Tolna Megyei Népújság, 1957. március (2. évfolyam, 51-77. szám)

1957-03-17 / 65. szám

W57. MÁRCIUS 17.

TOLNA MEGYEI NÉPÜJSAG

0

Végrendelet nélkül halt meg

Manapság a halottakat kétféleképpen különböztetik meg és méghozzá nem is a régi, elavult kategorizálással, hogy „természetes halál, vagy mesterséges halál“ tett-e pontot az élet végére, hanem úgy, hogy hagyott-e végrendeletet, vagy nem. Mert a mai ember számára —1 tisztelet a kivételnek, ha egyáltalában van ilyen — az a fő dolog, hogy maradt-e végrendelet és kire, mit hagyott. Avagy talán ez sem elég pontos, mert sokan annak is nagyon örülnek, ha nem marad végrendelet. Ugyanis, akkor néha még az is örökölhet, akire esetleg a végrendelet szerint nem maradt volna semmi.

— Áldott jó asszony volt ez a szegény Maricánénk. Az isten nyugosztalja ott, ahol van — sírdogál Kovácsné a temetőből hazafelé jövet, miközben visszapillant a frissen hantolt sírra és egyúttal megnézi azt is, hogy látják-e elegen. Sokan látják, így aztán „rádupláz“ a sírásra.

Versenyt sír vele Vargáné, a másik „legközelebbi“ rokon. Mindkettőjüknek nagynénje volt a megboldogulj akinek nem is maradt más közeli „hozzátartozója’1 az élők sorában.

— Szegény Mari nénénk! — sze- pegi a zsebkendőjébe Vargáné is — áldott legyen a lelke. Micsoda nagy fájdalom ért bennünket, hiszen úgy szerettük. Mindig azt mondtuk, hogy ha száz évig él, nálunk akkor is megvan a kenyere.

— Mi is azt mondtuk neki — kontráz rá Kovácsné —, de hát az Isten elvette tőlünk. Nem azért mondom, de nálunk aztán mindene megvolt, amire szüksége volt. Azt is mondta mindig, hogy senki másra nem hagyja a tehenét, amit szopós borjú kora óta nevelt, mint miránk. Igaz, hogy nem hagyott végrendeletet, de ezt mindig mondogatta.

Vargáné körülnéz, hogy nem hall ják-e sokan, abbahagyja a „fájdalmas“ zokogást és ő is megmondja, mi nyomta a lelkét:

— Nem idevaló beszéd ez. Szegény Mari nénink, még ki sem pihente magát a másvilágon... De akármit is beszélsz, a tehenet először nekünk Ígérte. Már akkor megmondta, amikor még csak fiatal üsző volt a riska. Azt te sem tagadhatod le, hogy mi voltunk neki a legkedvesebbjei. Az egész falu látta, hogy mihozzánk húzott a legjobban;

— Ugyan Vargáné, azért nem gondoltam volna, hogy ilyent mersz állítani. Ha élne szegény Mari nénénk, nyugodjon most már békességben, ő is meg tudná mondani, hogy minket illet a tehén, mert nekünk ajánlotta. Megmondta, hogy nem kér érte semmit sem, csak azt, hogy vigyünk neki egy pohár vizet, ha beteg lesz.

— Azt meg nem vittél neki, mert nem is tudtad, hogy beteg. Most mondják, hogy két hónapig a szom szédok ápolták.

— De te sem vittél neki... És mégiscsak nekem ígérte a Riskát.

— Nem igaz, mert nekem. Ha kell, még a minisztériumba is felmegyek, de akkor sem engedem az igazamat.

A vita tehát nem dőlt el. Mindegyik magáénak vélte a tehenet és hazaérve otthon titokban mindegyik arra gondolt, hogy ha majd a másik beül az asztalhoz, megülni a halotti tort, majd akkor ő elvezeti észrevétlenül a kertek alatt a tehenet. Még be sem ültek a vendégek az asztalokhoz, egy feketeruhás asszony lépett be a kapun, kis nebulót vezetve. Az asszonyt a temetőben nem látta senki, így aztán meglepődve figyelték.

