Tolna Megyei Népújság, 1957. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1957-05-22 / 118. szám
4 TOLNA MEGYEI NEPÜJSÄG 1957 MÁJUS 22. Tolna megyei 'héjúddá# Gyermek szépségversenye Egyéb se kellett Botondnak! Tüstént felnyergelte lovát, felültette pásztorait, megeresztette a kantárszárat, s meg sem állott a sereg a görög császár városáig. Megijedt a császár, amikor levél-hullás évadján csak megzörgették cifra városának kapuját. Botond s vitéz népe állott a falak alatt. A császár elreteszeltette a kapukat, megkettőztette a palotája előtti őrséget, s követeket szalajtott a haragos csapat Vezéréhez. Kért, könyörgött, hogy a várost ne bántsák, ne törjék be a kapukat, ne dobjanak tüzes csóvát a falakra, mert hiszen kár volna a görög vitézért is, meg a magyarokért is. Inkább álljon ki két derék vitéz innen is, onnan is. Álljanak ki viadalra! Mutassák meg, mit tudnak, s ha a görög vitéz győz, menjenek haza a magyarok békében, ha meg a magyar vitéz kerekedne felül, a görög császár illő adót fizet. — Elfogadjátok-e uram ajánlatát? — fejezte be mondókáját a császár követe. — Küldje csak ki urad a legerősebb 1942... Kegyetlen csata tombol Sztálingrád falat alatt. Dörögnek az ágyúk, süvítenek a haláltosztó golyók, fényszórók pásztázzák az égboltot. Az egyik romos utca végén egy meggyötört, fáradt asszony siet. Hirtelen megáll, figyelni kezd, majd a közeleső romos épület felé lépked. A házban egy halott nő fekszik, mellette egy pöttömnyi gyerek sír. Az asszony betakakarja és karjára veszi a jajveszékelő kisfiút, majd újból kilép az utcára ... ... És a következő kép már a ragyogó napsütésben fürdő, szép falusi árvaházat mutatja. Itt él, tanul és játszik az a sok árva gyerek — köztük Aljosa is, — akit Maria Pavlona gyűjtött össze a háború évei alatt. Egyik nap a távoleső faluban hangversenyt rendeznek. Aljosa, — aki rajong a zenéért, — engedély nélkül elmegy a koncertra. erejét megfeszítve felemelte. Mint a kórószálat, ha szél fújja, hajtogatta egy ideig jobbra, balra, majd úgy belevágta a földbe, hogy az óriás nagyot nyekkent, s nem mozdult többé. Botond meg olyan frissen állt, mintha mi sem történt volna. Még oda is kiáltott a császárnak: — No, ilyen a magyar vitéz, én vagyok közöttük a leggyengébb! Jól gondold hát meg, — s ekkor fejét megbiccentette, s kardját kirántotta hüvelyéből —, ha akarod, felviszem neked ezt a jó damaszkuszi pengét, akár meg is szagolhatod! Nem akarta a császár, dehogy akarta megszagolni azt a pengét! Tüstént társzekerekre rakatta minden kincsét, s kiküldötte a kapu elé a magyaroknak. Botond így köszörülte ki a csorbát, mely a magyarok vitézi kardján esett Agos- tánál! S amikor a sereg győztesen hazalovagolt, a magyar puszták felett örömükben dalra gyújtottak a kis pacsirták, a hazatérő hősöket köszöntötték vidám énekükkel. Vidám harmonikaszótól hangos az erdő. A kiránduló gyerekek körülülik Aljasát és úgy hallgatják muzsikáját. Puskin „Mese a haüiszról és az aranyhalacskáról” című versét mondja el, saját maga által komponált zenekísérettel. A kis társaságra, de különösen a harmonikázó fiúra felfigyel az éppen arra sétáló Dob- rinyi karmester. Nagyon megtetszik neki a tehetséges gyerek és a hazafelé tartó csoport nyomába szegődik. így jut ei az árvaházba, ahol Maria Pavlovna jelenlétében meghallgatja Aljosa játékát. A kisfiú az „ősz” című dalocskát adja elő, amely után Dobrinyin még jobban meggyőződik arról, hogy igen lehetséges gyereket fedezett fel. MegállaKARAFIÁT FERIKE Szekszárd. RANGA ROBIKA Paks. VECSEI MARIA Szekszárd. podik az árvaház vezetőnőjével, hogy a kisfiút Moszkvába fogja taníttatni. Dobrinyin közbenjárására Aljosa már majdnem bekerül a zeneiskolába, de egy közbejött verekedés miatt a zordtekintetű zenetanár elutasítja. Hogy a kisfiú mégis felvételt nyert, azt tehetségének, nem pedig protekciójának köszönheti. Mikor bánatában egy fadarabbal az iskola vaskapuját ütögeti, megkomponálja az ,,Esőcske” című dalt. Az öreg zenetanár -tanúja a jelenetnek, magával cipeli az iskolába. Aljosa kedvenc tanítványa lesz. Telnek, múlnak a napok. A zei e- iskola növendékei