Tolna Megyei Népújság, 1957. március (2. évfolyam, 51-77. szám)
1957-03-17 / 65. szám
TOLNA MEGYEI NÉPÜJSAG 1957. MÁRCIUS 17. GYERMEKEKNEK ARANY Duna tündére és a pásstorgyerek R égen, nagyon régen volt, amikor még szóló szőlő, csengő barack, s mosolygó alma termett minden domb hajlaton, akkor morzsolgatta napjait a Zöldszakállú Tenger az alföldi rónaságon. Vízparti nádasban volt farakásokkal terhelt, boltozatos palotája s abban lakott hold ezüstjébe^ napsugár aranyába öltözött leánykája, akit Duna Tündérének hívtak. A tündér dereka Versengett a nád szállal, ajkának pirossága megelőzte az érett eper pirosát: orcája kerek, formás, kiáltása madarak szavánál ékesebb, minden hajszála aranyból való volt, de szép szorgalmához semmi sem volt fogható a kerek világon. Egy napon a Zöldszakállú Tenger szilaj csikóit rablók hajtották el az ezüst karámból. Az öreg keresésükre indult, nyakába vette a világot, s addig, addig kóborolt utánuk, mígnem eltévedt az erdőrengetegben és soha többé nem tért vissza vízparti palotájába. Duna Tündére nap mint nap várA ta apját, s amikor látta, hogy örökre elveszett, egy ébenfa fésűt tűzött a hajába, a bánkódás fésűjét, és a fák, a virágok nem látták többé mosolyogni. E naptól fogva a felkelő Nap már rokkája mellett találta. Álló nap sodorta a . szálat, fonta a szép gyapjúfonalat, s amikor elfáradt, tarka virágot szedett a réten, s virágkoszorút font. Azzal beborította a csupasz partokat, s ha a kótyagos szelek megszaggatták a mezőket, kendőjével féltve be takargatta viráglányait s fiait. Csak estelente hagyta abba szorgalmas munkáját, amikor bent a házban már anyja is letette a kötényt. — Lányom, merre vagy? — kiáltotta most is az anyja. A zeneköltészet romantikus és ős. erejű német titánja, Ludwig van Beethoven (1770—1827), egész élete során valami csodálatos idealizmus, gyermeki gyámoltalanság és féktelen büszkeség végletei közt hányódott. Mindig kivágyódott nehéz magányából, szenvedélyesen kereste a szerelmet és az asszonyt, de so_ hasem nősült meg. Akörül a nevezetes levele körül, amelyben „halhatatlan szerelmesének” nevezi a kedvesét, sokáig nagy volt és még ma sem oszlott el egészen a homály. A nőt, akihez ez a rendetlen, elragadtatott, szinte fuldokló írás szól, Amalie Seebalddal, Giulietta Guicciard; grófnővel, Brunswick Teréz grófnővel és másokkal egyaránt azonosították. Vitás a levél kelte és feladóhelye is. BEETHOVEN — BRUNSWICK TERÉZ GRÓFNŐHÖZ (?) Július 6-án, reggel. Angyalom, mindenem, énem! — Ma csak néhány szót és azt is ceruzával — (a tieddel). A lakásom csak holnapig biztos, milyen semmire. való időpocsékolás az ilyesmi! — Miért ilyen mélyen bánkódni, ha a szükség beszél? — Megállhat-e a szerelmünk másként, mint áldozatokkal azzal, hogy nem kíván mindent? Változtathatsz-e azon hogy nem vagy egészen az enyém, én nem egészen a Tied? Oh, Istenem, nézz a szép természetre és nyugtassa meg kedélyedet a kényszerűség! .— A szerelem mindent követel és joggal; ezt érzem én veled, te meg én velem. — Csak te oly könnyen elfelejted, hogy nekem magamért s te érted kell élnem. — Ha egészen egyesülhetnénk, épp oly kevéssé éreznéd ezt a fájdalmat, mint én. Utazásom rettenetes volt, — csak hajnali négy órakor érkeztem ide. Duna Tündére tüstént felugrott rokkája mellől. Kötényébe temette a szöszt s a gyapjúfonalat, s már indult is befelé. Előbb azonban kitépett a hajából egy aranyszálat s úgy, hogy az apja észre ne vegye, elhullajtotta a fövenyen. Hogy miért is hullajtottá el azt az egyetlen aranyszálacskát, azt bizony nekem el nem árulta. Csak annyit tudok, hogy napok óta csodálatos muzsika hangjait repítette felé a szél. A közeli berekből szállottak a kicsi madárszárnyon rep- deső hangok, s úgy elbűvölték, hogy még a rokkájáról is megfeledkezett. Hiába leskelődött azonban, hiába fürkészte a berek bokrait, csak nem tudta meg, ki az a titokzatos idegen, aki a