborkákat több vízben megmosunk és üvegbe helyezzük. Fűszereket rakhatunk közéje, kaprot, tor­mát, gyömbért, meggyfalevelet, hosszú csövespaprikát, ízlés szerint. Egy liter vízhez 3—4 deci ecetet és 2 deka sót és 4 deka cukrot számítva, az ecetes vizet felfőzzük és langyosra hűtve az uborkára öntjük. Pergamennel, vagy ce­lofánnal kötjük le. Ha felbontva túl ece­tesnek találjuk, használat előtt pár na­pig sós vízben tartjuk. Paradicsompaprika ecetben. Szeptem­ber hónapban a szépen kifejlett húsos paprikákat rakjuk el ecetbe, de a pap­rika teljesen hibátlan legyen. Jól meg­mossuk, vízben azonban sokáig ne hagy­juk állni. Szárait rövidre vágjuk és egészbe hagyva, nagyobb üvegekbe te­gyük. Minden liter vízhez 4—5 deci ece­tet, 3 deka sót, 3 deka cukrot számí­tunk. Az ecetes vizet felforraljuk, lehűt­jük, és a paprikára öntjük, hogy ne emelkedjenek fel a paprikák a vízben, két pálcikát keresztbe helyezünk az üveg hajlásába. Tetejére két cm vastagságban olajat öntünk. Ha kihűlt, lekötjük. Fel­bontás után nem szükséges egyszerre el­fogyasztani, mert az ecetes vízben to­vábbra is megmarad. Hasonlóképpen készíthetjük a fehér­húsú zöldpaprikát, zöldparadicsomot és kis dinnyét. Jó ha tudjuk... A kellemetlen szagú, vagy avas zsírt megjavíthatjuk, ha kenyeret, vagy hagy­mát szenesedésig sütünk benne. Ha a leveshús kemény, tálalás előtt félórával szeleteljük fel és fedő alatt pá­roljuk . A túlcukrozott krémhez adjunk egy tojássárgát, vagy szükség szerint egy fél tojás fehérjét és jól keverjük el. Forralt tej föléből is lehet verni tej­színt, jól lehűtve. Tojás hiányában megkenhetjük a sü­temények tetejét higított tejföllel, cukros tejjel, vagy feketekávéval is. Az újburgonyát hámozás előtt sósvízbe tegyük, így a héja könnyen lejön. A citromhéjat csak gyengén reszeljük, különben keserű lesz. Ha nagyon erős a hagyma, tisztítás után felvágásig hagyjuk hideg vízben. Száraz zsemlyét, vagy kiflit felfrissít­hetünk, ha hideg vízbe mártjuk és forró sütőben pár percig sütjük. Mozaikok a XXI. századból Elgondolások, tervek, feltevések A Behring-szorosban atomerőművel hajtott óriásszivattyúkkal rendelkező gát épül. A szivattyúk a Csendes-óceán me­leg vizét szivattyúzzák át az Északi Jegestengerbe és a Golfáramlattal azo­nos erejű új áramlatot létesítenek. A ke­letszibériai tengeren a murmanszkihoz hasonló jégmentes kikötők létesülnek. * A nagy sebességgel működő siklócsap­ágyak fő kenőanyaga a levegő lesz. * A jövő szárazföldi közlekedésében nem alkalmaznak kerekeket. A közlekedési eszközöket elektromágnesek segítségével a levegőben tartják a Föld felett. * A mai karórákat a rádióórák váltják fel, amelyek a külön rádióállomásról su­gárzott pontos időjelzés szerint járnak majd. S A lokátorok lehetővé teszik, hogy a hajóról ugyanolyan pontosan lássuk az óceán fenekét, mint ahogy a pilóta de­rűit időben a Föld felületét látja. Az óceánfenék földrajza annyira ismeretessé válik, hogy a hajókormányosok ugyan­úgy tájékozódnak majd, mint a pilóták a földi tájékozódási pontok szerint. A nagyvárosokat éjszakánkint az iono- szférában létesített gázfelhőkkel világít­ják majd. Ennek érdekében alkonyatkor az ionoszférába rakéták segítségével ka­talizátort lőnek fel, amely elősegíti az oxigénatomok molekulákká való egye­sülését. Az atomok egyesülése közben keletkezik a fény. * A gyorsírók munkáját automatikus írógépek veszik át. Ezek a gépek köz­vetlenül diktálás után írnak. Olyan for­dító-írógépek is lesznek, amelyek a dik­tált szöveget nyomban idegen nyelvre fordítják. * Az orvosok a beteg fogat kiveszik, megtisztítják, betömik, majd visszanö­vesztik a helyére. * A Gibraltári-szorost gáttal zárják el: a Földközi-tenger szintje 200 méterrel csökken s így 660 000 négyzetkilométer­nyi termékeny földet nyerünk. A gibral- tári vízierőművek teljesítőképessége meg­közelíti a 100 millió kilowattot. * Az Északi- és Déli-sark közelében a levegő melegítésére atomerőműveket lé­tesítenek. Vége.

Next

/
Thumbnails
Contents