Tolna Megyei Népújság, 1957. július (2. évfolyam, 153-178. szám)
1957-07-14 / 164. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1957 JÚLIUS 14. A paprikaüzérek regénye Regénynek is beülő terjedelmű és érdekességé bűnügyről van szó. A rendőrség hónapokig „tanulmányozta a témát”, vagyis nyomozott az ügyben, míg előkerült a 28 „szereplő” a panama „hősei” és megíródott az 1024 oldalnyi bűnlajstrom, írásos do- kument és míg néhányat a főszereplők közül hűvösre tettek. A „regény” megírásához az ötletet egy névtelen levél adta, írója ismeretlen, és a rendőrség — természetesen nem is az íróját kereste —, hanem kutatta, hogy mi igaz a levél tartalmából. A fáradságos munka végül kiderítette, hogy az árdrágítók, üzérek hada — az eddigi adatok szerint — 497.000 forinttal megkárosította a Dunaföld- vári Földművesszövetkezet szorgalmas tagságát. Szövetkezeti és nem szövetkezeti emberek, „hivatásos” üzérek egyaránt részt vettek az ügyben és hasznot húztak a panamából, méghozzá nem is akármilyen hasznot. Lindinger Imre, a Dunaföldvári Földművesszövetkezet ügyvezető elnöke az ellenforradalmi események idején utasítást kapott felettes szervétől élelmiszr felvásárlására. így engedélyezte az őrölt paprika felvásárlását és alkalmi felvásárlókat is foglalkoztatott. őket is ellátta megfelelő ellátmánnyal. Kilogrammonként 100 —110 forint felvásárlási árat állapított meg az ügyvezető, annak ellenére. hogy abban az időben a paprika ára 70—80 forint volt. Ezzel lehetőséget adott arra, hogy a felvásárlók visszaéléseket kövessenek el, ami nem is maradt el. Takács János, Takács Jánosné, Horváth Jánosné, Gál András és az általuk megbízott személyek írta: A rendőrség Terjedelem: 1024 oldal Súly: kb. 2 kiló (alkalmi felvásárlók) felvásárolták a paprikát 70—80, néha 90 forintos áron a felvásárlási jegyeket sorozatosan meghamisították, vagy egyszerűen nemlétező emberek nevére állították ki és írták alá azok neveit, így 10—20 forintot vágtak zsebre kilo grammonként. A paprika zömét mint „házilag” őrölt paprikát a kalocsai járásban vásárolták fel. A szakértői vizsgálat azonban azt is megállapította, hogy a paprika zöme hamsított volt. A szövetkezet 1957 januárjáig mintegy 50 mázsa törött paprikát vásárolt fel és ebből közel 30 mázsát meg kellett semmisíteni. A legtöbb paprikát Magyar Sándor, Kovács János, Nyáras- di Gábor géderlaki lakosok hamisították. Ezek a paprikát úgy vásárolták és ahhoz 50 százalékban lisztet, olajat és piros festéket kevertek. Ez az üzérkedés, hamisítás hosszú ideig folyt a szövetkezet ügyvezetője mégsem ellenőrizte a felvásárlási munkát, tehát tulajdonképpen támogatta a szövetkezeti vagyon megkárosítóit. Érdemes megjegyezni, hogy a névtelen levél után érkezett olyan feljelentő is a rendőrségre, aki először, mint tanú szerepelt az ügyben, mert bizonygatta, hogy kik milyen csalást követtek el, de később kiderült róla, hogy maga is az üzérek, csalók közé tartozik. így aztán az ő neve is a vádlottak közé került. A bonyolult nyomozás közben kiderült, hogy a felvásárlásnál más területen is komoly visszaélések fordultak elő és azok is jelentősen hozzájárultak a szövetkezet megkárosításához. Az ellenforradalom idején eltűnt a szövetkezet udvaráról körülbelül 25 mázsa hízott liba és kacsa. Ennek egy részét a szövetkezet alkalmazottai tulajdonították el. A felvásárlók, de