csodálatos szép dallamokat szárnyukra ereszti. Amíg odabent segített, s készítette a bográcsos hús alá a gyujtóst, szün télén az ismeretlen muzsikuson jár- tatta az eszét, s másnap reggel még alig pitymallott, máris talpon volt, és kisietett a mezőbe. Az aranyhajszálat sehol sem találta, annak bizony nyoma veszett. Ki vihette volna el más, mint a muzsikáló idegen, lába nyomát a patakparton meg is találta. Ezen az estén hát a parton hullajtott el egy aranyhajszálat. s mivel reggel azt is hiába kereste, harmadnap jókor pity- mallatt előtt kilopakodott a ■ Pilótából s elbújt a pataknál egy fűzbokorban. Nem kellett sokáig várakoznia. Ahogy a kispacsírták felrepültek az égre, hogy énekükkel köszöntsék a pirkadatot, ő maga éppen, hogy megfont egy virágkoszorút, a berek felől ismét elbűvölően szép hangokat hozott a szél, s nemsokára aranyszőrű nyájat terelgetve egy furulyázó legényke lépett a .nezőbe. (Folytatjuk.) Mivel nem volt ló, a posta más irányt választott, de milyen rettenetes utat! Az utolsó előtti állomáson óvtak hogy ne utazzam éjjel, egy erdővel ijesztgettek, de ez csak ingerelt — és nem volt igazam. Ko_ csitörő, szörnyű közönséges mezei út! Négy olyan postillion nélkül, mint amilyen az enyém volt, fekve maradtam volna. Esterházi a másik közönséges úton ugyanolyan sorsra ju tott nyolc lóval, mint én néggyel. — De azért részben mégis örültem, mint mindig, amikor szerencsésen túljutok valamin. — Most gyorsan át a belsőre a külsőről! Nemsokára látjuk egymást. Ma sem tudom közölni Veled azokat a megjegyzéseket, amelyeket e néhány nap alatt tettem az életemről. Ha szíveink mindig együtt lennének, bizonyára nem tennék ilyeneket! Keblem tele van, hogy sokat meséljen Neked. — Amikor meghalt, az újságok napokon át gyászkeretben jelentek meg. Százezrek kísérték utolsó útjára s Gyulai patakzó könnyek között mondta el a koporsó mellett a legszebb és a legméltóbb gyászbeszédet, amit ma sem tudunk meg- illetődés nélkül olvasni. Mert valóban a magyar jellem típusa volt, „minden erényeivel, annak gyön- geségei nélkül.“ Mit köszönhetünk neki, akitől Petőfi mellett a legtöbbet kapta irodalmunk? Valószínűleg ugyanannyit, amennyit ő kapott Petőfitől, a csodált és csodálatos baráttól, akiről harminc év után is csak a hódolat szavával tud szólni: Amit adál, abból semmi sincs [elveszve: Firól-fira szállsz te, mint egy [közös eszme. A pályakezdő Arany elképzelhetetlen Petőfi nélkül, aki ujjongva ismeri fel a szalontai nótáriusban egyetlen valóban méltó pályatársát. De az ismeretlennek küldött első levél egyben irodalmi program is, melyet boldogan vállal Arany, aki mindig büszkén vallja magát népköltőnek. így lesznek ketten eggyé, kiegészítve egymást s ez a vonzás Petőfi halála után sem szűnik meg: Döbbenve ismerek fel rajzomon Egy-egy vonást, mit szellemujja [von. övé, kiáltott, itt, ez itt övé, A szín erős, nem illik együvé! * A szabvány irodalomtörténeti szemlélet Petőfit heves tempera„Ma találkoztam veletek, Kiket ma is sirva bánok, Őszi vasárnap-délutánok Hideg ajkú halott mátkáim, Kisvárosok bus leányzói: őszi vasárnap-délutánok, Ma megint találkoztam veletek.” * Ah — vannak pillanatok, amikor úgy érzem, hogy a nyelv még semmi. — Vidulj fel, — maradj az én egyetlenem, hű kincsem, mindenem, mint én teneked. A többi az istenek dolga, hogy mi lesz mi legyen sorsunk. Hűséges LAJOSOD. * Jó reggelt július 7-én. Már az ágyban Hozzád tódulnak a gondolataim, Halhatatlan Szerelmesem ,itt és ott boldogan, azután megint szomorúan, várva a sorstól, hogy meghallgat-e minket. — Csak teljesen Veled együtt tudok élni, vagy sehogy; igen, elhatároztam, hogy idegenben fogok bolyongani mindaddig, míg karjaid közé nem repülhetek és egészen otthonosnak nem mondhatom magam Nálad, — míg lelkemet .