— Jaj, csakhogy ideértünk — lihegi a jövevény és zsebkendőjével ő is törölgetni kezdi „köny- nyeit.“ — Kedves rokonaink, hát meghalt a Mari nénénk. Szegény. Pedig még de élhetett volna. Olyan jó asszony volt hozzánk.

A többiek csak nézik és végül Kovácsné megkérdi tőle, hogy „maga tulajdonképpen kicsoda?“

— Hát persze nem ismernek... Nekünk is rokonunk volt a szegény Mari néni. Mózesné vagyok a szom széd faluból. Tudják, az én uram, meg a Mari néninek az első ura második unokatestvérek voltak. De nagyon szeretett bennünket. Mondtuk is, hogy majd öregségére odafogadjuk hozzánk. Na, kisfiam — mutat a kis nebulóra — mond el, hogy neked mit mondott Mari néni.

— Azt mondta, hogy ha meghal, miránk hagyja a tehénkét, mert amikor erre mentünk a vasárba apukámmal, vittem neki virágot.

— Látják, hogy emlékszik rá még ez a kis gyerek is? Aztán mennyi tejet ad az a tehénke? Most bizony megsínyli majd, hogy oda a gazdája, aki felnevelte. Szegény Mari nénénk. De kár érte, hogy már meghalt.

Kovácsné és Vargáné összenéznek, majd gyűlölt pillantásokat vetnek a legújabb „örökösre’1 és végül mind a ketten szinte egyszerre szólalnak meg:

— Már ez is ...

Még mondtak volna valamit, de odaért az istálló felől az egyik szom széd, aki közölte:

— Megdöglött a tehén. Nem is csoda, hiszen, mint ahogyan a gazdájának nem akadt gondozója, úgy őt sem etette senki sem. Végelgyengülésben döglött meg szegény pára.;.

Boda Ferenc

TÜL REALISZTIKUS

Slezák Leó ismert operaénekes egyszer a schwerini udvari színházban Tanhäusert énekelte. Az állomás közelében fekvő színháznak vékony falai voltak, úgy, hogy a külső zajok erősen beszűrődtek.

Amikor Slezák a második felvonás végén a nagy jelenetben mély átérzéssel így énekelt: „Fel hát, Rómába!“, az állomásról éles fütty szó és a forgalmista kiáltása hallatszott be a színházba:

— Beszállni! Ajtókat bezárni! Indulás!

VÉLEMÉNY.

— Könyve spiritiszta mű — mondja az irodalomkritikus a fiatal írónak.

— Nem értem — hebegi zavartan az ifjú szerző. — Hiszen egy szó se esik benne a spiritizmusról.

— De rengeteg idegen szellemet idéz benne...

NE BESZÉLJ EVÉS KÖZBEN.

Karcsi apja igen szigorú. Nem tűri, hogy a gyermek ebédnél beszéljen. A minap Karcsi mégis megszólalt:

— Apu kérem...

— Csend, majd ebéd után — szólt rá az apja. — Ebéd után odaszólt Karcsinak:

— Nos, mit akartál mondani?

— Azt, hogy hernyó van a salátádon. De most már megetted.

AZ OK.

A vidéki vicinális-állomáson igen sokan várnak a vonatra. A vonat be is döcög, azonlan nem áll meg az állomáson az utazniakarók nagy megrökönyödésére.

— Miért nem állt meg a vonat? — rohanják meg az állomásfőnököt.

— Azért, mert a mozdonyvezető már régóta tartozik nekem, és nem akar velem találkozni...

MAI HÄRY JANOS

Gyuri bácsi az első világháborús élményeit meséli hallgatóságának;

— Tudják, aztán Szibériába kerültem hadifogságba. Ott olyan hideg volt. hogy egyszer, amikor kimentünk az erdőre fáért, mire visszaértünk, a lovakról mind lefagyott a hús, csak a csont, meg a bőr ért vissza...