főként Szatmári Istvánná, még tavaly tavasszal meg hamisították a termelőkkel kacsa és liba hizlalásra kötött szerződéseket. Később — az átvételnél — a szabadon felvásárolt hízott baromfi szerződéssel számolták el és az így mu tatkozó mintegy 6 forintos kilónkénti különbözetet saját céljaikra használták fel. A szövetkezet borfelvásárlása sem maradt ki a panamából. Gál András, Vida Imre, Csősz Sándor és idős Nagy Sándor vásárolták fel a szövetkezet részére a bor nagyrészét és literenként a tényleges áron felül 20— 30 fillért számoltak el literenként. A „nyereségen“ természetesen ők is* osztozkodtak. £ ► íme néhány epizód, Ízelítő a re-* gényből, amely természetesen mégt nem fejeződött be az 1024. oldalnál. ► Ehhez még ír majd a bíróság is egyE részletet, az illetékes szervek és em-£ berek pedig valószínűleg levonják aE szükséges következtetést: megfelelő £ ellenőrzés és a dolgozók éberséget nélkül nincs biztonságban a közösség^ vagyona, ha nincs ellenőrzés, akkor £ mindannyiónk ellenségei, az üzérek, t csalók meggazdagodnak, a becsületes munkásemberek pedig megkárosodnak. B. F. Az aranydiplomás ötven év óta orvos. Ötven év óta a világ legszebb, legmagasztosabb hivatását teljesíti — embert gyógyít. 1907 július 11-én kapta meg a diplomáját 25 éves korában. Először kórházi orvos, majd később főorvos lett egy budapesti gyermekklinikán. És 30 éves kórházi gyakorlat után, amikor nyugdíjba vonult, a fővárosi élettől, távol, egy kicsiny, elhagyatott kis falucskában, Uzdon telepedett le 1936-ban. A falunak és a környező pusztáknak nem volt orvosa. Pedig rengeteg betegség kínozta abban a sanyarú világban a szegényembereket. A rossz táplálkozás, az egészségtelen házak, a látástól vakulásig folyó munka százával sodorta az embereket, főleg az ifjúságot, a tüdővész karjaiba. Dr. Pesthy Endre nem fordított hátat a betegeknek, nem hivatkozott arra, hogy ő „nyugdíjas”, neki már pihenni kell 30 évi munka után. Ellenkezőleg, a munka nehezebbik részét itt Uzdon kezdte. Ha éjjel, ha esőben, hóviharban zörgettek az ablakán, ment perceken belül zokszó nélkül a betegségben fetrengőhöz, hogy segítsen rajta. A betegeitől, ha látta, hogy szegényemberek, nem fogadott el pénzt a gyógyításért. „Nem pénzért gyógyítok, engem a szenvedő emberen való segíteniakarás vitt az orvosi pályára” — mondta azoknak, akik csodálkoztak azon, hogy nem gazdagodott meg hosszú orvosi pályafutása alatt. Az emberszeretet, a bajbajutott embereken való£ önzetlen segíteniakarás gyönyörű példáját mutatta azt Uzdon eltöltött húsz hosszú esztendő leforgása alatta dr. Pesthy Endre. S ezt a nép szeretetén és háláján, ► amelyet az idős orvossal szemben érez, lehet legjobban t lemérni. Andrásnapokon virágokkal, levelekkel halmoz-^ zák el. Apró gyermekek leveleinek százait őrzi író- ► asztalának fiókjában, amelyekben kezdetleges írásukkal £ hálájukat fejezik ki a jó doktor bácsi iránt. t Az orvosi előszobában egy érdekes kis gyermek-► szobor vonja magára az idegen figyelmét. Ennek a kis* szobrocskának külön története van. A harmincas évekf elején, amikor a gyermekklinikán főorvos volt, egy ► súlyos torokgyíkban szenvedő kisfiút kellett megoperál-1 nia. A műtét sikerült, a gyermek ismét vidám, egészsé-r ges lett. S a kisfiú apja, aki egyébként egy Budapesten £ tartózkodó híres francia szobrászművész volt, csaknem ► életnagyságú fiúszoborral ajándékozta meg hálája jeléül* az „aranykezű” orvost. £ Az őszhajú, aranydiplomás orvos most is dolgozik. ► Az orvosi hivatással járó kimerítő munkában eltöltött* ötven év nem törte meg. Kerékpárral járja a vidéket, ► s ha valahol feltűnik szikár alakjával, örökké kedélyes mosolyával, a betegek bizakodva gondolnak a gyógyulásra ... H. T. Nem ssabad elfelejteni Most kezdem érettebb fejjel megérteni apámat, most válik bennem az emlék tudattá, mert gyermekkoromból emlékszem, hogy apám a kimerültségig fáradtan este amikor hazajött, könyvet vett a kezébe és ólvar sott. Olvasott hangosan anyámnak és nekem. Nem merem mondani, hogy teljesen megértettem tudásszomját,amelyet kölcsönkért könyvek soraival igyekezett oltani mert vannak dolgok,amit soha nem ért az ember csak kísérletet tesz, hogy megértsen, próbál megérteni. Nekem már diákkoromban megadatott, hogy olyan könyveket olvassak, amilyent akarok. Értelmem világosultával, amikor láttam, hogy apám milyen kíváncsi szemmel nézi a kezemben lévő könyvet, láttam szemében a vágyat, hogy tudni szeretné mindazt, amit olvasok, mindazt, amit én tudok — néha szerettem volna beleordítani a világba: Jó emberek miért nem engedtetek neki is olvasni, amikor fiatal volt, miért nem küldtétek iskolába, hogy tanuljon, miért nem adtatok kezébe könyvet?! Én szerettem volna, ha az apám, aki engem megtanított az ABC-re, aki a maga módján megtanított számolni 10-ig, aki megfujta a levesemet és,.-, minek magyarázzam, tudja mindenki hogy mit jelent az embernek az édesapja — szerettem volna mindig, ha többet tud, mint én tudtam. Csak most értem meg, hogy miért kellett neki padlásról lopott könyveket olvasni kisbíró korában, s miért maradt fenn éjszaka tovább a sáros cipők pucolása után, amikor egy földbirtokos- nál inas volt. Esküszöm mindenre, ami szent ebben a világban, hogy ő nagyon szeretett volna tanulni, sok könyvet olvasni és tudom, hogy soha nem ismerte el azt az átkozott Íratlan törvényt, amely a szegény nyomorult emberek gyerekétől megtagadta a könyvet, a tudományt. ... A napokban azzal a szándékkal mentem ki az egyik községbe, Sárszentlőrincre, hogy írok a könyvtár munkájáról, megnézem, hogyan művelődik, okosodik a falu népe. Talán erről is írhatnék, de el kellene hallgatnom valamit, , valami olyant, amit nem szabad elhallgatni és elfelejteni. Nemcsak emlékezni kell erre, hanem nem szabad elfelejteni. E két fogalom között ugyanis az érzelmi hatáson kívül más lényegesebb jelentő- ségbeni eltérés is van. Ha csak emlékezünk rá, a száraz puszta tényeket látjuk, ha nem felejtjük, akkor tudatosan, cselekvőén foglalunk állást ellene. Az ellenforradalom napjaiban ebben a községben is elégettek egy csomó könyvet. A tanácsházán megvan az ezekben a napokban elunt, elégetett könyvek jegyzéke. Akik ezeket a könyveket elégették, azok a ma falujának népe gyermeke kezéből ki akarták venni a könyveket. Azt akarták tenni a ma fiataljaival, amit a múlt urai tették az én apámmal, hogy megtagadták tőle a tudományt. Azoknak az embereknek a cselekedetei, akik e könyveket: — Lenin: A szocialista munkáról; Antonov: Léna, a brigádvezető; Az SZKP története; Móra Ferenc: Mindennapi kenyerünk és még sorolhatnám — elégették, nagyon hasonlít a fasizmus aljasságaira, amikor földhözvagdalták a csecsemőket, leégették a lágyan