lázas izgalommal készülnek a nyilvános hangversenyBUS JUDITKA Szekszárd. JÁN KAMILLA, MÁRTA Magyarkeszi. LIZÁK ANNA, MARIA Mözs. re. Borja egy zongoraversenyt tanúi be. Az egyik közös próba alatt Borja minden érzés, átélés nélkül játszik. Nyikolszkij zenetanár szünetet rendel. Míg a kis zenészek pihennek, addig Aljosa, — aki csak csendes hallgató volt — a zongorához ül. Szívét, lelkét beadja a játékba. — Annyira magával ragadja a szárnyaló dallam, hogy nem is veszi észre diáktársait és tanárát, akik elbűvölve hallgatják. Nyikolszkij úgy dönt, hogy a zongoraversenyt Aljosa adja elő. Borja haraggal fogadja a döntést, a hirtelen változást és durva szavakkal illeti barátját. „Inkább maradtál volna az árvaházban, hálátlan!’’ — mondja. ... És Aljosa aznap már nem is megy vissza Borjáékhoz. Sötét este van ,amikor becsenget a zenetanár lakására, őszintén elmond mindent és a jóságos öreg Nyikolszkij magához fogadja. KI ELMENT ■ i ■ Dombóvár életében mindig jelentős esemény volt a tanítóképző hangversenye. Az intézet hosszú hónapokon át, kemény munkával készült ezekre az alkalmakra. Az oroszlánrész természetesen mindig a zenetanáré: Privler Gyuláé volt Fáradhatatlanul dolgozott, hogy minél tökéletesebben sikerüljön a hangverseny és maradandó élményekkel gazdagítsa a zenekedvelő embereket. Amikor megtudtam, hogy elment tanítani a Pécsi Pedagógiai Főiskolára, az első percben arra gondoltam fájón, hogy az intézetben már oly kedves hagyománnyá vált hangversenyek talán elmaradnak. Nagy volt az örömöm aztán, amikor megkaptam a meghívót és olvastam, hogy ő fogja vezényelni az énekkart és ismét életrekelti zongorán Liszt hatalmas H-moll balladáját. A hangverseny műsorszámait már mind jól ismerem, de így is örömmel készültem. Érdemes újra és újra végighallgatni egy- egy számot, mert mindig találunk újat, szépet és felemelőt a visszatérő akkordokban. A kiszámíthatatlan véletlen aztán mégis úgy hozta, hogy nem mehettem el. Testileg nem lehettem ott, nem láthattam a kipirult arcokat, és nem tapsolhattam az ősz mesternek. Gondolatban azonban ott voltam a kivilágított hang- versenyteremben. Magam elé képzeltem a csillogó szemeket, amelyek mind őt figyelik és várják, hogy mikor int be. Diákjai és mindazok, akik ismerték — szerették, mert több volt mint zenetanár. Sokan csak most tudjuk igazán értékelni, hogy mi mindent köszönhetünk neki. összhangzattanból talán néhány hármasha(ngzat fűzését tudnánk még levezetni, de évek múltával azt is elfeledjük, mert sehol nem lesz rá szükség. De neki köszönhetjük, hogy közelebb hozta és érthetővé tette számunkra a Mozart, Wagner, Bach muzsikát. Ha elsétálok nyitott ablak alatt, ha fáradtan végigdőlök az ágyamon, vagy csak éppen élem a dolce far niente (édes semmittevés) múló perceit, az éter hullámai elhozzák a Varázsfuvolát, a Sors szimfóniát, a Tavaszi zsongást, Chopin nocturnóit, Verdi operáit és Schubert múlhatatlan melódéit, — ilyenkor felfrissülök. Mennyi dallamot, menynyi szépséget és mennyi lágyságot jelentenek ezek a nevek! A zsurnalisztika megszokott fordulataival talán írhatnék Valamit róluk, de úgy érzem, a szavak nem elég kifejezők. Mennyire igaza volt Schumannak. amikor azt mondta: „Zenéről beszélni, ennek a legjobb módja hallgatni”. Négy éven át tanított, nevelt bennünket igaz emberségre, s arra is, hogy a zene fontos tartozéka az emberi életnek, szeretnünk kell, mert csak így lehet szebb és teljesebb az élet. Minden az emberért történik, ha a szó már suta lesz, átveszi a helyét a muzsika és ott rezonúl a lélek ismeretlen mélységeiben. Szerettük az óráit, mert mentes volt minden egyoldalúságtól. Sokat mesélt a zeneszerzők életéről, ilyenkor mi örültünk, hogy nem kerül sor a feleltetésre, de bármennyire is elkalandoztunk olykor az óra anyagától, ő akkor is tudta, hogy nevel bennünket emberi humanitásra, őszinteségre, kitartásra. Ha megkértük, leült a zongorához és ujjai nyomán fiatalos fürgeséggel csendültek fel az akkordok. Ilyenkor mindig csodáltam őt. Sajnos, nekem semmi adottságom nem volt a zenéhez. Fújt, nagyon fájt mindig, hogy kifelé nem mutathattam mindazt, amit