ÉLELMES FÉRJ

A házaspár vásárlás közben a megőrzőben hagyja a gyermekkocsit. Amikor már ismét az utcán járnak, felsikolt az asszony:

— De Ottó, hiszen te nem a mi kocsinkat hoztad el!

— Hallgass, te csacsi — csitítja a férj. — Nem látod, hogy ez egy teljesen új kocsi.

JÓL MEGMONDTA

A vendéglőben megkérdezi az egyik vendég a cigányprímás kisfiától:

— Na, kis more, mit kaptál a születés n apódra ?

— Instálom, hasfájást.

ELISMERÉS

Egy régi képviselőválasztás előtt történt. A képviselőjelölt az egyik faluban nagy beszédet tartott; Utána megkérdezte az egyik, az első sorokban nyugodtan pipázgató öreg parasztot:

— Mondja bácsikám, hogy tetszett a beszédem?

— Hát tetszett, tetszett.

— Aztán mégis mi tetszett belőle legjobban — faggatja tovább;

— Hát az, hogy olyan sokáig beszélt egy folytában és egyszer se pökött...

Jiw£fkimede§

Még a nyáron történt, a Balaton mellett Azon az estén, valami nagy ünnepségre készülhettek odafent. — Rózsás-arany fénnyel nyugodott le a Nap, a felhők, a víz oly csodás volt, hogy gyermekkorom tündérmeséi ju_ tottak eszembe.

Én pedig a mólón ültem, és no, igen, — be voltam csípve. Elég régen történt meg velem, noha furcsa volt, hogy nappal.. Tudni kell azonban, hogy a nyári szabadság első napját élveztem' s későn érkeztem az ebédhez, utána pedig finom somlói bort ittam, dehát ez nem is fontos. A fontos az. hogy becsíptem és amikor leszállt az alkony, úgy éreztem, semmi sem hiányzik a boldogságomhoz. Előttem álmodott a tó zöld vize és halkan mesélt a mélyben lakó titkokról. Vizitündérek laktak ott lenn és őrizték a mondák kincsestárát. Ilyen gondolatok kóvályogtak a fejemben, és ha költő lettem volna, bizonyára ott a helyszínen bordalt írok.

így azonban megértettem a perc hívását s csónakba ültem. Amikor el akartam lökni a csónakot, egy igénytelen, szerény ember lépett a móló szélére és kért, vigyem őt is magammal.

— Olyan szép az este... minden csónakot elvittek, ha volna szíves.

Barátságtalanul pislogtam rá, nem tetszett, hogy ez a valaki ilyen durván befurakodott gondolataim köré_ be. Hanyag mozdulattal mutattam a csónakba. Biztosan valami hivatalnokféle. Régimódi fürdőruha volt rajta. Feje kopasz volt, mint egy bil- liárdgolyó. Rövidlátó szemei vastag szemüveg mögé rejtőztek. Tizenkettő egy tucat — gondoltam s örültem izmaimnak s felemelt illumináltságom_ nak. Leereszkedő kegyességgel néztem szomszédomra. Istenem te szegény penészvirág. Fakó. irodai robotgép, poros könyvek, alázatosság, ezek teszik a te világodat, ö csendesen csücsült a deszkán és az a vágyam támadt, ajándékozok neki valamit a feleslegemből

— Jól nézze meg ezt a vizet. Van magának fogalma mi a víz? Vegye tudomásul, 2 rész hidrogénből és 1 rész oxigénből áll — ugye, most néz, mi?

Nagyon figyelmesen nézett rám, majdnem hálásan. No igen, talán két-három középiskolát végezhetett, esetleg valamilyen könyvelési tanfolyamot.

— Hogy mi az oxigén és a hidro. gén, ezt akarja kérdezni, ugye? Hát azok elemek. E-le-mek! Na. — A bor keringeni kezdett bennem, szerettem volna elnevetni magam, de nem lehetett, mert tanítónak kellett lennem.