hullámzó búzatáblákat, bő termést ígérő szőlőket tapostak le, életerős férfiakat kínoztak halálra, az apa előtt becstelenítették meg saját leányát... és elégették a könyveket. Nincs olyan gaztett, amit al ne követtek volna, elképzelhetetlen gyászt és fájdalmat idéztek elő, nincs olyan szégyen és gyalázat, amit ne hozták volna az emberi nemre. Nem tudnék nyugodt lelkiismerettel írni ebben a faluban a könyiHár olvasottságáról, ha mindezt nem mondanám el mert e könyvégetés mögött azt látom, hogy a kis Jancsik, Jóskák, Máriák... elől akarták elégetni a könyveket, — akikből ma tanár, mérnök, orvos ... lehet — hogy ne okosodjanak, hogy becsaphassák őket, mint apjukat becsapták tudatlansága miatt a rácegresi uradalom földjein. A humánum, az emberi fel- emelkedés érdekében tett erőfeszítések meggyalázása ez. önkénytelenül feljajdul az emberben a kérdés. Vajon hiába élt és alkotott Goethe, Schiller Michelangelo, Puskin, Lenin... hiába született meg a Faust, az Ármány és szerelem, a milói Vénusz, a IX. Szimfónia? ... Ezek után írják arról, hogy B. P. tanító hogyan adja a sárszentlőrin- ciek kezébe a könyvet, az a tanító, aki ott v°k e könyvek égetésénél? Szégyenpir önti el az ember arcát, a'mikor arra gondol, hogy egy tanító könyvet éget. Tanító, akit esküje kötelez arra is, hogy legjobb tudása szerint segíti a gyermekeket szocializmust építő emberré válni. Egy tanító, aki a falu értelmisége, akire felnéznek az emberek, akitől példát várnak... könyvet éget ahelyett, hogy azt megakadályozná. Vajon nyugodt lelkiismerettel adja most a könyveket a falu dolgozóinak a kezébe, akik azért olvasnak, mert szeretik a könyvet, akik szerették az ellenforradalom előtt is? Erről is írhatnék, de azt hiszem így többet használtam, nagyobb segítséget adtam ahhoz a harchoz, amelyet ma is vívunk az ellenforradalom, a fasizmus visszaállítása ellen. | BUNI GÉZA AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA EMBEREK Népdalgyűjtés — félreértéssel Népdalgyűjtő érkezett a faluba, méghozzá egy csinos fiatalasszony személyében. Mivel ilyen, mármint népdalgyűjtő, nem gyakori vendég errefelé, így hamar híre futott az egész faluban. A csinos fiatalasszony bemutatkozott a hivatalos helyeken, előadta jövetele célját és kérte, hogy mondjanak neki valakit az öregek közül, aki sok régi nótát ismer. Ha nótához, meg tréfához értő öregemberre van szükség, akkor ott van az öreg Péti bácsi — mindenki ide irányította. — Hát éppenséggel nótázhatok — fogadta az öreg Péti a népdalgyűjtőt — ha a kisasszony akarja. — Mert tudja, én azt tartom, amíg nótázni tudok, nem vagyok öreg ember. Dehát az nem megy ám csak úgy. Előtte egy kicsit meg kéne ám kenni a grama- font... A fiatalasszony nem sejtette, miről van szó, és csak álmélkodott, amikor a „gramafon” szót hallotta. Persze, amikor felvilágosították, hogy egy kis itóka kéne, mindjárt hozatott egy üveggel. Az öreg Péti bácsinak pedig felcsillant a szeme a bor láttán, pedig nem is az az igazi volt. Dehát a borivó ember nem túl válogatós, a közmondás is azt tartja, hogy rossz bor nincs, csak rossz borivó. Egy hajtókára kiivott annyit, hogy csak nézett a fiatalasszony és félni kezdett, hogy még talán a nevét sem tudja megmondani az öreg, ha mégegyszer így meghúzza az üveget. Péti bácsi azonban megvigasztalta: — Lelkem, bízza csak rám ... Tudja, mifelénk az