belül éreztem, ami csak a lélekben történt. Nem is erőltetett, hogy énekeljek. Inkább csak egy lexikon szerepét töltöttem be az osztályban. Boldog voltam, amikor megmondhattam, hogy ennek, vagy annak az operának a librettóját ki írta, vagy éppen azt, hogy a Solvevk dala Ibsen Peer Gynt című drámájából való. Naponkint elnéztem, amint elment a kollégium előtt. Olykor nagyon elgondolkodott. Agyában talán ott zsongtak a meg nem írt dallamok. Dolgozott szüntelen. Gyakran megálltam a zeneterem előtt, amikor Liszt rapszódiáit, Haydn szonátáit és Bartók szvitjeit gyakorolta. Nem hagyta magát a betegségnek sem legyűrni. Amikor homloküreg- gyulladása volt, akkor is bejárt az iskolába, bekötött fejjel és tartotta a próbákat, mintha semmi fájdalmat sem érezne. Elment tőlünk egy zongoraművész, aki szuggesztív erővel interpretálta a klasszikus muzsika örökszép darabjait. Megyénk szegényebb lett egy karmesterrel, komponistával. De megnyugtató érzés számunkra, hogy új állomáshelyén még többet tehet azért a művészetért, amelyért egy élet viharain át küzdött. Hamar Imre GYERMEKEKNEK Lehel vezérről s az ágostai csatavesztésről mondottam regét legutóbb. Hét csonka-bonka vitéz tért meg paripáján, ők hozták meg akkor a szomorú hírt, s aki csak hallotta Lehel és Bulcsu szörnyű halálát, lehajtotta fejét, hogy szemében a könnyet senki ne láthassa. Csak egy kicsi, zömök vitéz nem lógatta a fejét: Botond. Maroknyi szilaj csapata megannyi pásztor volt, de milyen pásztor, Uram Isten! Tél havában, nyár hevében a szabad természet pusztaságaiban tanyáztak. Sok tízezer csikójuk a térés rónaságon a füvet gázolta, s benyargalászták a végeláthatatlan legelőföldeket. Címeres- szarvú fehér tulkaik együtt bőgtek a jávorszarvassal, s borjúnagy, feher komondoraik megvívtak a farkasokkal. Ha a tél hava végigsepert a rónákon, ösz- szébb húzták magukon a farkasbőrt, s a havas téli éjszakában a nyáj mellett számlálgatták a Nagy Eg csillagait. Harcedzett, kemény legények voltak Botond fiai, fegyverrel a kézben aludtak, nyereg volt a fejük alja, s a markukban tartották a lovuk kantárját, akárcsak a felséges Nap, akit apjukként tiszteltek! Zömök, vállas emberek voltak, de rettenetes erő lakozott tagjaikban. Az ágostai csatavesztés után méginkább megszorították a kantárt, s a jó alkalomra várakoztak. No, nem kellett sokáig várakozniok! Híre kelt hamarosan, hogy a görög császár nap mint nap becsmérli a magyart, s arra bíztatja szomszédait, hogy tűzzel-vassal pusztítsák a magyarok országát. BOTOND görögöt — válaszolta Botond —, majd megtanítjuk kesztyűbe dudálni! Alig csapódott be a görögök mögött a nagy pántos kapu, máris reccsentek, roppantak eresztékei, s egy tagbaszakadt, izmos görög óriás lépdelt ki rajta. — Ki áll ki velem? Hadd látom! Kis töpörtyű vitézek! Egyszerre ketten gyertek, mert egyitek félfogamra sem elég! — Itt vagyok én! — ugrott a behe- mót görög elé ekkor Botond. A kicsike vitéz, aki legkisebb volt a magyarok seregében, mint bokor a nagy tölgy árnyékában, úgy állott az óriás előtt. Én állok elébed, görög óriás. Botond a nevem. Én vagyok a magyarok közt a legkisebb. De azért te csak állíts magad mellé egy görögöt! Azzal megsuhogtatta a feje fölött a héttollú buzogányát, s úgy vágta oda a hétpántos kapuhoz, hogy az menten beszakadt. Akkora lyuk támadt rajta, hogy azon egy nagyobbacska fiú kényelmesen általsétálhatott. Eltátotta a száját a görög óriás, és úgy is felejtette, mert a következő pillanatban Botond átnyalábolta, s roppant Újra csárda lesz A HORTOBÁGYI CSARDA A Hortobágyra látogató külföldi és hazai vendégek éveken át nem jutottak éttermi kiszolgáláshoz, mert a hortobágyi csárda épületét különféle célokra foglalták el. Volt a híres csárdaépületben iskola, munkásszállás, orvosi rendelő, gyógyszertár, irodahelyiség és népbolt is. A műemlékként kezelt csárda a borsósi állami gazdaság tulajdona. A gazdaság most azon fáradozik, hogy sajáv kezelésében éttermet nyisson a csárdaépületben. Az, átalakítást a nyári hónapokban végzik el, s még a nyáron szeretnék megnyitni a csárda részleget. cÁ ákti' litfüJi Szovjet film
