Tolna Megyei Népújság, 1957. június (2. évfolyam, 127-152. szám)

1957-06-29 / 151. szám

•i'OiíUU tu TOLNA MEGYEI VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK! II. ÉVFOLYAM, 151. SZÁM. ÁRA: 50 FILLÉR. SZOMBAT, 1957 JÜNIUS 2Ö. A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT KS A TANÁCSOK LAPJA Egyetemi Könyvtár PÉCS Amikor a kommunisták a nép érdekeiért harcolva erősítik a pártot, akkor a nép ssámára kovácsolják a fegyvert Nem lehet proletárdiktatúra a tömegek támogatása nélkül Kádár János elvtárs beszéde az MSZMP országos értekezletén Már reggel 8 óra körül benépesültek az Országház folyosói. Az or­szágos pártkonferencia küldöttei, csepeli és borsodi munkások, vihar­sarki parasztok, pécsi bányászok, mű vészek, más értelmiségiek, közöttük a magyar munkásmozgalom ősz veteránjai megilletődötten üdvözlik egy­mást. Az ülésteremben az elnökség emelvénye felett jelmondat: „Erősítsük pártunk egységét, a munkáshatalom, szocialista építőmunkánk alapját.” Ezenkívül sehol a falakon egyetlen dekoráció sincs. A hangulat mégis felemelően ünnepi, a küldöttek mélyen átérzik a rájuk háruló felelősséget. Az óra kilencet mutat. A Központi Intéző Bizottság tagjai: Apró Antal, Biszku Béla, Fehér Lajos, Kádár János. Kállai Gyula, Kiss Károly, Marosán György, Münnich Ferenc, Rónai Sándor, Somogyi Miklós elvtár­sak és Fock Jenő elvtárs, a Központi Bizottság titkára fellépnek az elnök­ségi emelvényre. Münnich elvtárs az Intéző Bizottság nevében felkéri az alábbi elvtársakat, hogy foglaljanak helyet az elnökségben: Gáspár Sán­dor, a Szaktanács főtitkára, Haász Árpád, a Közgazdasági Egyetem tanára, Kelemen Lajos, a X. kér. IB elnöke, Kiss Károly, Szeged város IB elnöke, Komócsin Zoltán, a KISZ országos elnöke, Losonczi Pál tsz-elnök, Major Tamás, a Központi Bizottság tagja, Manhercz Antal Komárom megyei bányász, Mező Imréné, a Lágymányosi Dohánygyár igazgatója, Príeszol József, a Borsod megyei IB elnöke, Révai József, az Elnöki Ta­nács elnökhelyettese, Révész Géza, a Központi Bizottság tagja, Rimóczi Pálné tsz-tag, Sándor József, a KB tagja és Tatár Kiss Lajos, a Hajdú megyei Tanács elnöke. Ezután Münnich elvtárs megnyitja a pártértekez­letet. Megnyitó beszédében röviden vá­zolta a konferencia célját, majd visszapillantást vetett a pártnak az ellenforradalmi zendülés fegyveres leverése óta megtett nehéz útjára, majd így folytatta: — Súlyos helyzetünkben elemi erő­vel nyilvánult meg a szocialista tá­bor kommunista és munkáspártjai­nak proletár nemzetközisége. A Szov­jetunió, Kína, Csehszlovákia, Romá­nia, a Német Demokratikus Köztár­saság, Bulgária kommunista és mun­káspártjai már a fegyveres harcok szakaszában elküldték hozzánk veze­tőiket és azonnal sokoldalú segítsé­get nyújtottak. Rendkívül nagy er­kölcsi segítséget jelentett a tőkés or­szágok kommunista pártjainak szoli­daritása. Gyakorlatban győződtünk meg a proletár nemzetköziség óriási erejéről. Megnyitó beszéde után Münnich elvtárs az Intéző Bizottság nevében javaslatot tett mandátumvizsgáló bi­zottság és szerkesztő bizottság létre­hozására, amelynek feladata a vitá­ban elhangzottak és észrevételek alapján megszövegezni a határozati javaslatot és átdolgozni a szervezeti szabályzatot. A bizottságok tagjaiul a küldöttek egyhangúlag a következő elvtársakat választották meg: A mandátumvizsgáló bizottság