üveg fenekén van a nóta és ahhoz csak úgy lehet hozzáférni, ha előbb megisszuk a bort.. Az üveg fenekéről csakugyan előjött a nóta, méghozzá olyan hangon, hogy a népdalgyűjtő csak tátotta a száját, mert nemcsak az a fontos, hogy valaki elmondja a szövegét, hanem az is, hogy valaki el tudja énekelni. Jó dallam nélkül nincs jó nóta. Az asszony alig győzte jegyzetelni a szöveget és nem tudott betelni a szebbnél szebb és a közéletben eddig még ismeretlen nótákkal. A szomszédok meg arra gondoltak, hogy a Péticsalád tán most üli az aranylakodal- . mát, hogy ilyen jókedve van az öregnek. A fiatalasszony már kezdte magában elkönyvelni a nagy sikert és nem is hitte volna, hogy ilyen nagyszerű nóták jönnek elő az üveg fenekéből. Csakhogy előjött Pétiné is, a nyel- ves feleség, aki közel sem a nótás kedvéről, hanem éles nyelvéről nevezetes. Kapálni volt kint a határban és valaki mondta neki: — Mi az, maga haza sem megy a nagy mulatságra, inkább itt izzad a tűző napon? — Micsoda mulatságra? — Hát maga nem is tudja, hogy az urának milyen virágos kedve van? Valami szűkszoknyás menyecskével mulat... Több se kellett az öregasszonynak. Kiállt a sorból, a kapát a vállára kapta, és loholt hazafelé. Ügy szedte a lábait, hogy talán még menyecskekorában sem látták ennyire sietni. Magában pedig mindig ezt mondogatta: „Majd adok én neked ... Vén- ségemre akarsz megcsalni, te vén disznó”. Már messziről hallotta a nagy nótaszót, belökte az ajtót úgy, hogy majdnem kiesett szárfástól. Ebben a pillanatban meglátta a borosüveget az asztalon, tulajdon férjét, amint torka- szakadtából énekel, vele szemben pedig egy kifestett szájú nő ül, nézi az öreget, sőt, még mosolyog is és még csak meg sem rezzen, amikor őt, a másik asszonyt meglátja. Egy pillanatig megmerevedett a „kép” láttán, szemei majdnem mégegyszer akkorák lettek, mint előtte voltak, valósággal szikrát hánytak a méregtől és aztán sziporkázni kezdett belőle a szó is: — Te disznó, te korhely, nem sül ki a két szemed, amíg az emberlánya kapál, hogy legyen mit enni, addig te menyecskézel mulatozol velük. Te emberek alja ... Vénségemig jó voltam, de most már ilyen szűkszoknyás kell? Te meg eltakarodj innen, te asszonyok szemete ... Van bőr a pofádon, még egy ilyen öreg embert is képes vagy elcsábítani... Még a lakására is betoltad a képes feledet... Mást már nem kaptál, mint ilyen öreg embert? A fiatalasszony csak hebegett, idegességében az igazolványa után kotorászott a retiküljében, de az asz- szony rákiáltott, hogy „nem vagyok kíváncsi az engedélyére”. Az öreg Péti bácsi most már nem a bortól, hanem a szégyentől volt piros, és próbálta megnyugtatni a vendéget, hogy ne haragudjon, de ilyen mérges természetű a felesége. Pétiné ezt látva, még dühösebb lett: — Mi az, még aztán annak fogod pártját? Többet még a nevedet sem viselem, vénségemre csaltál meg ... Takarodj innen a nőcskéddel együtt... Valami ütleg után kezdett kutatni, a sodrófához közeledett Pétiné, a népdalgyűjtő pedig kihasználta ezt a pillanatot, kiszaladt és eltűnt úgy a faluból, hogy még csak nem is köszönt senkinek. Nem tudni, hogy folytatja-e még továbbra is a népdal- gyűjtést, de Pétiéknél tisztázódott a félreértés, végül mindent megértett az asszony, csak azt nem, hogy ha tényleg tisztességes úton járt ott az a menyecske, akkor minek szaladt el... Boda Ferenc