— Nagyon sok elem van, ezek alkotják a világ alapját és oszthatatlanok, se színük, se szaguk, egyáltalán semmijük nincs.

Igen, két ilyen elem összeállt, és víz lett belőlük! Na! (Hukk.) Megértette? Mert ha nem. akkor nagyon sajnálom, akkor nem segíthetek magán. No, — most már figyeljen csak ide. Tehát a víz elemekből áll és a vízből keletkezett minden, amj csak él és létezik. A protoplasma... a fehér je .;. a nitrogén, a só... a réz..; a klorofil. Ön és én és az egész... (Hukk — hukkkü!)

Hogy figyelt! Ha látták volna kedves olvasóim, nem tudom leírni. Ekkor megszállt az ördög és képzeletem megugrott velem!

—Hogyha most már a levegőt, a sót... vizet... tojássárgáját... szóval mindent (feltéve ha lehetséges) rettentő nyomás alatt összezúznánk,

akkor megint víz lenne belőle. Víz! És ha ebbe beledobnánk valakit (valamit) akkor ez mégegyszer olyan nehéz lesz, mintahogy kinéz. Ez a fődolog! Ezt Persze nem én találtam ki, hanem egy bizonyos Archimedes nevű kartárs! — ö készítette az első vizet. Hupp! Hupp. Hopplá! Bocsánat!

— Hát ez kérem nagyszerű!

— Ugye! Naja, ez a tudomány!

És kérem, nekem különösen Archi. medes úr imponál, tetszik tudni, ilyen szépen összeállított mindent. Ezt a törvényt. Szóval: Az egy tudós volt?

Igenis és amit itt önnek megmagyaráztam, az az ő világhírű törvé. nye. — (Végleg megszállt az ördög s kezdtem gondolkodni, hogy én is, na igen, pályát tévesztettem.)

Hát ennek nagyon örülök és nagyon hálás vagyok önnek. Olyan ritkán hallok ilyen okos dolgokat. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Egyetemi tanár vagyok... igen kérem, a fizika tanára.

— Miii? Egye ...! (Hukk!)

— Igen, az egyetemen.

— A fizi...

— igen ,a fizika tanára.

Nagyon bölcs képet vághattam, mert kedves, derült mosoly ült az arcára. Én azonban nem szóltam egy szót se. Felálltam és fejest ugrót, tam a vízbe. Úsztam a part felé, bár a tanár hívott vissza és nevetett. Még az úszás közben megesküdtem soha többé nem magyarázom ej Archimedes törvényét, különösen ha be vagyok csípve!

Mindennek azonban a bor volt az oka, kitűnő tüzes bor és olcsó volt, 10 forint. Ajándék! Nem, nem tudnám már megmondani a házszámot.

HORVÁTH IMRE

Mégis csak MŰK!

Kevés jelszó lett közismert oly hi rtelen, mint a MŰK. Egyesek az utcán ezzel köszöntek egymásnak — igaz, hogy csak januárban, mert ahogyan kezdték elveszteni lábuk alól a talajt, úgy vált .egyre bizonytalanabbá a MŰK. Végül a hivalkodó, nagy hangon hirdetett MŰK szerény, suttogó kis MUK-ká törpült. És miért?

Azért, mert ennek a jelszónak megszületett az ellenlábasa is, a MIK, a HŰK és így tovább, minekutána a MŰK csak úgy uk-muk-fuk valamiféle távoli, homályos, cinemé rhető ábránddá vált és egy váratlan fordulattal újból testet öltött, így lett belőle JUK. Ebből a vajúdásból azonban nagyon csenevész csecsemő született.

És most ország-világ előtt nyilvánosságra hozom, hogy mégiscsak megvalósult a MŰK. Meg kell vallanom, tudtam, éreztem, hogy nem volt hiábavaló a sok mukkozás, és megvigasztalom azokat, akik hittel hirdették a MUK-ot, még ha közben kétségek marcangolták is őket, nem hiába suttogtak, kiabáltak, óhajtoztak. Mégis csak van MŰK.