el­nökéül Nyers Rezső elvtársat, a SZÖVOSZ elnökét, tagjaiul Lendvai Vilmos elvtársat a Heves megyei Tanács elnökét, Veres József elvtár­sat, a XX. kér. IB elnökét és Zárai Károly elvtársat, Sopron város IB elnökét. ft A szerkesztő bizottság tagjaiul Ja­kab Sándor elvtársat, a Nógrád me­gyei IB elnökét, Kállai Gyula elvtár­sat, a Központi Intéző Bizottság tag­ját, Komócsin Zoltán elvtársat, a KISZ országos elnökét, Marosán György elvtársat, a Központi Intéző Bizottság tagját, Nemes Dezső elv­társat, a Népszabadság szerkesztő bizottságának vezetőjét, Révai József elvtársat, Sándor József elvtársat, a Központi Bizottság tagját és Szirmai István elvtársat, a Tájékoztatási Hi­vatal vezetőjét. Münnich elvtárs ezután előter­jesztette a pártkonferencia napi­rendjét, majd Kádár János elvtárs megtartotta a Központi Bizottság be­számolóját. Kádár János elvtárs három és fél­órás beszámolót tartott, amelyet az alábbiakban röviden ismertetünk: A Központi Bizottság beszámolója Kádár János elvtárs előadói beszéde Kádár elvtárs beszéde elején rövi­den áttekintette a párt hősi múltját, majd részletesebben értékelte az 1949 —53 között eltelt évek politikai vonal vezetését. Megállapította, hogy a párt tevékenységét ebben az időszakban is elsősorban a nagy pozitív eredmé­nyek jellemzik, de már negatív jelen­ségek is megmutatkoztak. Amikor a hatalom birtokába jutottunk, mind a vezető posztokon, mind az alsóbb szervek funkcionáriusainál felülkere­kedett az a hamis illúzió, hogyha a hatalom minden eszköze a kezünk­ben van — tehát, úgymond az ellen­séggel „el lehet bánni’’ — a tömegek mindennapi megnyerése már nem olyan fontos. Ha a párt egész tevékenységére az lett volna jellemző, hogy fi­gyelemmel kísérik a dolgozók különösen a munkások vélemé­nyét — mint ahogy ez 1945 és 1948 között jellemző volt —, ak­kor a hatalom meghódítása nem lett volna egyúttal a komoly hi­bák jelentkezésének kezdete. A huzavona több kárt okozott, mint az 1953 előtt elkövetett hibák 1953 júniusában a Központi Veze­tőség maga és nem Nagy Imre és csoportja tárta fel azokat a hibákat, amelyek a párt gyakorlatában jelent­keztek. A Központi Vezetőség meg­állapította: súlyos hiba, hogy elural­kodott a személyi kultusz; helyre kell állítani a kollektív vezetést; érvénye­síteni kell a pártéletben a lenini szabályokat; végét kell vetni a tör­vénysértéseknek; komolyan töreked­ni kell a munkásosztály életszínvona­lának a megjavítására. A párt Köz­ponti Vezetősége tehát helyesen ele­mezte a hibákat és helyesen jelölte meg azt is. hogyan kel} kijavítani azokat. Az elemzés helyes volt, s a végre­hajtás terve is megfelelt a követel­ményeknek. Ez tudniillik az volt, hogy a pártnak úgy kell kijavítania a hi­bákat, hogy általa a párt és a népi hatalom tekintélye növekedjék. — A végrehajtásba azonban két hiba csú­szott be. Az első hiba az volt, hogy Nagy Imre rendkívül fontos szerepet ka­pott. Mint később kiderült, Nagy Imre teljesen alkalmatlan volt erre a szerepre. Nagy Imre nem a párt és a népi hatalom tekintélyének helyreál­lítását és megnövelését tűzte ki célul, hanem ellenkezőleg, a párt és a népi hatalom gyengí­tésére törekedett. A másik ok. amely a helyes elemzés felhasználását akadályozta, az volt, hogy egyes elvtársak, élükön Rákosi elvtárssal, egyáltalán nem vol­tak képesek, vagy nem tudtak a kellő időben