általad körülvéve, a szellemek birodalmába nem küldhe- tem. — Igen, sajnos, így kell ennek lennie. — Bele fogsz nyugodni, annál is inkább, mert ismered hozzád való hűségemet, soha más nőé nem lesz a szívem, soha — soha! Oh Istenem miért kell eltávolodni, ha az ember úgy szeret; hiszen az életem W-ben, mint most, siralmas élet. — Szerelmed a legboldogabb és ugyanakkor a legboldogtalanabb emberré tesz. — Az én koromban most némi egyformaságra, az élet kiegyensúlyozottságára volna szükség: — lehet erről szó, a mi mostani viszonyaink közepette? — Angyal. éppen most hallom, hogy a posta naponta jár, — és így végeznem kell, hogy a 1-t rögtön megkapd. — Légy nyugodt, — csak helyzetünk higgadt mérlegelésével tudjuk közös célunkat eáémi. — Légy nyugodt, — szeress. — Ma — tegnap! — Micsoda könnyes vágyakozás utánad — utánad — Te utánad, Életem — Mindenem, — élj boldogul — óh szeress továbbra is — ne ismerd félre soha a te leghűségesebb szívű szeretett LUDWIGODAT. Örökké a Tied. Örökké az enyém, örökké egymáséi! mentumúnak, Aranyt elmélázó, tudós költőnek szokta bemutatni. A vitathatatlan alkati különbségek ellenére is, milyen hamis ez a beállítás! Petőfi robbanékony, szenvedélyes, de Aranyban is mennyi bátorság és kitartás van. A köztük lévő különbség csak alkati és nem szemléletbeli. Az 1857-es budai királylátogatásra neki kellett volna megírnia az üdvözlő verset. Arany válasza A wallesi bárdok, ez a legkeményebb vádirat, amely leplezetlenül kimondja: Levágva népünk ezrei Halomba, mint kereszt, Hogy sírva tallóz, aki él: Király, te tetted ezt! Hazaszeretete nem lobog, mint Petőfié, de allegóriákba se menekül, mint Tompa, ö is végigjárta a forradalom útját, lelkesítő verseket- ír, s a függetlenségi nyilatkozat napján nyílt hitvallást tesz: Egy a Pálya, egy a végcél: Élet, vagy dicső halál. Nem hátrál meg akkor sem, amikor Világos után bújdosnia kell, s akkor sem, amikor olyan hírek terjednek el, hogy „most Aranyt fogják el.“ Nem hős, a szónak fellengzős értelmében, de nem tud soha semmiben megalkudni. S ne feledjük, magyarul ő írta a legszebb sorokat a hazához: Halálra mennék érted, ha kívánnál. Engem esz a lúg, ha fejed mosom, Rothadjon a nyelv, mely téged [profánál. Nem, nem Ady Endre Kaposváron írott versét akarom ismeretetni, csak azért idéztem, mert egy kisváros vasárnapjával kívánok részletesebben foglalkozni... A kisváros csendje, unalma a nagy költőt is megihlette a Honvéd-utcában. — ahogy egy régi ismerősöm mesélte pár évvel ezelőtt, kicsit büszkén, mert ő is abban az utcában lakott és ő is verseket írt... — Kaposvár egy kicsit messze van, jöjjünk egy kicsit közelébb, egészen idáig a mi városunkig: Szekszárdig. Mit is nyújt egy vasárnap a szekszárdi embereknek azonkívül, hogy nem dolgoznak, hogy reggel átfutják az újságokat, s a délelőtt folyamán egynéhányuk elballag a misére. Nézzünk meg egy vasárnapot közösen, kedves olvasó. Kószáljunk gondolatban együtt nyitott szemmel a város utcáin, nézzünk be azokba a helyiségekbe, ahol szórakozni lehet, talán nem is olyan unalmas ez a város, mint amilyennek sokan gondolják. Nos, induljunk, s amíg megérkezünk látogatásunk első állomására, a Kultúrházhoz. vegyük észre az emberek arcán, hogy ebben a városban is — mint jobban mindenütt. — szeretnek szórakozni, művelődni, mert a szórakozás utáni vágy, növekvő igény, együtt jár az emberek jólétének emelkedésével, a nyugodt élet biztosítottságának érzésével. — Ugye, így van? ... Itt is vagyunk már és ebben az épületben szinte mindezt észrevehetjük, lemérhetjük. Míg néhány évvel, vagy hónappal ezelőtt mérsékelt érdeklődés mutatkozott egyes rendezvények iránt, most napokkal. sőt, hetekkel előre igyekeznek helyet biztosítani maguknak az emberek egy-egy előadásra ... Mit bizonyít ez? ... Hogy könnyebb az élet a meglévő nehézségek ellenére is, s hogy az emberek nyugodtan akarnak élni, dolgozni, szórakozni. Sajnos, ez az épület nem tud minden vasárnapra olyan szórakozási lehetőséget biztosítani, amilyent a város lakói közűt sokan kívánnak. Sokan