Szekszárdon március 15. reggelén mindenki láthatta, hogy megváló, suit a MŰK. Hogy miből? Abból, hogy a sétakertben megkezdték a padok felszerelését. „Márciusban újra kezdjük!11 Igen, újra kezdték a várost tavaszi ruhába öltöztetni és éppen március 15-én. Ámbár lehet, hogy egyesek félreértésnek estek áldozatul, mert jónéhányan voltak, akik úgy értelmezték a MUK-ot, hogy „újra kezdjük“ élvezni a tavasz, a nyár örömeit, mint minden évben.

Annyit mondok még ezekután, hogy várom a JUK-ot is. Újra kezdjük, újból kezdődik — a földeken az aratás. Ez a JUK egyik értelmezése, a másikat nem kell magyarázni, hiszen — minden JUK-nak két oldala van;

Gábos Lázár, meg a biztosítás .. .

Jóideje ismerem Felsőnánáról Gábos Lázárt. Amikor legutóbb a községben jártam, éppen a tanácsházánál járt, adófizetési ügyben. — Már csak befizetem az adót — mondotta. Elmesélte aztán, hogy be. lépett a Zöld Mező Termelőszövetkezetbe. Annakelőtte az Uj Barázdának volt a tagja, amelyik, az ellen- forradalmi események során feloszlott. Aztán, mivel a Zöld Mező szövetkezethez közelebb lakik, előbb éri & földjeit is, oda lépett át. De nem ez a lényeges mostan, hanem az, hogy úgy érzi, valami igazságtalanság történt vele.

Egyik reggei összetalálkoztam vele, Szekszárdra jött be elintézni ügyes, bajos dolgát.

— Itt már csaknem jól van valami — mondja. — 320 forint biztosítási díjat követelnek rajtam. A fene tudja, hogy lehetne ezen eligazodni, mert hát a kártérítést meg sem kaptam.

— Milyen biztosítási díjjal van hátralékban? És milyen kártérítésről beszél? Lássuk csak tisztán a dolgokat.

— ügy volt az, tudja, hogy 1955- ben volt nekem 2400 öl búzám, amit elvert a jég. Itt van róla az igazolás is. Kint voltak felbecsülni a kárt, a községi mezőgazdasági előadó, meg egy pénzügyőr a hőgyészi szakasztól. ügy állapították meg, hogy 18

mázsa búzakárom van a jégverésből kifolyólag.

— Hogy van ez akkor összefüggésben a biztosítási díjhátralékkal?

— Akkor azt mondták nekem, hogy megkapom a kártérítést, és abból majd levonják az 1955. évi biztosítási díjat. Én meg mint a iá gyerek, vártam arra, hogy megkapom a kártérítést, és ahogyan mond ták, abból számítják le a biztosítási díjat. Aztán a kártérítést még a mai napig sem kaptam meg, csak a felszólítást a minap, hogy 320 forint biztosítási díjjai vagyok hátralékban.

Megmondom őszintén, hirtelené- ben nem tudtam, milyen magyarázatot adjak erre Gábos Lázámaks Csak annyit mondhattam, valami tévedés történt valószínűen.

— írja meg a2 újságban — mondta —, kormányunk megszüntette a kötelező biztosítást, az biztosít aki akar, de hogyan biztosítson az ember, ha ilyen dolgok történitek vele. Legalább gondolkodnak az erre illetékesek, hogy máskor ne adódjon ilyen eset. Mert mégis csak bosszantja az embert, ha olyasmiért követelőznek rajta, ami nem az ő hibájából történt.

— Ennyit megtehetek.

Ha eddig nem rendeződött, ezek- után talán rendeződik Gábos Lázár biztosítási díj-ügye.

— ARÁN —

Nevessünk