és a szükséges mér­tékben szakítani régi hibájuk­kal. Mindennek következtében 1953 jú­niusa és 1956 júliusa között a párt politikájában szélsőséges kilengések jelentkeztek, amelyeknek mérhetetle­nül romboló volt a hatásuk. A hiba feltárása maga is bizonyos megráz­kódtatást okozott a közvéleményben. Mégis, a párt tekintélyét és bizalmát megőrizve lehetett volna tovább dol­gozni, hiszen óriási politikai és er­kölcsi erőt jelentett, hogy a párt ma­ga tárja fel a hibákat és dolgozza ki a kijavítás módját. Mikor azonban újra és újra irányváltoztatásokat ta­pasztaltak ezek mind megrázkódta­tást okoztak. Az 1953. június előtt el­követett hibák igen nagy kárt okoz­tak. De még nagyobb volt az a rom­bolás a párt és a tömegek kapcsola­tában, amit az 1953 júniusát követő három esztendő huzavonái okoztak. így 1956 tavaszán a párttagságban és az ország dolgozó népének nagy­részében mély és jogos elkeseredett­ség élt. Ezt az elkeseredettséget az ellenség mesteri módon kihasználta ellenünk. Az október előtti helyzetről 1956 júliusában a Központi Vezető­ség fontos határozatokat hozott. Ezek a határozatok helyesek voltak, minden politikai feltételt megte­remtettek ahhoz, hogy a párt, az ország, a néptömegek -életében meglevő hiányosságokat és hi­bákat normális úton kijavítsuk. Kádár elvtárs ezután példákkal bizo­nyította, hogy mind a párttagság, mind a pártonkívüli dolgozók pozití­van értékelték a Központi Vezetőség júliusi határozatát, és végrehajtásu­kat teljes erejükkel támogatták. Az ellenség hetekig meg volt za­varva. Megértette .hogy óriási csa­pást jelentene számára, ha a párt hosszabb ideig a július; htározatok végrehajtásán dolgozhatna, mert így normális úton kijavítaná a hibákat és ezzel megerősödne a pár; és a népi hatalom tekintélye. Az ellenség ezt a veszélyt felismerte, tömörítetté és ro­hamra mozgósította erőit. A július; határozat ilyen értékelése igen fontos a revizionisták megítélése szempontjából. A Nagy Imre-féle re­vizionisták azt állították, hogy a hi­bák kijavítására törekednek. Ha ez igaz lett volna, hogy lehetséges az, hogy nem a Központi Vezetőség jú­liusi határozatát támogatták, hanem átmentek az ellenség táborába és segítették a Magyar Népköztársaság és a párt elleni fegyveres felkelés ki­robbantását. Az ellenforradalom nem kerekedik felül, ha nincs árulás a vezetésben Kádár elvtárs ezután rátér; az 1956 október 23 és november 4 közötti idő­szak ismertetésére és elemzésére. Ez a csaknem két hét a párt és a népi hatalom számára válságos időszak volt. A pártra támadtak az imperia­listák, a Horthy-fasiszták, a polgári pártok jobboldali vezérei, a jobb­oldali szociáldemokraták, és sajnos, velük együtt a párt, a népi hatalom ellen fordultak a megzavart fejű fia­talok — diákok és nem diákok — és azok a megtévesztett dolgozók, akik nem tudták, hogy az ellenforradalmat támogatják. A Központ; Bizottságnak mégis az az álláspontja, hogy ez az erő nem tudott volna fe­lülkerekedni, ha nem lett volna árulás a vezetésben. Amikor a Központi Vezetőség Nagy Imrét a Politikai Bizottságba, Lo- sonczyt és Donáthot a Központi Ve­zetőségbe kooptálta tudta, hogy ezek különböző hibákkal terhelt emberek. Feltételezte, azonban, hogy kommu­nisták és segítenek leküzdeni azt a bajt, amelyet részben ők maguk zúdí­tottak a magyar népre. Hogy Nagy Imréék átmentek az ellenség