szeretnének vasárnap délutánonkint, estén- kint színházba menni. Egyelőre azonban vasárnaponkint ritkán van városunkban színház; előadás: csak ha a helyi, központi együttes mutat be valamilyen darabot. A pécs; művészek se tudnak vasárnap vendégszereplésre jönni, s így a vasárnap üres azok számára, akik a színészi alakítások rajongói. Vasárnapi szórakozásul tehát marad a mozi és a táncos szórakozóÉdes enyifn, szentem, magasztoson^ Azért kívánnám még, hogy el ne [haljak, Hogy rólad méltán zönghessen ez ajjak. * Népköltő, de mennyire tudatos! Nemcsak a mesterség fortélyait ismeri, hanem a nyelv minden titkát is. Irodalmunkban ő használta a legtöbb szót, körülbelül tizenöt ezret. (Egy átlagember szókincse két—háromezer). Amíg magyarul olvasnak, Aranyt mindig olvasni fogják. S amíg magyar lesz a földön, büszke lesz arra, hogy az ő nyelvén beszél hét. He Ez a jellegzetesen magyar költő, akit idegen nyelven hűen visszaadni majdnem lehetetlenség, legjobb műfordítónk is. Neki köszönjük a teljes Aristophanest, Hamlet fordítása pedig egyetlen a világ irodalomban, amely valóban egyen értékű az eredetivel. Kosztolányi pontos elemzése kimutatta, hogy egy-egy szó, egy-egy szövevényes fordulat visszaadásában is mennyire hű. Mindig megtalálja az egyetlen szót, amely kifejezi a gondolatot, biztos érzéke soha nem hibázik. Ezért a legegyenletesebb költőnk is; nincs gyenge verse, nincs egyetlen rossz sora. Maga a tökély, nem az akadémikus kiszámítottság, hanem a végső rend, a hibátlanság. Szava úgy cseng, mint a legnemesebb érc, mint a neve, az arany. Csányi László helyek... A mozinál délután már nem lehet jegyet kapni: ez persze nem írható teljes mértékben a filmek javára — láttunk az utóbb; időben nagyon unalmas filmet is — inkább az okozza a torlódást hogy csak egy filmszínház van a városban, s mindjobban nyilvánvalóvá válik, hogy ez az egy filmszínház kevés. Még mindig nem tudom, mi komoly akadálya van annak, hogy a Kultúrházban heti három előadásra (lehetne kevesebb is, de több is) vetítőgépet rendezzen be a MOKÉP ... Nézzük a táncos szórakozóhelyeket. Táncoln; is szeretnek az emberek, különösen a fiatalok. Hol? Van egy Télikert a Kultúrháznál, ahova 250 (írd és mondd kettőszázötven) ember zsúfolva befér. Ez a hely szép, birtokában van azoknak a tulajdonságok nak, amelyek a heti munka után nyugodt szórakozást tudnak biztosítani. De csak 250 embernek. Nos és ha ötszázan akarnak táncolni? Hová megy a többi kétszázötven? Ezt kérdeztem egyik ismerősömtől is s mire ő gondolkodás nélkül rávágta, hogy menjek a Sörkert cukrászdába... Én nem akarom „lejáratni” ezt a szórakozóhelyet, de, amikor nemrég egy feketét akartam ott meginni, meglepődtem egy kicsit, mert az egyik vendég (előtte két héttel is hasonló eset történt) szórakozásból poharat csapott a falhoz. Nem tudom, miért volt erre szükség azért-e, hbgy a szomszéd asztalnál ülő „gyengébb nem” figyelmét magára vonja (valószínű, mert később egyéb kísérletet is tett erre) vagy csupán legénykedésből tette, mintegy, megbotránkozva néztek körül azok az emberek, akik még munkaruhájukat sem vetették le, úgy jöttek be egy feketére. így tehát, azok a fiatalok — leányok, fiúk — akiknek nem jutott hely a Télikertben ,ahol szolid kere tek között szórakozhattak volna kiszorultak az utcára, ott sétálgatnak, s az utcán — Szekszárdon is — megjelentek már az „esti pülangók”, akik kicsit drágább bérért, mint a Télikertben lett volna, felajánlják „szórakoztatási művészetüket’’. Újabb értesülésünkből levonva a következtetést, nem okáig lesz már tolongás a szórakozóhelyek körül, mert megnyílt a Szabadság-szálló emeleti táncterme is, s reméljük, hogy siet a tavasz, amikor megnyithatják kapuikat a kerthelyiségek is, amelyek asztalai mellett a fiatalok között tiszta szerelmek szövődhetnek... BUNI GÉZA A SZERELEM BEETHOVEN A „halhatatlan kedves" Kisvárosi vasárnap-délutánok