táborá­ba, azt csak az események menetében, lépésről lépésre lehetett felismerni. Október 23-ról 24-re virradóra a párt Központi Vezetőségének volt harci programja. Ha ehhez tartottuk volna magunkat, az ellenforradalmi lázadás nem bontakozhatott volna ki ilyen mértékben, és nem okozott volna ilyen károkat. A Központi Ve­zetőség harci programja abból indult ki, hogy aki fegyverrel támad a Magyar Népköztársaság intézményeire, az ellcnforradaimár, és fegyver­rel kell megsemmisíteni. Tömöríteni kell az erőket, mozgósí­tani a hadsereget, az államvédelmi karhatalmi erőket, fel kell fegyverez­ni a munkásokat. A Szovjetunióhoz kell fordulni, hogy szükség esetén, — mert látszott, hogy nem csupán belül­ről kezdeményezett ellenforradalom­mal van dolgunk — a Szovjetunió ka­tonai segítségét is kérjük. Nagy Imre egyetértett ezzel a köz­ponti vezetőségi határozattal. Csak később derült ki, hogy Nagy Imréék már előbb átmentek az ellen­ség táborába. Milyenek voltak mód­szereik? A külső nyomást összekap­csolták a vezető szervekben való fel­lépéssel. s ezt még frakciós módsze­rekkel is párosították. Különböző kö­vetelésekkel léptek fel, amelyeket a Központi Vezetőség az első napokban még visszavert. Ekkor külső és belső nyomás kombinálásával erőszakolták ki saját platformjuk érvényesítését. Ezután Kádár elvtárs példákat ho­zott fel e módszerekre, majd hangsú­lyozta, hogy Magyarországon október 23 és november 4 között is nagyobbak voltak a szocialista forradalom erői, mint a burzsoá ellenforradalomé. Míg azonban ez utóbbiak szervezet­tek és aktívak voltak, s a vezetésbe és a népköztársaságot védő erők közé is beférkőztek ,addig a szocialista for­radalom erői a vezetésben működő árulók miatt dezorganizálódtak. A novemberben megalakul; forra­dalmi munkás-paraszt kormány és az újjászerveződött MSZMP vezetősége — amely kirekesztette soraiból a Nagy Imre-féle árulókat — azt a célt tűzte ki hogy fegyverrel leveri az el­lenforradalmat, helyreállítja a nép- köztársaság alkotmányos rendjét, el­hárít ja az ország belügyeibe beavat­kozó imperialista beavatkozást. Újjá kellett szervezni a pártot is, mert a párt nélkül nem lehet a népköztársa­ságot megvédeni. A pártvezetőség és a kormány a magyar munkásosztály­hoz és a magyar dolgozó nép szocia­lizmushoz hű erőihez fordult, segítsé­get kért a Szovjetuniótól, a szocia­lista tábortól és a testvéri kommunis­ta és munkáspártoktól. Az volt az álláspontunk, hogy az ellenséggel, az árulókkal nem alku­szunk, s így fognak majd minket tá­mogatni a tömegek. Kádár elvtárs példákkal mutatta meg, hogy novem­ber 4-e után milyen nagy feladatot jelentett az erők. összpontosítása, s milyen nehéz harcot kellett vívni a helyes Irányvonal megvalósí­tásáért, legyőzve különböző helytelen nézeteket, amelye­ket sokszor jó elvtársaink is képviseltek. Egyesek helytelenítik, hogy nem vonták be a vezetésbe azokat az elv­társakat, akiket a régi pártvezetés­ből úgy ismertek, mint részesei a dogmatikus és szektás hibák elköve­tésének. Bár őket tisztességes embe­reknek és kommunistáknak tartjuk, a párt vezetésének az volt az állás­pontja, hogy a vezetőségbe ne legye­nek olyan elvtársak vagy csoportok, akiket, vagy amelyeket a régi hibák terhelnek. Vezető posztra állításuk, (Folytatás a 2. oldalon.) Münnich Ferenc elvtárs meanvító beszéde

Next

/
Thumbnails
Contents